Hatvanöt évvel ezelőtt
fejeztem be az egyetemi tanulmányimat Budapesten. Azon a nyáron szülőfalumban
szüleimmel együtt töltöttem a nyarat. Mikor visszaérkeztem a fővárosba,
Pestszentlőrincre hívtak. Ott lakott egy idősebb paptársam, aki már nehezen
tudott a rábízott gyerekekkel foglalkozni, kirándulni, pedig a gyerekek nagyon
vágytak a szabadba. Megegyeztünk és néhány hétre oda költöztem. Megbeszéltük a
gyerekekkel, hogy kedden nyolc órakor az 50-es villamos megállójában
találkozunk. Amíg várakoztunk a villamosra, átvettem az anyukáktól a kis
csapatot. Indultunk, fel a János hegyre, immár szabadon. Játék, bukfenc,
fogócskázás délig. Az anyai csomagokból jólesett az ebéd. Ebéd után
ismerkedtünk a hegytetővel. Gyönyörű volt a környék: hegycsúcsok, völgyek,
fölöttünk a tiszta kék harang, a mennybolt. A zeniten pedig ragyogott az
aranyló nap. Istenem, de szép itt minden! – kiáltotta valaki. Minden, minden a
mienk, fűztem hozzá. Mert a jó Isten nekünk teremtette. Élvezze szemünk,
bőrünk, tüdőnk és a lelkünk. Mondjuk vidáman: Áldott az Isten, aki teremtette.
Aztán egyik csöppség megkérdezte: mit jelent, hogy teremtette? Holnapután újra
kirándulunk. Akkor elmesélem, mondtam. Így kezdődött. Ígéretemet azóta is
megtartom.
2014. augusztus 31., vasárnap
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése