2014. augusztus 31., vasárnap

Emlékek



Hatvanöt évvel ezelőtt fejeztem be az egyetemi tanulmányimat Budapesten. Azon a nyáron szülőfalumban szüleimmel együtt töltöttem a nyarat. Mikor visszaérkeztem a fővárosba, Pestszentlőrincre hívtak. Ott lakott egy idősebb paptársam, aki már nehezen tudott a rábízott gyerekekkel foglalkozni, kirándulni, pedig a gyerekek nagyon vágytak a szabadba. Megegyeztünk és néhány hétre oda költöztem. Megbeszéltük a gyerekekkel, hogy kedden nyolc órakor az 50-es villamos megállójában találkozunk. Amíg várakoztunk a villamosra, átvettem az anyukáktól a kis csapatot. Indultunk, fel a János hegyre, immár szabadon. Játék, bukfenc, fogócskázás délig. Az anyai csomagokból jólesett az ebéd. Ebéd után ismerkedtünk a hegytetővel. Gyönyörű volt a környék: hegycsúcsok, völgyek, fölöttünk a tiszta kék harang, a mennybolt. A zeniten pedig ragyogott az aranyló nap. Istenem, de szép itt minden! – kiáltotta valaki. Minden, minden a mienk, fűztem hozzá. Mert a jó Isten nekünk teremtette. Élvezze szemünk, bőrünk, tüdőnk és a lelkünk. Mondjuk vidáman: Áldott az Isten, aki teremtette. Aztán egyik csöppség megkérdezte: mit jelent, hogy teremtette? Holnapután újra kirándulunk. Akkor elmesélem, mondtam. Így kezdődött. Ígéretemet azóta is megtartom.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése