Augusztus első szerdáján Ferenc pápa
újra kezdte az általános kihallgatást, amelyben folytatta a reménység ezévi
témáját, most ezzel a mottóval: „A keresztség a reménység kapuja”. A
negyvenfokos szokatlan nagy melegre való tekintettel a kihallgatást a VI. Pál
aulában tartották meg. Az alapigét Pál apostol galata levelének harmadik
fejezetéből olvasták fel: „Testvéreim, az Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusba
vetett hitben. Mert mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban,
Krisztust öltöttétek magatokra. Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy
szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban”.
A kelet
felé épített templomok egykor Krisztusra, a felkelő Napra emlékeztettek
Volt idő
az egyház életében, amikor a templomokat „keletelték”, azaz szentélyével kelet
felé építették – kezdte beszédét a pápa. A hívek a templom nyugati
kapuján léptek a templomba, végighaladtak a főhajón, keleti irányban. Mindez
fontos szimbólum volt a régi emberek számára, olyan allegória, amely azonban a
századok során fokozatosan elenyészett. Mi, a modern kor emberei sokkal kevésbé
vagyunk hozzászokva, hogy a kozmosz, a világegyetem nagy jeleit érzékeljük,
ezért gyakorlatilag nem is észleljük annak sajátosságait. A nyugat a napnyugta
sarokpontja, ahol meghal a nap. A kelet ellenben az a hely, ahol a sötétséget
legyőzi a hajnal első sugara, ami bennünket Krisztusra emlékeztet, aki a
mindenség látóhatárán a magasságból felkelő Nap (vö Lk 1,78) – idézte fel
Ferenc pápa a régi szertartás jelentőségét.
A
keresztény a világosságra tekint, akkor is, amikor a világ éjsötétbe borul
A
keresztség ősi rítusa úgy rendelkezett, hogy a katekumenek, a hitjelöltek a
hitvallásuk első részét nyugat felé fordulva mondják el. Arra a kérdésre
válaszoltak, hogy „Ellene mondotok-e a sátánnak, cselekedeteinek és műveinek?”
Az eljövendő keresztények kórusban válaszolták: „Ellene mondunk!” Aztán a
szentély felé fordulva, vagyis kelet felé, ahol felkél a nap, a katekumeneket
újból megkérdezték: „Hisztek-e az Atyaistenben, a Fiában és a Szentlélekben?”.
Erre azt válaszolták: „Hiszünk!”. A mai modern időkben részben megfakult ennek
a rítusnak az igézete, mert elvesztettük a kozmosz iránti érzékenységünket –
állapította meg a pápa. Természetesen megmaradt a hitvallás, a keresztségi
kérdő formának megfelelően, mely néhány szentségi szertartás sajátja.
Mindenesetre érintetlen maradt tartalmi jelentésében. Mert mit is jelent kereszténynek
lenni? – tette fel a kérdést a pápa. Azt jelenti, hogy a fényre, a világosságra
tekintünk, továbbra is hitet teszünk a világosságban, akkor is, amikor a világ
éjsötétbe borul.
A
keresztények nem engednek az éjszakának, hanem a hajnalban reménykednek
A
keresztények sem mentesek sem a benső, sem a külső sötétségtől. Nem élnek a
világon kívül, mert Krisztusnak a keresztségben kapott kegyelme által van egy
irányultságuk, be vannak mintegy „tájolva”: nem a sötétségben hisznek, hanem a nappal
világosságában, nem esnek áldozatul az éjszakának, hanem a hajnalban
reménykednek. Nem sújtja őket a halál, hanem a feltámadásra vágyakoznak. Nem
hajolnak meg a gonosz előtt, mert mindig bizakodnak a jó végtelen
lehetőségeiben. Ez a mi keresztény reménységünk – tette hozzá szabadon a pápa:
Jézus világossága, az Üdvösség, amit Jézus hoz el a fényével, mely megvált
bennünket a sötétségtől.
A
keresztény az Atyaisten fényességében, a megváltó Jézus világosságában, a
Szentlélek világában él
Mi azok
vagyunk, akik hiszik, hogy az Isten Atya. Ő a világosság. Nem vagyunk árvák,
van Atyánk és a mi Atyánk az Isten. Hisszük, hogy Jézus eljött hozzánk,
végigjárta a mi életünket, társa lett főként a szegényeknek és a gyöngéknek.
Hisszük, hogy a Szentlélek szünet nélkül fáradozik az emberiség és az egész
világ javára. Hisszük, hogy a történelem legnagyobb fájdalmait legyőzi és ez a
reménység újjáéled minden reggel. Hisszük, hogy minden jó érzés és barátság,
minden jó vágy, minden szeretet, még a legcsekélyebb és legmellőzöttebb is egy
nap majd beteljesül az Istenben. Ez az erő arra indít bennünket, hogy lelkesen
öleljük át életünk minden napját. Ez a mi reménységünk, vagyis reményben élni,
világosságban élni, az Atyaisten fényességében, a megváltó Jézus
világosságában, a Szentlélek világosságában, mely arra indít bennünket,
hogy lépjünk tovább az életben.
A
húsvéti gyertya továbbadott fénye Krisztus feltámadásának terjedését jelképezi
Beszéde
második részében Ferenc pápa a keresztségi liturgia egy másik mozzanatára
emlékeztetett, mely szintén a fény jelentőségét hangsúlyozza. A szertartás
végén a gyermekkeresztelés során a szülőknek vagy keresztszülőknek, felnőttek
keresztelésekor őnekik maguknak, égő gyertyát ajándékoznak, melyet a húsvéti gyertyáról
gyújtottak meg, és amelynek lángja a teljesen sötét templomban lobbant fel
Húsvét éjszakáján, hogy Krisztus feltámadását jelképezze. Ezt a fényt adják
tovább a szomszédjaiknak és ez Jézus feltámadásának a lassú tovaterjedését
mutatja a keresztények életében. Az egyház élete, erős kifejezéssel élve –
szólt a pápa – mintegy „fénnyel való megfertőzés”. Minél több Jézus fénye
a keresztények között, annál nagyobb Jézus fénye az egyház életében. Az egyház
élete tehát fénnyel való szennyezés” – ismételte meg a pápa.
Emlékezzünk
keresztségünk napjára!
A
legszebb buzdítás, amivel egymás felé fordulhatunk, a keresztségünkre való
emlékeztetés. A pápa azt kérdezte a kihallgatáson részt vevőktől, vajon hányan
emlékeznek keresztségük napjára, de azt kérte tőlük, hogy ne azonnal
válaszoljanak, nehogy szégyenkezniük kelljen. Ugyanakkor arra kérte őket, hogy
otthon kérdezzék meg felőle a szüleiket: Mikor is kereszteltek meg engem? Ezt
nem szabad többé elfelejteni! – kérte a Szentatya. A mai házi feladat tehát az,
hogy megtanuljuk a keresztségünk napját, mely az újjászületés napja, melynek
során „megfertőződtünk Krisztus világosságától”. Mi ugyanis kétszer születtünk:
először a természetes életre, aztán másodjára a Krisztussal való találkozás
által a keresztkútban. Ott abban meghaltunk a halálnak, hogy Isten fiaként
éljünk ebben a világban. Ott lettünk olyan emberekké, amit soha el nem
képzelhettünk volna. Íme, ezért kell elterjeszteni a bérmálás illatát,
amivel megjelöltek bennünket a keresztségünk napján. Bennünk él és működik
Jézus Lelke, a testvérek elsőszülöttje és mindazoké is, akik ellenállnak a
keresztség valójában leküzdhetetlen erejének.
Ha
hűségesek maradunk a keresztségünkhöz, a reménység fényét sugározzuk
Milyen
nagy kegyelem – csodálkozott a pápa –, amikor egy keresztény valóban
Kriszto-forosz, Kristóf, vagyis világosságot, Krisztust hordozó a világban!
Főként azok számára, akik gyászt, reménytelenséget, sötétséget és gyűlöletet
hordoznak magukban. Ezt megannyi apró jelből is látni lehet: a keresztény ember
szemeinek a fényéből, mely derűt sugároz és még a nehéz napok során sem
fogyatkozik meg és amely újra akarja kezdeni a jótetteket, még sok csalódás
ellenére is. Vajon mit írnak majd később napjaink történelméről? – tette fel a
kérdést a pápa. Talán azt, hogy képesek voltunk reménykedni, vagy pedig azt,
hogy véka alá rejtettük annak a fényét? Ha hűségesek maradunk a
keresztségünkhöz, a reménység fényét sugározzuk, mert a keresztség az Istenben
való reménység kezdete, amit az eljövendő nemzedékeknek adhatunk tovább! –
fejezte be katekézisét Ferenc pápa az újrakezdett szerdai általános kihallgatás
során.