2017. augusztus 2., szerda

Irgalmasság Atyja Irgalmazz nekünk!



Irgalmasság Atyja

Irgalmazz nekünk!


Jézus feladja a leckét! Bizony, szavaiban ott van a kérdés. Mindenkihez, személyesen, akik olvassák és hallják szavaiból, hogy megkérdezi: számodra mi az értéke, a mennyek országának?
Felragyog-e az arcom, amikor meghallom, hogy mi az ára annak, hogy részesedést szerezhetek belőle? Egyáltalán. Megmozgatja a fantáziámat, elkezdek rajta tűnődni, hogy mi is az, amiből részesedésem lehet? Szükségem van rá? Mennyire szeretnék részesedést szerezni Isten országából?
Na persze, ne azon morfondírozzak el, hogy mit lehetne ezzel keresnem, mennyit adnának érte? Hiszen, ez a gondolkodás világi észjárásra vall: ebben az életben milyen hasznom lehet abból, hogy részesedem a mennyek országából. Azt már hallottam, hogy valaki a Marson kínál részesedést. Itt, másról van szó!
Érdekel engem ilyen formán is? Amikor evangelizálásról beszélünk, akkor is arra helyezzük a hangsúlyt, hogy hogyan tehetjük az örömhírt eladhatóvá? Nem akarunk vele kereskedni! Annak kínáljuk, azzal akarjuk megosztani, aki már tudja, hogy szüksége van rá! „Ezt keresem!” Ne lepődjünk meg azon, hogy, bizony, kevesek azok, akik keresik a részesedést Isten országából! Kevés az, aki tovább lát a mai napon, aki észre venni képes, hogy semmi köze sincs ahhoz, hogy ma felébredhetett. Hát még, hogy ez a nap nem is az övé, hanem, Isten áldott napjából kap részt! Még nekünk, keresztény embereknek sem jár az a fejünkben, hogy mire ad esélyt, lehetőséget, talán feladatot Isten, amikor megadja, hogy a mára kinyissam a szemem, és az értelmemet! Vagyok, de mi végre is? Kinek van ezzel és milyen szándéka, hogy legyek, hogy örömöm legyen, hogy élhetek?
Azért vagyok, hogy ráébredjek, valami érthetetlen és végtelenül nagy értékre van meghívásom! Elnyerhetem azt a részt, abból, ami valami akkora érték, hogy azt, evilági ésszel logikával, értelemmel, fel sem vagyok képes fogni. Uram, Istenem, Te, Aki meggyőztél már arról, hogy jó vagy, és szertettel vagy irántam, gyújts fényt bennem, hogy érteni bírjam, mire adjam életemet, értelmemet, szívemet! Ámen
 



Ferenc pápa szerdai katekézise: a keresztség a reménység kapuja



Ferenc pápa szerdai katekézise: a keresztség a reménység kapuja


Telt ház a VI. Pál csarnokban!

Augusztus első szerdáján Ferenc pápa újra kezdte az általános kihallgatást, amelyben folytatta a reménység ezévi témáját, most ezzel a mottóval: „A keresztség a reménység kapuja”. A negyvenfokos szokatlan nagy melegre való tekintettel a kihallgatást a VI. Pál aulában tartották meg. Az alapigét Pál apostol galata levelének harmadik fejezetéből olvasták fel: „Testvéreim, az Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusba vetett hitben. Mert mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra. Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban”.
A kelet felé épített templomok egykor Krisztusra, a felkelő Napra emlékeztettek
Volt idő az egyház életében, amikor a templomokat „keletelték”, azaz szentélyével kelet felé építették – kezdte beszédét a pápa.  A hívek a templom nyugati kapuján léptek a templomba, végighaladtak a főhajón, keleti irányban. Mindez fontos szimbólum volt a régi emberek számára, olyan allegória, amely azonban a századok során fokozatosan elenyészett. Mi, a modern kor emberei sokkal kevésbé vagyunk hozzászokva, hogy a kozmosz, a világegyetem nagy jeleit érzékeljük, ezért gyakorlatilag nem is észleljük annak sajátosságait. A nyugat a napnyugta sarokpontja, ahol meghal a nap. A kelet ellenben az a hely, ahol a sötétséget legyőzi a hajnal első sugara, ami bennünket Krisztusra emlékeztet, aki a mindenség látóhatárán a magasságból felkelő Nap (vö Lk 1,78) – idézte fel Ferenc pápa a régi szertartás jelentőségét.
A keresztény a világosságra tekint, akkor is, amikor a világ éjsötétbe borul
A keresztség ősi rítusa úgy rendelkezett, hogy a katekumenek, a hitjelöltek a hitvallásuk első részét nyugat felé fordulva mondják el. Arra a kérdésre válaszoltak, hogy „Ellene mondotok-e a sátánnak, cselekedeteinek és műveinek?” Az eljövendő keresztények kórusban válaszolták: „Ellene mondunk!” Aztán a szentély felé fordulva, vagyis kelet felé, ahol felkél a nap, a katekumeneket újból megkérdezték: „Hisztek-e az Atyaistenben, a Fiában és a Szentlélekben?”. Erre azt válaszolták: „Hiszünk!”. A mai modern időkben részben megfakult ennek a rítusnak az igézete, mert elvesztettük a kozmosz iránti érzékenységünket – állapította meg a pápa. Természetesen megmaradt a hitvallás, a keresztségi kérdő formának megfelelően, mely néhány szentségi szertartás sajátja. Mindenesetre érintetlen maradt tartalmi jelentésében. Mert mit is jelent kereszténynek lenni? – tette fel a kérdést a pápa. Azt jelenti, hogy a fényre, a világosságra tekintünk, továbbra is hitet teszünk a világosságban, akkor is, amikor a világ éjsötétbe borul.
A keresztények nem engednek az éjszakának, hanem a hajnalban reménykednek
A keresztények sem mentesek sem a benső, sem a külső sötétségtől. Nem élnek a világon kívül, mert Krisztusnak a keresztségben kapott kegyelme által van egy irányultságuk, be vannak mintegy „tájolva”: nem a sötétségben hisznek, hanem a nappal világosságában, nem esnek áldozatul az éjszakának, hanem a hajnalban reménykednek. Nem sújtja őket a halál, hanem a feltámadásra vágyakoznak. Nem hajolnak meg a gonosz előtt, mert mindig bizakodnak a jó végtelen lehetőségeiben. Ez a mi keresztény reménységünk – tette hozzá szabadon a pápa: Jézus világossága, az Üdvösség, amit Jézus hoz el a fényével, mely megvált bennünket a sötétségtől.
A keresztény az Atyaisten fényességében, a megváltó Jézus világosságában, a Szentlélek világában él
Mi azok vagyunk, akik hiszik, hogy az Isten Atya. Ő a világosság. Nem vagyunk árvák, van Atyánk és a mi Atyánk az Isten. Hisszük, hogy Jézus eljött hozzánk, végigjárta a mi életünket, társa lett főként a szegényeknek és a gyöngéknek. Hisszük, hogy a Szentlélek szünet nélkül fáradozik az emberiség és az egész világ javára. Hisszük, hogy a történelem legnagyobb fájdalmait legyőzi és ez a reménység újjáéled minden reggel. Hisszük, hogy minden jó érzés és barátság, minden jó vágy, minden szeretet, még a legcsekélyebb és legmellőzöttebb is egy nap majd beteljesül az Istenben. Ez az erő arra indít bennünket, hogy lelkesen öleljük át életünk minden napját. Ez a mi reménységünk, vagyis reményben élni, világosságban élni, az Atyaisten fényességében, a megváltó Jézus világosságában, a Szentlélek világosságában,  mely arra indít bennünket, hogy lépjünk tovább az életben.
A húsvéti gyertya továbbadott fénye Krisztus feltámadásának terjedését jelképezi
Beszéde második részében Ferenc pápa a keresztségi liturgia egy másik mozzanatára emlékeztetett, mely szintén a fény jelentőségét hangsúlyozza. A szertartás végén a gyermekkeresztelés során a szülőknek vagy keresztszülőknek, felnőttek keresztelésekor őnekik maguknak, égő gyertyát ajándékoznak, melyet a húsvéti gyertyáról gyújtottak meg, és amelynek lángja a teljesen sötét templomban lobbant fel Húsvét éjszakáján, hogy Krisztus feltámadását jelképezze. Ezt a fényt adják tovább a szomszédjaiknak és ez Jézus feltámadásának a lassú tovaterjedését mutatja a keresztények életében. Az egyház élete, erős kifejezéssel élve – szólt a pápa – mintegy „fénnyel való megfertőzés”.  Minél több Jézus fénye a keresztények között, annál nagyobb Jézus fénye az egyház életében. Az egyház élete tehát fénnyel való szennyezés” – ismételte meg a pápa.
Emlékezzünk keresztségünk napjára!
A legszebb buzdítás, amivel egymás felé fordulhatunk, a keresztségünkre való emlékeztetés. A pápa azt kérdezte a kihallgatáson részt vevőktől, vajon hányan emlékeznek keresztségük napjára, de azt kérte tőlük, hogy ne azonnal válaszoljanak, nehogy szégyenkezniük kelljen. Ugyanakkor arra kérte őket, hogy otthon kérdezzék meg felőle a szüleiket: Mikor is kereszteltek meg engem? Ezt nem szabad többé elfelejteni! – kérte a Szentatya. A mai házi feladat tehát az, hogy megtanuljuk a keresztségünk napját, mely az újjászületés napja, melynek során „megfertőződtünk Krisztus világosságától”. Mi ugyanis kétszer születtünk: először a természetes életre, aztán másodjára a Krisztussal való találkozás által a keresztkútban. Ott abban meghaltunk a halálnak, hogy Isten fiaként éljünk ebben a világban. Ott lettünk olyan emberekké, amit soha el nem képzelhettünk volna. Íme, ezért kell elterjeszteni a  bérmálás illatát, amivel megjelöltek bennünket a keresztségünk napján. Bennünk él és működik Jézus Lelke, a testvérek elsőszülöttje és mindazoké is, akik ellenállnak a  keresztség valójában leküzdhetetlen erejének.
Ha hűségesek maradunk a keresztségünkhöz, a reménység fényét sugározzuk
Milyen nagy kegyelem – csodálkozott a pápa –, amikor egy keresztény valóban Kriszto-forosz, Kristóf, vagyis világosságot, Krisztust hordozó a világban! Főként azok számára, akik gyászt, reménytelenséget, sötétséget és gyűlöletet hordoznak magukban. Ezt megannyi apró jelből is látni lehet: a keresztény ember szemeinek a fényéből, mely derűt sugároz és még a nehéz napok során sem fogyatkozik meg és amely újra akarja kezdeni a jótetteket, még sok csalódás ellenére is. Vajon mit írnak majd később napjaink történelméről? – tette fel a kérdést a pápa. Talán azt, hogy képesek voltunk reménykedni, vagy pedig azt, hogy véka alá rejtettük annak a fényét? Ha hűségesek maradunk a keresztségünkhöz, a reménység fényét sugározzuk, mert a keresztség az Istenben való reménység kezdete, amit az eljövendő nemzedékeknek adhatunk tovább! – fejezte be katekézisét Ferenc pápa az újrakezdett szerdai általános kihallgatás során.
 
 

Évközi tizenhetedik hét szerdája



Évközi tizenhetedik hét szerdája


A mai evangéliumban Jézus két példázatot mond a mennyek országáról, amelyekben kincshez, illetve igazgyöngyhöz hasonlítja azt. Mindkettő azt fejezi ki, hogy a mennyek országa olyan nagy érték, amelynek megszerzéséért érdemes minden másról lemondani. Ezt teszi a földműves, aki rátalál a földben a kincsre, és ezt teszi a kereskedő is, aki igazgyöngyöt talál. Magatartásukban azonban ne a kapzsiságból fakadó vagyonszerzést vagy a birtoklási vágyat lássuk, mert akkor félreértenénk Jézus mondanivalóját. Az Isten országa ugyanis nem földi vagyontárgy, amitől gazdagabbak lehetünk, hanem olyan kincs, amely lelkünket gazdagítja.
Korunk válságainak egyik mélyebb gyökere az lehet, hogy sokan mindent meg szeretnének szerezni maguknak, amit értékesnek tartanak, de nem akarnak áldozatokat hozni. A munka, a tanulás, a családi vagy társadalmi élet területén csak akkor lehet előbbre jutni, ha képesek vagyunk áldozatokat is hozni céljaink elérése érdekében. Közhelyszerűen mondhatjuk: mindennek ára van, semmit sem adnak ingyen. Az előbbre jutásért küzdenünk kell. Azt természetesen senki sem veszi szívesen, ha olyan dolgot vesznek el tőle, ami az igazságosság vagy a vélt igazságosság szerint neki jár. Önként viszont bárki lemondhat saját anyagi javairól, hogy másokat segítsen azokkal. Az irgalmasság ilyen gyakorlása által is növekszik az Isten országa.
© Horváth István Sándor

Imádság

Hozzád fordulok, Atyám, mindenható Isten: őszinte szívvel és kicsinységem tudatában hálát adok neked, s egész lelkemmel kérlek, rendkívüli jóságodban fogadd jóakarattal könyörgésemet: hatalmaddal űzd el az ellenséget tetteimtől és cselekedeteimtől, erősíts engem a hitben, kormányozd értelmem, adj nekem bensőséges gondolatokat, és vezess el engem boldogságod birtoklására! Vezess el engem arra, hogy téged mindenkinél és mindennél jobban szeresselek!