2017. június 16., péntek

Jézus Szíve, minden dicséretre legméltóbb Szív, Irgalmazz nekünk!



Jézus Szíve, minden dicséretre legméltóbb Szív, 
Irgalmazz nekünk!


Csak Isten van, és általa én vagyok. Ebben az összefüggésben, kapcsolatban, szövetségben van minden más. Aki, és ami van! A Van, a valóságom, ha nem ebből az összefüggésből születik, fejlődik, bontakozik ki, akkor félrecsúszik, eltorzul, és torzóvá lesz. Felnőttként, személyiségként, látok valamit, ami alapvető kapcsolatrendszeremet befolyásolja, zaklatja, elidegeníteni próbálja, vagy elmélyíteni. Mennyi a felelősségem, esélyem, lehetőségem rá, hogy valóságom a teljesség felé haladjon, a teljességre juthasson?
Ez attól nem egoizmus, hogy vallom, hiszem és élem, hogy minden ember ebben az Istennel személyességben létező valóságomnak a része. Attól válik azonban mégis egoizmussá, hogy a valóságom szereplőivel nem vagyok ebben a hitben egy, közös, és azonos. Itt kezd el torzulni, és torzulásra kényszeríteni engem is a valóságom.
Bizony, sokszor bizonytalan térben találjuk magunkat, és sok esetben pontosan olyankor, amikor azt reméljük, hogy jó úton haladunk. Azt állítom, hogy az elbizonytalanodásra jutásban mi magunk is ludasok vagyunk, amiért nem sugározzuk a bizonyosságot, a biztonságot, mert nem vagyunk képesek a határozottságot képviselni.
Tehát, életem és valóságom biztos pontja Isten léte, és Isten bizonyosságom. De ez nem épülhet másra, mint a hitre. Különben olyan külsőségekre vagyok kénytelen hagyatkozni, melyek tőlem függetlenül bármikor változhatnak. Mert változó a világ, a teremtett valóság, mely minden pillanatban, melyet életemnek hívok, engem is változásra késztet, és kényszeríthet. Az állandó mindenben és minden időben az Isten, az egyedüli Isten!
Jézus erre az állandóságra irányítja figyelmemet! A Lélek szemével látni, és érzékelni mindent! Az állandóságban meggyökeresedni, biztos alapra építkezni, hogy felépülhessen a magam szikla szilárd alapokon álló házam, váram, mely boldogságot termő képességgel bírhat! Része lehessen Isten országának! Segíts ebben Istenem! Ámen


  

Ferenc pápa: Fogadjuk el, hogy törékenyek vagyunk és szükségünk van Isten hatalmára!



Ferenc pápa: Fogadjuk el, hogy törékenyek vagyunk és szükségünk van Isten hatalmára!

Ébredjünk tudatára, hogy gyengék, sebezhetők és bűnösek vagyunk: csak Isten ereje üdvözít és gyógyít – Ferenc pápa ezekkel a szavakkal buzdította a híveket június 16-án reggel, a Szent Márta-házban bemutatott szentmisén.

Egyikünk sem üdvözülhet saját maga erejéből, szükségünk van Isten hatalmára, hogy üdvözüljünk. Ferenc pápa elmélkedését Szent Pál Korinthusiakhoz írt második levelének egy szakaszához fűzte (2Kor 4,7–15). Az apostol Krisztus misztériumáról mondja: „kincsünk cserépedényben van”. Mindenkit arra buzdít, hogy ébredjen tudatára: cserepek, gyöngék, bűnösek vagyunk – Isten hatalma nélkül nem haladhatunk előre. Krisztusnak ez a kincse törékenységünkben van – állapította meg a pápa –: mi vagyunk cserépből. Mert Isten hatalma, Isten ereje üdvözít, gyógyít, állít talpra. Ez sebezhetőségünk valósága.
Mindnyájan sebezhetők, törékenyek, gyengék vagyunk és gyógyulásra van szükségünk. Szent Pál mondja: üldözést szenvedünk, szorongatnak minket. Gyöngeségünk megnyilvánulása jelenti, hogy cserépből vagyunk. Ez sebezhetőségünk. Az élet egyik legnehezebb dolga, hogy felismerjük saját sebezhetőségünket. Olykor megpróbáljuk letakarni, kisminkelni, elrejteni sebezhetőségünket, hogy ne látszódjon... Maga Pál is visszautasítja a fejezet elején a „gyalázatos alattomosságot”. Az alattomosság mindig szégyenletes, álszent – mutatott rá Ferenc pápa.
A másokkal szembeni álszentségen túl létezik a saját magunkkal szembeni képmutatás is, amikor azt hisszük, hogy mi másmilyenek vagyunk, nekünk nincs szükségünk gyógyulásra és támaszra. Amikor azt mondjuk, hogy nem cserépből vagyunk, van saját kincsünk. Ez az út a hiúság, a beképzeltség, az énközpontúság felé vezet. Akik nem cserépnek érzik magukat, saját magukban keresik az üdvösséget, a teljességet. De Isten hatalma az, ami üdvözít bennünket – hangsúlyozta a szentatya. – Pál elismeri sebezhetőségünket, de ezt állítja: „Mindenfelől szorongatnak minket, de össze nem zúznak”. Nem zúznak össze, mert Isten hatalma üdvözít bennünket. „Bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk”, ismeri el az apostol. Istentől kapjuk azt, ami reményt ad. Üldöznek bennünket, de nem vagyunk magunkra hagyatottak. Lesújtanak ránk, de nem ölnek meg. Mindig fennáll ez a kapcsolat a cserép és a hatalmas erő, a cserép és a kincs között. Kincsünk cserépedényben van. De a kísértés mindig ugyanaz: letakarni, alattomosan elrejteni, elutasítani, hogy cserépből vagyunk. Ez a saját magunkkal szembeni képmutatás.
Pál apostol ezzel az érvelésével, Isten szavának ily módon történő hirdetésével egy párbeszédhez vezet el bennünket, amely „a kincs és a cserép” között zajlik. Ezt a párbeszédet szüntelenül folytatnunk kell, hogy becsületesek legyünk. Például a szentgyónásban, amikor felsoroljuk bűneinket, mintha egy piaci árlistát olvasnánk fel, arra gondolván, hogy kissé fehérre festjük a cserepet, hogy erősebbek legyünk. Ehelyett el kell ismernünk gyengeségünket és sebezhetőségünket, még akkor is, ha ez nehéz – buzdított a pápa. Ekkor lép fel a „szégyenérzet”. A szégyen az, ami kitágítja a szívet, hogy beléphessen Isten hatalma, Isten ereje; annak a szégyenérzet, hogy cserepek, nem pedig ezüst vagy arany edények vagyunk. Ha eljutunk erre a pontra, akkor nagyon boldogok leszünk. A párbeszéd Isten hatalma és a cserép között: gondoljunk a lábmosásra, amikor Jézus Péterhez közeledik, és Péter ezt mondja: „Ne, Uram, nekem ne mosd meg a lábam.” Péter nem értette meg, hogy cserép volt, hogy szüksége volt az Úr erejére, ahhoz, hogy üdvözüljön.
Nagylelkűségre van tehát szükség ahhoz, hogy elismerjük: sebezhetők, törékenyek, gyengék, bűnösek vagyunk. Csak ha elfogadjuk, hogy cserépből vagyunk, csak akkor jön el hozzánk Isten rendkívüli hatalma és nekünk adja a teljességet, az üdvösséget, a boldogságot, az üdvözülés örömét. Így megkapjuk az Úr kincsét – zárta péntek reggeli homíliáját a pápa.


Évközi tizedik hét péntek



Évközi tizedik hét péntek


Jézus a túlzás eszközét alkalmazza mai evangéliumban olvasott mondásainál, hogy kizökkentse hallgatóit megszokott gondolkodásukból. A szem kivájása és a kéz levágása kifejezéseket nem kell úgy értenünk, mintha Jézus öncsonkításra buzdítana bárkit is, hanem a bűn súlyosságát emelik ki. Arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy az üdvösség mindennél fontosabb. Lelkünk üdvössége érdekében mindentől érdemes megszabadulnunk, ami akadályoz bennünket és minden lelki eszközzel élnünk kell, ami az üdvösség felé segít minket. Isten felkínálja számunkra az örök élet nagy lehetőségét, de akaratunk ellenére nem kényszeríti ránk. Megmutatja nekünk Fia, Jézus által az utat, amelyen eljuthatunk hozzá.
A házasság értékéről tanítva Jézusnak egyértelműen az a szándéka, hogy a bűnre vezető út legelején megállítsa az embert. A bűn ugyanis nem mindjárt a cselekedetekkel, hanem a bűnös vággyal kezdődik, amelyet újabb és újabb bűnös gondolatok követnek, majd pedig olyat tesz az ember, ami bűnnek minősül. Aki kitart a bűnben és nem tesz meg mindent azért, hogy bűnös állapotából megszabaduljon, az a kárhozatra jut. A bűnnek tehát nem csupán evilági következményei lehetnek, hanem az a távolabbi hatása, hogy az üdvösségét teszi kockára az, aki kitart a bűnben. Megteszek-e mindent lelkem üdvössége érdekében?
© Horváth István Sándor

Imádság

Édes Jézusom, eléd borulok, abban a biztos tudatban, hogy te megteheted azt is, amit én még csak el sem tudok képzelni. Ott akarlak szolgálni, ahol te akarod, bármi áron, bármi áldozat árán. Én magamtól semmit sem tudok tenni: nem tudok megalázkodni, de mondom neked és határozottan mondom: meg akarok alázkodni, szeretni akarom a megalázkodást, hogy testvéreim ne vegyenek sokba. Csukott szemmel és bizonyos örömmel vetem magam a megvetés, a szenvedés és elutasítás azon áradatába, ahová a te akaratod helyez. A szívembe hasít az ellenérzés, míg ezt mondom, de mégis megígérem neked: akarok szenvedni, akarok érted megvetett lenni!
Szent XXIII. János pápa