Ferenc pápa: Nyissuk ki
a szívünket Isten vigasztalása előtt
A vigasztalás Isten ajándéka és szolgálat mások
iránt: megtapasztalásához nyitott szívre van szükség, a lélekben szegények
szívére, s nem az igaztalanok zárt szívére – ezt az üzenetet bízta a hívekre
Ferenc pápa homíliájában a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén
június 12-én.
A Korintusiaknak írt második levélben (2Kor
1,1–7) Szent Pál apostol az isteni vigasztalásról beszél. A mindössze
tizenkilenc soros szakasz nyolc ízben említi a vigasztalást – emlékeztetett a
szentatya. A szentlecke alapján megragadta az alkalmat, hogy kifejtse, mit
jelent a vigasz, amelyre Szent Pál utal.
A vigasztalás nem lehet autonóm. A vigasztalás
lelki tapasztalat, ezért mindig szükség van egy külső elemre, hogy teljes
legyen: senki nem tudja önmagát megvigasztalni, senki. Aki megpróbálja, az
amikor tükörbe néz, önnön tükörképét látva igyekszik kozmetikázni magát; zárt
dolgokkal vigasztalódik, amelyek nem hagyják növekedni, és az énközpontúság
narcisztikus levegőjét szívja be. Ez a manipulált vigasztalás nem enged
fejlődni. Nem is vigasztalás, mert zárt, hiányzik belőle a külső elem –
magyarázta a pápa.
Az evangéliumban sok ilyen emberrel
találkozunk: ott vannak például az önelégült írástudók vagy a dúsgazdag, aki
lakomáról lakomára él, és azt hiszi, hogy így vigasztalja magát. De a legjobb
példa a farizeus, aki az oltár előtt így imádkozik: „Köszönöm, hogy nem olyan
vagyok, mint a többiek.” Ez az ember a tükörbe nézett, és az ideológiák által
kozmetikázott önmagát látta, így adott hálát az Úrnak. Jézus megmutatja nekünk
a lehetőséget, hogy élhetünk úgy, mint ezek az emberek, akik soha nem jutnak el
a teljességre, legfeljebb a felfuvalkodottsághoz, az önteltséghez.
A vigasztalás akkor lesz igazi, hogy ha belép
egy külső tényező. Először is kapnunk kell a vigasztalást, mert azt Isten adja
mint ajándékot. Másodszor: az igazi vigasztalás megérlel egy másik külső
tényezőt, vagyis hogy megtanulunk másokat is vigasztalni. A vigasz a kapott
ajándéktól az adott szolgálatig tartó átmenet – fogalmazott homíliájában a
szentatya. Az igazi vigasztalásnak megvan ez a kettős külső jellege: ajándék és
szolgálat. És ha én hagyom működni az Úr vigasztalását mint ajándékot, az azért
van, mert rászorulok a vigaszra. Rászoruló vagyok – ahhoz, hogy vigaszt
nyerjek, előbb föl kell ismernem, hogy rászorulok. Csak így jön el az Úr, ad vigaszt,
és adja meg a küldetést, hogy másokat vigasztaljunk. Nem könnyű nyitva tartani
a szívünket az ajándék befogadására és a szolgálat elvégzésére e két külső
tényező előtt, melyek lehetővé teszik a vigasztalást.
Nyitott szívre van tehát szükség, és ehhez
boldog szív kell. A mai evangéliumi szakasz (Mt 5,1–12) mondja ki azt, hogy kik
a boldogok. Boldogok a szegények, akiknek a szíve a lelki szegénység
hozzáállásával nyílik meg. Azok, akik tudnak sírni, a szelídek, az alázatos
szívűek. Az igazságra szomjazók, akik az igazságosságért küzdenek. Az
irgalmasok, akik képesek irgalmat érezni mások iránt. Boldogok a tiszta
szívűek, a békességszerzők és akiket az igazságért üldöznek, az igazságosság
szeretetéért. Így megnyílik a szívük, és az Úr belép a vigasztalás ajándékával
és a mások vigasztalásának küldetésével.
Ezzel szemben ott vannak a zárt szívűek, akik
lélekben gazdagnak, elégnek érzik magukat. Akiknek nem kell sírniuk, mert
igaznak érzik magukat. Az erőszakosak, akik nem tudják, mi a szelídség; az
igazságtalanok, akik igazságtalanságokat követnek el; az irgalmat nem ismerők,
akiknek soha nem kell megbocsátaniuk, mert nem érzik szükségét annak, hogy
nekik megbocsássanak. Ott vannak a szennyes szívűek, a viszálykodók, akik nem
békét szereznek, és azok, akiket soha nem kritizálnak vagy üldöznek, mert őket
nem érdeklik a másokkal szembeni igazságtalanságok – ezeknek az embereknek
zárva van a szívük: nem boldogok, mert nem léphet be rajta a vigasz ajándéka,
hogy aztán másoknak továbbadják.
Ferenc pápa végül azt kérte
a hívektől, hogy tegyék föl maguknak a kérdést: milyen a szívük? Nyitott? Képes
kérni a vigasztalás ajándékát, hogy azt továbbadják másoknak mint az Úr
adományát? Napközben térjünk vissza ezekhez a gondolatokhoz, és adjunk hálát az
Úrnak, amiért mindig igyekszik megvigasztalni minket. Csak annyit kér, hogy
hagyjuk legalább egy kicsit nyitva szívünk ajtaját, így aztán majd ő megoldja,
hogy belépjen rajta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése