Ferenc pápa: A korrupció rákbetegség, amely megöli az embert és a társadalmat

Korrózió-korrupció: korunk mételye

A maffiák hétköznapi nyelve, a halál folyamata, amely szétszakítja a személyek közötti együttélést, kedvez a bűnözésnek és végül elpusztítja magát a megvesztegő személyt is. Mindez a korrupció része Ferenc pápa szerint, aki Peter Turkson bíboros “Korrózió” c. könyvének előszavában jellemzi ezt a társadalmi mételyt. A korrupció témájára összpontosított június 15-én az a nemzetközi vitanap is, amelyet a Vatikánban tartottak az Átfogó Emberi Fejlődés Szolgálatában elnevezésű dikasztérium szervezésében, a Pápai Társadalomtudományi Akadémia együttműködésével.

A korrupció – az olasz alapján „cuore rotto” lefordíthatatlan szójátékban – összetört szív, amit valami beszennyezett, megrontott, mint egy bomlásnak indult testet. A pápa péteri szolgálatában számtalanszor visszatért erre a társadalmi bajra, most ebben az interjú kötetben is, amelyet Vittorio V. Alberti gondozott.

A korrupció jelensége, áttételes volta miatt megtámadja a személy legbensőbb lényét és egyben “társadalmi tényezővé” válik. Ferenc pápa számára a kiindulási pont az a három kapcsolat, amely az emberi életet jellemzi: kapcsolat Istennel, felebarátainkkal és a környezettel. Amikor valaki becsületes, akkor mind a három kapcsolatot felelősen éli meg a közjó javára. Amikor ezzel szemben az ember hagyja, hogy megvesztegessék, akkor antiszociális magatartása, amelyre a korrupció indítja, végül megszünteti a kapcsolatok érvényességét. Darabokra törnek a személyek közötti együttélés pillérei, az egyéni érdek méregként fertőz meg minden általános érvényű perspektívát.

A korrupció bűzlik – kiáltott fel néhány évvel ezelőtt a pápa Nápoly Scampia negyedében. A Szentatya most is visszatér ehhez az értelmezéshez: a korrupt személy egy bomlásban lévő szív rossz illatát árasztja. Ez a kizsákmányoláshoz, a lepusztuláshoz, a társadalmi igazságtalansághoz, az érdemek megalázásához vezet. A korrupció egyben a rabszolgaság, a városok, a közjó, a természet elhanyagolásának a gyökere is egyben.

Ferenc pápa erőteljes szavakkal ábrázolja a korrupciót, amely a káromkodás egy formája, a maffiák fegyvere és hétköznapi nyelvezete, a halál folyamata, amely életdnedvet szolgáltat a halál kultúrájának, ez pedig elindítja a bűnözést.

És ma, amikor a jövőnek még az elképzelése is rendkívül nehéz feladat, a korrupció aláássa a reményt, hogy lehetséges egy jobb jövő.

A pápa elismeréssel szól Turkson bíborosnak a jelenségről végzett elemzéséről. Ismét óva inti az egyházat a korrupció legveszélyesebb formájától, ami a mondén lelkiség, a langyosság, az álszentség, a triumfalizmus, a közöny érzése.

Ferenc pápa végül emlékeztet a Vatikán “abszolút szépségű” helyeire, ahol az előszót írja. A szépség nem egy kozmetikai kellék, hanem olyan valami, ami a személyt a középpontba helyezi. Ez a szépség párosuljon az igazságossággal. A korrupciót tehát fel kell ismerni és el kell ítélni, hogy az irgalmasság győzzön a zsugoriság felett, a kiváncsiság és a kreativitás kerüljön a belenyugvó fásultság helyébe. A korrupt személy elfelejti, hogy bocsánatot kérjen, mert fáradt és megcsömörlött, közömbös és öntelt. Az egyház és a keresztények, de a nem keresztények is, egyesülhetnek, mint hópelyhek, amelyek egy új humanizmus lavináját teremtik meg.