2014. szeptember 20., szombat

Zsolozsma 259.



Kim Taegon Szent András vértanú áldozópap utolsó buzdításából

Hitünk jutalma a szeretet és az állhatatosság

Kedves testvéreim és barátaim! Gondolkozzatok el újra meg újra azon, hogy az idők kezdetén Isten alkotta meg az eget, a földet és a mindenséget. Gondolkodjatok arról is, hogy miért és milyen rendeltetéssel teremtette meg éppen az embert a saját képére és hasonlatosságára. Ha tehát nem ismernénk fel teremtő Urunkat ebben a veszedelmekkel és nyomorúsággal teljes világban, mit sem érne, hogy megszülettünk, és az sem, hogy életben maradunk. Ámbár Isten kegyelméből jöttünk világra, és ugyancsak Isten kegyelméből részesültünk a keresztségben, amely által a mi Urunk tanítványai lettünk, és kiváló nevet viselünk, mit sem érne mégis ez a név, ha híjával lennénk annak, amit jelent. Nélküle hiábavaló lenne, hogy világra jöttünk, és hogy az Egyházba léptünk, sőt azt jelentené, hogy elárultuk az Urat és az ő kegyelmét. Jobb lett volna inkább meg sem születnünk, mint az Úr kegyelmét elfogadni, de vétkezni ellene. Gondoljatok a földművesre, aki beveti a földjét! A kellő időben felszántja a földet, aztán megtrágyázza, és mit sem törődve azzal, hogy a tűző napon dolgozik, elveti az értékes magot. Midőn elérkezik az aratás ideje, amikor már duzzadnak a kalászok, feledi a verejtékes munkát: örvend a szíve, és táncra perdül a boldogságtól. De ha üresek a kalászok, és semmi más nem lesz, csak szalma és pelyva, akkor visszagondol kemény munkájára, és annál inkább hátat fordít annak a földnek, minél inkább megművelte. Az Úr is szántóföldjévé teszi a világot. Mi emberek vagyunk a rizsföld, amelyet kegyelemmel trágyáz, megtestesülése és megváltása által vérével öntöz, hogy növekedjünk és érlelődjünk. Amikor majd az ítélet napján elérkezik a begyűjtés ideje, mindaz, akit a kegyelem megérlelt, a mennyországnak fog örvendezni, mint Isten fogadott fia; aki azonban nem hoz termést, az ellenséggé válik, noha ő is Isten fogadott fia volt. Örökké bűnhődni fog, ahogy megérdemli. Tudjátok meg, kedves testvéreim, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus, miután eljött a világba, számtalan szenvedést elviselt, és önként vállalt kínhalálával alapította meg az Egyházat, amelyet a hívek szenvedésével gyarapít. Bármennyire is elnyomják és támadják a világ hatalmasai, sohasem vehetnek erőt rajta. Jézus mennybemenetele és az apostolok kora óta mind a mai napig az Egyház mindenütt megpróbáltatások között növekszik. Most pedig ötven-hatvan éve, amióta az Anyaszentegyház a mi Koreánk földjére lépett, a hívek újra meg újra üldözést szenvednek, és jelenleg is üldözés dühöng. Nagyszámú hittestvérünk került börtönbe, köztük én is; miképpen ti is állandó megpróbáltatásban éltek. Minthogy tehát így egy testet alkotunk, hogyne szenvedne a szívünk? Hogyne tapasztalnánk, emberileg szólva, az elválás fájdalmát? De miként az Írás mondja, Istennek a fejünk legkisebb hajszálára is gondja van, és mindentudásával törődik vele, hogyan látnánk egyebet ebben az üldözésben is, mint az Úr rendelését: vagy az ő jutalmát, vagy pedig az ő büntetését? Igazodjatok tehát Isten akaratához, és teljes szívvel küzdjetek Jézusért, égi vezérünkért, és győzzétek le a gonosz lelket, akit már Krisztus legyőzött. Kérlek titeket, hogy el ne hanyagoljátok a testvéri szeretet gyakorlását. Segítsétek inkább egymást, és maradjatok állhatatosak, amíg az Úr meg nem könyörül rajtunk, és véget nem vet az üldözésnek. Itt húszan vagyunk, és Isten kegyelméből még mindegyikünk jól van. Kérlek, hogy el ne hanyagoljátok azok családját, akiket esetleg megölnek. Még sok mondanivalóm volna, de hogy is tudnám ecsettel és papíroson kifejezni. Véget vetek a levélnek. Minthogy ilyen közel vagyunk a küzdelemhez, arra kérlek titeket, viselkedjetek hűségesen, hogy végül az égbe jutva, ott üdvözöljük majd egymást. Szeretetem csókját hagyom rátok. 


Az Egyház missziós megtérése: pápai beszéd a világegyház püspökeihez



Az Egyház missziós megtérése: pápai beszéd a világegyház püspökeihez


A Népek Evangelizálása Kongregáció kéthetes szemináriumot szervezett püspökök számára Fernando Filoni bíboros prefektus vezetésével. Ferenc pápa szombaton délben fogadta a szeminárium 120 részvevőjét, és átnyújtotta nekik előre megírt beszédét, amelyet most összefoglalunk.

A pápa több írben hivatkozik Az Evangélium öröme kezdetű apostoli buzdítására. Itt 52-75) leírta a mai világ kihívásait, amelyekkel a mai evangelizálásnak szembe kell néznie: kirekesztő gazdaság, a pénz bálványozása, erőszakot gerjesztő egyenlőtlenség. Mindezek nagyon megnehezítik a püspökök küldetésének teljesítését. Az Úrba vetve bizalmukat teljesíthetik lelkipásztori feladataikat. Az elmúlt két hét alatt megvizsgálták e feladatokat, amelyeket leírt ugyancsak Az Evangélium öröme (19-49): az Egyház missziós átalakításáról, megtéréséről van szó; kilépni önző világunkból elmenni a perifériák felé, ahol a legnagyobb szükség van az Evangélium világosságára. Az evangéliumot hirdetni mindenkinek, mindenütt, minden alkalommal halogatás és félelem nélkül. Ebben a főpásztoroknak élen kell járniuk.

Az Egyház missziós megtérésében központban áll az emberiség szolgálata, Krisztus példájára, aki megmosta apostolai lábát, közel menni, leereszkedni, ha szükséges, megérinteni a szenvedők testét. A „kilépő Egyház” a missziós tanítványok közössége. A püspökök Isten népe vezetésében mint atyák és pásztorok tejesítsék küldetésüket, mint olyanok, „akik szolgálnak”. E lelkipásztori szolgálatra kiváló példát adnak a koreai szent vértanúk, Kim Taegon András és társai, akiknek éppen ma tarjuk liturgikus emléknapját.

Végül Ferenc pápa gondolt azokra a püspökökre, akik különböző okokból, nem lehettek jelen, mindannyiunknak apostoli áldását küldte. Külön megemlítette a nemrég szentelt kínai püspököket, akik nem jöhettek el e találkozóra. „Biztosítom őket – mondta a pápa – nemcsak az én és a mi szolidaritásunkról, hanem a világ valamennyi püspöke hitbeli közösségéről: érezzék, hogy ha néha egyedül is érzik magukat, legyen erősebb a bizonyosságuk, hogy szenvedésük gyümölcsöt hoz – nagy gyümölcsöt!- híveik, honfitársaik és az egész Egyház javára!”

„Szűz Mária, az Evangelizálás Csillaga kísérjen anyai gyengédségével Benneteket. Rátok és egyházmegyéitekre az Úr áldását kérem” – zárta beszédét Ferenc pápa.



2014.09.20. Szombat



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.09.20. Szombat

Semmiféle hatalmi harc

Az Isten országa valóban az igazság és szeretet közössége. Szellemiség, nem földi államok sorába állítható földrajzi táj és társadalmi alakulat. Az az igaz, ami megfelel a fogalmának. Annak a szellemi képnek, amelyet Isten a dolgokról alkotott. Szeretetnek mondjuk a legfőbb erényt, amely kizárólag Isten és felebarátaink, a mellénk rendelt emberek javát szolgálja. Nem könnyű a katolikus Egyházban sem megérteni és mindenkivel megértetni a szeretet elsőségét. Hiszen az összes többi emberi közösségben a hatalom áhítatos tiszteletét követelik meg egymástól a közösségek tagjai. A hatalommal (beleértve a pénzt is), mérik az emberek értékét. De Isten akarata szerint a hatalom is a szolgálat egyik formája, hiszen minden hatalom arra adatik, hogy többet tudjon tenni a rábízottakért. Körülbelül ez a gondolatsor igazít el bennünket a katolikus Egyház hatalomról vallott felfogásáról: minden hatalom Istené. Ő mindenható. Mindent megtehet, amit csak akar. Mindent azok javára működtet közre, akiket szeret. Tehát az emberekért él a hatalmával. Krisztus, a megtestesült Fiúisten mondja magáról: „Nekem adatott minden hatalom a mennyen és a földön. Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek!" (Mt 28,18-20) és Ő mit parancsolt? „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért". (Jn 15,12-13) a katolikus papok olyan hatalmat kapnak a pappá szentelésben, hogy ahhoz hasonló nincs a földön. Ez a hatalom teljes lényével szolgálhat. Az Egyházban minden hatalom szolgálat. Csak a szolgálatért szabad harcolni.


Zsolozsma 258.



Szent Ágoston püspöknek „A pásztorok” című beszédéből

Készülj fel a megpróbáltatásokra!

Már hallottátok, mit tesznek előszeretettel a rossz pásztorok. Most lássátok azt is, mit hanyagolnak el. A gyengét nem gyámolítottátok, a beteget nem gyógyítottátok, a sérültet, vagyis amelyiknek a csontja tört, nem kötöztétek be. Nem mentetek utána az eltévelyedettnek, nem kerestétek meg az elveszettet. Durván és kegyetlenül hatalmaskodtatok fölöttük (Ez 34, 4), elpusztítottátok és levágtátok őket. Gyenge a bárány, ha olyan gyenge a lelkiereje, hogy nem tud ellenállni a kísértéseknek, amikor azok váratlanul és készületlenül meglepik. A hanyag pásztor az ilyen benne bízó báránynak nem mondja: Fiam, ha Istennek szeretnél szolgálni, készülj fel igen sok megpróbáltatásra! Keményítsd meg szíved és légy állhatatos! (Sir 2, 1) Aki ugyanis így beszél, az megerősíti azt a gyengét, és a gyengéből erőset formál, hogy az ilyen, amikor hisz, ne e világ sikereiben bízzék. Mert ha arra tanították, hogy e világ sikereiben reménykedjék, akkor e sikerekkel együtt maga is tönkremegy, a rászakadó balsorstól sebeket kap, sőt talán bele is hal. Aki így épít, az nem sziklára építi híveit, hanem csak homokra. A szikla pedig Krisztus volt (1 Kor 10, 4). A kereszténynek Krisztus szenvedését kell utánoznia, nem pedig gyönyöröket hajhásznia. A gyenge megerősödik, ha azt mondják neki: „Számolnod kell ugyan e világ kísértéseivel, de mindezekből kiment téged az Úr, ha szíved nem fordul el tőle. Mert ő éppen azért jött szenvedni, azért jött meghalni, azért hagyta magát leköpdösni, tövissel megkoronázni, szidalmakkal illetni és végül a fára szegezni, hogy megerősítse szívedet. Ő mindezt érted tette, és te semmit se tettél: sem érte, sem magadért.” De hát miféle emberek azok, akik attól félnek, hogy megsértik azokat, akiket figyelmeztetnek, és ezért nemcsak hogy nem készítik fel őket a fenyegető kísértésekre, hanem egyenesen evilági boldogulást ígérnek nekik, holott Isten ezt nem ígérte meg ennek a világnak! ő előre megmondta, hogy egészen a világ végéig szenvedés szenvedést ér e földön. És te mégis azt akarod, hogy éppen a keresztény ember legyen mentes ezektől a szenvedésektől? Hiszen neki éppen azért kell többet szenvednie ebben a világban, mert keresztény. Az Apostol ugyanis ezt mondja: Az üldözésből mindenkinek kijut, aki buzgón akar élni Krisztusban (2 Tim 3, 12). Mármost, ha neked úgy tetszik, a pásztor, aki azt keresi, ami a tiéd, és nem azt, ami Jézus Krisztusé, azt mondaná: Az üldözésből mindenkinek kijut, aki buzgón akar élni Krisztusban, akkor te azt válaszold neki: „Ha Krisztusban buzgón élsz, akkor minden javad bőséges lesz. És ha most nincsenek is gyermekeid, majd lesznek, és felneveled mindegyiket, és egyiket sem fogod elveszíteni.” Hát ilyen a te építményed? Vigyázz, mit teszel, mire alapozol! Homokra építesz. Rászakad majd a zápor, ráömlik majd az ár, süvít majd a szél, és nekizúdul annak a háznak. Az összedől majd, és nagy romhalmazzá válik. Vidd mélyebbre a homoknál, és építsd rá a sziklára: Krisztusban legyen, aki keresztény akar lenni. Fordítsa figyelmét Krisztus meg nem érdemelt szenvedéseire, arra figyeljen, aki bűn nélkül volt, és visszafizette azt, amit nem ő rontott el. Figyeljen a Szentírásra, amely ezt mondja neki: Az Úr megostoroz mindenkit, akit fiává fogad (Zsid 12, 6). Vagy készüljön fel tehát a megostorozásra, vagy pedig ne akarja, hogy gyermekévé fogadja. 


A keresztény önazonosság feltámadásunkkal válik teljessé



A keresztény önazonosság feltámadásunkkal válik teljessé – Ferenc pápa péntek reggeli homíliája


Szeptember 19-én, pénteken reggel a Szent Márta házban bemutatott szentmisén Ferenc pápa Szent Pál Korinthusiakhoz írt első levelére utalva hangsúlyozta: a keresztények nehezen képzelik el, hogy hogyan alakul át testük a halál után. A Szentatya homíliájában az első olvasmányra összpontosította gondolatait. Szent Pál nehéz témát, a Feltámadás kérdését magyarázza el a korinthusi híveknek. Ennek a közösségnek a tagjai hittek abban, hogy Krisztus feltámadt és segít nekünk a mennyekből, de nem volt világos számukra, hogy mi is feltámadunk. Másképpen képzelték el – mondta Ferenc pápa. Azt hitték, hogy a halottak megigazulnak, és nem kerülnek a pokolba – az nagyon szép – de bekerülnek a kozmosz vérkeringésébe, a levegőbe, csak a lelkük kerül Isten elé.

Szent Péter is a szent sírhoz sietett a Feltámadás reggelén és azt hitte, hogy ellopták Jézus holttestét. Ezt hitte Mária Magdolna is. Nem tudták felfogni, hogy valós feltámadásról volt szó. Nem voltak képesek rá, hogy megértsék a halálból az életre való átmenetünket a Feltámadás által. Végül elfogadták Jézus Feltámadását, mert őt látták, de a keresztényekét nem értették meg. Amikor Szent Pál Athénbe megy, és ott beszélni kezd Krisztus Feltámadásáról, a bölcs, filozófus görögök megrémülnek: a keresztények feltámadása botrány, nem tudják megérteni. Ezért Pál ilyen világosan gondolkozik: „Ha tehát Krisztus feltámadt halottaiból, hogyan mondják egyesek közületek, hogy nincs halottak feltámadása? Ha Krisztus feltámadt, akkor a halottak is feltámadnak” – utalt a pápa a páli szövegre. Ellenállás van bennünk az átalakulásra, arra, hogy a Szentlélek, akit a keresztségben kaptunk, átalakítson bennünket egészen a végsőkig, a Feltámadásig. Amikor erről beszélünk, azt mondjuk: „Én a mennyekbe akarok jutni, nem akarok a pokolba menni”. De ennél a pontnál megállunk. Senki sem mondja: „Fel fogok támadni, mint Krisztus”: nem. Nekünk is nehéz ezt megértenünk.

Könnyebb egy kozmikus panteizmusra gondolnunk. Azért, mert ellenállás van bennünk, hogy átalakuljunk. Ezt a szót használja Pál: átalakulunk. Testünk átalakul. Amikor egy férfi vagy egy nő sebészeti beavatkozást szenved el, nagyon fél, mert vagy kivesznek belőle valamit, vagy betesznek valamit szervezetébe – mondhatjuk azt, hogy átalakul. A Feltámadással mindnyájan átalakulunk.

Ez a jövő vár ránk és ez a tény az, ami annyi ellenállást vált ki belőlünk: ellenállunk testünk átalakulásának. Egyben ellenállunk keresztény önazonosságunknak. Sőt még többről van szó: talán nem félünk annyira a Gonosz Apokalipszisétől, az Antikrisztustól, akinek előbb el kell jönnie; talán nem félünk annyira. Talán nem félünk annyira az Arkangyal hangjától, vagy a harsona hangjától: de ez az Úr győzelme lesz. De félünk Feltámadásunktól: mindnyájan átalakulunk. Ez az átalakulás lesz keresztény zarándokutunk végső állomása – mondta homíliájában Ferenc pápa.

Ez a kísértés, hogy ne higgyünk a halottak Feltámadásában – az egyház első napjaiban született. Amikor Pálnak erről kellett beszélnie a Tesszalonikiakhoz, végül, hogy vigasztalja, bátorítsa őket, az Újszövetség egyik legszebb, legtöbb reménnyel teli mondatával fordul hozzájuk: Végül mindenkor az Úrral leszünk, testünkkel és lelkünkkel. Azért támadunk fel, hogy az Úrral legyünk és a Feltámadás itt kezdődik. Ha tanítványai vagyunk, ha az Úrral vagyunk, ha együtt haladunk az Úrral. Ez az út vezet a Feltámadás felé. És ha hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy az Úrral legyünk, akkor ez a testünk átalakulásától való félelem eltávolodik tőlünk.

A Feltámadás olyan lesz, mint egy újjáébredés. Jób mondja: saját szememmel fogom látni. Nem spirituálisan, nem. Átalakult testemmel, szememmel. A keresztény önazonosság nem fejeződik be egy evilági győzelemmel, nem fejeződik be egy szép misszióval. A keresztény önazonosság testünk Feltámadásával, Feltámadásunkkal teljesedik ki.

Az lesz a vég, hogy eltelhessünk az Úr képével. A keresztény önazonosság egy út, egy előrehaladás, amelyen az Úrral megyünk előre; mint az a két tanítvány, akik az Úrral maradtak egész este. Egész életünkben arra kaptunk meghívást, hogy az Úrral legyünk, hogy a végén, az Arkangyal hangja, a harsona felcsendülése után – az Úrral maradjunk, az Úrral legyünk – fejezte be péntek reggeli homíliáját Ferenc pápa.



2014.09.19. Péntek



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.09.19. Péntek

Szentháromságos életstílus

Alapvető fontosságú szentírási idézet:„Majd azt mondta Isten:Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra” Ez az idézet természetesen nem kifejezett szavakkal szól a Szentháromság titkáról, vagyis nem az a célja, hogy kinyilatkoztassa a legnagyobb hit titkot. Azt sokkal később Jézus Krisztus mondja el az Újszövetség idejében. Az említett szöveget Mózes jegyezte le, amikor Isten látomásban megmutatta neki a teremtés történetét. Az ember megalkotását kiemelt mintaként említi azzal a céllal, hogy bemutassa, az embernek megalkotásával Istennek konkrét célja, hogy tudatosan két neműnek teremti:férfinak és nőnek, kihangsúlyozva, hogy a férfi és az asszony (anyagi test és szellemi lélek), „hús az én húsomból, csont az én csontomból” (2,23) A férfi testéből való az asszony, Isten ugyanúgy szellemi lelket teremt neki is, mint Ádámnak. A két személy a házasságban szoros kapcsolatba kerül, egyetlen szervezetet alkotnak, kizárólag egymás boldogítására élnek, mint ahogy az Isteni Személyek teszik. Az egész Egyháznak is új életformát biztosít ez a tudat: ahogy a három isteni Személy megosztja az istenséget. Helyesebben nem megosztásról van szó, hanem csorbítatlan odaajándékozásról: az Atya öröktől fogva születő Fiának adja istenségét teljesen, a Fiú visszaajándékozza az Atyának, és az így tökéletesen közös tulajdont együtt ajándékozzák a harmadik isteni Személynek. Majd, a teremtett világ, illetőleg annak képviselője, az ember felé osztják ennek a tökéletes közösségnek áldásait. Korunkban nem csak az általános szeretetközösség, hanem még a legintimebb formája, a család is válságban van. Ne csodálkozzunk ezen: aki a mintát megtagadja, álságosan átalakítja, a legtökéletesebb szeretet helyett az önzés foglya lesz, nemhogy boldog nem tud lenni, de vegytiszta paródia lesz belőle.


2014. szeptember 18., csütörtök

Zsolozsma 257.



Szent Ágoston püspöknek „A pásztorok” című beszédéből

Légy a hívek példaképe!

Amikor az Úr megmondta, hogy mit tesznek előszeretettel a rossz pásztorok, akkor azt is megmondta, hogy mit hanyagolnak el szándékosan. Nagyon sok hibája van a nyájnak. Egészen ritka az egészséges és jó erőben levő nyáj, azaz amely az Istentől ajándékozott jó legelőkön a teljes igazsággal táplálkozik. De a rossz pásztorok még az ilyent sem kímélik. Nem elég nekik az, hogy nem mennek utána a legyengült, beteg, eltévedt és elveszett juhoknak, hanem még az egészségeseket és jó erőben levőket is megölik, amennyire tőlük telik. De ezek a juhok mégis élnek! Élnek az Isten irgalmából. A rossz pásztorok, amennyire csak lehet, megölik őket is. Azt kérdezed: „Hogyan ölik meg?” A saját rossz életükkel, rossz példaadásukkal. Hát Isten ilyen szolgájának, aki a legfőbb Pásztor tagjai közül ennyire kiemelt helyen van, hiába szól a Szentírás szava, hogy: Magad járj elöl jó példával (Tit 2, 7). Az is írva van: Légy a hívek példaképe! (Vö. 1 Tim 4, 12). Mert ha még egy nagyon erős bárány is azt látja, hogy elöljárója szinte állandóan bűnös módon él, az ilyen bárány, ha az Isten törvényeiről elfordítja a figyelmét, és csak az embert nézi, akkor így kezd magában gondolkodni: „Ha az elöljáróm is így él, akkor ki vagyok én, hogy másképp éljek, mint ő?” Így öli meg az erős bárányt is. Ha tehát már az erős bárányt is így megöli, mi mást tesz a többiekkel az a pásztor, aki bűnös életével még azt is elpusztítja, amit nem ő erősített meg, hanem már maga is erősnek és ellenállónak talált? Ezért azt mondom, szeretteim, újra csak azt állítom, hogy még ha él is a nyáj, és erős is lenne az Isten igéjében, és ha megtartaná még azt is, amit az Úrtól hallott: Tegyétek meg, amit mondanak, de tetteikben ne kövessétek őket (Mt 23, 3) – az a pásztor, aki a nép szeme láttára bűnökben él, amennyiben rajta áll, megöli mindazt, aki ráfigyel. Ne áltassa magát az ilyen pásztor azzal, hogy hiszen nem halt meg az illető. Igaz, hogy az él, de az is igaz, hogy ő meg gyilkos. Mint amikor egy férfi érzéki vággyal gondol a nőre, ha ez a nő tiszta is marad, a férfi akkor is házasságtörést követett el. Az Úr egyértelműen és nyíltan megmondja: Aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követett el vele (Mt 5, 28). Nem jutott be ugyan annak hálószobájába, de a saját szíve belsejében már elkövette ezt a bűnt. Ugyanígy mindaz, aki a rábízottak szeme láttára bűnös módon él, amennyiben rajta áll, megöli még az erőseket is. Aki az ilyen pásztort utánozza, meghal, aki nem utánozza, életben marad. De amennyire az ilyen pásztoron áll, ő mind a két fajtát megöli. Ezért mondja a Szentírás: A kövér állatokat levágtátok, és a nyájamat nem legeltettétek (Ez 34, 3).


A pápa a bűnösség beismeréséről és Jézus gyöngédségéről beszélt



A pápa a bűnösség beismeréséről és Jézus gyöngédségéről beszélt


„Ha képesek vagyunk megvallani azt, hogy bűnösök vagyunk, az megnyitja a kaput Jézus bocsánata felé” – mondta homíliájában Ferenc pápa szeptember 18-án a Szent Márta-házban tartott reggeli szentmisén.


A mai liturgia azt a bűnös asszonyt állítja elénk, aki „könnyeit Jézus lábára hullatta, majd hajával megtörölte, elárasztotta csókjaival, és megkente illatos olajjal” (Lk 7,38b) – kezdte beszédét a Szentatya. Jézust egy farizeus hívta meg házába – egy farizeus, aki bizonyos szintű kultúrával rendelkezik, és szeretné hallani Jézus tanítását, szeretne többet tudni róla. És szívében elítéli úgy a bűnös asszonyt, mint Jézust, hiszen „ha próféta volna, tudná, hogy ki és miféle az, aki érinti”. (Lk 39b) Ez a farizeus nem volt rossz ember, csak nem tudta megérteni a nőnek ezt a gesztusát.

„Nem érti az alapvető gesztusokat, a nép alapvető gesztusait. Talán ez az ember elfelejtette, hogyan kell megsimogatni egy gyereket, hogyan vigasztal egy nagymama. Elméletei, gondolatai és másokat vezető élete közepette – hiszen lehet, hogy tanácsadó farizeus volt – megfeledkezett az élet alapvető gesztusairól, az első gesztusokról, amelyeket épphogy megszülettünk, kezdünk megtapasztalni szüleinktől” – mondta Ferenc pápa.

Jézus szelíden és gyengéden, de a fejére olvas ennek a farizeusnak. Jézus türelme, szeretete és akarata, hogy mindenkit megmentsen, arra viszik, hogy elmagyarázza, mit tett ez az asszony, és milyen udvarias, szívélyes gesztusokról feledkezett meg a farizeus. És mindenki zúgolódása közepette Jézus azt mondja az asszonynak: „Bűneid bocsánatot nyernek. A hited megmentett. Menj békével!” (Lk 7,48b; 50b)

„Jézus csak a nőnek mondja, hogy »hited megmentett« – a nőnek, aki bűnös ember volt. És azért mondja neki, mert meg tudta siratni bűneit, meg tudta bánni bűneit, ki tudta mondani, hogy »én egy bűnös nő vagyok«, ki tudta ezt mondani önmagának. A többieknek, akik nem voltak rossz emberek, Jézus nem mondja, hogy megmentette volna őket a hitük, ők ugyanis csak azt gondolták magukról, hogy nem bűnösök. Számukra a bűnösök mindig mások: a vámosok, az utcanők…, ők voltak számukra a bűnösök. Jézus csak annak mondja, hogy »meg vagy mentve«, aki ki tudja tárni a szívét, és be tudja ismerni, hogy bűnös. Az üdvösség, a megmenekülés csak akkor száll szívünkbe, ha kitárjuk azt bűnösségünk valósága előtt” – fejtette ki homíliájában a pápa.

Jézussal különleges módon tudunk találkozni bűneinken keresztül – emlékeztetett a Szentatya két héttel ezelőtti szavaira. Ez eretnekségnek tűnik, de Pál apostol is azt mondja, hogy csak két dologgal dicsekszik: bűneivel és a feltámadt Krisztussal, aki őt megmentette. „Ezért tehát beismerni bűneinket, beismerni, hogy szerencsétlenek vagyunk, elismerni azt, amik és akik vagyunk, illetve azt, amit képesek vagyunk megtenni vagy meg is tettünk, nyitja meg számunkra a kaput Jézus gyöngédsége felé, Jézus bocsánata felé. Ez vezet el minket Jézushoz, aki azt mondja: »Menj békében, a hited megment téged«, mert bátor voltál megnyitni szívedet afelé, aki valóban meg tud menteni téged. Jézus azt mondja a képmutatóknak: »A vámosok és a cédák megelőznek benneteket az Isten országában.« (Mt 21,31b) Ez kemény! Akik viszont bűnösnek érzik magukat, azok bűneik megvallása által megnyitják szívüket a Jézussal való találkozásra, aki vérét mindnyájunkért adta.



2014.09.18. Csütörtök



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.09.18. Csütörtök

valamit. Pál apostol farizeus volt, mint az édesapja. Amikor megtért a damaszkuszi úton, megismerte Jézus tanítását, kivilágosodtak az ószövetségi homályok, lelkesen hirdette az Úr, Jézus Krisztus megváltói halálát és a halálból való feltámadását. Tudta, hogy Jézus feltámadt, hiszen a megtérése arra épült: én élve láttam Jézust, láttam isteni dicsfényét, megvakította a szememet. Két éven át személyesen oktatott a pusztában mindarra, amit a tizenkét apostolnak és a zsidó népnek három éven át tanított, rengeteg csodával alátámasztott. A mai levélrészletében ezt mondja ki: „Figyelmetekbe ajánlom, testvérek, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek. Elfogadtátok, és szilárdan kitartotok benne. Általa elnyeritek az üdvösséget, ha megtartjátok úgy, ahogy hirdettem nektek. Másként hiába lettetek volna hívővé”(1Kor 15,1-2) Hosszan bizonyítja a Jézusba vetett hit abszolút biztosságát. Hinni annyit jelent, hogy biztosan elfogadhatom igaznak, amit nem látok a szememmel, elhiszem azoknak a tanúságtétele alapján, akik maguk látták azt, amiről tanúskodnak. Ezért sorolja fel a szemtanúkat, akik jól ismerték Jézust, három éven át látták őt minden nap, együtt éltek vele egy közösségben. Látták halálra ítélten, kikísérték a Golgotára vezető keresztúton. Végig nézték az iszonyú keresztre feszítést, a három órán át vívott haláltusát. Látták meghalni. Látták a három órás sötétséget, a halála perceiben keletkezett rémisztő földrengést. Látták a holt testet Édesanyja ölében. Láttak és hallottak mindent, hogy mindenki elvesztette Jézus istenségébe vetett hitét, kivéve a Szűz Anyát. De ott hitet nyer, hitet vall a pogány százados: „Ez az ember valóban igaz volt”(Lk 23,47) Nagyon nehezen hitték el húsvét reggel az egymást követő üzeneteket a hozzájuk tartozó asszonyoktól, hogy Jézus teste nincs a sírban, csak az összehajtogatott halotti leplek. Angyalokkal beszéltek arról, hogy Jézus él, feltámadt és üzen apostolainak. Mária Magdolna volt a következő hír közvetítője: „Láttam az Urat, s ezt mondta nekem: Engedj! Még nem mentem föl Atyámhoz. Inkább menj el testvéreimhez (az apostolokhoz), és vidd nekik hírül: Fölmegyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, Istenemhez és a ti Istenetekhez” (Jn 20,17-18) Aznap este maga Jézus lépett be hozzájuk zárt ajtókon át: „Megállt középen és köszöntötte őket: Békesség nektek! E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványok szívét” (19c-20) Pál apostol szintén szemtanúkat sorakoztat föl:„Megjelent Péternek, majd a tizenkettőnek. Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg, ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban meghaltak. Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak. Utánuk pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is”(1Kor 15,5-8) Ennyi szemtanú kellett? Igen, mert az összes hívő az érzékelt tapasztalatukra kell, hogy támaszkodjék, hogy a hitünk szilárd legyen. Ők ezért meghaltak. A mi hitünk abszolút biztos. „Föltámadt Krisztus e napon, Alleluja! Hála légyen az Istennek” (Ho 87,1) 


2014. szeptember 17., szerda

Zsolozsma 256.



Szent Ágoston püspöknek „A pásztorok” című beszédéből

Senki se keresse a maga javát, hanem Jézus Krisztusét

Miután már kifejtettük, mit jelent a tejet felhasználni eledelül, nézzük most, mit jelent a gyapjút ruházatul felhasználni? Aki tejet ad, életet táplál. Aki gyapjút ad, tisztességet ad. Ez az a két dolog, amit a néptől várnak azok, akik csak magukat, és nem a nyájat legeltetik: azaz szükségleteik kielégítésére anyagi javakat és előnyükre tiszteletet és dicséretet. A ruhát azért vehetjük a tisztesség jelének, mert befedi a mezítelenséget. Gyarló ember ugyanis mindegyikünk. S mi más minden elöljárótok is, mint amik magatok is vagytok? Teste van, halandó, eszik, alszik, felkel. Megszületett és meg fog halni. Ha tehát arra gondolsz, ami ő önmagában, akkor ember ő is. De ha jobban tiszteled, akkor már mintegy befödöd nála azt, ami a gyengesége. Nézzétek, miféle ruházatot kapott Isten jó népétől az előbb említett Pál, hiszen ezt írta: Úgy fogadtatok, mint Isten angyalát. Állítom, hogy ha módotokban lett volna, szemeteket vájtátok volna ki, és adtátok volna nekem (Gal 4, 14). De amikor ilyen nagy kitüntetésben részesült, akkor – hogy el ne veszítse ezt a kapott megtisztelést, vagy hogy feddő szavai miatt ne csökkenjen a dicsérete – vajon kíméletes volt-e a tévelygőkkel szemben? Ha ugyanis ezt tette volna, akkor azok közé tartozott volna, akik magukat legeltetik és nem a nyájat. Mondhatta volna ő is magában: „Mi közöm hozzá? Mindenki tegye azt, amit akar! Fő az, hogy az én megélhetésem és az én dicsőségem biztosítva legyen. Van elég tej is, gyapjú is számomra. Menjen mindenki oda, ahová kedve tartja.” Vajon egy elöljáró tényleg teljesen eleget tett minden kötelességének, ha ki-ki oda mehet, ahová akar? Hiszen ahhoz még csak az sem kell, hogy elöljáró légy, elég, ha Isten népének egyszerű tagja vagy, hogy ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenvedjen vele (1 Kor 12, 26).Éppen azért, amikor az Apostol emlékezetükbe idézi, hogy milyenek is voltak vele szemben, nem akarja azt a látszatot kelteni, mintha elfeledkezett volna az iránta tanúsított tiszteletükről, hanem éppen azt tanúsítja, hogy úgy fogadták őt, mint Isten angyalát, és ha módjukban állt volna, még a szemüket is kivájták volna, csakhogy neki adhassák. De ennek ellenére mégis felkeresi az elgyengült és gennyes sebű bárányt. Nem tűri a gennyet, kivágja a sebet. Ezt mondja: Vajon ellenségetek lettem azzal, hogy igazat mondtam nektek? (Gal 4, 16). Íme, elfogadta a nyáj tejét, ahogy azt korábban kifejtettük, és felhasználta a gyapjút ruházatul, de mégsem hanyagolta el a nyájat. Mert nem a maga javát kereste, hanem Jézus Krisztusét.


Az Egyház „kilépőnek”, misszionáriusnak született



Az Egyház „kilépőnek”, misszionáriusnak született – Ferenc pápa szerdai katekézise


Ferenc pápa szerdán délelőtt folytatta katekézisét az Egyházról. Az Egyház két ismertetőjegyét: a „katolikus” és az „apostoli” jegyét világította meg.

A „katolikus” egyetemeset jelent. Ennek teljes és világos meghatározását adja egy egyházatya: Jeruzsálemi Cirill, e szavakkal: „Az Egyházat katolikusnak, vagyis egyetemesnek mondjuk, mert mindenütt elterjedt a föld egyik végétől a másikig; és mivel egyetemesen és tévedésmentesen tanít minden igazságot, az égieket és a földieket egyaránt, amelyeket meg kell ismerniük az embereknek.”

Az Egyház egyetemességének világos jele az is, hogy beszél minden nyelvet. És ez a pünkösdi esemény eredménye (vö. ApCsel 2, 1-13): mert a Szentlélek ajándéka volt, hogy az apostolok és az Egyház hirdette a föld szélső határáig az üdvösség és Isten szeretetének örömhírét. Az Egyház katolikusnak, „szimfonikusnak” született a kezdetektől fogva, és csakis katolikus lehet, hogy evangelizáljon és mindenkivel találkozzék.

Itt Ferenc pápa rögtönzött: Isten Igéjét ma minden nyelven olvassák, mindenkinek megvan az Evangélium saját nyelvén. Gyakran ismétlem: jó ha nálunk van mindig egy kis alakú, zsebbe vagy táskába tehető Evangélium, hogy napközben is olvashassunk belőle egy szakaszt. Ez jót tesz nekünk. Az Evangélium elterjedt minden nyelven, mert az Egyház a feltámadt Jézus Krisztust hirdeti az egész világon. Ezért katolikusnak, vagyis egyetemesnek mondjuk az Egyházat.

Ha az Egyház katolikusnak született, ez azt is jelenti, hogy „kilépőnek”, misszionáriusnak született. Ez a fogalom emlékeztet arra, hogy az Egyház az apostolok alapján áll és velük folytonosságban van: küldetése az, hogy elvigye minden embernek az Evangélium örömhírét, hirdetését a gyengédség és Isten ereje jeleivel kísérve. Ez is a pünkösdi eseményből ered: mert a Szentlélek győz le minden ellenállást, a magunkba csukódás kísértését, hogy csak kevés választott körében evangelizáljunk, mintha Isten áldása csak nekik szólna. A Szentlélek vezet bennünket, hogy találkozzunk testvéreinkkel, azokkal is, akik minden értelemben távol vannak tőlünk, hogy megoszthassák velünk a szeretetet, a békét, az örömet, amelyet a feltámadt Úr hagyott nekünk ajándékul.

Mit jelent közösségünk és mindegyikünk számára az, hogy a katolikus és apostoli Egyházhoz tartozunk? Mindenek előtt azt, hogy szívünkön kell viselnünk az egész emberiség üdvösségének gondját, hogy ne maradjuk közömbösek annyi testvérünk sorsa iránt, hanem nyíljunk meg feléjük, vállaljunk sorsközösséget velük. Ezenkívül jelenti azt is, rendelkezzünk a keresztény élet teljességével, egyetemességével és harmóniájával, visszautasítva mindig a részleges, egyoldalú állásfoglalásokat, amelyek önmagunkba zárnak bennünket.

Az apostoli Egyházhoz való tartozás azt jelenti: tudatában vagyunk annak, hogy hitünk Jézus és az Őt hirdető apostolok tanúságtételébe kapcsolódik; és ezért mindig küldötteknek érezzük magunkat, közösségben az apostolutódokkal, hogy hirdessük teljes szívvel és örömmel Krisztust és az egész emberiség iránti szeretetét.

Itt Ferenc pápa ismét rögtönzött: „És itt szeretnék emlékeztetni oly sok hősies misszionárius férfira és nőre, akik elhagyták hazájukat, hogy hirdessék az Evangéliumot más országokban, más földrészeken. Egy brazíliai bíboros mondta nekem, aki sokat dolgozott Amazóniában, hogy amikor eljut egy helységbe, városba, mindig elmegy a temetőbe, hogy lássa a misszionáriusok, papok, testvérek, nővérek sírját, akik hirdették Jézus Krisztust. Adjunk hálát az Úrnak, hogy Egyházunknak annyi misszionáriusa volt, - és még milyen sokra szüksége van! Talán a sok fiatal fiú és lány között akadnak olyanok, akik misszionáriusok szeretnének lenni: Rajta! Előre! Milyen szép Jézus Evangéliumát hirdetni! Legyetek bátrak, fiatal fiúk és lányok!”

Ferenc pápa így fejezte be szerdai katekézisét: „Kérjük tehát az Urat, hogy újítsa meg bennünk a Szentlélek ajándékát, hogy minden keresztény közösség és minden megkeresztelt legyen a katolikus és apostoli Anyaszentegyház kifejezése.”



2014.09.17. Szerda



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.09.17. Szerda

Hazánk egyes tájaira napok óta rengeteg eső hull. A szentmisékre kijelölt szentírási részletek arról tanúskodnak, hogy az önzés áradata elönti az egész világot. Mind a természeti csapások, mind az emberi önzés áradása veszedelmet jelent az emberi életre. Az emberek a sors igazságtalanságaira keresik a megoldásokat. A római rabszolgák fellázadtak uraik ellen. A pénzt birtokló emberek közül sokat válogatás nélkül megöltek. Rájöttek, hogy a párizsi nyaktiló nem oldja meg a gondokat, új Napóleonok nőnek fel. Előbb-utóbb hatalmas sereggel hódítják meg az idegen országokat. Miért teszik mindezt? Mert nem a nép javát akarják szolgálni, hanem a maguk dicsőségét. Küldik haza a táviratot: „a hadsereg odaveszett a tél hidegében, de a császár kitűnő egészségnek örvend” Mennyivel volt az emberiség sorsa jobb a forradalmak és a háborúk után? Aesopus a Rómából kivonult lázadóknak magyarázta, menjenek vissza és folytassák a munkájukat ott, ahol abbahagyták, mert minden munkát el kell végezni, akkor él jól a társadalom. A múlt században nekünk is magyarázták, hogy dolgozzunk, sőt egyre többet vállaljunk a munkából, majd megszületik az új paradicsom. Az egyik hamis messiás a maga rögeszméiért legalább öt millió embert pusztítatott el. Szent Pál közel kétezer éve komolyan kereste a megoldást a világ bajaira. Rádöbbent, hogy nem a mit dolgozom a kérdés, hanem az, hogy az Istentől nekem szánt munkát hogy fogadom el, milyen szándékkal végzem. Aesopus magyarázata az emberi test példája valóban rámutat a lényegre: nem lehet egy közösségben mindenki fej, azaz főnök. Az epére is szükség van, és az önfeláldozó vércseppek hasznosak az egészséges testben, de a betegségben nélkülözhetetlenek. Az apostol rámutat, hogy ez Isten Egyházában is így van: „Ti Krisztusnak teste vagytok, s egyenként tagjai. Ám az Egyházban az Isten némelyeket apostollá, másokat prófétává, ismét másokat tanítóvá tett. Adott csodatevő hatalmat, gyógyító erőt, segítőkészséget, kormányzóképességet, különféle nyelvadományt. Vajon mind apostolok? Mind próféták? Mind tanítók? Valamennyien rendelkeznek csodatevő hatalommal és gyógyító erővel? Mindnyájan értelmezik a beszédeket? Törekedjetek azonban az értékesebb adományokra! Ezért mindennél magasztosabb utat mutatok nektek. Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom testemet égőáldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem. A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel.Nem örül gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. S a szeretet nem szűnik meg soha. Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet”(1Kor 12,21-13,13) Bújjanak el a földi nagyságok, akik csak pengő cimbalmok voltak, jöjjenek elő az Assisi Szent Ferencek, magyar Szent Erzsébetek, Szent István királyok, az édesanyák, szegénygondozók, és mindazok, akik sohasem keresték saját érvényesülésüket,mert „a mennyben sem azok a legnagyobbak, akik szentté vannak avatva, hanem akiknek csupa önfeláldozó szeretet volt az életük, mint az édesanyák”(Dr. Takács József professzor)


2014. szeptember 16., kedd

Zsolozsma 255.



Szent Ágoston püspöknek „A pásztorok” című beszédéből

Senki se keresse a maga javát, hanem Jézus Krisztusét

Miután már kifejtettük, mit jelent a tejet felhasználni eledelül, nézzük most, mit jelent a gyapjút ruházatul felhasználni? Aki tejet ad, életet táplál. Aki gyapjút ad, tisztességet ad. Ez az a két dolog, amit a néptől várnak azok, akik csak magukat, és nem a nyájat legeltetik: azaz szükségleteik kielégítésére anyagi javakat és előnyükre tiszteletet és dicséretet. A ruhát azért vehetjük a tisztesség jelének, mert befedi a mezítelenséget. Gyarló ember ugyanis mindegyikünk. S mi más minden elöljárótok is, mint amik magatok is vagytok? Teste van, halandó, eszik, alszik, felkel. Megszületett és meg fog halni. Ha tehát arra gondolsz, ami ő önmagában, akkor ember ő is. De ha jobban tiszteled, akkor már mintegy befödöd nála azt, ami a gyengesége. Nézzétek, miféle ruházatot kapott Isten jó népétől az előbb említett Pál, hiszen ezt írta: Úgy fogadtatok, mint Isten angyalát. Állítom, hogy ha módotokban lett volna, szemeteket vájtátok volna ki, és adtátok volna nekem (Gal 4, 14). De amikor ilyen nagy kitüntetésben részesült, akkor – hogy el ne veszítse ezt a kapott megtisztelést, vagy hogy feddő szavai miatt ne csökkenjen a dicsérete – vajon kíméletes volt-e a tévelygőkkel szemben? Ha ugyanis ezt tette volna, akkor azok közé tartozott volna, akik magukat legeltetik és nem a nyájat. Mondhatta volna ő is magában: „Mi közöm hozzá? Mindenki tegye azt, amit akar! Fő az, hogy az én megélhetésem és az én dicsőségem biztosítva legyen. Van elég tej is, gyapjú is számomra. Menjen mindenki oda, ahová kedve tartja.” Vajon egy elöljáró tényleg teljesen eleget tett minden kötelességének, ha ki-ki oda mehet, ahová akar? Hiszen ahhoz még csak az sem kell, hogy elöljáró légy, elég, ha Isten népének egyszerű tagja vagy, hogy ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenvedjen vele (1 Kor 12, 26). Éppen azért, amikor az Apostol emlékezetükbe idézi, hogy milyenek is voltak vele szemben, nem akarja azt a látszatot kelteni, mintha elfeledkezett volna az iránta tanúsított tiszteletükről, hanem éppen azt tanúsítja, hogy úgy fogadták őt, mint Isten angyalát, és ha módjukban állt volna, még a szemüket is kivájták volna, csakhogy neki adhassák. De ennek ellenére mégis felkeresi az elgyengült és gennyes sebű bárányt. Nem tűri a gennyet, kivágja a sebet. Ezt mondja: Vajon ellenségetek lettem azzal, hogy igazat mondtam nektek? (Gal 4, 16). Íme, elfogadta a nyáj tejét, ahogy azt korábban kifejtettük, és felhasználta a gyapjút ruházatul, de mégsem hanyagolta el a nyájat. Mert nem a maga javát kereste, hanem Jézus Krisztusét. 


„Amikor Isten meglátogatja népét, megesik rajta a szíve”



„Amikor Isten meglátogatja népét, megesik rajta a szíve” – Ferenc pápa kedd reggeli homíliája a Szent Márta Házban


Ha nem vagyunk közel az emberekhez, és nem közvetítjük a reménységet, igehirdetésünk hiábavaló. Szép szónoklatot tarthatunk, de ha nem vagyunk közel a személyekhez, ha nem szenvedünk velük, és nem adunk reménységet, e prédikációk nem hasznosak, hiábavalók – hangoztatta Ferenc pápa kedd reggeli homíliájában. Szent Kornéliusz pápa és Szent Ciprián püspök vértanúk emlékmiséjét mutatta be.

A nap evangéliuma (Lk 7, 11-17) arról szól, hogy Jézus találkozik egy gyászmenettel: a naimi özvegy elveszítette egyetlen fiát. Az Úr Jézus közel van a gyászolókhoz. „Közel volt a néphez” – mondta Ferenc pápa. „Az Isten közel van, így megérti az emberek szívét. Amikor meglátja a gyászmenetet, Jézus odaközelít. Isten meglátogatja népét, az emberek körében él. A közeledés az ő módszere. Azután következik egy megjegyzés, amelyet többször ismétel a Biblia: ”Megesett rajta a szíve.” Egy másik alkalommal is ugyanez a kifejezés jelenik meg az evangéliumban: amikor látta a népet, mint pásztor nélküli juhokat, megesett rajta a szíve. Amikor Isten meglátogatja népét, közel van hozzá, megindul, megesik rajta a szíve.”

Az Úr mélyen megindult Lázár sírja előtt is. Mint ahogy megesett a szíve az atyának, amikor látta visszatérni tékozló fiát.

„Közelség és együttszenvedés: ez történik, amikor az Úr meglátogatja népét. És amikor mi hirdetni akarjuk az evangéliumot, közvetíteni Jézus szavait, ezt az utat kell követnünk. A másik út a mestereké, a templomi prédikátoroké: a törvénytudóké, írástudóké és farizeusoké. Ők távol voltak a néptől, jól prédikáltak. Tanították törvényt, de távol maradtak. Itt az Úr nem látogatta meg népét. Ez más volt. Itt a nép nem érezte kegyelmi látogatásnak, mert hiányzott a néppel való együttérzés.”

Az evangéliumi jelenetben, amikor az Úr közel megy a halotthoz, az felül, és elkezd beszélni, és Jézus átadta őt anyjának. Amikor az Úr meglátogatja népét, visszaadja a reménységet. Mindig. Ragyogóan lehet hirdetni Isten igéjét: a történelem során voltak híres szónokok. De ha ezeknek nem sikerült elhinteni a reménységet, ez nem használt semmit. Hiábavaló volt.”

Látva, hogy Jézus visszaadja anyjának élő fiát, megérthetjük, mit jelent az, hogy az Úr meglátogatta népét. Kérjük a kegyelmet, hogy a mi keresztény tanúságtételünk legyen tanúságtétel arról, hogy Isten meglátogatta népét, és elhozta a reménységet.



2014.09.16. Kedd



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.09.16. Kedd

„Történt, hogy Naim városába ment.(Jézus) Vele tartottak tanítványai és mások is, igen sokan. Amikor a város kapujához közeledett, egy halottat hoztak ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát. Elég nagy tömeg kísérte a városból. Amikor az Úr meglátta, megesett rajta a szíve, és megszólította: Ne sírj! Aztán odalépett a koporsóhoz, és amint megálltak, akik vitték, megérintette s így szólt: ifjú, mondom neked, kelj föl! A halott felült, és elkezdett beszélni. Ekkor átadta anyjának. Mindnyájukat elfogta a félelem, és magasztalták Istent ezekkel a szavakkal: Nagy prófétánk támadt, és: Meglátogatta népét az Isten. S a hír elterjedt egész Júdeában és a környéken is mindenfelé” (Lk 7,11-17)

A Szentföld térképére tekintve Naim elég közel esik Kafarnaumhoz, ahonnan Jézus ebbe a kisvárosba érkezett. Szent Lukács evangéliuma valószínűleg időrendi és helyi sorrendben őrizte meg az Úr Jézus működését. Amikor megismerkedett a kereszténységgel a művelt ember (orvos volt) igényességével állt hozzá a nagy feladathoz: a világ Megváltójának a hiteles történetét írja meg népének. Ezért utazott a hazájától, Görögországtól keletre eső tengerparti Zsidó országba. Valószínűleg Szent Márk evangéliumát tanulmányozta és egészítette ki saját kutatásaival. Jézus születésének körülményeit megírva ismertette Jézus gyerekkorát. Folytatta előfutárának Keresztelő Szent Jánosnak harminc évesen elkezdett igehirdetésével, Jézussal való találkozásával. Feljegyezte Jézus családfáját, Jézus csodálatos gyógyításainak történetét, mint képzett orvos. A mű hetedik fejezetében a Kafarnaumban élő római pogány századosnak rendkívüli Isten- és emberszeretetét ismerteti olvasóival. Kiemeli, hogy Jézust a pogány százados már messze távolból gyógyítani tudó Istennek ismeri fel. Gyönyörű hitvallását minden misében elimádkozzuk szentáldozás előtt: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul a szolgám” Jézus dicsérete: „Mondom nektek, ekkora hittel még Izraelben sem találkoztam”(Lk 7,7-9) Innen sietett át délnyugatra egy városkába, Naimba „Történt, hogy Naim városába ment. Vele tartottak tanítványai és mások is, igen sokan. Amikor a város kapujához közeledett, egy halottat hoztak ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát. Elég nagy tömeg kísérte a városból. Amikor az Úr meglátta, megesett rajta a szíve, és megszólította: Ne sírj! Aztán odalépett a koporsóhoz, és amint megálltak, akik vitték, megérintette, s így szólt: Ifjú, mondom neked, kelj föl! A halott felült, és elkezdett beszélni. Ekkor átadta anyjának. Mindnyájukat elfogta a félelem, és magasztalták Istent ezekkel a szavakkal: Nagy prófétánk támadt; és: Meglátogatta népét az Isten. S a hír elterjedt egész Júdeában és a környéken is mindenfelé”(11-17) Nekünk már természetesnek tűnik, hogy Urunk és Megváltónk ezt a fiatalembert feltámasztotta a halálból. Hasonlóan örül mindenki, hogy ilyen jó szívű istentől küldött segítőnk van. Megérti az egyedül maradt özvegy édesanyát, aki boldog, hogy él a fia, megnősülhet, születhetnek unokái. Ha majd azt is megértik a földön, hogy a Názáreti Jézus nem is próféta, hanem végtelen hatalmú Isten fia, aki helyettünk szenved, meghal, feltámad saját erejéből, hogy minket ne a pokol tornáca, ha nem az örökké boldog mennyország várjon, ha a földi életünk végkép betelik. Milyen boldog lesz majd az egész világ, hogy minden bűnös ember bűnbocsánatot kaphat, és nem veszíti el a feltámadás reményét. Ha tudták volna a csoda tanúi, hogy a mennyország az egész emberiség öröksége lesz. „ Mi tudjuk már, hogy Jézus vár, s ha elfeledjük, szent Szíve fáj. Mi nem feledtük, szívünkbe vettük, s ha sok kis szívben él a mennyország, a mi kedvünkért élni fog újra, élni örökre, szent Magyarország!”(Kovács Bánk)


2014. szeptember 15., hétfő

Zsolozsma 254.



Szent Bernát apát beszédeiből

Jézus keresztje alatt ott állt Anyja

A Szűzanya vértanúságát hirdeti Simeon jövendölése csakúgy, mint az Úr szenvedésének története. Ez a Gyermek – mondja a szent öreg a kisded Jézusról – sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben; jel lesz, amelynek ellene mondanak, Máriának pedig ezt mondja: A te lelkedet is tőr járja át (Lk 2, 34-35). Boldogságos Anya, bizony a te lelkedet is tőr járta át! Hiszen csak a tiéden áthatolva járhatta át Fiad testét. Sőt, miután kiadta lelkét a te Jézusod, aki ugyan sokaké volt, de elsősorban mégis a tied, akkor az ő lelkét már nem érhette el az a kegyetlen lándzsa, amely az oldalát megnyitotta. Holtában neki már nem árthatott, de a döfés a te lelkedbe hatolt. Jézus lelke már nem volt ott a testében, de a te lelkedet nem lehetett onnét elszakítani. Tehát a te lelkedet járta át a fájdalom kínja olyan erővel, hogy méltán nevezünk téged vértanúnál is nagyobbnak, hiszen a testi szenvedés érzését benned felülmúlta a vele együtt szenvedés fájdalma. Vajon számodra nem volt-e több a kardnál is, és nem járta-e át a lelkedet, nem sebzette-e szinte halálra Jézusnak az a kijelentése, hogy: Asszony, íme, a te fiad? (Jn 19, 27). Micsoda csere! Jánost kapod Jézus helyett, a szolgát az Úr helyett, a tanítványt a Mester helyett, Zebedeus fiát az Isten Fia helyett, a csupán embert az igaz Isten helyett. Hogyne járta volna át a te gyöngéd, szerető lelkedet, amikor ezt hallottad, hiszen még a mi kőből való, sőt vaskeménységű szívünkbe is belehasít már az is, ha erre ráemlékezünk? Ne csodálkozzatok, testvérek, ha azt állítjuk, hogy Mária lélekben vértanú volt. Csak az csodálkozzék, aki elfelejti, hogy Pál a pogányok legnagyobb bűnének érzéketlenségüket tartotta. Ilyen érzéketlenség egyáltalában nem volt Mária szívében, tehát szolgáiban se legyen!De kérdezhetné valaki: „Vajon nem tudta előre, hogy Fia meg fog halni?” Kétségtelenül tudta. „Vajon nem remélte, hogy fel is fog támadni?” Biztosra vette. „Mindezek ellenére fájt neki, hogy keresztre feszítették?” Nagyon is fájt. De ki vagy te, testvér, és honnét veszed azt a bölcsességet, hogy jobban csodálkozol Mária együttszenvedésén, mint Mária Fiának szenvedésén? Ha a Fiú képes volt a testi halálra, akkor Anyja miért ne lett volna képes arra, hogy szívében együtt haljon meg vele? A Fiú halála annak a szeretetnek a műve volt, amelynél nagyobb senkiben sem volt. Máriát pedig az az anyai szeretet tette életre képessé, amelyhez hasonló azóta sem akadt.


Anyánk, az egyház nélkül nem tudunk előrehaladni



Anyánk, az egyház nélkül nem tudunk előrehaladni – Ferenc pápa hétfő reggeli homíliája a Szent Márta Házban


Szeptember 15-én, a Fájdalmas Szűzanya emléknapján Ferenc pápa homíliájában kifejtette: a liturgia, miután elénk tárta a dicsőséges keresztet, most a szelíd és alázatos anyát láttatja velünk. A Zsidókhoz írt levélben Pál három kemény szót hangsúlyoz: Jézus tanult, engedelmes volt és szenvedett. Ez éppen az ellenkezője, mint ami Ádám ősatyánkkal történt, aki nem akarta megtanulni, amit az Úr parancsolt, nem akart szenvedni és nem akart engedelmeskedni. Jézus, bár Isten, önmagát megsemmisítette, megalázta, szolgává tette. Ez Jézus Keresztjének a dicsősége.

Jézus azért jött el a világra, hogy megtanuljon ember lenni, és mint ember, együtt haladjon az emberekkel. Azért jött el a világra, hogy engedelmeskedjen és engedelmeskedett. Ezt az engedelmességet a szenvedésből tanulta meg. Ádám egy ígérettel távozott el a Paradicsomból. Ez az ígéret évszázadokon át ígéret maradt. Ma, Jézusnak ezzel az engedelmességével, ezzel az önmegsemmisítésével, önmaga megalázásával, az ígéret reménnyé válik. Isten népe biztos reménnyel halad előre. Az Anya, „az új Éva”, mint ahogy maga Pál nevezi őt, részt vesz Fiának ezen az útján: tanult, szenvedett és engedelmeskedett. És Anyává lesz”.

Az evangéliumi szakaszban Máriát a kereszt tövében látjuk. Jézus ezt mondja Jánosnak: „Íme, a te anyád!”. Mária (Lélekkel) felkent Anya. Ez a mi reménységünk is. Nem vagyunk árvák, vannak Anyáink: Mária Anyánk és az egyház is Anyánk. Az egyház is felkent Anya, amikor Jézus és Mária útját követi: az engedelmesség, a szenvedés útját, és amikor olyan a magatartása, hogy szüntelenül tanulni kívánja az Úr útját. Ez a két asszony – Mária és az egyház – előbbre viszi a reményt, aki maga Krisztus, nekünk adják Krisztust, életre keltik bennünk Krisztust. Mária nélkül nem lett volna Jézus Krisztus; az egyház nélkül nem juthatunk előbbre – mondta hétfő reggeli homíliájában Ferenc pápa.

Két asszony és két Anya, és mellettük van a lelkünk – a lelkünk, ami, mint ahogy Boldog Stella-i Izsák, ciszterci apát mondta, nőies vonású, Máriára és az egyházra hasonlít.
Ma, amikor a kereszt mellett álló asszonyra tekintünk, aki megingathatatlanul követi Fiát a szenvedésben, hogy megtanulja az engedelmességet, Őt szemlélve nézzünk az egyházra és nézzünk Anyánkra. És nézzünk saját kis lelkünkre is, amely soha nem vész el, ha továbbra is nő marad e mellett a két rendkívüli asszony, Mária és az egyház mellett, akik elkísérik életünket. És mint ahogy a Paradicsomból ősatyáink egy ígérettel távoztak, ma mi is reménnyel haladhatunk előre: azzal a reménnyel, amit a kereszt mellett szilárdan álló Anyánk, Mária, és amit a hierarchikus Anyaszentegyházunk ad – fejezte be hétfő reggeli homíliáját Ferenc pápa.



2014.09.15. Hétfő



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.09.15. Hétfő

A FÁJDALMAS SZŰZANYA

Amikor a Fájdalmas Anyára emlékezünk, a legtöbb hívőnek Michelangelo Piétája jut eszébe, vagy valamelyik templomi szobrunk, amely Máriát a halott Fiával az ölében ábrázolja. Az Istenanya a szörnyű szenvedés után kínhalált halt Istenember iszonyúan meggyötört holttestét tartja ölében. Ez volt az utolsó állomás a jézusi szenvedésben. Minden más édesanya életében ez lenne a legmegrázóbb élmény: nincs tovább, a remény is meghaltja Szűzanya azonban megőrizte Fiába vetett hitét: „Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” (Lk 24, 26) Fülében ott csengett Fia hangja: „Harmadnapra föl kell támadnom” (Mt 16, 21) Mária fájdalmainak történetében ez valóban a végpont volt. Szívét az első tőrszúrás, akkor járta át, amikor negyvennapos Kisfiát mutatta be a jeruzsálemi templomban. Az agg Simeon próféta a Szentlélektől indítva felismerte a csecsemőben a Megváltót és jövendölt: „íme, sokak romlására és feltámadására lesz Ő Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak; és a te lelkedet is tőr járja át.” (Lk 2, 34-35) Az evangélista ezeket magától Máriától hallotta, és azt is, hogy Fiának Jézus lesz a neve, ami Megváltót jelent. Mária pedig jól tudta mennyit kell a Megváltónak szenvednie. A názáreti zsinagógában éveken át hallgatta Izajás próféta jövendöléseit, Simeon megerősítette Izajás, aki a Megváltó szenvedéseiről rettenetes dolgokat írt le (52,13-53,12) Mária minden jövendölésen elgondolkodott, amit Fiáról hallott (Lk 2,19) Nagyon meggyötörte, hogy amikor fia otthon járt a názáretiek fölcipelték a szakadék szélére, hogy letaszítsák és megöljék.(Lk 4,29) Azokban az eseményekben, amelyet a négy evangélista leír Jézus szenvedéstörténetében, személyesen részt vett,vagy beszámoltak neki mindenről. Igazán nagy szenvedése volt ez, mert egy-két vigasztaló szón és anyai részvétén kívül segíteni nem tudott. Mi a Mennybevitt Szűzanyának, a megdicsőült Királynőnek a népe vagyunk. Együtt érzünk vele szenvedésében, amint ezt gyönyörű énekeink bizonyítják, és népeként is vele együtt szenvedünk egész történelmünk során. Hisszük, vele együtt meg is dicsőülünk.


2014. szeptember 14., vasárnap

Zsolozsma 253.



Szent András krétai püspök szónoklataiból

A kereszt Krisztus dicsősége és felmagasztaltatása

A szent kereszt ünnepét üljük, mert ez űzte el a sötétség hatalmát, és hozta vissza a világosságot. A szent kereszt ünnepét üljük, és a Keresztre Szegezettel mi is a magasba ragadtatunk, hogy a földet a bűnnel együtt messze lent hagyva, a mennyeieket szerezzük meg magunknak. Ilyen nagy dolog a kereszt birtoklása, és akié a kereszt, az nagy kincs birtokába jut. Jómagam – akár értékét, akár nevét tekintem – a legcsodálatosabb kincsnek nevezem hiszen általa, vele, rajta kaptuk meg üdvösségünk egész teljességét, és egyben visszajutottunk az ősi állapotba. Hiszen ha nem lett volna kereszt, Krisztust sem feszítették volna rá. Ha nem lenne kereszt, életünk sem lenne odaszegezve ahhoz az áldott fához. Ha a mi Életünk nem lett volna rászegezve, akkor az oldalából nem törtek volna elő a halhatatlanság forrásai: a vér és a víz, amelyek a világot kiengesztelik. Bűneink adóslevele sem lenne még összetépve; nem lennénk szabad emberek, az élet fájának gyümölcsét sem ízlelhetnénk meg, és nem állna nyitva számunkra a mennyország paradicsomkertje. Ha nem lenne kereszt, akkor a halál még nem volna megsemmisítve, és az alvilág sem lenne legyőzve. Ilyen nagy és értékes kincs tehát a kereszt. Nagy a kereszt, mert általa kaptuk legnagyobb javainkat, és annál számosabbat, minél többet kell tulajdonítanunk ezekből Krisztus csodáinak és szenvedéseinek. Értékes a kereszt, mert Isten szenvedésének és győzelmének a jele. Szenvedésének, mert rajta vállalta Krisztus önként a kínhalált, de győzelmének is jele, mert rajta sebezte meg a sátánt, és a halált is itt győzte le; itt tört össze az alvilág kapuja, és a földkerekség minden népének üdvössége lett a szent kereszt. Ezért nevezzük a keresztet Krisztus dicsőségének és Krisztus felmagasztaltatásának. Tekinthetjük kívánatos kehelynek, de tekinthetjük Krisztus értünk elszenvedett gyötrelmei befejezésének is. Hogy pedig Krisztus valódi dicsősége a kereszt, hallgassuk meg, mit mond erről ő maga: Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne, és szüntelen meg fogja őt dicsőíteni (Jn 13, 31-32). És ismét: Most te is dicsőíts meg, Atyám, magadnál: részesíts abban a dicsőségben, amelyben részem volt nálad, mielőtt a világ lett (Jn 17, 5). Vagy más helyen: Atyám, dicsőítsd meg nevedet! Erre szózat hallatszott az égből: Megdicsőítettem, és ezután is megdicsőítem (Jn 12, 28). Mindezekkel világosan jelzi azt, ami a kereszten akkor végbement. Hogy pedig a kereszt Krisztus felmagasztaltatása is, hallgasd meg, mit mond ő maga: Ha majd felmagasztaltatom, mindenkit magamhoz vonzok (Jn 12, 32). Mindezekből világosan kitűnik, hogy Krisztus dicsősége és felmagasztaltatása a kereszt.


A házasság a valós élet jelképe. Krisztus és az egyház szeretetének szentsége



„A házasság a valós élet jelképe. Krisztus és az egyház szeretetének szentsége” – Ferenc pápa homíliája Szent Kereszt felmagasztalása ünnepén


Szeptember 14-én, vasárnap reggel Ferenc pápa a római egyházmegye 20 jegyespárját eskette meg. Homíliájában utalt az első olvasmány szavaira (Szám 21,4-9). A Számok könyvéből vett idézet a pusztában vándorló népről szól. Gondoljunk azokra az emberekre, akik Mózes vezetésével meneteltek. Főleg családok voltak: apák, anyák, gyermekek, nagyszülők; mindenféle korú férfiak és nők, sok gyermek, idősek, akik elfáradtak az úton. Ez a nép a mai világ pusztaságában haladó egyházat juttatja eszünkbe, Isten népét juttatja eszünkbe, amely javarészt családokból áll.

Eszünkbe juttatja a családokat, a mi családjainkat, amelyek az élet útjain haladnak a mai történelemben minden nap. Felbecsülhetetlen az az erő, az az emberiesség, amellyel a család rendelkezik: a kölcsönös segítség, a nevelés, a kapcsolatok, amelyek együtt növekednek a személyekkel, osztozás az örömökben és a nehézségekben…

A család az az elsődleges hely, ahol kialakul személyiségünk, ugyanakkor a családok mintegy a társadalom építésének „téglái” – mutatott rá homíliájában Ferenc pápa, majd ismét visszatért a bibliai elbeszéléshez.

A nép egy bizonyos ponton „unni kezdte az utat”. Fáradtak voltak, nem volt víz, csak mennyei „mannát” ettek, amely csodálatos isteni eledel volt, de a válságnak abban a pillanatában kevésnek tűnt. Az emberek ezért panaszkodni kezdtek Isten és Mózes ellen: „Miért hoztál ki minket Egyiptomból?” – kérdezték. Fennállt a kísértése, hogy visszafordulnak és abbahagyják a megkezdett utat.

Ez eszünkbe juttatja azokat a házaspárokat, akik „nem viselik el” a házastársi és családi élet „utazását”. A fáradozás benső fáradsággá válik; kedvüket veszítik a házasságot illetően, nem merítenek többé a szentség forrásának vizéből. A mindennapi élet teherré, olykor „visszataszítóvá” válik.

Az eltévelyedésnek abban a pillanatában – írja a Biblia – mérges (tüzes) kígyók érkeznek, amelyek megmarják az embereket, sokan meghalnak. Ez megtérésre készteti a népet; bocsánatot kérnek Mózestől, és arra kérik, hogy imádkozzon az Úrhoz: távolítsa el ezeket a kígyókat. Mózes könyörög az Úrhoz, aki segítségükre siet és így szól Mózeshez: „Készíts egy rézkígyót és tedd ki jelül”. Aki feltekint erre a rézkígyóra, meggyógyul a halálos marástól.

Mit jelent ez a jelkép? – tette fel a kérdést homíliájában Ferenc pápa. Isten nem irtja ki a kígyókat, hanem „ellenszert” kínál fel: a Mózes által készített rézkígyó révén Isten átadja gyógyító erejét, - gyógyító erejét - amely irgalmassága, és amely erősebb a kísértő mérgénél.
Jézus, amint az evangéliumban hallottuk (Jn 3,13-17), azonosította magát ezzel a jelképpel: az Atya ugyanis szeretetből „adta” Őt, Egyszülött Fiát az embereknek, hogy életük legyen – folytatta homíliáját Ferenc pápa. Az Atyának ez a végtelen szeretete készteti a Fiút, Jézust arra, hogy emberré váljon, hogy szolga legyen, hogy meghaljon értünk a kereszten; ezért az Atya feltámasztotta és hatalmat adott neki az egész világegyetem felett.

Ezt fejezi ki Szent Pál Filippiekhez írt levelének himnusza (Fil 2,6-11). Aki a keresztre feszített Jézusra bízza magát, megkapja Isten irgalmasságát, amely meggyógyít a bűn halálos mérgétől.

Az orvosság, amelyet Isten felkínál a népnek, különösen érvényes a házastársak számára, akik „nem viselik el az utat” és megmarja őket az elbátortalanodás, a hűtlenség, a meghátrálás, a cserbenhagyás kísértése…

Az Atyaisten nekik is odaajándékozza Fiát, Jézust, nem azért, hogy elítélje, hanem, hogy üdvözítse őket: ha Jézusra bízzák magukat, meggyógyítja őket irgalmas szeretetével, amely keresztjéből buzog fel, egy olyan kegyelem erejével, amely megújít, és visszavezet a házastársi és családi élet útjára.

Jézus szeretete, amely megáldotta és megszentelte a házastársak egybekelését, képes arra, hogy megtartsa szeretetüket és megújítsa azt, amikor emberileg elvész, szétszakadozik, kimerül. Krisztus szeretete vissza tudja adni a házastársaknak a közös előrehaladás örömét; mert ez a házasság: egy férfi és egy nő közös útja. A férfi feladata, hogy segítse feleségét: legyen még inkább nő, és a nő feladata, hogy segítse férjét: legyen még inkább férfi.
Ez lesz a feladatotok. „Szeretlek, ezért még nőiesebbé teszlek.”- „Szeretlek, ezért még férfiasabbá teszlek” – tette hozzá rögtönzött szavakkal Ferenc pápa.

Ez a különbözőségek kölcsönössége. Nem rögtelen, konfliktusok nélküli út, nem, akkor nem lenne emberi. Elkötelezett utazás, amely olykor nehéz, olykor konfliktusokkal teli, de ilyen az élet!

A Szentatya ekkor ismét rögtönzött szavakkal fordult a házasulandókhoz: „Az úton lévő népre, az úton lévő családokra, házaspárokra vonatkozó, Isten Szavából fakadó teológiához még egy kis tanácsot mellékelek. Természetes dolog, hogy a házaspárok veszekednek: ez normális, általános. De azt tanácsolom: soha ne fejezzétek be úgy a napot, hogy ne békülnétek ki. Soha. Elegendő egy kis gesztus. És azután tovább haladtok előre”.

A házasság az élet, a valós élet jelképe, nem egy „játékfilm”! Krisztus és az egyház szeretetének szentsége, olyan szereteté, amelyet a kereszt hitelesít és biztosít.

Végül Ferenc pápa mindnyájuknak szép, termékeny házaséletet kívánt, amelyben növekedik a szeretet. „Sok boldogságot kívánok. Lesznek keresztek, mert lesznek! De ott van mindig az Úr, hogy segítsen nekünk előre haladni. Az Úr áldjon meg benneteket!”- fejezte be homíliáját a Szentatya.



2014.09.14. Vasárnap



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.09.14. Vasárnap

A SZENT KERESZT FELMAGASZTALÁSÁNAK ÜNNEPE.

Az Anyaszentegyház a mai vasárnapon Urunk, Jézus Krisztus szent keresztjének a felmagasztalását ünnepli. A zsidó nép ősapja, Ábrahám, Krisztus előtt kétezer évvel megnyerte Isten bizalmát. Bár ő és egész rokonsága bálványimádó volt, Isten szavára hallgatva elvetette bálványait és a Magasságbeli szolgája lett. Viszonzásul az Úr megígérte neki, hogy egyik unokáját sok gyermekkel ajándékozza meg, néppé növeli családját, Kánaán tejjel-mézzel folyó hatalmas területét adja nekik, hogy országot alapítsanak. Ennek beteljesülését megelőzte az egyiptomi négyszázharminc éves fejlődési időszak. Az Úr Egyiptomból menekítette ki őket Mózes vezetésével, és szövetséget kötött velük a Sínai hegy lábánál. Ezt követően visszavezette őket Kánaán határához, hogy kezdjék meg a honfoglalást. Kikémleltették a nekik ígért földet, szépnek és jónak ismerték meg. A kémek többsége azt kezdte állítani, hogy az ott élő hét népet nem lehet legyőzni. Vissza kellene menni rabszolgának Egyiptomba, de nem Mózes vezetésével. Őt és a bátyját, a nép főpapjává fölszentelt Áront, az Úr választottját meg akarták ölni. Ezért a lázadásért a nagy fénnyel megjelent láthatatlan Isten kihirdette: Ezt a lázadást nem tűri el, vissza kell térniük a pusztába, és a hazug, lázadozó nép húsz évnél idősebb tagjainak meg kell halniuk. Az Úr Ezután az újonnan néppé erősödött utódok kezébe adja és elfoglalhatják az Ábrahámnak ígért Kánaánt. A nép negyven éves kicserélődése után, a föld örökre a hazájuk lesz, ha Istenükhöz hűek maradnak, és nem süllyednek újra a környékbeli népek bálványozásába. Isten tisztán, világosan megmutatta a jövőt. Az utolsó próbát megtartotta az Úr. „A Hór hegyétől a Sás-tenger felé vezető úton indultak tovább, hogy megkerüljék Edom (Jákob ikertestvérének, Ézsaunak a leszármazottjai) országát. A nép azonban belefáradt a vándorlásba, és zúgolódott az Úr és Mózes ellen: „Miért hoztatok ki Egyiptomból? Hogy elpusztuljunk a pusztában? Hisz se kenyér, se víz nincs! Ez a nyomorúságos eledel utálattal tölt el minket! Erre az Úr tüzes kígyókat küldött a népre, ezek megmarták őket, úgyhogy Izrael fiai közül sokan meghaltak. Ennek láttára a nép Mózeshez járult, s megvallották: Vétkeztünk, amimkor zúgolódtunk az Úr ellen és e ellened. Járj közben értünk az Úrnál, hogy vigye el ezeket a kígyókat rólunk!’. Mózes tehát közbenjárt a népért. S az Úr így válaszolt Mózesnek: Csinálj egy tüzes kígyót s erősítsd egy póznára. Akit marás ért és rátekint, életben marad!’ Mózes tehát csinált egy rézkígyót, és egy póznára tette. Akit megmartak a kígyók, de föltekintett a rézkígyóra, az életben maradt” (Szám 21,4-9) Jézus, az Istenatyától küldött Megváltó, nyilvános működése kezdetén egy éjjel fogadta Nikodémust, aki tanácsos volt és farizeus. Többek közt ezt a tanítást adta neki: „Senki sem ment föl a mennybe, csak az Emberfia, (aki a mennyben van). Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is. hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvösséget szerezzen a világnak. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában. Ez az ítélet: A világosság a világra jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak”(Jn 3,13-19). Az új történelmi kutatások szerint őseink és Ábrahám négyezer éve egymás mellett éltek a Perzsa öböltől északnyugatra. Isten őseink utódainak, a magyaroknak, engedte meglátni az Emberfia hitét, és ma is élünk és általa élni is fogunk. „Téged vár a népek lelki sötétsége, Isten. Nincs, ki nékünk harcainkban segítene itt lenn. Ha szentséges arcod ragyog vándorutunk végén: Megnyugosztnak egymás mellett a nemzetek békén”(Ho 4,1)