2017. december 23., szombat

Adventi kalendárium – 2017. december 23.



Adventi kalendárium – 2017. december 23.

Idei adventi kalendáriumunkkal a kilencvenéves XVI. Benedek pápát is köszöntjük. Tíz évvel ezelőtt kiadott Spe salvi kezdetű, a reményről szóló enciklikáját idézzük napról napra. Reménnyel a szívünkben várjuk az Úr érkezését!

Egy 8–9. századi himnusszal az Egyház több mint ezer éve a „tenger csillagának” szólítja az Úr anyját, Máriát: Ave maris stella. Az emberi élet útonlétet jelent. De milyen cél felé? Hogyan találjuk meg az élet útját? Az élet olyannak tűnik, mint egy utazás a történelem gyakran sötét és viharos tengerén, miközben a csillagokat fürkésszük, melyek utat mutatnak nekünk. Életünk igazi csillagai azok az emberek, akik helyesen tudtak élni. Ők a remény világító fényei. Kétségtelen, Jézus Krisztus maga a Világosság, a Nap, aki fölkelt a történelem minden sötétsége fölé. De hogy őt megtaláljuk, szükségünk van a közeli fényekre – olyan emberekre, akik az ő fényéből világítanak, és elirányítanak utazásunk közben. És ki lehetne inkább a remény csillaga, mint Mária – ő, aki igenjével ajtót nyitott Isten számára a mi világunkba; ő, aki a szövetség élő szekrénye lett, akiben Isten testet öltött, egy lett közülünk, és közöttünk „sátorozott” (vö. Jn 1,14)?
                                                                                                                   (Spe salvi, 49.)
Mindenható, örök Isten, Fiad földi születésnapjára készülve egyre közelebb jutunk karácsony ünnepéhez. Kérünk, hogy irgalmazzon nekünk az örök Ige, aki Szűz Máriától testté lett, és köztünk élt. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.


Láttuk csillagát – Erdő Péter bíboros karácsonyi írása



Láttuk csillagát – Erdő Péter bíboros karácsonyi írása

Erdő Péter bíboros, prímás korunk valamennyi emberét érintő kérdésekkel foglalkozó ünnepi írása a Magyar Hírlapban jelent meg.

Amikor az édesapa vagy a legidősebb testvér imát is mondott a karácsonyfa alatt, megköszönte Jézusnak az évet, bocsánatot kért minden hibáért és kérte a segítségét a következő esztendőre. Ilyenkor volt itt az ideje annak, hogy az ünnep fényében nézzünk előre és keressük a helyes utat, további életünk irányát. Mint a napkeleti bölcsek, akik egyszer meglátták a csillagot, és elindultak, hogy megkeressék a megváltót.

Botorkálva, régi önzések és szenvedélyek útjain tévelyegve, de valahogyan mégis megindultak a népek ennek a csillagnak a nyomában itt, Európában is, amikor ezer évvel ezelőtt vagy még régebben megismerkedtek a kereszténységgel. Nem volt könnyű feladat rászokni a család és a tulajdon tiszteletére, a mezőgazdasági munkára, arra a közösségi életre, amelyet az európai kultúra lehetővé tett és megkívánt. De mindebből az évszázadok során kialakultak földrészünkön a nemzetek, amelyeknek saját nyelve, kultúrája, történelmi emlékezete, országot alapító és megszervező tudása van. És nem vált mindenki egyformává, mert a kereszténység nem elszürkítette, hanem inkább ihlető erőként kibontakoztatta az egyes népek sajátosságait.

Hosszú ideig az volt a kérdés, hogyan lehet a hit fényében szemlélt igaz és becsületes emberi élet követelményeit a közösség szintjén is érvényesíteni, hogyan lehet jogot építeni az erkölcsi értékek világára. De újra és újra kérdés lett az is, hogy egy-egy bonyolult helyzetben mi az erkölcsileg helyes. Nemcsak a valóság, de a szellem buktatóit is újra meg újra meg kellett haladni. Vallattuk és vallatjuk az evangéliumi üzenetet, Jézus kifejezett tanításait és az egyház hagyományát, de a törvény formájába nem öntött prófétai cselekedeteket és jézusi példabeszédeket is arról, hogy mi a helyes emberi cselekvés mintája és zsinórmértéke. Újra és újra felidézzük a főparancsot: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből, felebarátodat pedig mint önmagadat”.

De nem túl általános, nem túl távoli mindez? Már a felvilágosodás korában is sokan tudni vélték, hogy mit kell, mit kellene az igazi, „hasznos” vallásnak tanítania. Német nyelvterületen még imakönyveket is adtak ki ilyen politikailag korrekt imádságoknak a szövegével. Finom bőrkötésű, ezüstveretes, csatos imakönyveket. Ezek legtöbbje mindmáig szép tiszta állapotban maradt fenn: nemigen használták őket. Mert hát az olyan vallás, amit a magunk belátása és a magunk igényei szerint alakítunk ki, nem sok erőt ad hozzá a hétköznapi józan ész törekvéseihez. Szinte Münchhausen báró meséje jut eszünkbe, aki a saját hajánál fogva igyekezett kihúzni magát a mocsárból.

De a keresztény hit válasza nem puszta emberi okoskodás, a betlehemi gyermek születésével maga Isten vállal közösséget az emberiséggel. Az evangélium üzenete ezért igazi világosság. Világítótoronyként mutatja a legfőbb irányt, de fáklyaként előttünk jár a mindennapok ösvényein is és segít, hogy a következő lépést helyes irányban tegyük meg. Nemcsak elméletben keressük az eligazodást bonyolult világunkban, mert a Teremtő és Megváltó itt járja velünk az utat, ő maga vezet minket és maga gondoskodik rólunk.

Mennyire rászorulunk erre a segítségre! Egyre inkább kirajzolódik egy olyan világ képe, ahol már nem az a kérdés, hogy a helyesen felismert erkölcs támogassa-e a jól megalkotott jogszabályok követését, hanem inkább az, hogy lehet-e az ember társadalmi viselkedését jog és erkölcs nélkül, a tudatos és szabad emberi választás megkerülésével is irányítani. A gazdaság folyamatai sokszor mintha elveszítették volna kapcsolatukat az emberek tényleges életével, mintha valamilyen matematikai képlet vezérelné őket. Mintha ezeknek a tényezőknek a hatása lenne környezetünknek, a teremtett világnak a rombolása is. Mintha az egyre több termelés és az egyre több eladás mítosza uralná a „fejlődés” fogalmát. Ezért merülhetett fel joggal a „fenntartható fejlődés” igénye is, hogy élhető világot hagyjunk a következő nemzedékekre.

De a természettudományok, különösen a genetika, az orvostudomány, az információtechnológia vagy akár a mesterséges intelligencia kutatása olyan lehetőségeket nyitnak meg, amelyekkel jog és erkölcs csak nagy késéssel tud szembenézni. Lehet genetikai beavatkozással akár örökletes betegségeket is megelőzni, de egy-egy beavatkozás nagyon sok más tényezőt is befolyásol, amiről még igen keveset tudunk. Felmerül az emberi lény kívánt tulajdonságainak megtervezése is. És reális közelségbe kerül bizonyos képességek alig elképzelhető felfokozása is. Sokan már azt kérdezik, kettészakad-e az emberi faj a mesterségesen előállított szuperképességűekre és a többiekre. Ugyancsak hatalmas távlatok nyílnak meg az informatikai eszközök és a emberi szervezet összekapcsolása területén. Olyan fogalmak újragondolása kezdődött meg, mint az egészség vagy az egyéni élet. Fölmerült az agytartalom külső eszközre való exportálása és az agyszkenner gondolata, sőt részben talán már a lehetősége is. A nagyon jól felépített mesterséges intelligencia és az emberi személy közötti határok is kérdéseket vetnek fel. Az egészség fogalmába pedig kezdtek beleérteni a második világháború után már olyan tényezőket is, mint a szűkebb és tágabb társadalmi környezettel való harmónia és a jó közérzet. Egyesek gondolkodásában az egészség már a tökéletes földi boldogság szinonimája lett. Mindezek és ezer más eredmény arra is utal, hogy a természettudományok és a technika haladását az erkölcsi értékelés és a jogi szabályozás már aligha tudja követni. Ezek nélkül viszont ez a folyamat kicsúszik az egyéni felelősség és a társadalom minden ellenőrzése alól. Ez pedig rendkívüli veszélyeket idézhet fel. Ezért beszélnek egyesek „fenntartható fejlődésről” már a természettudomány területén is.

Tanúi vagyunk annak, hogy a világ tömegtájékoztatása, a világháló működése nemcsak az informá­ciók forgalmában, de tartalmában is túlnő az államok és a jogi szabályozás keretein, de magáncégek kezdenek foglalkozni űrhajózással is, és jellemzője korunknak az egyetlen állam által sem hivatalosan kibocsátott, de az interneten mégis működő virtuális pénz, a bit­coin megjelenése. Ezeken a területeken is az életünk számára konstruktív és fenntartható fejlődés biztosítása jelenti a nagy kihívást.

A Biblia első lapjain megrendülten olvassuk, hogy a Teremtő a földi élőlényeket az ember gondjaira bízta. Csakhogy túl nagy feladat volna minden összefüggé­sében megismerni és értelemmel megragadni a teremtett világot. Hiszen emberi kategóriáinkkal valamilyen fogalmakban leírjuk a minket körülvevő univerzumot, de korról korra rádöbbenünk, hogy fogalmaink elégtelenek, és másképpen vagy másképpen is meg kell közelítenünk a dolgokat. Ilyen átalakulás korát éljük. Ennek a hatását érezzük, amikor sokan lemondanak a nagy összefüggések kutatásáról, mások csak egyetlen szakma szabályai mentén keresnek tovább, nagyon sokan pedig úgy gondolják, hogy nem is érdemes foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, hanem inkább a pillanatnak kell élni. Talán hasonló átfogó szorongás ülte meg a lelkeket, amikor Vergilius megírta híres IV. Eclogáját, amelyből sugárzik a szorongás és a vágy, hogy meg kell születnie Valakinek, aki fordít a világ sorsán, aki eloszlatja a félelem homályát. Keresztényként jó hinni és tudni, hogy mi, emberek nem vagyunk egyedül. A rólunk való gondoskodást ugyanis maga a Mindenható vállalta. Ennek ünnepe a karácsony, ezt érezzük meg a betlehemi Gyermek jászla mellett. Mert ő az a világosság, aki minden embert megvilágít, és aki a világba jött.

Erdő Péter bíboros, prímás
 


Advent harmadik hetének szombatja



Advent harmadik hetének szombatja


Az előző napokban Keresztelő János és Jézus születésének hírüladását olvastuk, amelyet immár az ígéret, az isteni üzenet beteljesedése követ. A helyszín Zakariás és Erzsébet otthona, eljött gyermekük születésének ideje. A rokonság szerint az volna helyénvaló, ha az újszülött apja nevét viselné, azaz őt is Zakariásnak hívnák. Erzsébetnek azonban nem tetszett ez az ötlet és határozottan kijelenti, hogy a gyermek neve János legyen. Itt álljunk meg egy pillanatra. Az angyal csak Zakariással közölte, hogy a gyermeknek majd János lesz a neve, ekkor Erzsébet nem volt jelen. Honnan tudott mégis erről, hiszen Zakariás néma volt kilenc hónapon keresztül. Nyilvánvaló, hogy az írótábla segítségével időközben Zakariás beavatta feleségét a titokba. Erzsébet csak a férjétől tudhatta meg, hogy mi történt vele az angyali jelenéskor, milyen üzenetet kapott.
A vitának, ami a rokonok és Erzsébet között zajlik, Zakariás vet véget, az írótáblára a János nevet írja fel. Nem csupán felesége akaratát helyesli ezzel, hanem aszerint cselekszik, amit az angyal mondott neki, tehát immár nem hitetlenséget, hanem engedelmességet mutat. Ennek hatására nyílik meg a nyelve, szűnik meg büntetése. Ezt követően Istent dicsőíti azért, hogy beköszöntött az üdvösség korszaka.
© Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, te, aki közelebb vagy hozzánk, mint mi önmagunkhoz, erősítsd szívünkben az irántad való bizalmat és az üdvösség reményét! Urunk, aki az életszentség forrása vagy, őrizz meg minket, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk eljöveteled napjára!


2017. december 22., péntek

Ferenc pápa: Egy keresztény ne legyen gyászos tekintetű!



Ferenc pápa: Egy keresztény ne legyen gyászos tekintetű!

A pesszimizmus nem keresztény dolog – e szavakkal hívott a pápa az örömre december 21-én a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott reggeli szentmisén. Legyen olyan az arcunk, mint akiket megváltottak és akiknek megbocsátottak, ne olyan, mintha halotti virrasztáson vennénk részt – tette hozzá.

A pápa homíliájában az öröm fogalma köré szőtte gondolatait, amely a bűnök megbocsátásából és az Úr közelségéből fakad. A napi első olvasmány (Én 2,8–14) és az evangélium (Lk 1,39–45) is arról a nagy örömről szól, amely belülről fakad, nem pedig egy ünnep öröméről. Az egész liturgia ezt az üzenetet közvetíti: légy örömteli!
A Szentatya az öröm három jellemzőjét fogalmazta meg. Először is olyan örömről van szó, amely a megbocsátásból fakad: „Az Úr visszavonta ítéletedet.” A pápa az örvendezésre hívott, és arra, hogy ne éljünk „langyos” életet, mert tudjuk, hogy megbocsátást nyertünk: ez a gyökere keresztény örömünknek. Gondoljunk csak az elítélt örömére, amikor megváltoztatják az ítéletét, vagy a betegekre és bénákra, akik gyógyulást nyernek az evangéliumban. Tudatában kell tehát lenni a megváltásnak, amelyet Jézus hozott el.
Egy filozófus, aki agnosztikusnak vagy ateistának tekintette magát, bírálta a keresztényeket, és így fogalmazott: „Ezek a keresztények azt mondják, hogy van egy Megváltójuk. Akkor hiszem ezt majd el, ha olyan lesz az arcuk, mint azoké, akiket megváltottak, olyan örömteli, mert megváltást nyertek.” Ha olyan az arcod, mint egy halotti virrasztáson részt vevőnek, akkor hogy hinné el bárki is, hogy megváltást nyertél, hogy a bűneidet megbocsátották? – tette fel a kérdést a pápa. – Ez az első pont, a napi liturgia első üzenete: megbocsátást nyertünk mindannyian. Isten a megbocsátás Istene – hangsúlyozta a Szentatya. Arra buzdított, hogy fogadjuk el ezt a megbocsátást, és örömmel haladjunk előre, mert az Úr megbocsátja majd azokat a dolgokat is, amelyeket gyengeségből teszünk.
Örömünk oka másrészt az is, hogy az Úr velünk jár attól a pillanattól kezdve, hogy elhívta Ábrahámot. Közöttünk van a próbatételeinkben, a nehézségeinkben, az örömünkben és mindenben. Ferenc pápa arra buzdított, hogy a nap során forduljunk néhány szóval az Úrhoz, aki mellettünk áll életünkben.
Az öröm harmadik aspektusa az, hogy a csapások idején „ne hagyjuk elernyedni a karunkat”. Ez a fajta pesszimizmus nem keresztény dolog. Abból fakad, hogy valaki nem tudja, hogy megbocsátást nyert, és nem érezte sohasem Isten simogatását. Az evangélium megmutatja az örömet: „Mária pedig útra kelt azokban a napokban, és sietve elment.” (Lk 1,39) Az öröm mindig sietségre ösztönöz minket, mert a Szentlélek kegyelme nem ismeri a lassúságot… A Szentlélek mindig siet, mindig arra buzdít minket, hogy haladjunk előre, mint a szél a vitorláson, a hajón… – jegyezte meg a Szentatya.

Tehát lényegében arról az örömről van szó, amely nyomán Erzsébet méhében felujjongott a magzat, amikor Máriával találkozott. Ez az az öröm, amelyről az Egyház beszél. Legyünk örömteli keresztények, tegyünk meg minden erőfeszítést, és mutassuk meg, hogy hisszük: megváltást nyertünk, hogy az Úr megbocsátott nekünk mindent, és ha el is bukunk alkalmanként, Ő megbocsát majd, mert a megbocsátás Istene. Hisszük, hogy az Úr közöttünk van, és sosem hagyja, hogy elernyedjen a karunk. Ez a napi üzenet: „Kelj fel!” Ahogy Jézus mondja a betegeknek: „Kelj fel, kiálts örömödben, örvendezz, és teljes szíveddel ujjongj!” – hangsúlyozta Ferenc pápa.



Adventi kalendárium – 2017. december 22.



Adventi kalendárium – 2017. december 22.

Idei adventi kalendáriumunkkal a kilencvenéves XVI. Benedek pápát is köszöntjük. Tíz évvel ezelőtt kiadott Spe salvi kezdetű, a reményről szóló enciklikáját idézzük napról napra. Reménnyel a szívünkben várjuk az Úr érkezését!

Ugyancsak már a korai zsidóságban élt a gondolat, hogy a megholtaknak imádsággal segítségükre lehet sietni köztes állapotukban (például 2Mak 12,38–45; Kr. e. 1. század). A megfelelő gyakorlatot teljesen magától értetődően átvették a keresztények, s ez keleten és nyugaton egyaránt közös örökség. [...] Az elhunytak lelkének az Eucharisztia, az imádság és alamizsna által „enyhülést és felüdülést” lehet ajándékozni. Az évszázadokat átívelő alapvető meggyőződése volt a kereszténységnek, és ma is vigasztaló tapasztalata, hogy a szeretet át tud nyúlni a másvilágba, hogy a kölcsönös ajándékozás és elfogadás lehetséges, melyben a halálon túl is részesíthetjük egymást. Ki ne érezné szükségét annak, hogy a másvilágba eltávozott szerettei felé a jóság, a hála vagy a bocsánatkérés jelét küldhesse? [...] világosan kell látnunk, hogy egy ember sem önmagába zárt magányos egyed. Kapcsolatban vagyunk egymással és sokszoros hatással vagyunk összekötve. Senki sem él egyedül. Senki nem vétkezik egyedül. Senki sem üdvözül egyedül. Az én életembe állandóan beleszövődik a mások élete: abba, amit gondolok, mondok, teszek, művelek. És megfordítva, az én életem is beleszövődik a másokéba: rosszba és jóba egyaránt. [...] Reményünk lényegileg mindig másokra irányuló remény is; csak így igazi a remény számomra is. Nekünk, keresztényeknek soha nem szabad csak ezt kérdeznünk: hogyan menekülhetek meg én magam? Hanem: mit tehetek azért, hogy mások is üdvözüljenek, és másoknak is fölkeljen a remény csillaga? Mert akkor tettem a legtöbbet a saját üdvösségemért is.
                                                                                                                   (Spe salvi, 48.)
Istenünk, te megszántad az embert, amikor bukásával halált érdemelt, és úgy határoztál, hogy Egyszülöttedet küldöd megváltásunkra. Add, kérünk, hogy akik alázatos szívvel valljuk a megtestesülés titkát, részesedjünk a megváltás kegyelmében. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.