Ferenc pápa: Ne késsünk el a szentmiséről, inkább előbb érkezzünk!
December 20-án karácsony előtti utolsó katekézisét a Szentatya a mise bevezető szertartásainak magyarázatára szánta. Ferenc pápa katekézisét teljes terjedelmében közöljük.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
Ma
szeretnék elkezdeni az eucharisztikus ünneplés felépítésével foglalkozni. A
mise két részből áll, az ige liturgiájából és az Eucharisztia liturgiájából. Ez
a két rész olyan szorosan kapcsolódik egymáshoz, hogy egyetlen istentiszteleti
cselekményt alkot (vö. Sacrosanctum Concilium, 56; A római
misekönyv általános rendelkezései, 28). Az ünneplés, melyet
előkészítő szertartások vezetnek be és befejező szertartások zárnak le,
egyetlen egységet képez, és mozzanatait nem lehet elszakítani egymástól, én
mégis a könnyebb érthetőség kedvéért külön-külön tárgyalom őket, amelyek
mindegyike képes megérinteni és átjárni emberségünk valamely dimenzióját.
Ismernünk kell ezeket a szent jeleket, hogy teljesen át tudjuk élni a misét és
ízlelhessük annak egész szépségét.
Miután a
nép egybegyűlt, az ünneplés bevezető szertartásokkal kezdődik, ezek közé
tartozik a misézők vagy a miséző bevonulása, a köszöntés („Az Úr legyen
veletek!”, „Béke veletek!”), a bűnbánati cselekmény („Gyónom…”, amelyben
bocsánatot kérünk bűneinkért), az „Uram, irgalmazz”, a dicsőség himnusza és a
könyörgés, amelyet collectának [összegyűjtött imának] neveznek, nem azért, mert
akkor gyűjtik össze az adományokat, hanem mert ez az ima összefoglalja az
összes nép imaszándékait; és az összes nép imaszándékainak ez a gyűjteménye
imaként száll fel az égbe.
Ezeknek
a bevezető szertartásoknak az a célja, „hogy az egybegyűlt hívőket közösséggé
formálják, és felkészítsék Isten igéjének hívő hallgatására és az Eucharisztia
méltó ünneplésére” (A római misekönyv általános rendelkezései,
46). Helytelen gyakorlat, ha valaki nézi az óráját, és azt mondja: „Még időben
vagyok, a beszéd végére odaérek, és ezzel eleget is teszek a [misén való
részvétel] előírásának.” A mise a keresztvetéssel kezdődik, és ezekkel a
bevezető szertartásokkal, mert ezekkel kezdjük el imádni Istent közösségként.
Ezért fontos figyelni arra, hogy ne érkezzünk későn, hanem inkább előbb, hogy
felkészítsük szívünket a közösségnek erre az ünneplésére.
Általában
a kezdőének alatt a pap a többi szolgálattevővel körmenetben a szentélybe
vonul, ahol meghajlással üdvözli az oltárt, és tisztelete jeleként megcsókolja,
adott esetben meg is füstöli. Miért? Mert az oltár Krisztus: Krisztust
jelképezi. Amikor az oltár felé nézünk, akkor abba az irányba tekintünk, ahol
Jézus van. Az oltár maga Krisztus. Ezek a mozdulatok – félő, hogy észre sem
vesszük őket – nagyon jelentősek, mert már kezdettől kifejezik azt, hogy a mise
szerető találkozás Krisztussal, aki „testét felajánlva a kereszten […] ő lett a
főpap, az oltár és az áldozati bárány” (húsvéti prefáció V.). Az oltár ugyanis,
mint Krisztus jele, „a középpontja annak a hálaadásnak, amely az
eucharisztiával megy végbe” (A római misekönyv általános rendelkezései,
296), és az egész közösség körbeveszi az oltárt, amely Krisztus; nem azért
álljuk körbe, hogy egymás arcát nézzük, hanem hogy Krisztusra tekintsünk, mert
Krisztus ott van a közösség közepén, és nem valahol távol.
Aztán
következik a kereszt jele. A misét vezető pap
keresztet vet magára, és ugyanígy tesz a gyülekezet összes tagja: tudatában
vannak annak, hogy a liturgikus cselekményt „az Atya, a Fiú és a Szentlélek
nevében” végzik. Szeretnék itt egy apró szempontra kitérni. Megfigyeltétek már,
hogyan vetnek a gyerekek keresztet? Nem tudják, mit csinálnak: néha mintha
ákombákomot rajzolnának magukra, de az nem a kereszt jele. Legyetek oly
kedvesek, anyukák, apukák, nagyszülők, tanítsátok meg a gyerekeknek –
kezdettől, kiskoruktól fogva –, hogyan kell helyesen keresztet vetni! És
magyarázzátok el nekik, hogy Jézus keresztje mintegy védelmet nyújt nekünk. A
mise tehát a kereszt jelével kezdődik. Az egész imádság úgymond a Szentháromság
terében – „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” –, a végtelen közösség
terében zajlik; forrása és célja a hármas-egy Istennek a Krisztus keresztjében
kinyilvánított és odaajándékozott szeretete. Krisztus húsvéti misztériuma
ugyanis a Szentháromság ajándéka, és az Eucharisztia mindig az ő átszúrt
szívéből fakad. Amikor tehát megjelöljük magunkat a kereszt jelével, nemcsak
keresztségünk emlékét idézzük fel, hanem kijelentjük, hogy a liturgikus imádság
Istennel való találkozás Krisztus Jézusban, aki értünk emberré lett,
kereszthalált halt és dicsőségesen feltámadt.
Ezután a
pap liturgikus
köszöntést intéz a hívőkhöz: „Az Úr legyen veletek!”, vagy más,
hasonló formulával – bőven vannak ilyenek –, a gyülekezet pedig válaszol: „És a
te lelkeddel.” Párbeszédet folytatunk. A mise elején járunk, és gondolnunk kell
mindezen mozdulatok és szavak jelentésére. „Szimfóniába” lépünk, amelyben több
hangnem megszólal, köztük csendes ütemekkel, hogy „összhangot” hozzunk létre az
összes résztvevő között, vagyis hogy elismerjük: egyazon Lélek vezet minket,
ugyanazon cél felé. „A pap köszöntése és a nép válasza kinyilvánítják az
ünneplésre egybegyűlt Egyház misztériumát” (A római misekönyv általános rendelkezései,
50). Így kifejeződésre jut a közös hit, valamint az a kölcsönös vágy, hogy
együtt legyünk az Úrral, és megéljük az egységet az egész közösséggel.
Ez egy
szépen kialakuló, imádságos szimfónia, amely rögtön igen megható mozzanatot
tartalmaz, mert a mise vezetője mindenkit bűnei beismerésére hív. Mindannyian
bűnösök vagyunk. Bár nem tudom, talán van köztetek, aki nem bűnös… Ha van
köztetek olyan, aki nem bűnös, kérem, jelentkezzen, hogy mindannyian láthassuk!
Nem jelentkezik senki, jól van: helyes a hitetek! Mindannyian bűnösök vagyunk,
s ezért a mise elején bocsánatot kérünk. Ez a bűnbánati cselekmény. Nemcsak az a
feladatunk, hogy gondoljunk elkövetett bűneinkre, hanem sokkal több:
felszólítást kapunk, hogy bűnösnek valljuk magunkat Isten előtt és a közösség
előtt, testvéreink előtt, alázatosan és őszintén, mint a vámos a templomban. Ha
az eucharisztia valóban jelenvalóvá teszi a húsvéti minisztériumot, vagyis
Krisztus átmenetelét a halálból az életbe, akkor az első teendőnk az, hogy felismerjük,
melyek a halálhelyzeteink, hogy Jézussal együtt új életre támadjunk. Ez
megérteti velünk, mennyire fontos a bűnbánati cselekmény. S ezért a következő
katekézisben újra elővesszük a témát.
Lépésről
lépésre haladunk előre a mise magyarázatában. De kérlek titeket, tanítsátok meg
a gyerekeket helyesen keresztet vetni! Köszönöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése