2010. december 31., péntek

XVI. Benedek pápa 2011. újévi üzenete


A vallás szabadsága, a békéhez vezető út

2010. december 31., péntek 08:00

A Szentatya hagyományosan üzenetet küld a híveknek és minden jóakaratú embernek január 1-jén a béke világnapja alkalmából. A 2011-es dokumentumot, amelyben XVI. Benedek a vallásszabadság témáját állítja középpontba, az alábbiakban közöljük.


1. Az új év kezdetén jókívánságommal szeretnék eljutni mindenkihez, minden egyes emberhez: derűt és jólétet, de leginkább békét kívánok. Sajnos a most véget ért esztendőt is üldözés, diszkrimináció, szörnyű erőszakos cselekmények és vallási türelmetlenségből adódó gonosztettek terhelték.

Gondolataim különösképpen Irak kedves földjére irányulnak, amely a vágyott stabilitás és a megbékélés felé vezető úton még mindig erőszakos cselekmények és merényletek színtere. Emlékezetembe idézem a keresztény közösség által nem régen elszenvedett támadást, főként a bagdadi „Örök Segítség Asszonya” szír-katolikus székesegyház elleni aljas merényletet. Az elmúlt év október 31-én két pap és ötven hívő lelte halálát a szentmise ünneplése közben. Ehhez csatlakozott még az ezt követő napokban néhány további támadás, magánházak ellen is, amely félelmet keltett a keresztény közösségben, amelynek sok tagja az emigrációt választaná szívesen jobb életkörülmények reményében. Szeretném kifejezésre juttatni, hogy közel érzem magamhoz egész egyházukat, amely érzést kifejezte a püspöki szinódus nem régen lezajlott Közel-Kelettel foglalkozó rendkívüli ülése is. Ez a találkozó bátorítást fogalmazott meg minden iraki és minden közel-keleti katolikus felé, hogy éljék meg közösségüket és továbbra is tegyenek bátran tanúságot hitükről ezekben az országokban.

Megköszönöm azon kormányok munkáját, akik azon fáradoznak, hogy enyhítsék ezen embertestvéreink szenvedéseit és arra hívom fel a katolikusokat, hogy imádkozzanak hittestvéreikért, akik az erőszaktól és a vallási türelmetlenségtől szenvednek, s legyenek velük szolidárisak. Ennek kapcsán fontosnak éreztem, hogy megosszak mindnyájatokkal néhány gondolatot a vallásszabadságról, amely a békéhez vezető utat jelenti. Fájdalmas ugyanis azt látnunk a világban, hogy a világ egyes tájain valaki nem vallhatja és juttathatja szabadon kifejezésre a vallását, hacsak nem az életét és személyes szabadságát kockáztatva. Más országokban csendesebb, kifinomultabb formái vannak az előítéleteknek és a hívekkel és a vallási szimbólumokkal kapcsolatos szembenállásnak. Jelenleg a keresztények jelentik azt a vallási csoportot, amely a legnagyobb számban szenvedi el az üldöztetést hite miatt. Sokan vannak, akik nap mint nap sértéseknek vannak kitéve vagy félelemben élnek az igazság keresése miatt, Jézus Krisztusba vetett hitük miatt vagy amiatt, hogy őszinte szívvel kérik a vallásszabadság elismerését. Ez mind elfogadhatatlan, mivel sértés Isten és az emberi méltóság ellen, ezenfelül fenyegeti a biztonságot és a békét és meggátolja a teljes értelemben vett emberi fejlődést.1

A vallásszabadságban nyer ugyanis kifejezést az emberi személy sajátos volta, aki ennek megfelelően irányíthatja személyes és közösségi életét Isten felé. A vallásszabadságból érthető meg teljes mértékben az emberi személy identitása, létének értelme és célja. Önkényes módon tagadni vagy korlátozni e szabadságot azt jelenti ezért, hogy az emberi személyről leegyszerűsített képet alkotunk. Ha háttérbe szorítják a vallás közösségi szerepét, akkor a társadalom nem lesz igazságos, mivel nem az emberi személy valódi természetéhez van viszonyítva. Ez pedig lehetetlenné teszi az egész emberiségre kiterjedő hiteles és tartós béke megvalósulását.

Arra bíztatom ezért a jóakaratú férfiakat és nőket, hogy újult erővel küzdjenek egy olyan világért, amelyben mindenki szabadon megvallhatja vallását vagy hitét, és megélheti Isten iránti szeretetét teljes szívével, teljes lelkével és teljes elméjével (vö. Mt 22, 37). Ez az érzés ihleti és vezérli az üzenetet a Béke XLIV. Világnapja alkalmából, amelynek témája A vallásszabadság, a békéhez vezető út.

Az élethez és a lelki élethez való szent jog

2. A vallásszabadsághoz fűződő jog az emberi személy méltóságában gyökerezik.2 Az emberi személy transzcendens természetét nem lehet figyelmen kívül hagyni, vagy elhanyagolni. Isten a férfit és a nőt a maga képére és hasonlatosságára teremtette (vö. Ter 1,27). Ezért minden emberi személynek szent joga van a teljes életre a lelki életre vonatkozóan is. Ha nem ismeri fel szellemi létét, ha nem nyílik meg a transzcendencia felé, akkor az emberi személy magába fordul, nem talál válaszokat a szívében rejlő kérdésekre az élet értelmével kapcsolatban, és nem veheti birtokba a szilárd etikai értékeket, sőt nem tapasztalhatja meg az igazi szabadságot sem, és így nem építhet igazságos társadalmat.3

A Szentírás, tapasztalatunkkal egybehangzó módon, felfedi az emberi méltóság mélyebb értékét: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá? Majdnem isteni lénnyé tetted, dicsőséggel és fönséggel koronáztad. Hatalmat adtál neki kezed műve fölött, mindent lába alá vetettél” (Zsolt 8, 4-7).

Ha előttünk áll az emberi természet fennkölt valósága, mi is átérezzük a zsoltáros bámulatát. Az ember természete úgy nyilvánul meg, mint nyitottság a Misztériumra, mint képesség arra, hogy alapvető kérdéseket tegyünk fel önmagunkkal és a világmindenség eredetével kapcsolatban, s ez bensőségesen megfelel Isten legmagasztosabb szeretetének, amely minden dolog, minden ember és minden nép kezdete és célja.4 A személy transzcendens értelemben vett méltósága a zsidó-keresztény bölcsesség alapvető értéke, de értelme segítségével mindenki felismerheti ezt. E méltóság, ami azt jelenti, hogy az ember képes túllépni saját anyagi létén és az igazságot keresni, egyetemes ként fogandó fel, amely elkerülhetetlenül szükséges egy olyan társadalom építéséhez, amelynek célja az emberség megvalósítása, az ember beteljesítése. Az emberi méltóság alapvető elemeinek, mint az élethez való jognak és a vallásszabadságnak az elismerése olyan feltétel, amely erkölcsi értelemben feltétele minden társadalmi és jogi berendezkedés legitimitásának.

Vallásszabadság és kölcsönös tisztelet

3. A vallásszabadság az erkölcsi szabadság alapja. Valóban, az igazságra és a jóra való nyitottság, az Isten felé való megnyílás, amely az ember természetében rejlik, teljes méltóságot kölcsönöz minden embernek és biztosítja a személyek között a kölcsönös tiszteletet. Ezért a vallásszabadságot nem csupán úgy kell értelmeznünk, mint a tiltásoktól való mentességet, hanem még ezt megelőzően úgy, mint annak a lehetőségét, hogy döntéseinket az igazságnak megfelelő módon hozhassuk meg.

A szabadság és a tisztelet között felbonthatatlan kapcsolat áll fenn. Valóban, „az erkölcsi törvény az egyes embert és a csoportokat arra kötelezi, hogy a maguk jogainak érvényesítésénél legyenek tekintettel mások jogaira, mások iránt való kötelességeikre és mindenki közös javára”.5

Az olyan szabadság, amely Istennel szemben ellenséges vagy közömbös, végül ellentmond önmagának és nem biztosítja a másik ember teljes tiszteletét. Az olyan akaratnak, amely azt tartja magáról, hogy alapvetően képtelen az igazság és a jó keresésére, nincsen objektív értelme, ami a cselekvést megokolná, csak az, amit a pillanatnyi és múló érdekek diktálnak, és nincsen „identitása”, amelyet őriznie és építeni kellene valóban szabad és tudatos döntések révén. Ezért nem várhatja el a tiszteletet más „akaratok” részéről, amennyiben ezek is el vannak választva létezésük mélyebb értelmétől, és így nem juttathatnak érvényre más „értelmet”, sőt semmilyen „értelmet”. Illúzió csupán, hogy az erkölcsi relativizmusban meglelhetjük a békés együttélés kulcsát – valójában megosztottság ered belőle és a többi emberi lény méltóságának tagadása. Érthető tehát, hogy az emberi személy egységének kettős dimenziót kell tulajdonítanunk: meg kell különböztetnünk a vallásos egységet és a társas egységet. Ezzel kapcsolatban elképzelhetetlen, hogy a hívőknek „el kelljen nyomniuk lényük egy részét, hitüket, ahhoz, hogy tevékeny állampolgárok lehessenek. Soha nem szabadna szükségesnek lennie, hogy valaki megtagadja Istent ahhoz, hogy jogait élvezhesse”.6

A család a szabadság és a béke iskolája

4. Ha a vallásszabadság a békéhez vezető út, a vallásos nevelés a legmegfelelőbb út arra, hogy az eljövendő nemzedékeket hozzászoktassuk: ismerje fel a másik emberben testvérét, akivel együtt kell élnie és együtt kell dolgoznia, hogy mindenki az emberiség egyetlen nagy családja tagjának érezhesse magát, ahonnan senki sincsen kizárva.

A házasságon mint egy férfi és egy nő bensőséges egységén és kölcsönösen kiegészítő voltán alapuló család úgy illeszkedik ebbe a kérdéskörbe mint a gyermekek társadalmi, kulturális, erkölcsi és lelki képzésének és növekedésének első iskolája. A gyermekeknek apjukban és anyjukban kellene megtalálniuk az első tanúkat, akik az igazságra és az istenszeretetre irányozott életet mutatják be a számukra. A szülőknek szabadságot kellene biztosítani rá, hogy kényszerek nélkül és felelősen adhassák tovább hitbeli, értékeket adó, kulturális örökségüket. A család az emberi társadalom alapsejtje, ez az elsődleges helyszíne a harmonikus kapcsolatokra való felkészülésnek, az emberi, nemzeti, nemzetközi együttélés minden területén. Ez az az út, amelyen tudatosan járnunk kell, hogy szilárd és szolidáris társadalmi szövetet építsünk, hogy felkészítsük a fiatalokat felelősségeik elvállalására az életben, egy szabad társadalomban, a megértés és a béke légkörében.

Közös kincs

5. Ki lehet jelenteni, hogy az emberi személy méltóságában gyökerező alapvető jogok és szabadságok között a vallásszabadságot különleges hely illeti meg. Amikor a vallásszabadságot elismerik, az emberi személy méltóságának gyökerét tiszteletben tartják és megerősödik a népek ethosza és intézményei. Ellenben ha megtagadják a vallásszabadságot, ha valahol arra törekszenek, hogy meggátoljanak embereket vallásuk vagy hitük megvallásában és az ezek szerint való életvitelben, ott megsértik az emberi méltóságot és veszélybe kerül az igazságosság és a béke, mert ezek azon igaz társadalmi renden alapulnak, amelyet a Legfőbb Igaz és a Legfőbb Jó hozott létre.

A vallásszabadság ebben az értelemben a politikai és a jogi civilizáció vívmánya is. Alapvető javunk: minden személynek lehetősége kell, hogy legyen, hogy szabadon megvallja, kinyilvánítsa, egyénileg vagy közösségileg a saját vallását vagy a saját hitét, úgy nyilvánosan, mint privát szférájában, az oktatásban, a gyakorlatban, a publikációkban, az istentiszteletben és a szertartásokban. Nem volna szabad akadályba ütköznie akkor sem senkinek, ha esetleg más valláshoz kíván csatlakozni, vagy egyet sem akar magáénak vallani. Ebben a tekintetben a nemzetközi jogrend emblematikus jelentőségű és alapvető hivatkozási pont az egyes államok számára, mivel semmilyen megszorítást nem enged meg a vallásszabadság tekintetében, kivéve a közrend jogos érdekét, amit az igazságosság határoz meg.7 A nemzetközi jogrend így a vallási jellegű jogoknak ugyanazt a státust ismeri el, mint az élethez és a személyi szabadsághoz való jognak, s ez is bizonyítja, hogy ezek is hozzátartoznak az emberi jogoknak a lényegi magjához, azokhoz az egyetemes és természetes jogokhoz, amit az emberi jogalkotás soha nem tagadhat meg.

A vallásszabadság nem kizárólagosan a hívőké, hanem a föld minden népe teljes családjának közös kincse. Kikerülhetetlen alkotóeleme minden jogállamnak: nem lehet megtagadni anélkül, hogy ezzel egyidejűleg ne szenvedne csorbát minden alapvető jog és szabadság, mivel a vallásszabadság ezeknek a szintézise és csúcsa. A vallásszabadság „a lakmuszpapír, amely megmutatja, tiszteletben tartják-e az összes többi emberi jogot”.8 Minthogy a leginkább emberi képességek gyakorlását segíti elő, megteremti az előfeltételeket ahhoz a sokoldalú fejlődéshez, amely az emberi személy teljességére vonatkozik, annak egységében és minden dimenziójában.9

A vallás nyilvános dimenziója

6. A vallásszabadság, minden más szabadsághoz hasonlóan, noha a személyes szférában mozog, a többi emberrel való kapcsolatban nyilvánul meg. Az olyan szabadság, amelyben nincsen kapcsolat, nem teljes szabadság. A vallásszabadság sem merül ki az egyéni dimenzióban, hanem a közösségben és a társadalomban válik valóra, a személy társas lény voltának és a vallás nyilvános természetének megfelelően.

Az emberi kapcsolatok a vallásszabadság fontos összetevőjét jelentik, s ez arra indítja a hívők közösségét, hogy gyakorolja a szolidaritást a közjó érdekében. Ebben a közösségi dimenzióban minden személy egyedi és megismételhetetlen marad és ugyanakkor így teljesedik ki és valósítja meg önmagát teljes mértékben.

Tagadhatatlan az a hozzájárulás, amit a vallási közösségek adnak a társadalmaknak. Sok olyan karitatív és kulturális intézmény létezik, amely tanúsítja a hívők konstruktív jelenlétét a társadalmi életben. Még fontosabb ennél is az az etikai segítség, amit a vallás a politika terén nyújthat. Ezt nem volna szabad a perifériára szorítani vagy megtiltani, hanem úgy kellene felfogni, mint értékes hozzájárulást a közjó előmozdítása érdekében. Ebben az összefüggésben meg kell említenünk a kultúra vallási dimenzióját, amelyet évszázadok tanúsítanak a vallás társadalmi és főként etikai hozadékaként. Ez a dimenzió semmiképpen nem jelenti azok megkülönböztetését, akik nem osztoznak a hitben, hanem inkább erősíti a társadalmi összetartozást, integrációt és szolidaritást.

A vallásszabadság mint a szabadság és a civilizáció ereje, eszközként történő használatának veszélyei

7. A vallásszabadság eszközként való használata olyan rejtett érdekek álcázása érdekében, mint például a fennálló rend felforgatása, erőforrások megszerzése vagy a hatalom megtartása egy bizonyos csoport részéről, hatalmas károkat okozhat a társadalomnak. A fanatizmust, a fundamentalizmust, az emberi méltósággal szembenálló gyakorlatokat nem lehet sohasem igazolni, s még kevésbé lehet, ha ezeket a vallás nevében követik el. Egy vallás gyakorlását nem lehet eszközként felhasználni és nem lehet erővel senkire rákényszeríteni. Arra van tehát szükség, hogy az államok és az emberek különböző közösségei ne felejtkezzenek el róla, hogy a vallásszabadság az igazság keresésének feltétele és az igazságot nem lehet senkire sem erőszakkal rákényszeríteni, csak „az igazság saját erejével”.10 Ebben az értelemben a vallás a civil és politikai társadalomban pozitív és javaslattevő erőt képvisel.

Hogyan lehetne tagadni a nagy vallások hozzájárulását a civilizáció fejlődéséhez? Isten őszinte keresése az emberi méltóság nagyobb tiszteletére vezetett. A keresztény közösségek, értékeik és alapelveik kincsestárával komolyan hozzájárultak ahhoz, hogy az emberek és a népek ráébredjenek önnön identitásukra és méltóságukra, meghódítsák a demokratikus intézményeket és megszilárdítsák az emberi jogokat és kötelességeket.

A keresztények ma is, ebben a globalizált világban, nemcsak arra kaptak meghívást, hogy civil, gazdasági és politikai értelemben felelős elkötelezettséggel ténykedjenek, hanem arra is, hogy szeretetük és hitük tanúságtétele révén fáradságos és magasztos módon járuljanak hozzá az igazságosság, a teljes értékű emberi fejlődés és az emberi társadalmak igaz berendezkedése eléréséhez. A vallás kizárása a közéletből megfosztja a társadalmat egy olyan fontos területtől, mely a transzcendencia felé nyitja meg az embert. E nélkül az elemi tapasztalat nélkül igen nehéz a társadalmakat egyetemes etikai elvek irányába vezetni és nehéz lesz olyan nemzeti és nemzetközi berendezkedést kialakítani, amelyekben az alapvető jogokat és szabadságokat teljes körűen elismerik és meg is valósítják, ahogyan ezt célul tűzte ki 1948-ban az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, noha e célok még nem valósultak meg és viták övezik.

Az igazságosság és a civilizáció kérdése: a fundamentalizmus és a hívőkkel szembeni ellenségesség veszélybe sodorja az államok pozitívan laikus voltát

8. Ugyanazzal az elszántsággal, amellyel elítélik a vallási fanatizmus és fundamentalizmus minden formáját, szembe kell szállni mindazokkal az ellenséges magatartásokkal is, amelyek korlátozzák a hívők nyilvános szerepét a civil és a politikai életben.

Nem feledkezhetünk meg róla, hogy a vallási fundamentalizmus és a laicizmus, egymás tükörképeként egyaránt a jogos pluralizmusnak és a laicizmus alapelvének a szélsőséges elutasításai. Valóban: mindkettő abszolutizál egy-egy részleges, redukált látásmódot az emberi személlyel kapcsolatban. Az első a vallási integralizmus formáit részesíti előnyben, a másik a racionalizmuséit. Az olyan társadalom, amely erőszakkal kényszeríti vagy éppen ellenkezőleg, tiltja a vallást, igazságtalan az emberi személlyel és Istennel szemben, de saját magával szemben is. Isten a szeretet tervével hívja magához az emberiséget, amely a személy teljességére vonatkozik természetes és spirituális értelemben is, megkívánja, hogy e tervhez ki-ki szabadon és felelősen, teljes szívével és teljes lényével csatlakozzon, úgy egyéni, mint közösségi szinten. Tehát a társadalom is, úgy, mint a személy és annak alkotó dimenzióinak kifejeződése, úgy kell, hogy éljen és szerveződjön, hogy ez lehetőséget biztosítson a transzcendenciára való megnyílásra. Éppen ezért, egy adott társadalom törvényei és intézményei nem alakíthatók úgy, hogy ezek ne vennék tudomásul az állampolgárok vallásos dimenzióját, vagy ezt teljesen figyelmen kívül hagynák. A törvényeknek és intézményeknek – olyan állampolgárok demokratikus alkotó munkáján keresztül, akik tudatában vannak magasztos hivatásuknak – az emberi személyhez kell igazodniuk, hogy segíthessék őt vallásos dimenziója kiteljesítésében. Mivel pedig ez nem az állam terméke, az állam nem is manipulálhatja, hanem inkább elismeréssel és tisztelettel kell felé fordulnia.

A jogrend minden, nemzeti és nemzetközi szintjén egyaránt, amennyiben ez megengedi vagy eltűri a vallásos vagy vallásellenes fanatizmust, ellentmond saját hivatásának, amelynek lényege, hogy védelmezi és előmozdítja az igazságosságot és minden egyes ember jogait. Ezek a valóságok nem lehetnek a törvényhozó vagy a többség önkényének kiszolgáltatva, mivel, ahogyan erre már Cicero is rámutatott, az igazságosság több, mint a törvény előállításának és alkalmazásának puszta aktusa. Abban áll, hogy mindenkinek elismeri a méltóságát,11 és ez, a vallás lényege szerint garantált és megélt szabadsága híján csorbát szenved és sérül, ki van szolgáltatva annak a veszélynek, hogy a bálványoknak, az abszolútnak kikiáltott viszonylagos javaknak esik áldozatul. Ez pedig azt a veszélyt hordozza magában a társadalmak szempontjából, hogy politikai és ideológiai totalitárius rendszereknek lehetnek alávetve, amelyek túlhangsúlyozzák a közhatalmat, miközben visszaszorítják vagy kényszerrel befolyásolják (mintha vetélytársai volnának) a lelkiismereti, a gondolati és a vallásszabadságot.

Párbeszéd a civil és a vallási intézmények között

9. A hiteles vallásosság által kifejezésre juttatott alapelvek és értékek gazdagságot jelentenek a népek és ethoszuk számára. Ezek közvetlenül szólítják meg a férfiak és nők lelkiismeretét és értelmét, hordozzák az erkölcsi megtérés imperatívuszát, motivációt adnak az erények gyakorlására és arra, hogy szeretettel közelítsünk egymás felé a testvériség jegyében, mint az emberiség egyetlen nagy családjának a tagjai.12

Az állami intézmények laicitásának tiszteletben tartása mellett a vallás közéleti dimenzióját mindig el kell ismerni. E célból alapvető az egészséges párbeszéd a civil és a vallási intézmények között az emberi személy teljes értelemben vett fejlődése és a társadalom harmóniája szempontjából.

Szeretetben és igazságban élni

10. A globalizált világban, amelyben a társadalom is egyre inkább többnemzetiségű és többvallású, a nagy világvallások az emberiség családja számára az egység és a béke alkotói lehetnek. A vallási meggyőződések és a közjó racionális keresése alapján, e vallások követőinek az a hivatása, hogy felelősen éljék meg elkötelezettségüket a vallásszabadság kontextusában. A különféle vallási kultúrákban, miközben el kell vetni mindazt, ami a férfi és a nő méltósága ellen van, meg kell viszont becsülni mindazt, ami pozitív a civil együttélés szempontjából.

Az a nyilvánosság, amelyet a nemzetközi közösség biztosít a vallások számára, hogy megjelenítsék javaslataikat egy „jobb életre”, lehetővé teszi, hogy az igaznak és a jónak a közös mércéje kerüljön előtérbe, s vele együtt az erkölcsi egyetértés is, amelyek alapvetőek az igazságos és békés együttélés szempontjából. A közösségeikben viselt szerepüknél, befolyásuknál és tekintélyüknél fogva a nagy világvallások vezetői az elsők, akiknek feladata a kölcsönös tiszteletadás és a párbeszéd.

A keresztényeket Istenbe, Jézus Krisztus Atyjába vetett közös hitük buzdítja arra, hogy testvérként éljenek, akik az Egyházban találkoznak és közreműködnek egy olyan világ építésében, amelyben az emberek és a népek „nem ártanak, s nem pusztítanak [...], mert a föld úgy tele lesz az Úr ismeretével, mint ahogy betöltik a vizek a tengert.” (Iz 11,9).

A párbeszéd mint közös keresés

11. Az Egyház számára a különböző vallások követőivel folytatott párbeszéd fontos eszköz arra, hogy együttműködjön minden vallásos közösséggel a közjó érdekében. Az Egyház maga semmit nem vet el, ami igaz és szent az egyes vallásokban. „Őszinte tisztelettel szemléli ezeket az élet- és magatartásformákat, tanításokat és erkölcsi parancsolatokat, melyek sokban különböznek attól, amit ő maga hisz és tanít, mégis nem ritkán tükrözik annak az Igazságnak sugarát, aki megvilágosít minden embert”.13

Az ajánlott út nem a vallási relativizmus vagy szinkretizmus útja. Az Egyház ugyanis „hirdeti és hirdetnie is kell Krisztust, aki "az út, az igazság és az élet" (Jn 14,6), akiben az emberek megtalálják a vallásos élet teljességét, s akiben Isten mindeneket kiengesztelt önmagával”.14 Ez ugyanakkor nem zárja ki a párbeszédet és az igazság közös keresését az élet különböző területein, hiszen az Aquinói Szent Tamás által gyakran használt kifejezés szerint „minden igazság, bárki mondja is ki, a Szentlélektől származik”.15

2011-ben lesz a 25. évfordulója a békéért tartott világ-imanapnak, amelyet 1986-ban Assisibe hívott egybe Tiszteletreméltó II. János Pál pápa. Ez alkalommal a nagy világvallások vezetői tanúságot tettek róla, hogy a vallás az egység és a béke alkotótényezője, s nem a megosztottságé és a konfliktusé. E tapasztalat emlékezete okot ad a reményre egy olyan jövőre, amikor minden hívő átérzi, és megvalósítja hiteles módon az igazságosságot és a békét.

Erkölcsi igazság a politikában és a diplomáciában

12. A politikának és a diplomáciának tekintetét a nagy világvallások erkölcsi és lelki gazdagságára kellene fordítania, hogy elismerjék és kifejezzék az igazságot, az egyetemes elveket és értékeket, amelyeket nem lehet megtagadni anélkül, hogy ezzel megtagadnánk az emberi személy méltóságát. De mit jelent a gyakorlatban az erkölcsi igazság elősegítése a politika és a diplomácia világában? Azt jelenti, hogy felelős módon cselekszünk, a tények objektív és teljes ismerete alapján; lebontjuk azokat a politikai ideológiákat, amelyek szembehelyezkednek az igazsággal és az emberi méltósággal, és a béke, a fejlődés és az emberi jogok ürügyével álságos értékeket mozdítanak elő; folyamatos elkötelezettséget vállalunk, hogy a pozitív jog a természetjog alapján álljon.16 Mindez szükséges és egybevág az emberi személy értékének és méltóságának tiszteletben tartásával, amint ezt megállapította az Egyesült Nemzetek Szövetségének Chartája 1945-ben, amely felsorolja az alapvető egyetemes erkölcsi értékeket és alapelveket a törvények, az intézmények, az emberi együttélést szabályozó rendszerek szempontjából, nemzeti és nemzetközi szinten.

Túllépni a gyűlöleten és az előítéleten

13. A történelem tanulságai ellenére és azon államok, nemzetközi, világszintű és helyi szervezetek, nem kormányzati szervek és minden jóindulatú férfi és nő elkötelezettsége ellenére, akik nap mint nap fáradoznak az alapvető jogok és szabadságok védelmében, a világban még ma is történik vallási alapon üldözés, megkülönböztetés, erőszakos és intoleráns cselekmény. Különösképpen Ázsiában és Afrikában a vallási kisebbségek az áldozatai ezeknek, akiket meggátolnak benne, hogy szabadon megvallhassák vagy megváltoztassák vallásukat, s ezt megfélemlítéssel, alapvető jogaik és szabadságaik semmibe vételével, javaiktól való megfosztásukkal érik el, sőt eljutnak a személyes szabadság vagy akár az élet elvételéig is.

Vannak emellett – mint már mondottam – a vallással szembeni ellenségességnek kifinomultabb formái is, amelyek a nyugati országokban olykor a történelemnek vagy azoknak a vallási szimbólumoknak megtagadásában jut kifejezésre, amelyekben az állampolgárok többségének identitása és kultúrája tükröződik. Ezek gyakorta gyűlöletet és előítéletet szítanak, és nem egyeztethetők össze a pluralizmus és az intézmények laikus voltának derűs és kiegyensúlyozott felfogásával, arról nem is beszélve, hogy az újabb nemzedékek emiatt esetleg nem tudnak kapcsolatba lépni saját országuk értékes szellemi örökségével.

A vallás védelme a vallási közösségek jogainak és szabadságainak védelmén keresztül érvényesül. A nagy világvallások vezetői és a nemzetek felelős irányítói ezért erősítsék meg elkötelezettségüket a vallás szabadságának védelmezésére és előmozdítására, különösképpen a vallási kisebbségek védelmében, amelyek nem jelentenek fenyegető veszélyt a többség identitására nézve, hanem éppen ellenkezőleg, alkalmat nyújtanak a párbeszédre és a kölcsönös kulturális gazdagodásra. Az ő védelmezésük ideális módja annak, miként lehet megerősíteni a jóindulat, nyitottság és kölcsönösség szellemét, amelyek segítségével megvédhetők az alapvető jogok és szabadságok a világ minden területén és régiójában.

A vallásszabadság a világban

14. Azokhoz a keresztény közösségekhez fordulok most, amelyek üldöztetést, megkülönböztetést, erőszakos és intoleráns cselekményeket szenvednek el, főként Ázsiában, Afrikában, a Közel-Keleten és főképpen a Szentföldön, Isten e kiválasztott és áldott helyén. Miközben ismét kifejezem irántuk atyai szeretetemet és biztosítom őket imáimról, azt kérem minden felelős vezetőtől, hogy sürgősen lépjen fel, hogy véget vessen minden visszaélésnek a keresztényekkel szemben, akik az adott régióban laknak. Bár ne vesztenék el Krisztus tanítványai a jelen viszontagságok közepette lelkierejüket, hiszen az Evangéliumról tanúságot tenni ma is az ellentmondás jele és mindig is az lesz.

Elmélkedjünk szívünkben Urunk, Jézus szavain: „Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket [...] Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele [...] Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok!” (Mt 5, 4-12). Újítsuk meg tehát „azt az ígéretet, amelyet a Miatyánkban adunk a türelemre és a megbocsátásra, amit úgy kérünk Istentől, hogy magunk szabjuk meg a feltételét és mértékét a remélt irgalomnak, hiszen így imádkozunk: ‘Bocsásd meg meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek’ (Mt 6,12)”.17 Az erőszakot nem lehet erőszakkal legyőzni. Fájdalmunk kiáltását mindig kísérje a hitről, a reményről és Isten szeretetéről tett tanúság. Kifejezem kívánságomat, hogy Nyugaton, főképpen Európában legyen vége az ellenségességnek és előítéleteknek a keresztényekkel szemben amiatt, hogy életüket következetesen az Evangéliumban megfogalmazott értékek és alapelvek szeretnék alakítani. Európa békéljen meg inkább saját keresztény gyökereivel, amelyek alapvetőek a földrész szerepének megértéséhez, amelyet betöltött, betölt és be szeretne tölteni a jövőben is a történelemben. Így tapasztalhatja meg az igazságot, az egyetértést és a békét, ha őszinte párbeszédet folytat minden néppel.

A vallásszabadság a békéhez vezető út

15. A világnak szüksége van Istenre. Szüksége van olyan etikai és szellemi értékekre, amelyek egyetemesek és mindenki osztozik bennük, és a vallás értékes hozzájárulással szolgálhat ezek keresésében, hogy igazságos és békés társadalmi rend alakuljon ki csakúgy a nemzetek, mint a nemzetközi közösség szintjén.

A béke Isten ajándéka s ugyanakkor megvalósításra váró terv is, amely soha nem teljesül be tökéletesen. Az Istennel megbékélt társadalom közelebb áll a békéhez, amely nem csupán a háborúskodás hiánya, nem pusztán a katonai vagy a gazdasági hatalom erőfölényéből adódik, s még kevésbé a csalárd ravaszkodás vagy ügyes manipulációk gyümölcse. A béke minden egyes ember és minden nép megtisztulása, kulturális, erkölcsi és szellemi felemelkedése folyamatának az eredménye, amelynek során az ember méltóságát teljes mértékben tiszteletben tartják. Felhívok mindenkit, aki békeszerző kíván lenni, főként a fiatalokat, hogy hallgassák meg a benső hangot, hogy Istenben találják meg a hiteles szabadság elnyerésének szilárd hivatkozási pontját és azt a kimeríthetetlen erőt, amely képes a világot új szellemben kormányozni, nem ismételvén meg a múlt hibáit. Ahogy Isten szolgája, VI. Pál tanítja, akinek bölcsességének és távolbalátásának köszönhető a Béke Világnapjának létrehívása: „Elsősorban arra van szükség, hogy a békét más fegyverekkel lássuk el, mint amelyekkel ölnek és irtják az emberiséget. Főként azokra az erkölcsi fegyverekre van szükség, amelyek erőt és megbecsülést kölcsönöznek a nemzetközi jognak, elsőként a szerződések megtartásának fegyverét”.18 A vallásszabadság a béke hiteles fegyvere, történelmi és prófétai hivatással rendelkezik. A vallásszabadság ugyanis az emberi személy legmélyebb tulajdonságait és energiáit érinti meg és hasznosítja, amelyek révén meg lehet változtatni, jobbá lehet tenni a világot. Ennek révén lehetséges reményt táplálni az igazságos és békés jövő iránt, még a súlyos igazságtalanságok és az anyagi és erkölcsi nyomorúság láttán is. Kívánom, hogy minden ember és minden társadalom megtapasztalhassa minden szinten és a Föld minden sarkában a vallásszabadságot, a békéhez vezető utat!

Vatikán, 2010. december 8.

XVI. Benedek pápa


Az év végi hálaadás ünnepe


Az év végi hálaadás ünnepe


Karácsony nyolcadának hetedik napja


Római Szent Szilveszter pápa emléknapja



Gyermek született, Fiú adatott nekünk,

Az ő vállára kerül az uralom.

Így fogják hívni:

Isten örök terveinek Hírnöke.



Könyörögjünk!

Mindenható, örök Isten, te szent Fiad születésével új módon és tökéletesen magadhoz kapcsoltad az emberiséget. Kérünk, ismerj minket magadénak Fiad kedvéért, mert ő az egész emberi nem üdvözítője. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„In ipso vita erat, et vita erat lux hominum:”

(János 1, 4)

Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. Mondja János apostol evangéliumának legelején rávilágítva arra, hogy miből indul és hová érkezik az élet, a mi emberi életünk. Mi volt a kezdet és mi volt a vég. Mert kezdetben volt az Ige! Ezzel a mondattal indítja Szent János apostol evangéliumát. Ez a mondat azonban visszautal a legelső kezdetre, a Biblia első mondatára: kezdettben teremtette Isten az eget és a földet. János apostol e mondattal egy új kezdetet intonál. Az esztendő utolsó napja egyben átfordul az újesztendő első napjába. Vég és kezdet összetartoznak az üdvösség rendjében, és összetartoznak e világi életünkben is. Egyetlen folyamat részévé lesz az óesztendő vége és a következő esztendő kezdete. A folyamat között, amelyet Isten indított el a világ teremtésekor, és a folyamat között, amelynek napjainak száma szerint mi is részesei vagyunk, van egy szerető kapcsolat: Jézus Krisztus, aki az Alfa és az Ómega. Ma, amikor a polgári év utolsó napján visszapillantunk a mögöttünk lévő esztendő napjaira, eseményeire, jó és rossz dolgokra, akarva-akaratlanul mérleget vonunk és egyenleget állítunk fel életünknek erre az időszakára. Velünk együtt valószínűleg így tesz még sok millió ember is. És amikor már egyenlegünket megvontuk, hálát adunk Istennek, hálát adunk egyszülött Fiának, Megváltónknak, Jézus Krisztusnak, hálát adunk Nagyasszonyunknak, a Boldogságos Szűz Máriának, hálát adunk szent főangyalainknak és őrzőangyalainknak, hálát adunk szentjeinknek, vértanúinknak, hálát adunk papjainknak, szerzeteseinknek, hogy ma itt lehetünk sokakkal ellentétben ennek az esztendőnek az utolsónapján és a születendő újesztendő első pillanataiban. Adjunk hálát Dsida Jenő költeményével édesanyáinknak, akik Isten közvetítésével életet adtak nekünk ezen a földön:

Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel.
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad.
Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban
– itt e földön senki sem szerethet jobban! –
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem, köszönöm az édesanyámat.

Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!!

Szeretett Testvéreim! Régen ezen a napon, szilveszter estéjén a falu apraja nagyja hálaadó istentiszteletre ment, éjfélkor pedig minden keresztény katolikus hívő ember a templomban harangszóval búcsúztatta az óesztendőt és köszöntötte az újat. Itt meg kell megemlékeznünk egykori lelkipásztorunkról László András atyáról, keresztapámról, akivel a szilveszter éjfélét mindig együtt köszöntöttük a plébánián, szeretett teljes koccintás közepette. A fiatalok, ifjak bálokkal, vidám mulatságokkal várták az újesztendőt. Ma e szokásoknak és hagyományoknak már csak az emlékei élnek emlékezetünkben. Az emberek otthonaikba bújva töltik el ezeket az órákat, szorongva, félve a jövőtől, az újesztendőtől, hogy az vajon milyen nehézségeket, milyen megpróbáltatásokat hoz számukra és családjaik részére. Ez a félelem a sötétség, és a ridegség leplét borítja az egész falura. Nekünk keresztény katolikus híveknek példát és fényt kell mutatnunk a többi ember számára, bizonyítva, hogy nincs okunk félni semmitől, mert, aki életét, családja sorsát Istenre bízza, azt nem érheti bántódás, azt nem érheti olyan csapás, amelyet ne tudna leküzdeni. Már pedig ilyen nehézségekből és csapásokból kijutott az elmúlt évben bőségesen mindannyiunk számára. Mégis új remény csillant fel többször is ebben az évben: új kormányt választottunk, aztán lecseréltük közösen a helyi közélet szereplőit is. A megújulás, a hit és szeretett jegyében most egy új világot, és egy új életet igyekszünk megalapozni. Ennek az alapozásnak legyünk együtt kőművesei, erre a sziklára építsük az új Magyarországot, és vele együtt az új Katolikus Egyházat, Egyházközségünket is. Kérjük a mai nap szentjét I. Szent Szilveszter pápát is, aki az év utolsó napjának őrzője, hogy segítsen át bennünket is ebbe az új világba, hogy amikor éjfélkor a magyar himnusz szavaival búcsút intünk a régi időnek, akkor ő legyen pártfogónak az egész előttünk álló esztendőben. Hogy amikor felállva a himnuszt énekeljük, kezünket a szívünkre téve, majd velünk ünneplő szeretteinkkel együtt koccintva üdvözöljük az újesztendőt, akkor Isten áldása legyen mindannyiunkon, családjainkon, falvainkon, az egész nagy Magyarországon, és az egész keresztény világon.

Áldásokban és szeretettben gazdag újesztendőt kívánok minden kedves olvasómnak és keresztény katolikus Testvéremnek, Isten áldása és békéje legyen mindannyiunkkal.


Imádkozzunk:

Istenünk, te sokféle segítő kegyelmeddel kormányozod népedet. Kérünk, oltalmazd mind a jelenben, mind a jövőben, hogy a nélkülözhetetlen mulandó javak használatából ösztönzést merítve, még hűségesebben törekedjék az örökkévalókra. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2010. december 30., csütörtök

Karácsony nyolcadának hatodik napja


Karácsony nyolcadának hatodik napja


Esztergomi Szent Sebestyén szerzetes érsek


Mialatt mély csend borul mindenre,

És az éjszaka sietős útja középen tartott,

Mindenható Igéd,

Királyi trónjáról eljött közénk.


Könyörögjünk!

Kérünk, mindenható Istenünk, hogy egyszülött Fiadnak test szerint való születése a bűn régi rabságából szabadítson meg minket. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„quæ non discedebat de templo, jejuniis et obsecrationibus serviens nocte ac die.”

(Lukács 2, 37b)

Nem hagyta el a templomot soha, böjtölve és imádkozva szolgálta Istent éjjel-nappal. Írja a mai evangéliumban Szent Lukács evangélista arról az idős asszonyról, aki Simeon után rögtön másodiknak tesz tanúságot a megszületett gyermekről a templomban, és ez az idősasszony Anna prófétanő. Tegnapi elmélkedésünkben már végig ecseteltük, hogy kik és miért járnak, vagy nem járnak templomba. Így az év utolsó napjaiban, amikor világi dolgainkról is beszámolót tartunk magunknak, újra meg újra a templomnál és Isten melletti tanúságunknál járunk. A mai nap szentje, akit a nyugati egyházakban ezen a napon ünnepelnek az a szent, aki Magyarország első esztergomi érseke volt, ha úgy tetszik, akkor az ország első prímása. Szent Sebestyénről van szó, aki viszonylag fiatalon bencés szerzetesből lett magyar főpap. A pannonhalmi bencés szerzetest maga Szent István király szemelte ki erre a célra és helyezte ilyen magas tisztségbe. A szerzetes érsek szinte minden idejét a templomban töltötte imádkozással és még az alakuló egyház rendszer ügyeit is innen intézte, mert ez volt az a hely, ahol egyedül jól érezte magát. A fiatal király ilyen példát látva 1002-ben, amikor átadja a pannonhalmi Szent Márton apátság privilégium levelét akkor nemcsak a király szándékát írja le, hanem azt is amely a bencéseket arra szólítja fel, hogy naponta imádkozzanak "pro stabilitate regni nostri", azaz az ország fennmaradásáért, sértetlenségéért - a szerzetesek mind a mai napig eleget is tesznek első királyunk óhajának. Kövessük, Testvéreim mi is a bencés szerzetesek ezer éves példáját, hiszen Báta egykor és lélekben ma is a bencés szellemiség fellegvára.

Dicsőítünk Téged, Mennyei Atyánk, hálát adunk Neked országunkért, mert Te éppen itt, ezen a helyen áldasz meg minket: azon a földön, amelyet Te adtál nekünk (MTörv 28,8). Uram, Te azt mondod, boldog az a nemzet, melynek Istene az Úr (Zsolt 33,12). Hisszük és valljuk, hogy Magyarországnak Te vagy az Ura, Istene: kérjük, add meg minél több honfitársunknak, hogy őbennük is valósággá váljék a Te uralmad! Ezért tégy minket alkalmassá és készségessé az örömhír hirdetésére, hogy sokan meghallják hívásodat, így alkalmuk legyen elfogadni Téged Uruknak, és sokasodjon a hívők száma! (ApCsel 6,7). Dicsőítünk, Urunk, mert meghallgatod és megválaszolod imáinkat, amelyeket egy akarattal és a Te biztos, kinyilatkoztatott ígéreteidre támaszkodva terjesztünk eléd. Köszönjük, hogy megáldasz minket jókedvvel, bőséggel: mert előbb van a jókedv, a lendület, lelkesedés, a hit, a bizakodás, az odaszánás - és utána jön a bőség. Hozz reánk víg esztendőt, Istenünk!
Legyen meg a Te akaratod Magyarországon! ÁMEN!

Néhány gondolat erejéig még visszatérnék Anna prófétanőre, aki megjelenésével lezárja Jézus Krisztus születése körüli megjelent tanúk sorát. Ezzel egy igen mozgalmas időszakon vagyunk túl a templomi bemutatással. Úgy is mondhatnánk, a Gyermek útja a jászoltól az oltárig vezet. Amint az istálló nélkülözhetetlen szereplői, lakói a pásztorok, úgy a templomok elmaradhatatlan részei az idősek, köztük is leginkább az asszonyok. A szereplők akarva-akaratlanul is, maguk is reflektorfénybe kerülnek. Igaz, hogy reflektor nincs, de azért, hogy tisztán lássunk, Betlehemben maguk az angyalok ragyognak világosságot. Ellenben a templomban uralkodó félhomályt az öregek jelenléte nem töri meg. Anna prófétanő tipikus példája azoknak az idősasszonyoknak, akik gyermekkel, vagy gyermektelenül, özvegyen, férjezetlenül vagy házasságban – de minden korban fontos tanúi Jézus Krisztusnak, és ha nem is reflektorként világítanak, de mint csendesen pislákoló gyertyák mindig jelen vannak a templomban. Vegyünk példát ezekről az idősasszonyokról, vegyünk példát a mai szentjéről, Sebestyénről és újfent kérem, hogy látogassátok többet a templomot. Ahogy bevezető gondolatunkat az elején elmondtuk csatlakozzunk ismét Lukács evangélistához, merítsünk az evangélium forrásából, adjunk hálát a Mennyei Atyának, hogy vannak templomaink, fogadjuk meg, hogy nem hagyjuk el azt soha sem, hogy böjtölünk és imádkozunk, hogy ezzel szolgáljuk a mai modern korban is Istent éjjel és nappal.


Imádkozzunk:

Istenünk, te mennyei eledelben részesítesz és magadhoz emelsz minket. Kérünk, tedd hatékonnyá szívünkben e szentség erejét, hogy kegyelmi ajándékaid méltó fogadására maga szentségi ajándékod készítsen elő minket. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2010. december 29., szerda

Karácsony nyolcadának ötödik napja


Karácsony nyolcadának ötödik napja


Beckett Szent Tamás vértanú püspök ünnepe


Úgy szerette Isten a világot,

Hogy egyszülött Fiát adta oda,

Hogy aki hisz benne,

El ne vesszen, hanem örökké éljen.


Könyörögjünk!

Mindenható és láthatatlan Istenünk, te elküldted hozzánk a világ Világosságát, hogy eloszlassa a világ sötétségét. Fordítsd felénk jóságos arcodat, és add, hogy méltó tisztelettel ünnepeljük egyszülött Fiad csodálatos születését. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

Et venit in spiritu in templum.”

(Lukács 2, 27a)


„A Lélek arra indította, hogy menjen a templomba,” Ezért hát a mai napon mi is minden figyelmünket a templom irányába fordítsuk Lukács evangélista szavai szerint. A mai modern korban méltatlanul mellőzött hely lett, pedig a közösségek létet formája, láthatatlan ereje, ezeken a helyeken, évszázadokon át annyi energiát gyűjtött össze, amely ma is jelen van, és amelyet nem lehet nem észrevenni. Ilyen hely a Klastrom-hegyen lévő Szent Vér Kegytemplom is. László király óta, aki itt a legelső apátságot alapította százezrek, de talán mondhatjuk, hogy milliók imádkoztak Istenhez, könyörögtek Jézus Krisztushoz, és kérték közbenjárását Nagyasszonyunknak, a Boldogságos Szűz Máriának. Ezek a kimondott és kimondatlan fohászok nem szálltak el nyomtalanul a levegőbe, nem hangzottak fel eredménytelenül, fölérkeztek a Mindenható Mennyei Atyához, aki letekintett erre a megszentelt helyre. Letekintett és jelet adott, hogy látja és elfogadja az innen érkezőknek minden sóhajtását. Bizonyítja ezt azoknak a csodás gyógyulásoknak a száma, amelyek itt következtek be súlyosan beteg zarándokokon. Valamint bizonyítja az évszázadokon át Szent Fia testéből itt csörgedező Szent Vére, amely különleges kegyelmekkel áldotta meg ezt a helyett. Ma sok száz évvel később megfogyott az imádkozó ajkak száma, egyre kevesebben kulcsolják itt imára kezüket, és talán még kevesebben kérik Szűz Mária hathatós segítségét. A hitetlenség komoly burkot vont e szent hely kőré, de vagyunk még, akik hisszük, hogy lesz felemelkedése ennek a Kegyhelynek, lesz felemelkedése Báta lakósainak, és velük együtt az egész magyar nemzetnek. Ilyen hely volt Testvéreim a mai evangéliumban szereplő helyszín a Jeruzsálemi templom is, és a mai szentünk Beckett Szent Tamás Canterbury érsek székesegyháza is. A Jeruzsálemi templom igen különleges helyett töltött be a zsidó nép történetében és hitében. Néha azonban és így volt ez Jézus Krisztus működésének időszakában is, sokkal inkább gazdasági szerepet képviselt, mint sem szellemi és hitéleti szerepet. Mégis akkor is voltak olyanok, akik lehetőleg minél több időt töltöttek el ebben a templomban, ezen a szent helyen. És ilyenre akad példa ma is, hanem is túl sok. Mégis hány és hány idős ember érzi teljes otthonának a templomot! Ismerjük őket és tudjuk, hogy legszívesebben végig itt laknának. Ha nem kellene időről időre bezárni, vagy olykor mindig, ha nem lenne benne télen hideg, ha nem csoszognának benne olykor zajos, tiszteletlen turisták, vagy ha éppen nem laknának olyan messze a templomtól és testüket kínzó betegségek nagyobb mozgásteret engednének számukra. A templom és az elmerengő szemek homálya egymásba folyik, nem kell éles tekintettel kutatni semmilyen mozgást, semmilyen változást. Ettől aztán a lélek bensőjében is lecsendesül minden lárma, minden izgalom, és többé nem zökkenti ki semmi a lassan múló, de gyorsan fogyó időt. Ezek az idős emberek nem akarnak mást ekkor már csak itt lenni! Ülni csendesen és nézni előre egyre feljebb a szentély boltozatának magasságába, figyelni az ablakokon beszűrődő futurisztikus fényeket. Hátha egyszer, talán most először és utoljára megnyílik újból az ég, és ezek az idős, beteg emberek Simeonokká, Annákká lehetnek, akik jó helyen voltak jó időben, mert olt türelmük és békességük kivárni a nagy eseményt. Most ezek az emberek érzik úgy, hogy esetleg jókor vannak jó helyen, azt sem bánnák, ha itt érné őket a halál. Ahogyan Beckett Szent Tamás is száműzetéséből visszatért templomába, bár tudta, hogy ott valószínűleg a halál vár reája. Hol lehetne szebben végső álomba merülni, mint a templomban? Talán az öregek otthonában? Vagy éppen egy fertőtlenítő szagtól bűzös kórteremben, ahol már azt várják, hogy mikor szabadul föl végre egy újabb ágy? Vagy talán otthon, egyedül, a magányosságtól telesírt falak között? Vagy idegenben, száműzetésben, kegyelemkenyéren tengetve ezerszer is elunt életünket? Nem kedves Testvéreim! Ha az ember nem halhat meg szerettei, családja, gyermekei körében, akkor már inkább a templom lenne a legmegfelelőbb hely erre az eseményre. Beckett Szent Tamás Anglia érseke is ezt a helyett választotta életének méltó befejezéséül, hogy kiomló vére pirosra fesse a vértanúság koszorúját. Ugyanezt vallotta az agg Simeon is, amikor kezébe vehette a Gyermek Jézust. „Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, mert szemeim meglátták szabadításodat, melyet minden nemzet számára készítettél, hogy világosság legyen: kinyilatkoztatás a pogányoknak és dicsőség népednek, Izraelnek.” Jöjjetek hát Testvéreim minél többen és minél gyakrabban a Templomba, mert nem tudhatjuk, hogy hol és mikor jön el egy újabb jel, egy újabb látomás, amely ismét felemeli a hívő nemzeteket, és igazságot szolgáltat minden becsapott és elnyomott ember számára.


Imádkozzunk:

Kérünk, mindenható Istenünk, hogy ebben a szentségben adott kegyelmed mindenkor új erővel töltse el életünket. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2010. december 28., kedd

Aprószentek


Karácsony nyolcadának negyedik napja


Aprószentek ünnepe


Az Aprószentek, a Krisztus helyett

Megölt ártatlan kisdedek,

Követik őt, mint szeplőtelen Bárányt,

És szüntelenül hirdetik: Dicsőség neked, Urunk!


Könyörögjünk!

Istenünk, az Aprószentek a mai napon nem szóval, hanem vértanúhalálukkal hirdetik dicsőségedet. Add, kérünk, hogy beléd vetett hitünket ne csak szavunkkal valljuk, hanem életünkkel is tanítsunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Rachel plorans filios suos, et noluit consolari, quia non sunt.”

(Máté 2, 18b)

„Ráchel siratja fiait, és nem akar vigasztalódni, mert nincsenek többé.” Szól a mondat Máté evangéliumának 2 fejezetének, 18b sorában. Biztos vagyok benne, hogy mindannyian bele tudjuk magunkat képzelni annak a betlehemi éjszakának az eseményeibe. Hiszen azok az emberek, azok a zsidó emberek élték mindennapi megszokott életüket, örültek gyermekeiknek, hálát adtak Istenünknek azért a napért és békésen nyugovóra hajtották fejüket házaikban, ahol biztonságban érezhették magukat. Nagyon valószínű, hogy fogalmuk sem volt a közelben, az istállóbarlangban megszületett gyermekről, amelynek puszta megszületése is halálos veszedelmet jelentett rájuk. Gábriel arkangyal értesíti Józsefet, mint már annyiszor, hogy milyen veszedelem közeledik a gyermek Jézus felé. Nem értesíti azonban a többi családot, mert ha értesítené és azok is menekülőre fognák az életüket, akkor Heródes gyorsan rájönne, hogy gyilkos terve meghiúsult és tovább folytatná az élet-halál hajszát a Szent Család után, akár még Egyiptom földjén is. Ebből nyilvánvalóvá válik, hogy a betlehemi kisdedeknek a halála nem értelmetlen vértanúhalál, hanem önfeláldozás azért, hogy Isten fia felnőhessen és elhozhassa a többi ember számára a Megváltás művét. Igaz nem a gyermekek önként vállalt áldozata volt ez, sőt biztos az is, hogy ha értelemmel bírtak volna nem is vállalták volna halálukat egy ismeretlen, idegen újszülöttért, még akkor sem, ha biztosra tudták volna Messiási küldetését. Jézus Krisztus életútját végig kísérte ez a szemlélet a választott nép között, a saját zsidó népe között. Várták, de amikor eljött már nem akarták, mert attól a pillanattól kezdve, hogy megszületett pontosan ilyen áldozatókat, ilyen önfeláldozást követelt meg minden embertől, minden öt követőtől. A saját önfeláldozása a legjobb példa messiási küldetésére, és harminc évvel később is, de Jézus Krisztus nem maradt adósa az érte megölt gyermekeknek, mert értük is életét adta, és felvette magához őket a Mennyekországába. Mi az, amit egy meglett ember ennél többet kívánhatna az élettől? Egy végig küszködött, egy végig szenvedett élet során? Úgy-e Testvéreim ebből a szemszögből nézve az aprószentek áldozata már nem is olyan elfogadhatatlan, nem is olyan visszatetsző, mint elsőre. Nem ritka az emberi történelemben ez a fajta áldozatvállalás. Egykor az Úr a fáraó kezétől megmentette Mózest, hogy Izrael elsőszülöttei között meg ne gyilkolja azt, akire később népe megmentését bízza. De vehetünk példát a közelmúlt történelméből is, amikor is a második világháborúban minden oldalon mennyi, de mennyi csecsemő esett áldozatul az emberi gonoszságnak. Sőt, azóta is naponta magzatok százait ölik meg a saját szüleik, csak azért, hogy ők maguk jobban élhessenek, mert az abortusz kedves Testvéreim, erről szól, az önző életünk védelméről. Közben a magyarság már tízmillió alá csökkent. Ezek a halálok, ezek a gyilkosságok mennyire értelmetlenek és céltalanok a betlehemi gyermekek halálához képest. Isten még szép, hogy megmenti a földre küldött Egyszülött Fiát a paranoiás Heródes elvetemültségétől. Minden ehhez hasonló történet határokon átívelő, ominózus történet. Mózes Egyiptomban születik, és Kánaán földjére menekíti az ő népét. Jézus Krisztus Palesztina földjén születik és Egyiptomba menekül a gyilkos Heródes elől. Ma ezen az éjszakán nem sikerült Heródesnek megölnie a zsidók Betlehemben született királyát, harminc évvel később fia már nem is akarja megölni, de a nép Pilátusnak a kezébe adja annak végzetét. A mai napon annak a sok ártatlan életének a vesztére gondolunk, akik meghaltak, hogy az emberiség Újszülöttje miatt. Három évtized telik el, és arra az egy ártatlanra gondolunk, aki azért halt meg, hogy mi mind erre a földre született emberek újjászülethessünk, és megkaphassuk a reményt arra, hogy egykor mi is bebocsátást kaphassunk Isten országába. Ma kérjük az aprószentek közbenjárását az abortuszban meggyilkolt magzatokért is, hogy azok az ártatlanok is újjászülethessenek Isten országában. „Ráchel siratja fiait, és nem akar vigasztalódni, mert nincsenek többé.” Sirassuk vele mi is Testvéreim az összes meg nem született gyermeket, mert ők is a mi Testvéreink, mert ők sem lesznek többé és ezért igen nehéz vigasztalódnunk.


Imádkozzunk:

Istenünk, áraszd a megváltás bőséges kegyelmét híveidre, amikor magunkhoz vesszük égi ajándékodat aprószentek ünnepén, akik szent Fiadat emberszóval ugyan nem vallhatták meg, de születésének kegyelméből elnyerték a mennyei koronát. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2010. december 27., hétfő

Szent János apostol és evangélista



Karácsony nyolcadának második napja



Szent János apostol és evangélista ünnepe



Ő az a János, aki az utolsó vacsorán
az Úr mellett foglalt helyet.
Boldog apostol, mert megnyíltak előtte
a mennyország titkai,
és az egész földkerekségen hirdette az örök élet igéit.



Könyörögjünk!

Istenünk, te Szent János apostol által feltártad előttünk örök Igéd rejtett titkait. Kérünk, tedd fogékonnyá értelmünket, hogy megértsük, amit ő oly kiváló bölcsességgel tanított nekünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.
Ámen!



Krisztusban szeretett Testvéreim!

Ma a Karácsony ünnepének és a Család évének megnyitása után térben és időben is későbbre ugrunk. A mai evangélium a 33 évvel későbbi húsvéthoz irányítja gondolatainkat. Együtt futunk az apostolokkal a barlangjászoltól egészen barlangsírig. Látszólag szinte semmi különbséget nem lehet felfedezni, hiszen mondhatnánk azt is, hogy ahonnan indult az élete, oda is tért vissza. De közben mennyi minden történt! Mennyi meggyógyított lélek, mennyi összeforrt csont, mennyi kiűzött gonosz lélek bizonyítja azóta is, évezredek elteltével, hogy semmire sem volt az emberiségnek ennél nagyobb szüksége, mint a Megváltás Isteni művére. Kicsit a saját családunk példáját is tudnám ideilleszteni, hiszen két éve a karácsonyt még együtt ünnepeltük sógorommal, akit János napkor már halálos baleset ért és már nem is volt köztünk. Mindannyiunk élete egy pillanat, mint egy lepke szárnycsapása, az egyik pillanatban még vagyunk, a másikban pedig már nem. Gyűjthetünk életünk során bármit pénzt, vagyont, görcsösen kapaszkodhatunk állásunkba, íróasztalainkba, ha menni kell mennünk kell, ha elküldenek akkor is mennünk kell. Az élet állandó hullámzásban, mozgásban van, egyszer fent vagyunk a csúcson, máskor a mélyben levegő után kapkodva. Ezt élhették át az evangéliumban szereplő apostolok is. Az utolsó közös vacsora felemelő élménye és a két nappal később az üres sírbolt látványa között. Péter apostol és a szeretett tanítvány, vagyis Szent János ugyanazt találják: az üres sírt. Ugyanazt látják. Mégis János apostol ezt írja önmagáról, hogy látta és hitt. Vajon miért, talán Péter nem hitt? Nem ezért Testvéreim. János apostol a szeretet tekintetével nézte, amit látott, míg Péter apostol racionális látásmódja egészen másfajta látványt eredményezett. Ezért sokkal másabb János apostol evangéliuma, mint a többieké, mert figyelme végig ezzel a szerető látással jegyzi föl Jézus Krisztus élettörténeteit. Így volt ez akkor, azután az éjszaka után is, amikor nem találtak halat a tóban, és a csodában részesülve reggel mégis fogtak. János apostol volt az, aki felismerte Jézus Krisztust, a Mestert a parton, és felkiáltott: az Úr az! Szent János apostol már réges-régen tudja, amit Péter apostol csak ekkor tanulgatott, amikor az Úr többször kérdezi tőle: szeretsz-e engem? A Mester erre az érzésre, a szeretetre akarja rávezetni minden tanítványát, mert csak ez az érzés az, amely helyes irányba viszi az ember életét, lelkének törékeny hajóját az élet háborgó, viharos vizén. A szeretet iskolájában János apostol volt az első tanítvány, nem Péter apostol, mégis utóbbira bízza Egyházát, mert bizony a szeretet mellett gyakran a racionalitásra is szükség van akkor, amikor embereket próbálunk meg nyájként terelgetni. János apostol életét a saséhoz hasonlítjuk leggyakrabban, ilyen sasként szárnyalt és élte hosszú-hosszú életét. Életének példája kísérjen az utunkon mindenkor bennünket is.



Imádkozzunk:

Mindenható Istenünk, a most bemutatott áldozat által lakozzék mindig bennünk a megtestesült Ige, akit Szent János apostol hirdetett. Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen!


2010. december 26., vasárnap

Szent Család vasárnapja


Karácsony második napja

A Szent Család ünnepe



Szent István vértanú diakónus emléknapja



A pásztorok gyorsan útra keltek,

És megtalálták Máriát, Józsefet,

És a jászolban fekvő Gyermeket.



Könyörögjünk!

Istenünk, te ragyogó példaképnek állítod elénk a Szent Családot. Segíts, hogy nyomukban járjunk, gyakoroljuk a családi élet erényeit, mindig egyek maradjunk a szeretetben, és így atyai házadban örvendezzünk örök jutalmadnak. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!



Krisztusban szeretett Testvéreim!

Immár második évfordulóját ünnepeljük Virtuális Kápolnánknak, amelyet a Szent Családról neveztünk el. Nem is hinnénk, pedig sajnos így van, Magyarországon, amely köztudottan egy Szent Családból fejlődött ki, államalapító Szent István királyból, feleségéből, Boldog Gizellából, és fiúkból Szent Imre hercegből, ennek az országnak alig egy pár Szent Családhoz szentelt temploma van! Sőt a mi Pécsi Egyházmegyénkben egyről sem tudok! Vajon miért nem tudott a Szent Család nálunk olyan példaképé válni, hogy ez ne így legyen? Vajon gondoljuk végig magunkban, hogy miért nem tudok úgy élni, ahogy a Szent Család? Mert azt még megértené az ember, ha egy gazdag, milliárdos családot nem vagyunk képesek mindannyian utánozni, lekövetni, na de hát a Szent Család a mai anyagias világ értelmét figyelembe véve a legszegényebb családok közé tartozna? Ezek szerint valójában nem a pénz utáni vágyat nem tudjuk utánozni, mert ezt bizonyították az emberek, hogy igen is szeretnék, hanem sokkal inkább a Szent Család lelki élete az, amely a mai világ számára utánozhatatlan. Sőt nem csak utánozhatatlan, hanem még nem is ajánlott, elviekben sem a követésre! Feltehetjük a kérdést, hogy vajon mi az a Szent Családban, ami ennyire elválasztja, ennyire eltaszítja azt a mai embertől, a mai családoktól? A család mindig a családtagokból áll, kell hozzá egy férfi, kell hozzá egy nő és kellenek hozzá gyermekek. Ez az egység, ősidőktől fogva létezik, működik, mert maga Isten az, aki az embert családba tervezte. Sajnos a mai világban ez az alapegység, az életnek ez az alapsejtje ez van válságban, ez van leépítve. A mai világ, a mai eszmény nem a családra, hanem az egyénekre fektet hangsúlyt, az egót, az önzést van hivatott felemelni. Miért is? Azért, Testvéreim, mert a magányos ember, legyen képes bármily nagydolgot is elérni az életben, elszigetelhető és bármikor kifosztható mindenéből. A mai ember nem tesz már különbséget nő és férfi között. Teszi mindezt a haladás és a fejlődés nevében, mondván, hogy mindenkinek egyforma jogai vannak. A nő már nadrágot és kalap hord, férfiak munkáját igyekszik elvégezni és ebbe az igyekezetébe a szülés és a gyermeknevelés nem fér bele. A férfiak nőkké operáltatják át magukat, szoknyát hordanak, de gyermeket szülni sohasem fognak tudni. Ezért néhány országban már kitalálták, hogy házasodhassanak össze férfiak is és vállalhassanak gyermeket, akit ők nevelnek fel. Ha ebbe a képbe belegondolunk, minden bizonnyal nagyon el kell keserednünk, mert ha ez így van, akkor a világ a végső romlásban van. Én úgy gondolom, hogy egy nő nem attól lesz egyenrangú egy férfival, ha több, vagy legalább annyi pénzt keres. A természet törvénye itt a földön az, hogy az élet az anyaméhben fejlődjön ki, ahogy a természet minden területén van nőnemű és hímnemű, de ott a szerepeket a mai napig sem cserélték fel, mert ha ez így lenne, kipusztulnának. Annak idején a Paradicsomban a kígyó nem a férfit, hanem a nőt kísértette meg és csábította a bűn útjára. Ezt pedig azért tudta megtenni, mert a nő úgy gondolta hozhat döntést egyedül, sőt döntését ráerőltetheti a férfira is. Az eredményt mindannyian ismerjük. A földi élet nem demokráciára, nem teljes egyenrangúságra épül, hanem hierarchiára, ahol vannak felül és vannak alul. Az őserdőkben jól látható ez a tagozódás: a fák felül, a bokrok, cserjék középen, az avar pedig legalul. Az egymásra utaltság olyan szimbiózist teremt, amely elfogadja ezt a hierarchiát és így mindenkinek jut élet. Ha azonban a mohák a fák fölé akarnának nőni, meg a cserjék is, felborulna a világ rendje és mindannyian elpusztulnának. Az emberi család ugyan ebben a szimbiózisban élt, amíg úgy nem gondolta az ember, hogy ő mindenekfölött van. Ma az ember a fák, a hegyek, a folyók fölé helyezi magát, pedig ott csak Isten lehet. A pusztulás ebben a szemléletben elkerülhetetlen. Az ember elfelejtette helyét a világban és elszívja az életet mindentől, ahogyan az egyén, az egyéni ambíciók elszívják az életet a családoktól. Magyarország lakossága nem is olyan régen tízmillió alá süllyedt, pedig nem voltak háborúk. Ma a háborúk helyett a tudomány nevében a saját orvosaink végzik el a népirtást még az anyaméhében. Teszik mindezt a mi gőgős, felfuvalkodott életszemléletünk következtében és utasítására, de nemcsak magunk vágjuk fát, hanem kipusztítjuk az erdőket, kihalás szélére űzzük az állat és madárvilágot, folyókat terelünk el, szárítunk ki, hegyeket hordunk el és fúrunk ki, hogy autóinkkal a levegőt is megmérgezzük. Vissza kell térnie az emberiségnek az eredeti család modelljéhez, mert a mai életünk, a mai technikai civilizációnk olyan energiákat igényel, amelyet a bolygónk nem képes ellátni hosszú távon. Ma minden család nem a Szent Család példájára épül fel, hanem a dallasi Ewing-ok példájára! Sőt, hogy lássuk, hogy a helyzet nem javul, hanem még rosszabb lesz, ma már azt is sikerült elérnünk, hogy a gyermekek megverik a felnőtteket, hogy csak azt tehetjük a gyermekekkel, amit ők is akarnak. Csakhogy ez a szemlélet igen komoly torzulásokat okoz a világban! Nekem is vannak gyermekeim, de nem szeretném, ha az ő igényeik irányítanák a családot. A család éve előtt állunk, Testvéreim és mi mindannyian családban élünk, vagy éltünk. Nem késő még változtatni ezen a látás módon, de nem szabad másokra várnunk, nekünk kell megtennünk az első lépéseket, minden egyes családnak a saját lelkiismerete szerint. Ha sikerül a család modelljét visszaállítani, sikerül visszafordítanunk a vesztébe rohanó világot is. Ehhez azonban az kell, hogy legfőképpen alázatot tanuljunk és megértést gyakoroljunk egymás iránt a családon belül. Az apa ne zsarnokoskodjon a felesége és a gyermeke felett, de határozott tisztelettel irányítsa a rábízottakat! Az anya ne vitassa helyét a családban, törődjön a férjével, nevelje a gyermekeit! A gyermekek fogadjanak szót és tanuljanak a szüleiktől és Istentől a Szent Család példáján keresztül, mert így majd ők is olyan felnőtteké válnak, akik ezen elvek alapján működő családokat tudnak létrehozni! A mai társadalom nem ad segítséget ehhez, ezt minden családnak önerejéből és Istenbe vetett hitéből kell merítenie. Az Istenbe vetett hit pedig a legnagyobb erő, amely létezhet ezen a földön, abban minden benne van, amire egy egészséges családnak szüksége lehet. A nehézségek közös erővel való leküzdése tovább erősíti és egységbe kovácsolja őket! Ne anyagi gazdagságra törekedjünk, hanem lelki gazdagságra, mert ez az egy az, amelyet majd tovább vihetünk magunkkal a következő életünkbe, minden más elenyészik, de a hit, a szeretet soha sem múlik el. Kérem a kedves Testvéreket, hogy továbbra is legyenek velünk ebben a virtuális kápolnában az egész év folyamán.


Imádkozzunk:

Jóságos mennyei Atyánk, te égi eledellel táplálsz minket. Segíts, hogy a Szent Család példáját mindenkor kövessük, és e földi élet szenvedései után annak örök társaságába jussunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!