2011. március 12., szombat

Nagyböjt negyedik napja


Hamvazószerda utáni szombat


Tebesszai Szent Maximilián vértanú emléknapja


Nagyböjt negyedik napja


Elhangzik a kegyetlen ítélet:

Kínhalálra dobnak oda Téged.

Vétkeinkért átok alatt nyögtünk,

S, szeretetből Te halsz meg helyettünk!


Könyörögjünk!

Mindenható, örök Isten, tekints ránk irgalmasan, mert gyöngék vagyunk. Nyújtsd felénk védelmező jobbodat, és oltalmazz minket. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Non egent qui sani sunt medico, sed qui male habent.”

(Lukács 5, 31b.)

„Nem az egészségesnek kell az orvos, hanem a betegeknek.” Adja meg a magyarázatot a mi Urunk, Jézus Krisztus a farizeusoknak és az írástudóknak, amikor azok méltatlankodva és bírálva az apostolokat igyekeznek felbujtani a Mesterük ellen, amiért az vámosokkal és bűnösökkel érintkezik. A mai Lukácsi evangéliumi szakasszal kicsit visszaugrunk abba az idő, amikor Jézus Krisztus még tanítványai kiválasztásával van elfoglalva. Kafarnaumban egyik legkedvesebb városában tartózkodik ekkor is, ahol nyilvánvalóan közismeretnek örvendet az a Lévi nevű zsidóember, akit Jézus Krisztus a vámnál megszólít. Ez a közismertség nem azt jelentette, hogy közszeretetnek is örvendet, sőt foglalkozásából kiindulva egyenesen a közutálatnak örvendet, mert azt a pénzt gyűjtötte be, amelyet az elnyomó, megszálló rómaiak, vagy éppen a király vetett ki rájuk. A történeti kép egyszerűsége megdöbbentette a názáreti Mester kísérőit, ellenfeleit, de megdöbbent két ezer év távlatából bennünket ma élő embereket is. Jézus Krisztus és a vámos Lévi azelőtt sohasem találkoztak. A vámos ugyan már hallott szóbeszédeket erről a nagy tömeggel közlekedő fiatal tanítóról, de nem látta még, és a róla keringő történetekből kiindulva nem is nagyon bízhatott abban, hogy ő valaha is találkozhat vele, hiszen az egyszerű emberek is kerülték őt, hát még egy ilyen titokzatos tanító. A vámnál ülve Lévi sokat látott, sokat halott, sok embert ismert, és egyszer csak ez az idegen Mester áll meg az asztalánál és megszólítja őt minden előzmény nélkül. Lévi nem ringatta magát sosem illúziókban pontosan tudta, hogy nem szeretik, sőt egyenesen gyűlölik őt az emberek, a saját honfitársai. És akkor ezt a hangot hallja: „Kövess engem!” Szinte még gondolkodásnyi időre sem volt szüksége ahhoz, hogy fölkeljen, hogy igent mondjon, hogy ott hagyjon mindent, ami addigi életéhez rabként láncolta. Az eseményen megdöbbent többi tanítvány képtelen reagálni a dologra, de tudják azt is, hogy nekik aztán semmi alapjuk sincs arra, hogy bármiben is megkérdőjelezzék Jézus Krisztus, választását, döntését. Ők sem szerették a vámosokat, de a Mester mellett eddig eltöltött rövid idő is elég volt ahhoz, hogy megérintse őket annak Szívéből kiáradó melegség, szeretett. Lévi pedig azonnal, mint egy varázsütésre megváltozott, mintha kicserélték volna a régi énje eltűnt és a helyébe egy új esélyt, egy új hússzívet kapott. Jézus Krisztus követőinek, az apostoloknak a kiválasztásával is hűen megmutatta, hogy országát nem emberi kiválóságokra, erőre, ügyességre, vagy gazdagságra építi, hanem a kegyelemre, és a hitre, amelynek csírája ott van minden ember lelkében. Nem az számít Testvéreim, hogy mi a foglalkozásunk, nem az számít, hogy sikeresek vagyunk-e földi életünkben, nem az számít, hogy mennyire erényes életet éltünk idáig. Az számít, hogy meghalljuk a hívást, és gondolkodás nélkül felálljunk, ott hagyjunk mindent és kövessük Jézus Krisztust, ha méltók vagyunk rá, ha nem. Nyilvánvaló, hogy sem a zsidóság, sem más emberek abban a korban nem érezték, nem élték át annak tudatát, hogy az eredendő bűn következtében már nem bűntelenek. S hogy életükben ehhez a bűnhöz még mennyit szereztek az csak ráadás volt az eredetire. A Megváltás, Jézus Krisztus kereszthalálával éppen abban áll, hogy Isten a bűnösöket hívja meg a Megtérésre, vagyis az összes embert. Ma is nagyon gyakran felhangzik emberek szájából, hogy én miért is mennék templomba, miért is kellene meggyónom, amikor bűnöm sincsen. Több milliárdnyi ember ringatja magát abban a tévhitben, hogy a bűn az nem más, mint a polgári törvény betartása, vagyis, ha a polgári jog szerint nem követtem el bűnt, vagy nem kaptak rajta, akkor evidens, hogy nincs is bűnünk. A dolog azonban Isten ítélőszéke előtt nem ilyen egyszerű és egyértelmű. Aki ebben a tévhitben hal meg, hogy nem ismeri be még maga előtt sem bűnös mi voltát az irgalmatlanul a tisztítótűzbe fog kerülni. A mai evangéliumban szereplő Lévi vámosnak ez a nagy jelentősége. Nem latolgat, nem kételkedik, nem keres kibúvókat, nem próbálja meg magyarázni addigi életét és cselekedeteit, hanem egyszerűen csak feláll és mindent elhagyva követi a Messiást. Ha minket szólítani, Krisztusban szeretet Testvéreim, vajon mi feltudnánk-e így állni és követni Jézust? Valószínűleg nagyon sokan nem. A következőkben pedig megláthatjuk, és átérezhetjük Lévinek a mindent elseprő örömét, hiszen azonnal vendégségbe hívja a Mester és a tanítványait. Öröme még a gyarló ember örömének kifejeződése, hogy lakomával ünnepel. Jézus Krisztus pedig továbbra is meglepi környezetét azzal, hogy odaül ezeknek az embereknek az asztalához. Újabb bizonyítéka ez annak, hogy nincs olyan ember, nincs olyan elvetemült bűnös ember ezen a földön, amelynek Jézus Krisztus a hívásra, az invitálására nemet mondana. Nem csüggedhetünk hát mi sem, mert nem lehetünk annyira bűnös, annyira lelketlen, annyira kitaszított és lenézett emberek, hogy Jézus Krisztus ne jönne be hajlékunkba, ha őszinte szívvel, szeretettel, megbánással hívnánk. Külön jelentősége is van ennek a lakomai képnek, annak, hogy Jézus Krisztus habozás nélkül odaül a vámosok, a bűnösök, a gyarló botladozó emberek asztalához. Semmivel sem tudta volna Isten jobban érzékeltetni, jobban, nyilvánvalóbban jelezni, hogy az örök élet lakómájára hívja a földi embert, aki tele van gyengeséggel, gőggel, irigységgel, kapzsisággal és igazságtalansággal. Ekkor vetik a farizeusok és írástudók a tanítványok szemére a Mesterük viselkedését. Ezzel akarnak ellentétet verni köztük, hogy ne kövessék tovább azt az embert, aki őket, halászembereket, egy vámoshoz lealacsonyít. Jézus Krisztus pedig meghallja ármánykodásukat és mivel tudja, hogy tanítványai még elég erősek arra, hogy átlássanak ezeknek a mesterkedésein, ő maga válaszol azoknak, megelőzve tanácstalan tanítványait, és ezzel egyben nekik is magyarázattal szolgálva arra, hogy tetteit milyen szándékok irányítják. A jelző, a magyarázat nemcsak, hogy találó, hanem még felemelő is. A bűnös embert nem bűnösnek mondja, hanem sokkal finomabban beteg embernek, érzékeltetve ezzel azt, hogy míg a bűnt szándékosan követjük el, a betegséget tőlünk függetlenül kapjuk el. Ebben az Isteni nagylelkűségben benne van minden, amit Jézus Krisztusé, és ezt a nagylelkűséget nekünk adja embereknek. Nem is kér ezért mást csak azt, hogy mi is hasonlóan ő hozzá ilyen nagylelkűséggel bánjunk embertársainkkal. Példát mutat arra, hogy nem másokban kell a bűnt keresnünk, hanem sokkal előbb önmagunkban. Ítélni pedig végképp nincsen semmilyen jogunk embertársaink felett, mert arra ott van a Mindenható Isten, aki nem csak azt látja, ami kívül van, hanem azt is látja, ami szívek rejtekében. Ez az alkalom jó arra, hogy összehasonlíthassuk magunkat vele nagylelkűség és szeretet dolgában. Bennünket bűnösöket meghívott a megtérésre, az új életre, amely a halálon túl következik. Nem földi, emberi érdemeink alapján, hanem pusztán végtelen szeretete alapján. Erről szól a nagyböjti idő. Erről a végtelen megbocsátó, nagylelkű szeretetről, amellyel nekünk is közelednünk kell embertársaink irányába. Homlokunkon még ott van a hamu nyoma, amely nemcsak egy évre, hanem egy egész életre belerajzolódik homlokunk ráncaiba. Jézus Krisztus felelete pedig nemcsak a farizeusoknak, vagy a tanítványoknak szól, hanem nekünk is: "Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek."


Imádkozzunk:

Istenünk, te az örök élet kenyerével tápláltál minket. Kérünk, hogy ami most még titokkal teljes valóság számunkra, segítsen minket az örök életre. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. március 11., péntek

Nagyböjt harmadik napja


Hamvazószerda utáni péntek


Córdobai Szent Eulogiusz vértanú püspök emléknapja


A Szent Keresztút emlékezete


Jertek hívek a szent keresztútra,

Gondoljunk a szenvedő Urunkra,

Öleljük át véres keresztfáját,

Sirassuk meg keserves halálát.


Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, kísérd kegyelmeddel bűnbánati cselekedeteinket a nagyböjt kezdetén. Add, hogy külső önmegtagadásainkat lelki megújulással tegyük teljessé. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Venient autem dies cum auferetur ab eis sponsus : et tunc jejunabunt.”

(Máté, 9, 15b.)

„Eljönnek a napok, amikor elviszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.” Mondja a hozzájárulóknak, a mi Urunk, Jézus Krisztus, amikor azt a böjtöléssel kapcsolatban faggatják, illetve szinte számon kérik tőle a tanítványainak az ószövetségtől elütő, nem hagyományokat követő viselkedését. A Megváltó Messiás elérkezésével, annak földre születésével újkorszak köszöntött be az egész emberiség életében, újkorszak köszöntött be az ember és az Isten viszonyában is. Az ószövetség, ami egészen eddig az időig fennállt lezárult. Lezárult még pedig azért, mert nyilvánvalóvá vált az Isten számára, hogy a kiválasztott zsidó nép nem tartotta meg a szövetség feltételeit, és maga az Isten sem tudta már ezek által fenntartani saját szabályait. Jézus Krisztust, Egyszülött Fiát nem azért küldte emberi testben a földre, hogy az ószövetségi vallásosságot foltozgassa, javítgassa, hogy annak helyes útjára a zsidó népet visszaterelje. Jézus Krisztus azért jött, hogy újszövetséget kössön már nem egy kiválasztott néppel, hanem magával az egész emberiséggel, minden egyes emberrel, aki hajlandó lelkébe fogadni az újszövetség parancsait és ez által, új lelkületet adjon az egész Megváltott emberiségnek. Ezért nincs a názáreti Mesternek arra, hogy a régi törvényt magyarázza, sokkal inkább az a célja, hogy új kinyilatkoztatást adjon Istenről, az Ő Mennyei Atyjáról, és az ember üdvösségéről. Ennek okán, emberi alakban, a földön eltöltött 33 éve az emberiség számára, annak minden egyes napja ünnep, még pedig az újszövetség, hit kialakulásának az ideje. Ez az időszak olyan korszak volt az emberiség életében, amelyre példa mindaddig nem volt történelmünk során, és talán még sokáig nem is lesz rá példa. Ez a 33 év olyan volt, mint egy folyamatos lakodalom, amelyben a násznép maga az egész emberiség, Jézus Krisztus pedig maga a vőlegény, akit folyamatosan hallgatni kellene, tanítására odafigyelni, megérteni azt, örülni annak, hogy Isten az ő irgalmasságával közénk jött és felemelt magához. Már pedig még nem volt olyan lakodalom, olyan esküvő, amelyen a násznép böjtölt volna. Az emberiség történelmében ez a 33 év, és leginkább abból az utolsó három év olyan volt, amire példa nem volt, nincs ma sem, és talán nem lesz a jövőben sem. Azok, akik élhettek akkor és részt vehettek volna ezen a fenomenális három éves ünnepélyen, mindennél nagyobb kitüntetésben részesültek, és mégis oly kevesen ismerték fel, hogy valójában milyen eskün vehetnek részt. A kiválasztott zsidó nép nemcsak, hogy elutasította Jézus Krisztust, nemcsak elhatárolta tőle magát, hanem még meg is ölette, és nemcsak őt, hanem halálvárt minden követőjére. XVI. Benedek pápa új könyvében, amelyet Jézus Krisztusról írt, úgy véli, hogy nem a zsidó nép árulta el és ölte meg a mi Urunkat, a Mennyei Atya Egyszülött Fiát, hanem csak a zsidó nemesség, a zsidó pénzügyi arisztokrácia. Sokan vélik úgy, hogy így volt, sokan vélik úgy, hogy nem is tehettek a zsidók mást, hiszen ez Isten akarata volt, hogy a Megváltás része, ahogyan Iskaróti Júdás árulása is. Én azonban úgy vélem, hogy a gyilkosság az csak gyilkosság, ahogy a zsidók a német haláltáborokat is gyilkosságnak tartják, úgy én is úgy vélem, hogy egy egész nép tehetett Jézus Krisztus haláláról, ahogy egy egész nemzet tehetett a zsidók gázkamrába küldéséről is. Nem lehet egyik oldalon engedni és elmosni a határokat, míg a másikon még ma is egyre élesebbre akarják vonni az ő kálváriájukat. A keresztút, az csak keresztút. Ahogy meg volt Jézus Krisztus keresztútja is, úgy megvolt a zsidó nép kálváriája is, és a német nép Golgotája is. Az idő sok sebet begyógyít, az idő sok emléke elhomályosít, de nem mindent. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a zsidó pénzügyi arisztokrácia megölte az Istent, mert ez a zsidó pénzügyi arisztokrácia ma is létezik. Lehet, hogy ma nem a jeruzsálemi templomban vannak, az is lehet, hogy már nem is nyíltan vallják magukat zsidónak, de ott vannak minden országban a földön, ott vannak minden létező kormányban, vagy a mögött és ma is éppen olyan hevesen, de sokkal okosabban gyilkolják azt a hitet, amelyet Jézus Krisztus az újszövetségben nekünk adott. Kereszthalála után, az elmúlt kétezer évben a hitből való élés korszakát élhettük meg itt földön kevesebb-nagyobb sikerekkel mi emberek: ez az Egyház ideje. Azé az Egyházé, amely élt katakombákban, olyan erős összetartó közösségben, amelyre példát sem tudok mondani. Azé az Egyházé, amely a katakombákból felszínre jövő egész Európa arcát Isten felé fordította, és egyedül adott reményt a sötét középkor egyszerű emberének arra, hogy van jobb élet a földi élet után is. Azé az Egyházé, amely elszállt viszonylagos dicsőségében, már-már mindenhatóvá tette magát az emberek felett, és pénzért osztotta a kegyelmeket és a Megváltást. Azé az Egyházé, amelyet a ma modern emberre már szinte teljesen kihagy életéből, leveszi a kereszteket a falakról, pénzügyi megfontolásokból bezárja a templomokat. Azé az Egyházé, amely ma, mintegy másnaposan keresi a maga útját, de nehezen találja meg, pedig nem kellene más tennie, mint visszatérni a gyökerekhez, ahhoz a korhoz, amikor még az égi menyegző tartott itt a földön. Ahhoz az időszakhoz kellene visszatérni, újratöltekezésre, amikor a vőlegény még köztünk volt látható alakban. Végre olyan időszaknak kellene következnie, ahol nem az útkeresés a cél, és ahol nem a túlbuzgóság az eszköz, hanem Isten, és az ő Fiának tanítása, a szeretett megvalósítása az egyedüli kiút. Van ideje ma a böjtnek és a vezeklésnek! Nem negyven nap, hanem háromszázszor negyven nap! Most már nem a lakodalmat üljük, hanem a temetést. Minden pénteken végigjárjuk és felidézzük annak a keresztútnak minden állomását. Ma talán tizenöten voltunk egy olyan templomban, mint a Bátai Szent Vér Kegytemplom, ahol annak idején Jézus Szent Vére folyt ki az Eucharisztiából. Tizenöten Testvéreim! A közel kétezer lélekszámú faluban, amely egykor mezőváros volt, tizenöten jártuk végig és emlékeztünk meg a mi Urunk, Jézus Krisztus kínszenvedéséről és haláláldozatáról! Ennyi bűnös lenne csak? Tizenöt a kétezerből? De ebből a kétezerből ezren katolikusnak vallják magukat, és csak tizenöten jutnak el a nagyböjt első pénteki keresztútjára? Mit mondhatunk erre Krisztusban szeretett Testvéreim? Hol vannak a családok, hol vannak a betegek, hol vannak a gyermekek, hol vannak a házastársak, hol vannak, akik naponta az ég felé sóhajtják Istenem, Istenem? Hányan tartották be ma a szigorú böjtöt? Vagy mindenki a kibúvókat keresi? Tizennégy alatt, vagy hatvan felett, vagy ha beteg vagyok? Beteg itt mindenki és ebben a nagybetegségben el is felejtkezik mindenki a keresztről, a töviskoszorúról, a szegekről, a korbácsról, a dárdáról. Ma mindenki visszatolja Jézus Krisztusra a keresztet, még a sajátját is, hadd cipelje csak az, aki elsőnek felemelte. Az önmegtartóztatás ma már önmegtagadás, amellyel nem közösséget akarunk vállalni Jézus Krisztussal, hanem sokkal inkább elutasítani azt. Nem vesszük komolyan a lelkünket! Nem vesszük komolyan az intő példát! Csak a mának, a mai boldogságnak akarunk élni, és mindent elveszítünk ezzel. Testvéreim: „Eljönnek a napok, amikor elviszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.”


Imádkozzunk:

Kérünk, mindenható Istenünk, hogy mi, akik ebben a szentségben részesültünk, szabaduljunk meg bűneinktől, és legyünk méltók gyógyító kegyelmedre. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. március 10., csütörtök

Nagyböjt második napja


Hamvazószerda utáni csütörtök


Ogilvie Szent János jezsuita vértanú emléknapja


A Szentlélek emlékezete


Amikor az Úrhoz kiáltottam, meghallgatott,

A rám támadóktól megoltalmazott.

Bízzál az Úrban,

Ő megvédelmez majd mint gyermekét!


Könyörögjünk!

Kérünk, Istenünk, cselekedeteinket előzd meg sugallatoddal és kísérd segítségeddel, hogy minden munkánkat mindig veled kezdjük, és amit elkezdtünk, segítségeddel be is fejezzük. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Qui enim voluerit animam suam salvam facere.”

(Lukács 9, 24a.)

„Mert, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt.” Jelenti ki a mi Urunk, Jézus Krisztus újfent tanítványainak, miután Péter apostol megvallotta, hogy ő a Messiás. Nem olyan régen már jártunk ennél a jelenetnél csakhogy akkor Márk evangélista szemszögéből ismerhettük meg ezt most pedig Lukács evangélista feljegyzései szerint olvashattuk. A figyelmeztetésnek van olyan jelentősége, hogy akár hányszor is hangzik fel, mindig tudunk arról új gondolatokat felszínre hozni. Miért is van ennek ennyire nagy jelentősége, fontossága kérdezhetjük magunktól? Azért, Testvéreim, mert a kiválasztott nép kőrében az évezredek során történő Messiás várás alatt, a Messiásról kialakult kép, időközben teljesen eltorzult, és igazából a mindenkori kor nehézségeit, emberi tükröződéseit verte vissza, ahelyett, hogy annak isteni valójában látták volna értelmét. A most elkezdődött nagyböjti időben ezeknek a kijelentéseknek sokkal másabb hangulatuk van, mint a köznapi időben. Mit is tesz Jézus Krisztus, amikor tanítványaihoz fordul? Tisztázni akarja tanítványai előtt, hogy ő valójában milyen értelemben is lesz Messiás. Sokan úgy gondolták, hogy majd politikai hatalommal, vagy éppen katonai erővel fog fellépni, és megszabadítja őket a római elnyomástól, vagy a zsidónép saját elnyomóitól. Ehelyett a valóság annyira különböző, annyira más volt, és ezt a názáreti Mester pontosan érezte, ezért volt szükség arra, hogy legalább közvetlen tanítványai pontosan megértsék az ő küldetését. Nem politikai hatalommal, katonai erővel, ezeknek minden dicsőségével, hanem ellenkezőleg küzdelmes élettel, tanítással, a szenvedés és a halál vállalásával. Pontosan akkor, és csak akkor lesz, akkor lehet igazán Megváltó, amikor népének vezetői megtagadják és halálra adják. Csak így lehet alkalma arra, hogy az Atya iránt való engedelmességét és az emberek iránt való nagylelkű, megbocsátó szeretetét gyakorolja. És ennek van a legnagyobb szerepe tanításában, mert éppen ezt várja el ő is a tanítványaitól. E példának felmutatása a legnagyobb tanítás. Megtehetné, hogy nem teszi meg a Mennyei Atya akaratát, hiszen van választása neki is, van könnyebb út, mert, ahogy a mai zsoltárban is mindig két út van előttünk. Egy az emberi út, és egy a mennybe vezető út. Az előbbi a széles, a könnyen járható, az utóbbi a keskeny igen nehezen követhető. Az Emberfia, ha elveszíti földi életét, akkor elnyeri magának és követőinek a mennyei dicsőséget. A hívő ember számára is ilyen út Krisztus követése. Nekünk is kell tudnunk áldozatot hozni azért, hogy igazi kötelességünket megtegyük. Itt a földön minden mulandó, a maradandóságot nem itt kell keresnünk, hanem a másik út végén, a nehezebb út végén Istennél kell keresnünk. A böjt nem igazán arról szól Krisztusban szeretett Testvéreim, hogy ma mennyiszer és hány falatot, és milyen ételt veszünk magunkhoz. Nem! A böjtnek nem gasztronómiai értelmét kell keresnünk negyven napon át, mert ha csak ezt tesszük, akkor nem lesz értelme se erőfeszítéseinknek, sem látszólagos áldozatainknak. A böjt a valódi áldozat meghozatala, kicsit az életünkről kell ebben az időszakban lemondanunk. Ebben a szent negyven napban, ha valóban Istennek tetszőt akarunk tenni, akkor ez az időszak ne rólunk szóljon. Szóljon családunkról, egyházközségünkről, azokról, akiket nem nagyon szeretünk, azokról, akikről gyakorta megfeledkezünk. Böjtölni nem annyira a gyomrunkkal, hanem sokkal inkább a lelkünkkel, a szívünkkel kell. Adnunk kell ebben a szent időben magunkból valamit embertársainknak. A koldusnak élelmet, a rongyosnak öltözéket, a bánatos embernek mosolyt, a hitetlen embernek a hit fényét. Egyik kedves költőm így vall erről az időszakról:

Ady Endre: Az Úr érkezése

Mikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem, csöndesen és váratlanul átölelt az Isten. Nem harsonával, hanem jött néma, igaz öleléssel. Nem jött szép, tüzes nappalon, de háborús éjjel. És megvakultak hiú szemeim. Meghalt ifjúságom, de őt, a fényest, nagyszerűt, mindörökre látom.

Az igazi keresztény böjt a hit böjtje, az egyházi évben a hamvazószerdától húsvétvasárnapig tartó nagyböjt Jézus böjtjére utal. A hamu, amelyet tegnap a homlokunkra rajzoltak a teremtés anyaga, az új élet kezdete, mert minden hamuból vétetik és hamuba is tér vissza. A hamu a mulandóság, az alázat jelképe; beavató és megtisztító eszköz, magában rejti a feltámadás, az élet lehetőségét. Az ószövetségben a gyász és a bűnbánat jele a megtisztulási szertartásban. A böjt teljes vagy részleges tartózkodást jelent ételtől, italtól több ponton kapcsolódik az aszketikus életformához, de mégsem azonos azzal. Megtisztulást, bűnbánatot, vezeklést, várakozást jelent. A régi idők böjti fegyelme igen szigorú volt. A böjti napokon csak kenyeret, sót és száraz növényi eledeleket volt szabad enni, és csak egyszer ehettek napjában, halat nem számítva, csak növényi eredetű táplálékot vettek magukhoz. Nem zsírral, hanem olajjal főztek. Annyira mentek, hogy a böjtös eledelek számára több helyen, még nem is régen, külön edényeket használtak. A nagyböjti penitencia volt a negyvenelés, azaz negyvenszer, naponta csak egyszer evett naplemente után a nagyböjt egész ideje alatt. Ezeknek a gondolatoknak a szelleme és tudata kell, hogy meghatározza számunkra az elkövetkezendő heteket. Várjuk egyre tisztuló szívvel és lélekkel a Megváltást, Jézus Krisztus kereszthalálát. Ennek jeleként vegyük fel mi is a saját keresztünket és vegyük fel mellé a családunk, a barátaink keresztjét is. És, ahogy az evangélista is feljegyezte a mi Urunk szavait mi is jegyezzük fel jól emlékezetünkbe: „Mert, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt.”


Imádkozzunk:

Mindenható Istenünk, mennyei ajándékod vétele megszentelt minket. Kérünk, legyen mindig bűneink bocsánatának és üdvösségünknek forrása. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. március 9., szerda

Hamvazószerda


Hamvazószerda


Római Szent Franciska szerzetesnő emléknapja


Nagyböjt kezdetének emlékezete


Az egész világon könyörülsz, Urunk,

És semmit sem vetsz el abból, ami kezed műve,

Eltörlöd az emberek bűneit, ha bűnbánatot tartanak,

És irgalmas vagy hozzánk, Urunk, Istenünk.


Könyörögjünk!

Kérünk, Istenünk, a szent böjt elkezdése adjon erőt nekünk keresztény életünk minden küzdelmére, hogy a bűnök ellen vívott harcainkban az önmegtagadás legyen biztos erőforrásunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Et Pater tuus, qui videt in abscondito, reddet tibi.”

(Máté 6, 18c.)

„Atyád, aki a rejtekben is lát, megfizet neked!” Hozza tudtunkra, a mi Urunk, Jézus Krisztus az evangélium szavain keresztül a hegyi beszédében. Nagyböjt első napja, hamvazószerda van. Az egyházi liturgikus évben számomra egyik legfontosabb nap, és minden olyan ember számára fontos nap, aki bűneiből megtérve már felnőtt fejjel vált igazán keresztény katolikus emberré. Eredete. A Hamvazószerda a farsang utáni első szerda. Nevét: Feria IV. Cinerum, a hamutól nyerte, melyet a püspök vagy a pap ezen a reggelen a szentmise előtt megszentel és a hívők fejére szór e szavakkal: Memento homo, quia pulvis es et in pulverem reverteris = El ne feledd ember, hogy porból vagy és porrá leszel. Mert az első bűn után így szólt Isten Ádámhoz: «Átkozott legyen a föld, melyet munkálsz, tövist és bojtorjánt teremjen, arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg vissza nem térsz a földbe; mert por vagy és porrá leszel.»
A szenthamu elfogadásával elismerjük az embernek a föld porából való származását, és a halál után a földbe való széthullását bűnei büntetéséért. Ez szentelmény, és a hamu az Egyház, szentelő imái által gyógyító erőt nyer és lelkünkben az igazi bánat felébresztésére szolgál, hogy általa egy új és jobb életre feltámadjunk.
A hamut az előző év Virágvasárnapján szentelt pálmaágból kell előállítani, tehát a győzelem és a diadal szimbólumából, mert az igaz bánat is erre vezet el. Története. A hamuval való meghintés már az Ószövetségben a bűnbánat jele volt. Így a niniveiek is Jónás prédikációjára bűnbánatot tartottak és ennek jeléül hamuval hintették be fejüket. Ugyanazt olvassuk Juditnál és Mardocheusról is. A hamu ugyanis kifejező jelképe a földiek múlandóságának és így természetes voltánál fogva magában is alkalmas, hogy bűnbánatra intsen. A keresztényeknél eleinte csak a nyilvános vezeklők homlokát szórták be a böjt kezdetén a gyász és vezeklés jeléül, később, a IX. századtól kezdve a hívők is közéjük álltak és meghamvazkodtak. A X. században rendelte el II. Orbán pápa, hogy mindenkit hintsenek meg hamuval, a világiakat és a papokat egyaránt. Szertartása. Áll egy bevezetésből, mint a szentmise rítusa. Ezután jön négy szentelő imádság, majd magának a hamvazásnak a szertartása és lezárul egy imádsággal, melyben eredményes vezeklésért és a böjt áldásos megkezdéséért imádkozik az Egyház. A hamvazás alatt a kórus bűnbánati énekeket énekel. Ezek életünk megjavítására serkentenek és eredetileg a nyilvános vezeklők kizárása alkalmával és a vezeklő-körmeneteken énekelték.

Introitus: Könyörülsz mindenen, Uram, és mit sem utálsz abból, amit alkottál; elnézed az emberek bűneit a bűnbánatért és megbocsátasz nekik, mert te vagy a mi Urunk Istenünk! Krisztusban szeretett Testvéreim!

A nagyböjti idő kezdetén „üdvös böjtöt” hirdetünk. Ahogy az olvasmányban Joel próféta által hívja Isten a népet, hogy „szent közösséggé legyen”. Kiáltsunk mi is mindenkinek: „Hívjátok az öregeket, hozzátok a gyermekeket, még a csecsemőket is!” Kiengesztelődésünk jeleként hamut hint az Egyház homlokunkra.

A por – a fejünkre szórt hamu – nem tartós, elég egy kis szellő, hogy szétszóródjék: jól beszél az ember semmi voltáról. „Uram, színed előtt az életem semmihez hasonlít” –kiáltja a zsoltáros. És nemcsak semmik vagyunk, ráadásul még bűnösök is! A hamu emlékeztet bennünket arra is, hogy bűneink következményeként egy napon vissza kell térnünk a porba.

A bűn és a halál az Úr elleni lázadásunk következménye. „A halált nem Isten alkotta”, a bűn által jelent meg, annak „zsoldja”-ként. Ezzel nem elkeseríteni akar az Egyház, hanem meg akarja nyitni a szívünket és értelmünket annak felismerésére, hogy az embert Isten az életre, az örömre teremtette. Az örök élet csíráját hordozzuk magunkban, ezért a bűn és a halál valósága előtt szenvednünk kell. Ezek ugyanis azzal fenyegetnek, hogy nem jutunk el végső célunkhoz, nem valósíthatjuk meg teljesen önmagunkat. Ahogy Ádám engedetlensége miatt megjelent a bűn és a halál, úgy Krisztus engedelmessége megváltott minket, mert a mi bűneinket hordozta, és legyőzte a halált.

Jézus három alkalommal is megismétli: „Atyád, aki a rejtekben is lát.” Hangsúlyozni akarja ezzel, hogy aki alamizsnálkodik, imádkozik és böjtöl, az nem az embereknek teszi, hanem Istennek, aki látja ezt. Jézus ugyanis megjövendöli, sőt, megígéri, hogy „semmi sem marad elrejtve, ami ki nem derülne, semmi eltitkolva, ami ki ne tudódnék”. Így a titokban mondott szavakat és tetteket is „hirdetni fogják a tetőkről”.

Nekünk tehát Testvérei, bíznunk kell ebben a Jézus Krisztusi ígéretben, és úgy kell tennünk, végeznünk naponta hangtalan áldozathozatalainkat, és az emberektől észre nem vett jó cselekedeteinket, hogy közben ne azon járjon az agyunk, hogy keressük ezért az emberi viszonzást, elismerést, mert akkor, ahogy maga Jézus Krisztus is hangsúlyozta: az Atya lát engem a rejtekben is. Nem véletlen tehát az sem, hogy az evangéliumi szakaszban háromszor mondja, ismétli el a názáreti Mester: „Bizony mondom nektek, megkapták jutalmukat.”

Ma nagyon kevesen böjtölnek, vagy mondanak le valamiről is életükben, mindennapjaik megszokott életviteléből. Akik mégis valami módon mégis megemlékeznek erről az időszakról, azok közül sokan mégis úgy hozzák meg áldozataikat, úgy végzik el ezeket a tetteiket főleg azokkal szemben, akikkel vitában vagy különböző véleményen vannak, hogy szinte az orruk alá dörgölik az áldozatot, a vitában való engedést, hogy a másik, ha akarja, ha nem kénytelen legyen tudomásul venni: te kővel dobálsz engem, én viszont kenyérrel viszonzom azt. Ez azonban olyan kenyér, amely lehet, hogy keményebb, mint egy kődarab. Szent Pál apostol is kedvezni látszanék, mert azt mondja, hogy azért kell a rosszat jóval viszonozni, mert akkor „égő parazsat raksz a fejére” ellenfeleidnek. De nagyon vigyázzunk, mert a mi Urunk, és Pál apostol sem azt mondja, hogy jótetteinkkel, mint valami ütőkártyával játszunk, hanem itt is jövendöl. Megjövendöli az evangéliumi élet nyilvánosságra jutását. Nem azt mondja ugyanis, hogy t legyetek a világ világossága, hanem azt, hogy „ti vagytok” a világ világossága.

Visszaidézni sem tudjuk, hogy hány, hogy mennyi sok hiba, tévedés történt már az emberiség történetében abból kifolyólag, hogy hívő emberek, sőt Istennek felszentelt főpapjai is csalhatatlanságot követeltek magatartásuknak, amiről aztán később kiderült, hogy a jónak látszata alatt emberi szenvedélyek, gőg, vagy kétszínűség bújt meg. Ezért aztán sokkal fontosabb az otthoni, senki által nem látott áldozathozatal, böjtölés. Hinnünk kell abban, Testvéreim, hogy titokban hozott áldozataink, legyen az ima, böjt, jó cselekedett Isten kezében életadó, életet alakító erővé válik! A mi vallásunk, a mi hitünk az Istennel való kapcsolat kialakítása. Ezért aztán az igazi vallásosságban nem kereshetjük magunkat, és evilági javainkat, hanem e helyett ki kell mutatnunk Isten előtti hódolatunkat. Jézus Krisztus a képmutató vallási vezetők viselkedését álltja elénk elrettentő példának. Mai korunkban sokkal inkább az a veszély, hogy az önzés miatt egyáltalán nem gondolunk a jótékonyság, az ima és a böjt lelki értékeire, ezért a lelkületünk átalakítását ezen a téren azonnal meg kell kezdenünk. Isten pedig mivel sohasem egy helyen, egy meghatározott helyen található, hanem egyszerre van ott mindenütt térben és időben egyaránt. Leginkább azonban az a biztos, hogy kerüli a nagy nyilvánosságokat, a hangos, nagy tömegeket vonzó helyeket. Ehelyett mindig ott van a mi rejtekünkben, a mi lelkünkben, és ha ott van, akkor lát is mindent, és ha lát mindent, akkor azért meg is fizet nekünk érte mindent többszörösen is.


Imádkozzunk:

Szentségi ajándékaid segítsenek minket, Istenünk, hogy neked tetsző módon böjtöljünk, és böjtölésünk lelkünknek is gyógyulására váljék. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. március 8., kedd

XVI. Benedek pápa 2011. év nagyböjti üzenete


Benne temetkeztetek el a keresztségben, és benne támadtatok fel
A Szentatya nagyböjti üzenete


A Szentatya évről évre üzenetet intéz a katolikus hívekhez a nagyböjt kezdetén. XVI. Benedek pápa idei levelét az alábbiakban olvashatják.


Kedves Testvérek!

A nagyböjt, amely a húsvét szent ünnepéhez vezet minket, nagyon értékes és fontos liturgikus időszak az egyház számára, s ennek tükrében örömmel fordulok hozzátok néhány gondolattal, hogy ezt az időszakot kellő elkötelezettséggel éljük meg. Az Egyház közössége, miközben a Jegyesével való végleges találkozásra tekint, amely az örök húsvétban valósul meg, állhatatos imádsággal és buzgóbban gyakorolva az irgalmasság tetteit, fokozottan törekszik a lélek megtisztulására, hogy a Megváltás misztériuma által még bővebben merítsen a Krisztus Urunkban való új életből (vö. nagyböjti I. prefáció).

1. Már megkeresztelésünk napján megkaptuk ezt az új életet, amikor „Krisztus halálának és feltámadásának részeseivé lettünk”, és elkezdődött számunkra „a tanítványság örömteli és felemelő kalandja”. (Homília Urunk megkeresztelkedésének ünnepén, 2010. január 10.). Szent Pál újra és újra rámutat leveleiben arra az egyedülálló közösségre, amely ebben a keresztségi megtisztulásban valósul meg Isten Fiával. Az a tény, hogy a keresztséget a legtöbb esetben gyermekként kapjuk meg, rámutat, hogy Isten ajándékáról van szó: senki sem saját erejével érdemli ki az örök életet. Isten irgalmát, amely eltörli a bűnt és lehetővé teszi, hogy „ugyanazzal a lelkülettel” éljük életünket, „amely Krisztus Jézusban volt” (vö. Fil 2,5), ingyen kapja az ember.

A Népek Apostola a filippiekhez írt levélben kifejezi az átalakulás értelmét, amely a Jézus halálában és feltámadásában való részesedés által valósul meg, és rámutat céljára: „hogy megismerjem őt és feltámadásának erejét, de a szenvedésben is vállaljam vele a közösséget. Így hozzá hasonulok a halálban, hogy ezáltal eljuthassak a halálból a feltámadásra is” (Fil 3,10–11). A keresztség tehát nem csak egy múltra emlékező szertartás, hanem találkozás Krisztussal, aki a megkeresztelt ember egész létét alakítja, az isteni életet ajándékozza neki és őszinte megtérésre hívja, melyet a kegyelem indít el és tart fenn, és ez vezeti majd el Krisztus teljessége életkorának mértékére.

Különleges kapcsolat fűzi a keresztséget a nagyböjthöz, amely alkalmas időszak az üdvözítő kegyelem megtapasztalására. A II. Vatikáni Zsinat atyái az egyház minden pásztorát arra hívták, hogy „minél bőségesebben alkalmazzák a nagyböjti liturgia sajátos keresztségi elemeit” (Sacrosanctum Concilium, 109). Az egyház ugyanis már a kezdetektől összeköti a húsvéti vigíliát a keresztség szertartásával: ebben a szentségben megvalósul az a nagy misztérium, amely által az ember meghal a bűnnek, részesedik az új életből a feltámadt Krisztusban és megkapja Isten Lelkét, aki feltámasztotta Jézust a halálból (vö. Róm 8,11). Ezt az ingyenes ajándékot mindannyiunknak újból és újból fel kell élesztenünk magunkban és a nagyböjt ahhoz hasonló utat kínál fel számunkra, mint a katekumenátus, amely az ősegyház keresztényeinek éppúgy, mint a mai katekumeneknek a hit és a keresztény élet semmivel nem helyettesíthető iskolája: ők valóban úgy élik meg a keresztséget mint egész létüket meghatározó eseményt.

2. Ahhoz, hogy komolyan elinduljunk a húsvét felé vezető úton, és készüljünk az Úr feltámadásának ünneplésére – a liturgikus év legnagyobb és legörömtelibb ünnepére –, mi lehetne megfelelőbb annál, mint hogy hagyjuk, hogy Isten igéje vezessen minket. Ezért az egyház a nagyböjti vasárnapokon felolvasott evangéliumi szakaszok által különösen mély találkozáshoz vezet minket az Úrral. Végigjáratja velünk a keresztény beavatás útjának szakaszait: a katekumenekkel az újjászületés szentségében való részesedésre készülve, a megkereszteltekkel pedig azért, hogy új és meghatározó lépéseket tegyenek Krisztus követésében, és teljesebben ajándékozzák magukat neki.
Nagyböjt első vasárnapja nyilvánvalóvá teszi számunkra, mit jelent emberként élni ezen a földön. A kísértések elleni győzedelmes harc, mellyel kezdetét veszi Krisztus küldetése, meghívás arra, hogy tudatára ébredjünk saját törékenységünknek, és így befogadjuk a kegyelmet, amely megszabadít a bűntől és új erőt ad Krisztusban, aki az út, az igazság és az élet (vö. Ordo Initiationis Christianae Adultorum, 25). Határozott felhívás ez, hogy emlékezzünk arra, hogy a keresztény hit – Jézus példájára és vele egységben – egyúttal harc „ennek a sötét világnak kormányzói” ellen (Ef 6,12), ahol a sátán működik és nem fárad bele ma sem, hogy megkísértse az embert, aki az Úrhoz akar közeledni: Krisztus győzelemmel kerül ki a kísértésből, hogy a mi szívünket is megnyissa a reményre és vezessen bennünket, hogy legyőzzük a rossz csábítását.

Az Urunk színeváltozásáról szóló evangéliumi részlet Krisztus dicsőségét állítja szemünk elé, amely előrevételezi a feltámadást, és hírül adja, hogy az ember istenivé válik. A keresztény közösség tudatára ébred, hogy velük is az történik, mint Péterrel, Jakabbal és Jánossal – Jézus „fölment külön velük egy magas hegyre” (vö. Mt 17,1) –, hogy mint fiak a Fiúban újra befogadják Krisztust, Isten kegyelmének ajándékát: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!” (Mt 17,5) Meghívás ez arra, hogy eltávolodjunk a hétköznapi élet zajától azért, hogy elmélyüljünk Isten jelenlétében: Ő mindennap szeretne Igéjével lelkünk mélyére hatolni, ahol az megkülönbözteti a jót és a rosszat (vö. Zsid 4,12), és megerősíti az Úr követésére irányuló akaratot.

Jézusnak a szamariai asszonyhoz intézett kérése: „Adj innom!” (Jn 4,7) – amelyet a harmadik vasárnap liturgiájában hallunk –, kifejezi Isten vágyát minden ember iránt, és szeretné felébreszteni szívünkben annak a víznek az ajándéka iránti vágyat, „amely örök életre szökellő vízforrás lesz” bennünk (Jn 4,14). Ez a Szentlélek ajándéka, aki a keresztényeket „igazi imádókká” teszi, akik tudnak „lélekben és igazságban” (vö. Jn 4,23) imádkozni az Atyához. Csak ez a víz olthatja a jó, az igazság és a szépség iránti szomjunkat! Csak ez, a Fiútól kapott víz öntözi meg nyugtalan és elégedetlen lelkünk pusztaságát, „amíg meg nem pihen Istenben”, ahogy ezt Szent Ágoston híres szavai kifejezik.

A következő vasárnap a vakon született emberről szóló szakasz úgy mutatja be Krisztust mint a világ világosságát. Az evangélium mindannyiunkat megszólít: „Hiszel az Emberfiában?” „Hiszek, Uram!” (Jn 9,35.38), jelenti ki örömmel a vakon született, s ezt minden hívő nevében mondja. A gyógyulás csodája azt fejezi ki, hogy Krisztus szemünkkel együtt a belső látásunkat is meg akarja nyitni, hogy hitünk egyre mélyebbé váljon és fel tudjuk ismerni benne egyetlen Üdvözítőnket. Ő bevilágítja az élet minden sötétségét, és segíti az embert, hogy a „fény szülötteként” éljen.

Amikor az ötödik vasárnapon Lázár feltámasztását hirdetik nekünk, akkor létünk utolsó misztériuma előtt állunk: „Én vagyok a feltámadás és az élet. ... Hiszed ezt?” (Jn 11, 25-26). Ekkor az egész keresztény közösség – Mártával együtt – teljes reményét őszintén újra a Názáreti Jézusba helyezi: „Igen, Uram – felelte –, hiszem, hogy Te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön” (Jn 11,27). A Jézussal való közösség ebben az életben felkészít minket, hogy átlépjünk a halál küszöbén, és örökké Benne éljünk. A holtak feltámadásában való hit és az örök élet reménye megnyitják látásunkat létünk végső értelmére: Isten a feltámadásra és az életre teremtette az embert, és ez az igazság adja meg a valódi és végső dimenzióját az emberek életének, személyes és társadalmi létüknek, a kultúrának, a politikának, a gazdaságnak. A hit fénye nélkül az egész világegyetem ott marad egy sírboltba zárva jövő és remény nélkül.

A nagyböjti út a húsvéti szent három napban, különösen a szent éjszaka nagy virrasztásában teljesedik ki: keresztségi fogadalmunk megújításával újra megerősítjük, hogy Krisztus életünk Ura, azé az életé, amit Istentől kaptunk, amikor újjászülettünk „vízből és Szentlélekből”. Ismét megerősítjük szilárd elhatározásunkat, hogy válaszolunk a kegyelem működésére és ezáltal tanítványai leszünk.

3. A keresztség szentsége által történő elmerülésünk Krisztus halálában és feltámadásában, mindennap arra ösztönöz bennünket, hogy megszabadítsuk szívünket az anyagi dolgok terhétől, a „földdel” való önző köteléktől, amely szegénnyé tesz és megakadályoz minket, hogy készségesek és nyitottak legyünk Isten és a felebarát előtt. Isten Krisztusban szeretetként nyilatkoztatta ki magát (vö. 1Jn 4,7–10). Krisztus keresztje, „a kereszt szava” megmutatja Isten üdvözítő erejét (vö. 1Kor 1,18), aki önmagát ajándékozza oda, hogy az embert újra felemelje és megmentse – ez a szeretet legradikálisabb formája (vö. Az Isten szeretet kezd. enc., 12.) A böjt, az alamizsna és az imádság hagyományos gyakorlatain keresztül, amelyek a megtérésre való törekvésünket fejezik ki, a nagyböjt arra nevel minket, hogy egyre radikálisabban éljük meg Krisztus szeretetét. A böjt, amelynek különböző motivációi lehetnek, a keresztény ember számára mély, vallási értelmet nyer: szegényebbé téve asztalunkat megtanuljuk legyőzni önzésünket, hogy az ajándékozás és a szeretet logikája szerint éljünk. Elviselve valaminek a hiányát – és nem csak a fölöslegről való lemondást –, megtanuljuk levenni tekintetünket az „énünkről”, hogy felfedezzünk Valakit magunk mellett és felismerjük Istent sok testvérünk arcán. A keresztény számára a böjt egyáltalán nem magába zárkózás, hanem még inkább megnyílás Isten felé és az emberek szükségletei előtt, és ezáltal az Isten iránti szeretet egyben felebaráti szeretet is (vö. Mk 12,31).

Utunk során szembetalálkozunk a birtoklás és a pénzsóvárság kísértésével is, amelyek Isten elsőbbségét veszélyeztetik életünkben. A birtoklás vágyának következményei erőszak, hatalommal való visszaélés és halál. Ezért az Egyház – különösen a nagyböjti időben – arra hív, hogy gyakoroljuk az alamizsnaadást, vagyis javaink másokkal való megosztásának képességét. A javak bálványozása azonban nemcsak eltávolít másoktól, hanem üressé, boldogtalanná teszi az embert, becsapja, áltatja anélkül, hogy megvalósítaná, amit ígér, mert az anyagi javakat Isten helyére teszi, aki az élet egyetlen forrása. Hogyan is érthetnénk meg Isten atyai jóságát, ha a szívünk önmagunkkal és saját terveinkkel van tele, és azzal álltatjuk magunkat, hogy ezekkel biztosíthatjuk jövőnket? A kísértés az, hogy úgy gondolkodunk, mint a példabeszédben szereplő gazdag: „Ember, van annyid, hogy sok évig elég...”. Ismerjük az Úr ítéletét: „Esztelen, még az éjjel visszakérik tőled lelkedet...” (Lk 12,19-20) Az alamizsna gyakorlata felhívás arra, hogy Isten legyen számunkra az első és odafigyeljünk a másik emberre, hogy újra felfedezzük jóságos Atyánkat és megtapasztaljuk irgalmát.

Az Egyház az egész nagyböjti időszakban különösen bőven adja nekünk Isten igéjét. Róla elmélkedve és magunkévá téve, megélve a mindennapokban, megtanuljuk az imádságnak egy értékes és semmivel nem helyettesíthető formáját, mert az Istenre való odafigyelés, aki továbbra is szól hozzánk szívünkben, táplálja hitbeli előrehaladásunkat, melyet keresztségünk napján kezdtünk el. Az imádság lehetővé teszi azt is, hogy új módon fogjuk fel az időt: az örökkévalóság és a természetfeletti távlata nélkül ugyanis az idő csupán egy olyan távlat felé vezeti lépteinket, amelynek nincs jövője. Az imádságban azonban időt találunk Istenre, ezáltal felismerjük, hogy „az Ő igéi nem múlnak el” (vö. Mk 13,31), és abba a bensőséges közösségbe lépünk vele, „amit senki el nem vehet tőlünk” (vö. Jn 16,22) és amely megnyit bennünket arra a reményre, amelyben nem csalódunk, az örök életre.

Összefoglalva: nagyböjti utunk, amelynek során a kereszt misztériumát szemléljük, azt jelenti, hogy Krisztushoz „hasonulunk a halálban” (vö. Fil 3, 11) azért, hogy mély megtérés menjen végbe életünkben. Vagyis hagyjuk, hogy a Szentlélek működése átalakítson bennünket, ahogy Szent Pállal történt a damaszkuszi úton; határozottan Isten akarata szerint irányítsuk életünket; szabaduljunk meg önzésünktől úgy, hogy legyőzzük a másokon való uralkodás ösztönét és megnyíljunk Krisztus szeretetére. A nagyböjti időszak megfelelő alkalom arra, hogy felismerjük gyengeségünket, őszintén megvizsgálva életünket befogadjuk a bűnbánat szentségének megújító kegyelmét és határozottan Krisztus felé haladjunk.

Kedves Testvéreim! A Megváltónkkal való személyes találkozás által, valamint a böjtön, az alamizsnán és az imádságon keresztül a megtérés útja a húsvét felé arra segít, hogy újra felfedezzük keresztségünket. Az idei nagyböjtben újítsuk meg készségünket annak a kegyelemnek a befogadására, amit Isten akkor nekünk ajándékozott azért, hogy megvilágítsa és vezesse minden tevékenységünket. Arra vagyunk hivatottak, hogy Jézus egyre nagylelkűbb és hitelesebb követésében minden nap megéljük mindazt, amit e szentség jelent és megvalósít. Ezen az utunkon rábízzuk magunkat a Szűzanyára, aki világra hozta Isten Igéjét hitben és testben, hogy úgy, mint ő, elmerüljünk Fiának, Jézusnak halálában és feltámadásában, és örök életünk legyen.

XVI. Benedek pápa



Húshagyó kedd


Évközi kilencedik hét keddje


Istenes Szent János rendalapító szerzetes emléknapja


Húshagyó kedd emlékezete


Az Úr az én örökrészem és kelyhem,

Te irányítod, Uram, sorsomat.

A mérőzsinór értékes részt juttatott nekem,

Valóban pompás az én örökrészem.


Könyörögjünk!

Mennyei Atyánk, te Istenes Szent János szerzetes lelkébe irgalmas szeretetet adtál a szegények és a betegek iránt. Add, hogy mi is jót tegyünk a szenvedőkkel és így eljussunk országodba választottaid közé. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Magister, scimus quia verax es.”

(Márk 12, 14b.)

„Mester, tudjuk, hogy igazmondó vagy.” Hangzik fel a farizeusok és Heródes-párti zsidó emberek hamis vallomása. A mi Urunk, Jézus Krisztus, ahogyan mi is, ő is rögtön átlát a szitán, és azonnal megérzi az ellenségeinek hízelkedő szavában a mérget, amellyel még mindig úgy gondolják, hogy át tudják őt ejteni. Láthatjuk, hogy hamisságuk mennyire megmérgezte lelküket, amiért ennyi csoda, ennyi gyógyítás után sem képesek felismerni, ami az egyszerű emberek számára kézenfekvő. Nekünk ez a kijelentés annyira természetes, annyira önmagából adódó, hogy nem kell emlegetnünk, nem kell felszínre hoznunk, csak azoknak, akik hátsószándékkal akarják azt felhasználni. Jézus Krisztus ellenfelei nem számoltak azzal gőgősségükben, amit nem sokkal később Szent Pál kifejezett, hogy Jézus Krisztusban az Isten bölcsessége jelent meg. Ha valaki akkor Isten Egyszülött Fia az, aki képes átlátni, keresztüllátni az emberek képmutató viselkedésén, és az akkori politikai, valamint katonai helyzeten. Már önmagában, ahogy az evangélista jól bevezeti ezt az evangéliumi szakaszt, érzékelteti, hogy ellenfelei mentek oda hozzá, hogy megpróbálják újfent szaván fogni, zavarba hozni a názáreti Mestert, ezúttal azonban nem a nép, vagy éppen ő előttük, hanem egyenesen a római birodalom hatalma előtt. Tehát azonnal látta, és érezte, hogy ellenségei egy újabb körmönfont csavarral a római hatóság előtt akarják gyanússá tenni, de ha ez nem sikerül, akkor megpróbálják a népet kiábrándítani belőle, a Mennyei Atyából és az újszövetség tanításából. Az adózás kérdése ebből jól látszik, hogy már abban a korban is igen fontos kérdés volt, amelyben való állásfoglalás bizony meghatározta, egy ember, egy nép, egy ország hozzáállását a fennálló rendhez. Ebben a korban a történelemből jól ismert Római Birodalom volt az Úr az emberek lakta ismert világ felett. Mivel egy ilyen hatalmas birodalom, de még egy kis ország, vagy éppen falu sem képes fenntartani magát adó nélkül, így a kérdés szinte, majdnem hogy feleslegesen is hangzik el. Már a gyűjtögető életmódot folytató ősember is megfizette a maga adóját, a társadalom többi tagja felé. Adót pedig egyedül Isten országában nem kell fizetni, mert ott mindenki egyformán részesedik mindenben, amit e földi életében képes volt elérni. Ennek okán nyilván Jézus Krisztus sem adhatott más felelet. A válasz előtt azonnal rávilágít a kérdés hátsó szándékára: „Miért akartok tőrbe csalni?” A folytatásban pedig szokásához híven visszakérdez az alattomosan faggatózó zsidók felé: „Kinek a képe és felirata ez?” Válasza nem csak azt jelenti, hogy ha használják a császár pénzét, akkor azért cserébe fizessék is meg az adót neki, hanem azt is, hogy érezzék a felelősséget Isten előtt. Vagyis ne kísértsenek senkit, és ne is akarjanak ártani ehhez hasonló fondorlatokkal senkinek. Kijelentésében még az is benne van, hogy feltétlenül engedelmeskedjenek Istennek, aki Jézus Krisztusban világosan kifejezte annak akaratát. Krisztusban szeretett Testvéreim a farsangi idő utolsó napján vagyunk, ma éjfélkor megkezdődik az Úr 2011. esztendejének nagyböjti időszaka. Ezekben a napokban mi keresztény katolikus emberek, ellentétben a pogány, hitetlen emberekkel nem az ünneplésünket fokozzuk, szinte a végtelenségig, hanem hagyományainkhoz hűen már ráhangolódunk a böjti időre. A magyar farsangolásról Temesvári Pelbárt húshagyóvasárnapi prédikációjában így emlékezik meg: „óh jaj, ezekben a napokban hány keresztény ember fordul a kegyelem világosságából a sötétség cselekedeteihez, vagyis a torkossághoz, az iszákossághoz, a bujálkodáshoz. Az efféle emberek a farsangban istenüknek választják az ördögöt, akit álarcos mulatsággal és fajtalan énekekkel dicsőítenek megvetvén Krisztust… Az egész esztendőben nincs még egy ilyen nap, amikor az ördög annyi embert elragad és a bűn igájával a maga rabszolgaságába hajt, mint éppen ezekben a napokban, mikor az emberek eszem-iszommal, tánccal és fajtalansággal töltik idejüket…” Szintén Dömötör Tekla idézi ugyanott Pelbárt egyik elrettentő történetét: az Úr 1480. éve körül… a Kapos mellett egy falusi asszony több fiatalasszonnyal együtt férfiruhába és másfajta ruházatba öltözve, álarcos játékot űzött. Egyszerre csak az asszony, aki leginkább buzdította őket erre, miközben egy falujabelinek házában a többiekkel együtt táncoltak, egy démon által a táncolók köréből elragadtatott. (A démon) láthatatlan volt, úgy hogy nem tudták, hová jutott. De mikor észrevették, hogy a mulatság vezetője nincs jelen, elkezdték keresgélni, hová tűnhetett el. Mikor nem találták, kimentek a házból, és ekkor az összes jelenlévő férfiaknak és asszonyoknak füle hallatára ez az elrabolt asszony a Kapos mocsarai között gyászos hangon panaszkodva, elkezdett kiáltozni: jaj, jaj, jaj, stb. Erre a zajra mindnyájan megrémültek, de mivel ez későn, sötétedés után történt, senki sem mert a mocsarak közé hajózni, hogy meglássa, mi történik, vagy hogy segítséget nyújtson neki. Mikor azonban már az egész falu felriadt a rettenetes kiáltozásra, egy bátor ember, aki ezzel az asszonnyal sógorságban volt, a jajgatás hatására együtt érezvén vele, csónakba szállt, hogy megsegítse. Mikor a parttól már bizonyos távolságra beljebb jutott, hirtelen heves forgószél és vihar támadt a levegőben, s a vízen úgy, hogy a hajó is veszélyben forgott. Így ez az ember észrevette, hogy démonok tömege van jelen, a hajót visszairányította a part felé, és alig volt képes kiszabadulni, hogy ne vesszen a vizekbe. Miután ez a szerencsétlen asszony még hosszabb ideig jajgatott nagy panaszkodással a démonok kínzása miatt, úgy elpusztult, hogy többé sem a testét nem találták, sem ruhái nem kerültek elő. Így tehát nyilvánvaló, milyen szörnyű módon veszejti el az Isten az ilyeneket.”

A ma ünnepelt szentünk példája nagyon jól beleillik a mai nap eseményeibe és liturgiájába is. Élete ennek a szerzetesnek olyan volt, amely mindannyiunk számára példa kell, hogy legyen. A betegek szolgálatában, megfeszített munkában eltöltött 13 év meglehetősen felőrölte erejét. A valladolidi utazás fáradalmait alig tudta kiheverni. És akkor egy nap azt hallotta, hogy kiáradt a Xenil folyó, és rengeteg fát sodort a partra. Az alkalmat nem akarta elmulasztani, hogy szegényein segíthessen. Fagyűjtés közben egy fiatalember a vízbe esett, és az áradat elsodorta. Megmentésére János a folyóba ugrott, de nem tudta kihozni. Teljesen kimerülve ért partra. Olyan testi és lelki megrázkódtatás érte, amelyből a legyengült férfi már nem tudott fölépülni. Érezte halálának közeledtét, ezért elrendezte kórházának ügyeit. Egy gazdag jótevője engedélyt szerzett az érsektől, hogy házába vihesse, és gondos ápolásban részesítette, de a véget már nem tudta föltartóztatni. Miután az érsek föladta neki a betegek szentségét, Istenes János meghalt ötvenötödik születésnapján. Így élt, ilyen volt János szerzetes, aki nem csak szavakkal, hanem tettekkel is szolgálta Istent és embertársait, még életével is. Az ő adója az élete volt, az ő pénzérméjén nem a Császár, hanem Isten képe volt jelen és ő meg is adta annak azt, ami az övé, visszaadta neki születésekor kapott életét, de cserébe örök életet nyert a mennyek országában, mert amit Jézus Krisztus nekünk megígért, azt meg is tartja, mert: „Mester, tudjuk, hogy te igazmondó vagy.”


Imádkozzunk:

Kérünk, mindenható Istenünk, hogy mi, akiket ennek a szentségnek ereje táplál, Istenes Szent János példájára téged mindennél jobban keressünk, és ebben a világban az új ember vonásait viseljük. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. március 7., hétfő

Évközi kilencedik hét hétfője


Évközi kilencedik hét hétfője


Karthágói Szent Perpétua és Felicitász vértanúk emléknapja


Munkás Szent József emlékezete


Az üdvözült lelkek örvendeznek a mennyben.

Krisztust követték,

Krisztusért vérüket ontották,

És most vele együtt ujjonganak örökkön-örökké.


Könyörögjünk!

Istenünk, Szent Perpétua és Felicitász vértanúk irántad való szeretetből bátran szembenéztek üldözőikkel, és legyőzték a halál kínjait. Közbenjáró imájukra add, hogy folytonosan növekedjünk az irántad való szeretetben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Vineam pastinavit homo.”

(Márk 12, 1b.)

„Egy ember szőlőt ültetett.” Ezzel a mondattal kezdi el a mi Urunk, Jézus Krisztus példabeszédét a húsvét előtti napokban, amikor is a főpapok és a nép elöljárói vették éppen körül. Ez a példabeszéd nemcsak, hogy az egyik legkedvesebb evangéliumi szakaszom, hanem ma igazán jól bele is illik itt a nagyböjti idő előtt az arra való felkészülésbe. Gyakorlatilag mondanivalóját tekint ugyanazt mondja el, mint előzőleg néhány napja a fügefával kapcsolatban. A szőlőt ültető ember képe nagyon is ismerős számunkra itt Bátán, hiszen jókora szőlőbirtokok terülnek el településünk határaiban. Most azonban nem egy egyszerű emberre kell gondolnunk, hanem magára az Istenre, aki, mint annak idején az édenkertet is megalkotta és az első emberpárra bízta. Jól emlékszünk erre a történetre is, amelynek a vége a paradicsomból való kiűzetés lett az ember számára. Hát hasonló a helyzet ez a szőlővel, ami Isten szőlőskertje és ránk emberekre bízta újfent, hogy azt gondozzuk bérlőként nagy odafigyeléssel, odaadó gondoskodással. A Biblia a vízözön elmúltával beszél arról, hogy teljesen újjá kellett szervezni annak a több országnyi területnek a benépesítését és a gazdasági viszonyait is. Nem a földgömb teljes felületéről van itt szó, hanem egy óriási földfelületről, amelynek lakóit teljes kiirtással büntette Isten bűnei miatt. Noé, aki a hite és Isten iránti feltétlen szeretete miatt családjával együtt megmenekült a pusztulástól, hozzá látott az újjáépítéshez. Többek között ezt írja róla a Biblia: „Noé, mint földművelő ember, elkezdett szőlőt ültetni”. Ez a köves talajon nagyon nehéz munkát jelentett, komoly befektetést. Nemcsak a talajt kellett mélyen meglazítani, de ki kellett szedni a köveket is. Ezekből a kiszedett kövekből szoktak a vadállatok ellen védősövényt rakni, esetleg őrtornyot építeni. Mivel akkor még nem ismerték a szőlődarálót, a szőlőszemek héját a földbe ásott taposógödörben tudták megroncsolni, ezt is el kellett készíteni. Aztán elültették a gyökeres szőlővesszőt, majd évekig gondozták, amíg a tőke megerősödött és termőre fordult. A szőlősgazda ennyi munka és várakozás után nyilván nagyon várta a szüretet. Isten az Ószövetségben többször is hivatkozott arra, hogy a maga kedves népét, a zsidóságot kívánta megsegíteni a kész szőlőskert bérbeadásával. Ehhez a magyarázathoz folyamodik Jézus is tanítása utolsó szakaszában: az üdvösség óriási ajándékát elsősorban a zsidóknak ajánlotta fel az Atya. Nincs is talán ezzel túl nagy probléma, az ember örül annak, ha rá bíznak egy ekkora dolgot. Ténykedik is benne minden nap, ahogy az elvárható tőle, a gond akkor kezdődik, amikor a gazda, esetünkben az Isten számadásra hív meg bennünket, hogy ő is megkaphassa a neki járó részt a szőlő hasznából. Mi történik ekkor Testvéreim? Hát az, hogy Isten nem kapja meg az engedelmesség gyümölcsét népétől, annak ellenére, hogy ő mindent megadott előzőleg nekik, és most nem kér mást csak jogos jussát. Nem új keletű Jézus Krisztusnak a szőlős hasonlata, mert ez már megtalálható Izajás prófétánál is. Ez is jól jelzi az őt hallgató írástudóknak, főpapoknak, hogy Jézus Krisztus működése nem újdonság, nem kezdet, hanem folytatása a prófétáknak, hiszen ő az utolsó próféta. Ővele eljött a végső döntés ideje. A történetben a gazda szolgái nem mások, mint maguk a próféták, akiket már elküldött kiválasztott népéhez, a zsidókhoz, de azok különböző okoskodásokra hallgatva, vagy alaposan elverték azokat, börtönbe csukták, sőt némelyeket meg is öltek. Istennél már ekkor is elszakadhatott volna a cérna, de még sem így történt, hanem még egy ut6olsó lehetőséget is ad a zsidó népnek, hátha Egyszülött Fiára majd hallgat ez az elvetemült nép. Éreznünk kell, hogy Isten irgalmában elmegy a végsőkig, de a zsidó nép vezetői megátalkodottabbak, mint valaha. Úgy gondolkodnak, hogy íme, itt az örökös, öljük meg és akkor az övék lesz az egész szőlő, az egész földbolygó. Szinte teljesen meg vannak győződve arról, hogy ezzel a gyilkossággal ők győzedelmeskednek Isten felett, pedig éppen az ellenkezője történik éppen az lett a szegletkő, amelyet ők elvetettek. Testvéreim, vajon mit akart Isten, viszonzásul a földért? A termést: népe hálás szeretetét, Isten iránti engedelmességét, a próféták majd végül saját kedves Egyszülöttének elfogadását várta csupán, ezt szerette volna megkapni népétől. Helyette mit kapott? Megölték Isten küldötteit, a prófétákat. Nem tudunk a szent könyvek alapján minden próféta erőszakos haláláról, de Jézus maga mondta: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert síremlékeket építetek a prófétáknak, és feldíszítitek az igazak sírjait, s azt mondjátok: Ha atyáink napjaiban éltünk volna, nem lettünk volna bűntársak a próféták vérében. De ti magatok tanúsítjátok, hogy fiai vagytok. Hogyan menekülhetnétek meg a gyehenna ítéletétől? Ezért, íme, küldök hozzátok prófétákat, bölcseket és írástudókat. Közülük egyeseket megöltök majd és keresztre feszítetek, másokat, amelyet kiontottak a földön az igaz Ábel vérétől Zakariásnak, Barakiás fiának véréig, akit megöltetek a templom és az oltár között. Jeruzsálem, Jeruzsálem, te megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akiket hozzád küldtek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint ahogy a tyúk a szárnyai alatt összegyűjti csibéit, de ti nem akartátok! Íme, elhagyott puszta lesz a házatok!”A történet annyira egyértelmű, annyira világos, a szereplői annyira felismerhetőek, hogy felháborodásukban azonnal el akarják fogni Jézus Krisztust, ezek a szőlőművesek, de a nép, amely csodálattal hallgatta ugyan nem kelt védelmére, de elrettentette őket attól, hogy nyíltan fellépjenek ellene. A fezültség ezzel még tovább fokozódik Jézus Krisztus és a zsidó nép vezetői között. Isten ezért vette el a kiváltságokat a zsidó néptől, és adta oda az újszövetségében másik bérlőknek, a pogányoknak, akik megtérve talán sokkal többre becsülik, majd ezt a szőlőt, mint a zsidók. Csakhogy a zsidók még ma is bitorolják ezt a csodaszép szőlőt, már nem úgy, mint régen, de alattomosan besurranva, beszivárogtak az új bérlők közé. Szétszóródtak az egész világon, némelyek még meg is keresztelkedtek, de gazdagságuk, hatalmas befolyásuk, ügyeskedő gondolkodásuk miatt már szinte a világ minden népét ők irányítják, az ő pénzük, az ő farizeusi szellemiségük, és ezáltal, az új bérlőket is újra meg újra Isten ellen bujtják fel. Krisztusban szeretett Testvéreim! Nincs ez másként a mi kis országunkban sem. Sajnos gazdasági nehézségeinket kihasználva, először csak a kisujjukat nyújtják, majd a tenyerüket, aztán a karjukat, majd a lábukkal belépnek mindenűvé, és fondorlataikkal, csalásaikkal megszereznek mindent tőlünk, házat, földet, munkaerőt, mert nekik semmi sem szent, csak a haszon, és hogy bebizonyítsák Isten ellenességüket. Testvéreim a büntetés ezúttal sem fog elmaradni. Sokszor és sokan megkérdezték már, hogy a zsidónép miért szenvedett történelme során ennyit? Hát ezért! És ma ismét nagyon közel áll hozzá, hogy magára vonja Isten bűntető pallosát, de nekünk nincs mitől tartanunk, mert mindig lesz új kezdet. Lesz, aki kivágja a szőlőt, és lesz mindig ember, aki szőlőt ültet.


Imádkozzunk:

Istenünk, te a szent kereszt titkát vértanúid szenvedésében csodálatosan közel hoztad hozzánk. Add, kérünk, hogy szent áldozatodban megerősödve Krisztussal híven egybeforrjunk, és Egyházadban az emberek üdvösségéért munkálkodjunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!