Húshagyó kedd

Évközi kilencedik hét keddje

Istenes Szent János rendalapító szerzetes emléknapja

Húshagyó kedd emlékezete

Az Úr az én örökrészem és kelyhem,

Te irányítod, Uram, sorsomat.

A mérőzsinór értékes részt juttatott nekem,

Valóban pompás az én örökrészem.

Könyörögjünk!

Mennyei Atyánk, te Istenes Szent János szerzetes lelkébe irgalmas szeretetet adtál a szegények és a betegek iránt. Add, hogy mi is jót tegyünk a szenvedőkkel és így eljussunk országodba választottaid közé. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Magister, scimus quia verax es.”

(Márk 12, 14b.)

„Mester, tudjuk, hogy igazmondó vagy.” Hangzik fel a farizeusok és Heródes-párti zsidó emberek hamis vallomása. A mi Urunk, Jézus Krisztus, ahogyan mi is, ő is rögtön átlát a szitán, és azonnal megérzi az ellenségeinek hízelkedő szavában a mérget, amellyel még mindig úgy gondolják, hogy át tudják őt ejteni. Láthatjuk, hogy hamisságuk mennyire megmérgezte lelküket, amiért ennyi csoda, ennyi gyógyítás után sem képesek felismerni, ami az egyszerű emberek számára kézenfekvő. Nekünk ez a kijelentés annyira természetes, annyira önmagából adódó, hogy nem kell emlegetnünk, nem kell felszínre hoznunk, csak azoknak, akik hátsószándékkal akarják azt felhasználni. Jézus Krisztus ellenfelei nem számoltak azzal gőgősségükben, amit nem sokkal később Szent Pál kifejezett, hogy Jézus Krisztusban az Isten bölcsessége jelent meg. Ha valaki akkor Isten Egyszülött Fia az, aki képes átlátni, keresztüllátni az emberek képmutató viselkedésén, és az akkori politikai, valamint katonai helyzeten. Már önmagában, ahogy az evangélista jól bevezeti ezt az evangéliumi szakaszt, érzékelteti, hogy ellenfelei mentek oda hozzá, hogy megpróbálják újfent szaván fogni, zavarba hozni a názáreti Mestert, ezúttal azonban nem a nép, vagy éppen ő előttük, hanem egyenesen a római birodalom hatalma előtt. Tehát azonnal látta, és érezte, hogy ellenségei egy újabb körmönfont csavarral a római hatóság előtt akarják gyanússá tenni, de ha ez nem sikerül, akkor megpróbálják a népet kiábrándítani belőle, a Mennyei Atyából és az újszövetség tanításából. Az adózás kérdése ebből jól látszik, hogy már abban a korban is igen fontos kérdés volt, amelyben való állásfoglalás bizony meghatározta, egy ember, egy nép, egy ország hozzáállását a fennálló rendhez. Ebben a korban a történelemből jól ismert Római Birodalom volt az Úr az emberek lakta ismert világ felett. Mivel egy ilyen hatalmas birodalom, de még egy kis ország, vagy éppen falu sem képes fenntartani magát adó nélkül, így a kérdés szinte, majdnem hogy feleslegesen is hangzik el. Már a gyűjtögető életmódot folytató ősember is megfizette a maga adóját, a társadalom többi tagja felé. Adót pedig egyedül Isten országában nem kell fizetni, mert ott mindenki egyformán részesedik mindenben, amit e földi életében képes volt elérni. Ennek okán nyilván Jézus Krisztus sem adhatott más felelet. A válasz előtt azonnal rávilágít a kérdés hátsó szándékára: „Miért akartok tőrbe csalni?” A folytatásban pedig szokásához híven visszakérdez az alattomosan faggatózó zsidók felé: „Kinek a képe és felirata ez?” Válasza nem csak azt jelenti, hogy ha használják a császár pénzét, akkor azért cserébe fizessék is meg az adót neki, hanem azt is, hogy érezzék a felelősséget Isten előtt. Vagyis ne kísértsenek senkit, és ne is akarjanak ártani ehhez hasonló fondorlatokkal senkinek. Kijelentésében még az is benne van, hogy feltétlenül engedelmeskedjenek Istennek, aki Jézus Krisztusban világosan kifejezte annak akaratát. Krisztusban szeretett Testvéreim a farsangi idő utolsó napján vagyunk, ma éjfélkor megkezdődik az Úr 2011. esztendejének nagyböjti időszaka. Ezekben a napokban mi keresztény katolikus emberek, ellentétben a pogány, hitetlen emberekkel nem az ünneplésünket fokozzuk, szinte a végtelenségig, hanem hagyományainkhoz hűen már ráhangolódunk a böjti időre. A magyar farsangolásról Temesvári Pelbárt húshagyóvasárnapi prédikációjában így emlékezik meg: „óh jaj, ezekben a napokban hány keresztény ember fordul a kegyelem világosságából a sötétség cselekedeteihez, vagyis a torkossághoz, az iszákossághoz, a bujálkodáshoz. Az efféle emberek a farsangban istenüknek választják az ördögöt, akit álarcos mulatsággal és fajtalan énekekkel dicsőítenek megvetvén Krisztust… Az egész esztendőben nincs még egy ilyen nap, amikor az ördög annyi embert elragad és a bűn igájával a maga rabszolgaságába hajt, mint éppen ezekben a napokban, mikor az emberek eszem-iszommal, tánccal és fajtalansággal töltik idejüket…” Szintén Dömötör Tekla idézi ugyanott Pelbárt egyik elrettentő történetét: az Úr 1480. éve körül… a Kapos mellett egy falusi asszony több fiatalasszonnyal együtt férfiruhába és másfajta ruházatba öltözve, álarcos játékot űzött. Egyszerre csak az asszony, aki leginkább buzdította őket erre, miközben egy falujabelinek házában a többiekkel együtt táncoltak, egy démon által a táncolók köréből elragadtatott. (A démon) láthatatlan volt, úgy hogy nem tudták, hová jutott. De mikor észrevették, hogy a mulatság vezetője nincs jelen, elkezdték keresgélni, hová tűnhetett el. Mikor nem találták, kimentek a házból, és ekkor az összes jelenlévő férfiaknak és asszonyoknak füle hallatára ez az elrabolt asszony a Kapos mocsarai között gyászos hangon panaszkodva, elkezdett kiáltozni: jaj, jaj, jaj, stb. Erre a zajra mindnyájan megrémültek, de mivel ez későn, sötétedés után történt, senki sem mert a mocsarak közé hajózni, hogy meglássa, mi történik, vagy hogy segítséget nyújtson neki. Mikor azonban már az egész falu felriadt a rettenetes kiáltozásra, egy bátor ember, aki ezzel az asszonnyal sógorságban volt, a jajgatás hatására együtt érezvén vele, csónakba szállt, hogy megsegítse. Mikor a parttól már bizonyos távolságra beljebb jutott, hirtelen heves forgószél és vihar támadt a levegőben, s a vízen úgy, hogy a hajó is veszélyben forgott. Így ez az ember észrevette, hogy démonok tömege van jelen, a hajót visszairányította a part felé, és alig volt képes kiszabadulni, hogy ne vesszen a vizekbe. Miután ez a szerencsétlen asszony még hosszabb ideig jajgatott nagy panaszkodással a démonok kínzása miatt, úgy elpusztult, hogy többé sem a testét nem találták, sem ruhái nem kerültek elő. Így tehát nyilvánvaló, milyen szörnyű módon veszejti el az Isten az ilyeneket.”

A ma ünnepelt szentünk példája nagyon jól beleillik a mai nap eseményeibe és liturgiájába is. Élete ennek a szerzetesnek olyan volt, amely mindannyiunk számára példa kell, hogy legyen. A betegek szolgálatában, megfeszített munkában eltöltött 13 év meglehetősen felőrölte erejét. A valladolidi utazás fáradalmait alig tudta kiheverni. És akkor egy nap azt hallotta, hogy kiáradt a Xenil folyó, és rengeteg fát sodort a partra. Az alkalmat nem akarta elmulasztani, hogy szegényein segíthessen. Fagyűjtés közben egy fiatalember a vízbe esett, és az áradat elsodorta. Megmentésére János a folyóba ugrott, de nem tudta kihozni. Teljesen kimerülve ért partra. Olyan testi és lelki megrázkódtatás érte, amelyből a legyengült férfi már nem tudott fölépülni. Érezte halálának közeledtét, ezért elrendezte kórházának ügyeit. Egy gazdag jótevője engedélyt szerzett az érsektől, hogy házába vihesse, és gondos ápolásban részesítette, de a véget már nem tudta föltartóztatni. Miután az érsek föladta neki a betegek szentségét, Istenes János meghalt ötvenötödik születésnapján. Így élt, ilyen volt János szerzetes, aki nem csak szavakkal, hanem tettekkel is szolgálta Istent és embertársait, még életével is. Az ő adója az élete volt, az ő pénzérméjén nem a Császár, hanem Isten képe volt jelen és ő meg is adta annak azt, ami az övé, visszaadta neki születésekor kapott életét, de cserébe örök életet nyert a mennyek országában, mert amit Jézus Krisztus nekünk megígért, azt meg is tartja, mert: „Mester, tudjuk, hogy te igazmondó vagy.”

Imádkozzunk:

Kérünk, mindenható Istenünk, hogy mi, akiket ennek a szentségnek ereje táplál, Istenes Szent János példájára téged mindennél jobban keressünk, és ebben a világban az új ember vonásait viseljük. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!