2011. június 7., kedd

Húsvét hetedik hetének keddje


Húsvét hetedik hetének keddje


Garcias Szent Anna szűz apáca emléknapja


A Szent Őrzőangyalok emlékezete


Én vagyok a Kezdet és a Vég,

Élő vagyok, bár halott voltam,

És íme, élni fogok mindörökkön-örökké,

Alleluja.


Könyörögjünk!

Mindenható, irgalmas Istenünk, add, hogy a hozzánk eljövő Szentlélek bennünk lakjék kegyelmével és dicsőséges templomává alakítson minket. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Manifestavi nomen tuum hominibus, quos dedisti mihi de mundo.”

(János 17, 6a.)

„Kinyilatkoztattalak téged az embereknek, akiket e világból nekem adtál.” Jelentette ki, a mi Urunk, Jézus Krisztus az utolsó vacsorát követő főpapi imájában, amely ettől kezdve egyike a legfontosabb imáinknak, hiszen alapvető példát mutat arra, hogyan kell Mennyei Atyánkat megszólítanunk, amikor hálát akarunk adni neki, vagy kérni akarunk tőle valamit. Miről is szól ez a főpapi ima? A názáreti Mester főpapi imája bevezetője annak az áldozatnak, melyet az újszövetség örök Főpapja mutatott be a kereszten az Atyjának. A mai evangéliumi szakaszban, amelyet Szent János apostol tolmácsolásában hallgathattunk meg az ima első része. Tulajdonképpen mit tesz Jézus Krisztus? Búcsúzik, Testvéreim! Búcsúzik tanítványaitól, búcsúzik a világtól, visszatekint földi működésére, belefoglalja szenvedését és halálát is, melyet már itt tulajdonképpen nem is jövő időben mond el, hanem múlt időben, mert már befejezettnek tekint, mert már megtörtént fogad el. Az első öt versszakban saját megdicsőüléséért imádkozik. A szenvedésnek az ideje az Isten akaratából az Emberfia megdicsőülésének az időpontja lesz. A jelentet, amelyet az evangélista elénk tár, szinte lepereg tekintetünk előtt, ahogyan azt hallgatjuk, annyira szépen megjeleníti, hogy mit is tesz a Mester: A tekintetét az égre emelte, és így imádkozott. Testvéreim, amikor imádkozunk mi is hasonlóan járjunk el, emeljük mi is mindig az ég felé tekintetünket, és úgy szóljunk Istenhez. Ezzel a következő imával valójában már nagypéntek eseményeibe kapcsolódunk be, hiszen az imát követően azonnal felkel, azonnal útnak indul a Kedron patakon túlra tanítványainak kíséretében. Nekünk nem kell esti imánk után útra kelnünk csak, majd egyetlen alkalommal, amikor az életből, a halálba indulunk, és akkor legyen délelőtt, vagy délután, mindig egy rövid ideig tartó éjszaka fog következni, mindig átmegyünk mi is a Kedron patakon túlra. Ez a szemvillanásnyi éjszakát, mindig egyre erősödő fény fog felváltani, még pedig Jézus Krisztus fénye, amelynek erőssége a mi hitünk erősségétől fog függni. Jézus Krisztus tényként kezeli, és ebből a tényből kiindulva jelenti ki, hogy eljött az Ő órája, ahogyan egyszer majd a mi óránk is el fog jönni. Sokszor emlegette ezt az órát már apostolainak, igyekezett mind jobban felkészíteni őket erre a pillanatra, de látta szemükben, hogy nem hitték el, hogy valóban bekövetkezett. Ahogy ő ebben az imában összefoglalta messiási küldetésének minden lényeges elemét, úgy foglaljuk mi is össze esti imánkban egész életünket, mert nem tudhatjuk sem az órát, sem a helyett, amikor majd számot kell adnunk életünkről és tetteinkről. A folytatásban Jézus Krisztus biztosítja, igazolja, hogy szereti az Atyát, engedelmeskedik neki, és szereti az embereket is, akiknek megváltójuk lett. Ha ebből indulunk ki, Testvéreim rendkívül könnyű dolgunk van, amikor mi is imára kulcsoljuk kezünket, és az égre emeljük tekintetünket. Nem kell mást tennünk nekünk sem, csak, amit Jézus Krisztus tett, igazolnunk kell, hogy szeretjük az Atyát, igazolnunk kell, hogy szeretjük és követtük a Fiút, igazolnunk kell, hogy a Szentlélek vezérelte minden tettünket, minden gondolatunkat, minden lépésünket. Azt meg már bizonyítanunk sem kell, hogy szeretjük az embereket, szeretjük a családunkat, szeretjük a Testvéreinket, mert az Atya úgy is tudja minden gondolatunkat, minden tettünket, minden pillantásunkat. Az evangéliumi szakasz folytatásában a Fiú azt kéri Mennyei Atyjától, hogy dicsőítse meg őt embersége szerint is, hiszen istensége miatt erre nincs szüksége, de mivel felvette a mi emberségünket, anyagi megnyilvánulásának erre feltétlen szüksége van már csak azért is, mert hiszen földi fáradozása éppen az Atya megdicsőítését szolgálta a kezdettől a végéig, Alfától az Omegáig. A főpapi ima második részében az Atya irgalmába ajánlja apostolait, akik elfogadták tanítását. Három okból is szükségesnek tartja, hogy ebben az órában, ebben a pillanatban kérjen valamit azok számára, akik itt maradnak látszólag árván, hiszen őket a Családjának tartotta. Nekünk sem kell Testvéreim legtöbbször másért imádkoznunk, másért fohászkodnunk, mint családtagjainkért, hiszen ők a legfontosabbak számunkra, hiszen ők azok, akik itt maradnak látszólag árván, kiszolgáltatottan, bánatosan. A három közül az első ok, mert ők az Atyáé, és Jézus Krisztusé, tudniillik egészen különleges módon odaadták életüket az evangéliumnak, elhagytak mindent családot, munkát, biztonságot, nyugalmat, csak azért, hogy megvalósítsák a Megváltás misztériumát. Másodszor azért, mert bennük Jézus Krisztus megdicsőült, hittel fogadták be tanítását, és hamarosan a Szentlélek erejével felvértezve tanúi lesznek Jézus Krisztus diadalmas hitének az egész világon, ahogyan mi magunk is keresztény katolikus hívek befogadtuk a tanítást, és a Szentlélek erejével a bérmálkozás után megkezdtük hirdetni a názáreti Mester tanítását. Végezetül azért, mert ők még ebben a világban vannak, míg Jézus Krisztus eltávozik tőlük, s nem lesz többé állandó személyes vigasztalójuk, erősítőjük. Kettőt kér a Mennyei Atyjától tanítványai számára, majd: „Tartsd meg őket a nevedben!” Krisztusban szeretett Testvéreim! A főpapi ima azt is megvilágítja, hogy a hívő keresztény ember békességben és nyugalomban elszámolhat élete végén mindenről az irgalmas Mennyei Atya előtt. Ennek tudata és értünk is felhangzó kérése mindig kell, hogy annyi erőt adjon számunkra, hogy soha egy pillanatra se csüggedjünk, soha egy pillanatra se veszítsük el, vagy inogjon meg hitünk ebben a szeretet kapcsolatban. Egy nálunk Bátán szájról szájra járó szólás úgy tartja, hogy: Úgy kell dolgoznunk, mintha örökké élnénk, és úgy kell imádkoznunk, mintha rögtön meghalnánk. Ez legyen Testvéreim minden este a mi főpapi imánk lényege, ne félelemben, ne kétségek közepette tegyük meg ezt, hanem úgy, ahogy ő tette azon az éjszakán. Már felkészült rá, hogy néhány óra múlva elfogják és meghal. Élete utolsó perceiben mintegy elszámol arról, hogy miként teljesítette küldetését. Már most kijelenti, hogy küldetésének hűséges teljesítésével, az igazság tanításának átadásával és az Atya megismertetésével dicsőséget szerzett Istennek, pedig az igazi engedelmesség utolsó nagy próbája még hátravan. A szenvedés és a halál önként vállalása szerzi meg majd a legnagyobb dicsőséget az Atyának, aki éppen ezt az önfeláldozó engedelmességet kéri a Fiútól. Jézus engedelmessége pedig kiérdemli, hogy az Atya is megdicsőítse őt azáltal, hogy feltámasztja a halálból. Tegyük fel mi is Testvéreim a következő kérdést minden este lefekvés előtt magunknak! Vajon az én életem megdicsőíti-e Istent? Őszinte szívvel, és bátor lélekkel adjunk magunknak választ erre, mielőtt álomra hajtanánk fejünket. De még azt is megkérdezhetjük magunktól, ha teljesen őszinték akarunk lenni, és nyugodt szívvel akarunk nyugovóra térni: Vajon keresem-e és teljesítem-e Istentől kapott küldetésemet? Ha bizonytalan lennék ennek megválaszolásában, akkor tegyünk erős fogadalmat arra nézve, hogy a következő napunkat, melyet Isten akaratából, ha ránk virraszt, ennek szellemében fogjuk megkezdeni és befejezni is, hogy a következő válaszadáskor már tudjuk, hogy mit kell rá felelnünk! Életünk és munkánk során is Jézus Krisztus Atyjához szóló szavai szerint igyekezünk megfelelni a világ és az emberek elvárásának, mert ez akkor meg fog felelni Isten elvárásának is: „Kinyilatkoztattalak téged az embereknek, akiket e világból nekem adtál.”


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, magunkhoz vettük a szent áldozat ajándékát. Alázattal kérünk, hogy növelje szeretetünket az, amit szent Fiad az ő emlékezetére cselekednünk rendelt. Aki él és uralkodik mindörökkön-örökké.

Ámen!


2011. június 6., hétfő

Húsvét hetedik hetének hétfője


Húsvét hetedik hetének hétfője


Magdeburgi Szent Norbert rendalapító püspök emléknapja


Munkás Szent József emlékezete


Megerősít majd titeket a Szentlélek ereje,

Amikor leszáll rátok,

És tanúságot tesztek rólam,

A föld végső határáig, alleluja.


Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, szálljon reánk a Szentlélek ereje, hogy akaratodat hűséges lélekkel kövessük, és vallásos életünkkel meg is valósítsuk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Hæc locutus sum vobis, ut in me pacem habeatis.”

(János 16, 33a.)

„Mindezt azért mondtam nektek, hogy békességet találjatok bennem.” Fejezi be a mi Urunk, Jézus Krisztus az utolsó vacsorán tartott beszédét tanítványainak, hogy megnyugtassa őket, és biztosítsa a felől azokat, hogy nem maradnak árván. A beszéd végére az apostolok úgy érzik, hogy teljesen átlátják és értik a názáreti Mester szavait, és küldetését, és igyekeznek is mind a tizenegyen bizonygatni, hogy most már teljes odaadással vele vannak és soha semmilyen körülmények között el nem hagyják őt. Jézus Krisztus felbuzdulásukat nagyon gyorsan le is hűti, hogy ezzel visszazökkentse őket abba az állapotba, amely látszólag bizonytalanság, de még mindig jobb ez a fajta bizonytalanság, mint a túlzott magabiztosság, mint a túlzott önteltség, amely nagyon gyakran elhamarkodott kijelentésekre és cselekedetekre sarkalja nemcsak az apostolokat, hanem bennünket, mai híveit is. Szinte már-már cinikus a feléjük szegezett kérdés: „Most hisztek?” Ezt a kérdést mi is tegyük fel gyorsan magunknak ugyanilyen cinizmussal. Emlékezzünk csak rá Testvéreim, tegnap Urunk Mennybemenetelét ünnepeltünk, egyházközségünk pedig idei elsőáldozását is tartotta egyben. Az impozáns szertartás, a gyermekek felkészültsége, áhítatta, a sok szülő és hozzátartozó mind-mind azt hitethetné el velünk, hogy immár új korszak kezdődik Egyházközségünk életében, hogy immár ismét mennyien hisznek, aztán a következő alkalommal már ismét alig lesznek a padsorokban. Pontosan erre utal Jézus Krisztus is a következő mondatával: „Eljön az óra – már el is jött, amikor szétszéledtek, ki-ki a mag útján, és engem magamra hagytok.” Valóban jól látja a názáreti Mester a mi emberi természetünket és ez alól az apostolok sem voltak kivételek, de ő éppen ezt akarta, hogy ne legyenek kivételek, hanem olyanok legyenek, mint bármelyik másik ember a földön. Így léphetünk mi magunk is a helyükbe két ezer évvel később a magunk tökéletlenségével, emberiességével, hibáival, gyarlóságunkkal. De nemcsak erre utalnak szavai, hanem arra is, hogy bár magára hagyják az apostolai a kritikus pillanatokban, de ő még sem lesz egyedül, mert az Atya mindig velünk van. A Mennyei Atyánk mindig a gyermekeivel van, Egyszülött Fiával és rajta keresztül minden benne hívővel. Az utolsó vacsora beszédei éppen ezt világítják meg, ezt a titokzatos kapcsolatát az Atyával, és a Szentlélekkel. Ezért lehetséges az, hogy az apostolokban feldereng valami az ő mennyei származásáról, amit ekkor még csak így fejeznek ki: Istentől jöttél és mindent tudsz. Így volt ez egyházközségünkben is tegnap, amikor az első szentáldozásban szinte mindenki érezte, hogy Jézus Krisztus szent teste és vére valóban átváltozik az oltáron, valóban beleköltözik a kis madár módjára kitátott szájú gyermekek lelkébe. Érdekes volt látni, hogy apró nyelvükkel milyen óvatosan, milyen félve vették magukhoz a szent testet, és milyen büszkén mentek vissza a padba az áldozás után, úgy, mint a sokszor irigyelt felnőttek. Ilyenkor ünnepek alkalmával könnyű, és nemes a szent testet magunkhoz venni, de a hétköznapok próbatételei már megnehezítik ezt és akkor bizony nagyon könnyen rámondják az emberek, hogy most nem megyek szentmisére, most nem áldozom, mert egy jó film megy a tévében, most a barátnőm jön hozzám, most apukámmal inkább fagyizni megyünk. Ekkor kell felhangzania bennünk Jézus Krisztus mai evangéliumi szakaszban felhangzó figyelmeztetésének, hogy hitünket még nehézségek árán is meg kell őriznünk, sőt igazán nehézségek idején, amikor komoly áldozatot kell hoznunk érte, akkor kell a hitet felmutatnunk önmagunknak és embertársainknak. A hitünk ezeken a nehézségeken keresztül edződik erőssé, válik múlhatatlanná. Mert nem szabad egy pillanatra sem megfeledkeznünk arról, hogy az igazán komoly megpróbáltatások még ezek után fognak következni, és ezekben a megpróbáltatásokban nem fogunk tudni helytállni a magunk erejéből, csak a Szentlélek gondoskodó ereje által. A hit teljességét majd akkor nyerjük el, ha visszagondolunk arra, hogy Jézus Krisztust az Atya nem hagyta el akkor sem, amikor látszólag egész műve megsemmisülni látszott. Isten akkor mutatta magát igazán Gondviselő Atyának, amikor Jézus Krisztust feltámasztotta a halálból. Krisztusban szeretett Testvéreim életünk során nagyon sok fájdalom, nagyon sok kudarc és csalódás ér mindannyiunkat, sokszor olyan mértékűek, hogy azt hisszük, hogy az Isten elhagyott, magára hagyott bennünket és többé már nem törődik vétkes gyermekével. De ez nem így van, az Isten nem azért a világ teremtője, hogy minden ember számára gondtalan életet biztosítson, hogy életutunkból minden nehézséget, minden akadályt elhárítson. Isten azért a világ teremtője, mert a benne végsőkig kitartó embereknek odanyújtja, ahogy Egyszülött Fiának is odanyújtotta a Feltámadás reménységét. Figyelmeztet, hogy nevéért külön is üldöztetést fogunk szenvedni, külön és válogatott fájdalmakat, nehézségeket fogunk szenvedni, de amikor ezeket érezzük a testünkön, a lelkünkön, akkor ne arra gondoljunk, hogy magunkra vagyunk hagyva, hanem bízzatok, mert ő legyőzte a mi nevünkben a világot, és általa mi is legyőzhetjük a világot. Testvéreim az idő elérkezett, már majdnem hogy az utolsó órában vagyunk. A világ a saját romlása felé rohan és nincs, aki megállítsa, ha így folytatódik maga a föld válik a pokollá. Egyszer egy bölcs a dolgozószobájában tartott egy hatalmas ingaórát, amely minden órában ünnepélyes lassúsággal, de ugyanakkor nagy dörgések közepette szólalt meg.
- Nem zavarja? – kérdezte egyszer az egyik diákja.
Nem – válaszolta a bölcs -, mert így minden órában meg kell kérdeznem magamtól, hogy mit csináltam az elmúlt órában. Járjunk el Testvéreim mi is ennek a bölcsnek a példája nyomán és tegyük fel a kérdést önmagunknak, hogy mit csináltunk az elmúlt órában. Tettünk-e valami olyasmit ami Istennek tetsző, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy a világ jelenlegi folyása megváltozzon, hogy a végre a hétköznapjaink is olyan ünnepekké váljanak, mint az elmúlt vasárnap, amikor gyermekek járultak szentáldozáshoz, és addig ismeretlen felnőttek lépték át a templom küszöbét. Mindezt Testvéreim nem szemrehányásként akartam nektek mondani, hanem csak azért, amiért a názáreti Mester is elmondta beszédét az utolsó vacsorán tanítványainak: „Mindezt azért mondtam nektek, hogy békességet találjatok bennem.” Ezt kívánom én is nektek és a hat fiatal első áldozó gyermeknek is, hogy békességet találjanak Jézus Krisztusban.


Imádkozzunk:

Kérünk, Istenünk, légy irgalmas a te népedhez, és minket, akiket a mennyei misztériumokba beavattál, vezess át a régiből az új életre. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. június 5., vasárnap

Urunk Mennybemenetele


Urunk Mennybemenetelének főünnepe


Wessexi Szent Bonifác vértanú püspök emléknapja


Az elsőáldozás emlékezete


Galileai férfiak!

Mit néztek csodálkozva az égre?

Ahogyan szemetek láttára Jézus a mennybe ment,

Úgy jön el egykor ismét, alleluja.


Könyörögjünk!

Mindenható Istenünk, hadd ujjongjunk szent örömmel és hadd vigadjunk gyermeki hálaadással, mert szent Fiadnak, Krisztusnak mennybemenetele a mi fölemelkedésünk: ahová ugyanis a Fő eljutott dicsőségben, oda kapott meghívást az egész test, az Egyház reménységben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Euntes ergo docete omnes gentes.”

(Máté 28, 19a.)

„Ezért most menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet!” Utasítja tanítványait, mind a tizenegyet a Galileai hegyen, a mi Urunk, Jézus Krisztus Máté apostol evangéliumának utolsó fejezetének, utolsó szakaszában. Az apostolok pedig követték a názáreti Mester szavait és útnak indultak. Útnak, amely út ma is tart, és nem is ér itt véget a mi életünkben, hanem megy tovább a jövőbe, mert az egy ilyen út, egy ilyen küldetés. Isten Igéje, Jézus Krisztus szava a tanítványok élőláncolatán, élő tanúságtételén keresztül immár több ezer éve hatékonyan működik világunkban, eljutva a föld legeldugottabb szegletébe is. A mi lakóhelyünk Báta is egy ilyen eldugott szeglete a világnak, de számunkra a legdrágább, a legszebb, a legfontosabb szeglete. Az evangéliumban felhangzó mondat ma is utasításként hangzik fel a Jézus Krisztust képviselő pap ajkairól. A tanítványok Testvéreim pedig mi magunk vagyunk. Az evangéliumi kép még abban is hiteles, hogy itt vagyunk a mi szent hegyünkön a Klastrom-hegyen. Azon magaslaton, ahol sok ezer éve él már ember, mert mindig érezte még Jézus Krisztus ideje előtt is, hogy ez a hely nem közönséges, Istenhez közeli hely. Ha belegondolunk abba, hogy 1093-ban Szent László királyunk miért éppen ide építetett monostort, amelyet Szent Mihály arkangyal védelmébe ajánlott, akkor biztosan tanácstalanul tárjuk szét karunkat. Nehéz belegondolni, hogy mi motivált egy olyan hatalmas királyt, mint Szent László arra, hogy éppen ezen a helyen, a világtól eldugva bencés monostort alapítson. A történeti forrásokból ugyan tudjuk, hogy egyik oka az lehet, hogy a környéken élő fél besenyő népek nehezen akartak áttérni a keresztény hitre. A sárköz, a sárvíz és a Duna találkozásában elterülő mocsaras erdőség kiváló menedéke volt minden törvény elől elbújni akaró ember számára. Szent László által idetelepített bencések azonban sikeresen térítették meg még ezeket a bujdosó pogány népeket is. Az erő, amely küldetésüket segítette ennek a szenthelynek a kisugárzásából származott. Óriási megtiszteltetés nekünk ma élő utódaiknak, hogy mi is itt állhatunk ezen a hegyen, itt szívhatjuk magunkba Isten alkotó erejének kisugárzását. Nincs az a háborgó lélek Testvéreim, amelyik itt ezen a helyen nem talál nyugalomra, békére. Itt még a fák levelein átszűrődő fénynek is más a játéka, más a varázsa. Érdemes ide feljönni egyedül, vagy csoportosan, hogy csendben szemlélődve, imádkozva valóban közelebb kerüljünk a teremtéshez, és a Teremtő Urunkhoz, az Istenhez. De nemcsak mi kerülünk közelebb őhozzá, amikor itt vagyunk, amikor kinyitjuk szívünk ajtaját, hanem maga az Isten is lejön közénk ide erre a szent helyre, mert ő is szereti a békét, a nyugalmat, azt, amit nekünk Teremtett. Ha a zsidóknak, ha a zsidókból kereszténnyé lett apostoloknak, galileai férfiaknak az a hegy volt a szent, akkor nekünk, Bátaiaknak ez a hegy a szent. Nekünk innen megy a mennybe a mi Urunk, Jézus Krisztus! Nekünk innen szól hozzánk: „Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön.” A mai ünnep sokszorosan ünnep nekünk már a szentmisére való bevonulás, sőt az azt megelőző sürgés-forgás is jelezte, hogy nem akármi van ma itt készülőben. Sokan eljöttek ide a hegyre, hogy lássák a napsugarakon égbe emelkedő názáreti Mestert, vagy, hogy meghallják annak jövőre néző biztató szavait. Sokan eljöttek ma ide olyanok is, akik máskor nem szoktak. Kíváncsiskodok, hozzátartózok, barátok, ismerősök. Bizony jó volt új arcokat látni, főként új gyermekek arcát. A hat elsőáldozó ma először életében találkozott a mennybe készülő Úr Jézus Krisztussal. Láttam, figyeltem az arcukat, szemmel követtem minden mozdulatukat. A szertartás némi félelemmel töltötte el őket, a betanult szöveg miatt némi izgalom uralta vonásaikat. Látszott minden rezdülésükből, hogy meg akarnak felelni elsősorban önmaguknak, szüleiknek, hitoktatójuknak, az apátnak, másodsorban Jézus Krisztusnak. A szertartás csúcspontján az áldozáskor hirtelen felszabadultak lettek. Az izmok görcsei feloldódtak, a lélek félelme eltűnt a tekintetekből. A várakozó csoda lelkülete uralta pillantásukat, ahogy az apát felemelte feléjük a kis kerek fehér ostyát, és ahogy várták kitátott szájjal, bizonytalanul kidugott nyelvükkel a találkozást az Isten Fiával. Egy biztos ez a pillanat megismételhetetlen pillanat minden ember, minden gyermek életében, az első áldozás varázsa mindig utolérhetetlen. Az átváltozás, a csoda azonnal és visszavonhatatlanul végbemegy az Isten és gyermekei között. A padokban ülő nem elsőáldozó gyermekek izgatottan figyelték mi történik társaikkal, mi az csoda, amelyben részesülhetnek, és mi az amiből ők most kimaradnak. Láttam, hogy többen is elindulnak az áldozók után és szüleik csak nehezen tudják visszahívni őket a padokba. A csoda őket is megérintette, a csoda őket is hívta és ez ekkor ezekben a pillanatokban tisztán látható és érezhető volt. A gyermek lelke mindig őszinte reakció. A gyermek mindig Isten után akar menni, csak a felnőtt világ az, amely fékezi, visszatartja, elfordítja a helyes útról. A felnőttek élete, a nem példamutató élet az, amely tönkreteszi a gyermekeket. A szülők, a nagyszülők határozott példamutatása, és hitvallása az, amely a helyes úton tarthatja a gyermekeket. A hiba Testvéreim sosem a gyermekekben van, hanem bennünk felnőttekben. Mi vagyunk, akik engedjük ellaposodni hitüket, ellaposodni érzelmeiket, mi vagyunk, akik rossz példával megfertőzzük a saját jövőnket. Számomra is felemelő érzés volt velük együtt újra mondani hitvallásunkat. Jól eső érzés volt, amikor az egyik nagyszülő azt mondta, hogy „na, megjött a kedvencem”, és ezt rám értette, mert a kis unoka, így hívott engem odahaza. Jól eső érzés volt, amikor a másik elsőáldozó azt mondta édesanyjának: „Én ismerem ezt a pap bácsit, ez a te főnököd!” Örömmel korrigáltam ki, hogy én nem vagyok pap bácsi, de a fiú csak kötötte az ebet a karóhoz, és azt mondta: „Nekem ő pap bácsi, és vele akarok le fényképeszkedni.” A harmadik elsőáldozó nagypapája azzal jött hozzám, hogy unokája szeretne jönni ministrálni, de mert nekem szólni emiatt. Bátran buzdítottam hát, ahogy az apát úr is, hogy a templom mindig nyitva áll előttük, Jézus Krisztusnak nincs nyári szünete, őt mindig itt van, ahogy az evangéliumi szakasz utolsó mondatában meg is ígérte nekünk a názáreti Mester: „És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!” Az első áldozás sose legyen egyben az utolsó áldozás is! Ne úgy legyen, hogy amikor sok évvel később öregkorban, betegségben újra találkozik Istennel, ne azt kelljen bevallania a gyóntató atyának, hogy utoljára akkor gyónt és áldozott, amikor elsőáldozáshoz járult. A negyedik kisleány, akit ráadásul tegnap kereszteltünk nem is szólt, csak nézett fel rám nagybarna szemeivel, amely többet mondott minden szónál. Egy másik szülő keresztelést jelentett be, amely szintén mindig öröm az egyházközség számára. Ezen a napon, bár Urunk, Jézus Krisztus mennybe ment, de rögtön vissza is tért közénk, mert nélküle ezek a csodák, ezek a pillanatok nem történtek volna meg. Ezen a napon a templom otthona lett ennek a hat gyermeknek, és a kezükbe kapott emléklapra pillantva később mindig ez a pillanat fog eszükbe jutni. Ez a valódi csoda boldogságot adni és kapni. Ma nem csak a béke jelével köszöntöttük egymást, hanem a boldogság és szeretet jelével is. És a hat gyermekből négy romagyermek volt, de ma itt nem számított nemzeti hova tartózás, bőrszín, vagy bármi más, ami szétválasztott volna bennünket. Ma Jézus Krisztus szeretetében egyesültünk, sőt talán vele együtt egy kicsit a mennybe is mentünk. Egy azonban biztos Krisztusban szeretett Testvéreim, ma mi nem jártunk úgy, mint az a remete, akinek történetét most elmondom: Egy kopár, sziklás sivatagban élt két remete. Találtak két barlangot, amelyek egymással szemben álltak. Évekig tartó imádkozás és hosszú önsanyargatás után az egyik remete úgy gondolta, hogy elérte a tökéletességet. A másik remete meglehetősen jámbor volt, jólelkű és megbocsátó. Megállt beszélgetni a ritkán arra járó zarándokokkal, vigaszt és menedéket nyújtott azoknak, akik eltévedtek és azoknak, akik valahonnan menekültek.
- Ez mind az elmélkedésből és az imádkozásból elvett idő – gondolta az első remete, aki nehezményezte a másik mulasztását.
Hogy látható módon megmutassa neki, mennyire távol áll még a tökéletességtől, elhatározta, hogy minden alkalommal, amikor a másik bűnt követ el, egy követ helyez a saját barlangja elé.
Néhány hónappal később a barlang előtt tömör, szürke kövekből épült fal emelkedett. És ő bennmaradt befalazva. A mai napon mi nem falat emeltünk, hanem igyekeztünk falat bontani, és ha ez csak pár családnál is járt sikerrel, akkor is csodát vittünk végbe. Ha a hat gyermekből, amely most elsőáldozó volt, csak három jár vissza rendszeresen vasárnaponként a szentmisére, ha csak három folytatja hittani tanulmányait a bérmálásig, már akkor is nyertünk három lelket, három későbbeni családot, amely sokat számít majd a végső elszámolásnál. Végül a mai nap tanulsága is a következő. Hétköznapjainkban is keresztényként kell élni, nem pedig csak vasárnap, mikor szentmisére jövünk. Úgy kell élnünk, hogy meglássák rajtunk azt, hogy keresztények vagyunk, és hogy szeretjük egymást. Úgy kell élnetek nektek is gyerekek, hogy társaitok, tanáraitok elmondhassák rólatok: ezeken meglátszik, hogy hittanosok, hogy templomba járnak, mert rendesebben viselkednek, szorgalmasabban tanulnak. Úgy kell élnetek nektek, Testvéreim, akik valamilyen munkahelyen dolgoztok, hogy meglássák rajtatok: nem a pénznek éltek, hanem Isten áll életetek középpontjában. Úgy kell élnetek nektek, idősebb Testvéreim, hogy meglássák rajtatok az élet értelmét és célját, hogy keresztény derűvel fogadjátok az élet alkonyát, mert biztos a hitetek, hogy van folytatás odaát. Ez, azaz út, azaz egyszerű út, mely Jézus Krisztussal együtt a mennybe, a Szentháromság isteni közösségébe vezet bennünket. Ezért ennek a vasárnapnak visszhangjaként vigyétek haza otthonaitokba és hétköznapjaitokba az angyalok és Jézus Krisztus figyelmeztetését: "Miért álltok itt égre emelt tekintettel? - menjetek el az egész világra, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet!"


Imádkozzunk:

Mindenható, örök Isten, te minket már a földön mennyei eledellel táplálsz. Add, hogy áldozatos buzgósággal törekedjünk a mennybe, ahová már fölvetted emberi természetünket. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!