Urunk Mennybemenetele

Urunk Mennybemenetelének főünnepe

Wessexi Szent Bonifác vértanú püspök emléknapja

Az elsőáldozás emlékezete

Galileai férfiak!

Mit néztek csodálkozva az égre?

Ahogyan szemetek láttára Jézus a mennybe ment,

Úgy jön el egykor ismét, alleluja.

Könyörögjünk!

Mindenható Istenünk, hadd ujjongjunk szent örömmel és hadd vigadjunk gyermeki hálaadással, mert szent Fiadnak, Krisztusnak mennybemenetele a mi fölemelkedésünk: ahová ugyanis a Fő eljutott dicsőségben, oda kapott meghívást az egész test, az Egyház reménységben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Euntes ergo docete omnes gentes.”

(Máté 28, 19a.)

„Ezért most menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet!” Utasítja tanítványait, mind a tizenegyet a Galileai hegyen, a mi Urunk, Jézus Krisztus Máté apostol evangéliumának utolsó fejezetének, utolsó szakaszában. Az apostolok pedig követték a názáreti Mester szavait és útnak indultak. Útnak, amely út ma is tart, és nem is ér itt véget a mi életünkben, hanem megy tovább a jövőbe, mert az egy ilyen út, egy ilyen küldetés. Isten Igéje, Jézus Krisztus szava a tanítványok élőláncolatán, élő tanúságtételén keresztül immár több ezer éve hatékonyan működik világunkban, eljutva a föld legeldugottabb szegletébe is. A mi lakóhelyünk Báta is egy ilyen eldugott szeglete a világnak, de számunkra a legdrágább, a legszebb, a legfontosabb szeglete. Az evangéliumban felhangzó mondat ma is utasításként hangzik fel a Jézus Krisztust képviselő pap ajkairól. A tanítványok Testvéreim pedig mi magunk vagyunk. Az evangéliumi kép még abban is hiteles, hogy itt vagyunk a mi szent hegyünkön a Klastrom-hegyen. Azon magaslaton, ahol sok ezer éve él már ember, mert mindig érezte még Jézus Krisztus ideje előtt is, hogy ez a hely nem közönséges, Istenhez közeli hely. Ha belegondolunk abba, hogy 1093-ban Szent László királyunk miért éppen ide építetett monostort, amelyet Szent Mihály arkangyal védelmébe ajánlott, akkor biztosan tanácstalanul tárjuk szét karunkat. Nehéz belegondolni, hogy mi motivált egy olyan hatalmas királyt, mint Szent László arra, hogy éppen ezen a helyen, a világtól eldugva bencés monostort alapítson. A történeti forrásokból ugyan tudjuk, hogy egyik oka az lehet, hogy a környéken élő fél besenyő népek nehezen akartak áttérni a keresztény hitre. A sárköz, a sárvíz és a Duna találkozásában elterülő mocsaras erdőség kiváló menedéke volt minden törvény elől elbújni akaró ember számára. Szent László által idetelepített bencések azonban sikeresen térítették meg még ezeket a bujdosó pogány népeket is. Az erő, amely küldetésüket segítette ennek a szenthelynek a kisugárzásából származott. Óriási megtiszteltetés nekünk ma élő utódaiknak, hogy mi is itt állhatunk ezen a hegyen, itt szívhatjuk magunkba Isten alkotó erejének kisugárzását. Nincs az a háborgó lélek Testvéreim, amelyik itt ezen a helyen nem talál nyugalomra, békére. Itt még a fák levelein átszűrődő fénynek is más a játéka, más a varázsa. Érdemes ide feljönni egyedül, vagy csoportosan, hogy csendben szemlélődve, imádkozva valóban közelebb kerüljünk a teremtéshez, és a Teremtő Urunkhoz, az Istenhez. De nemcsak mi kerülünk közelebb őhozzá, amikor itt vagyunk, amikor kinyitjuk szívünk ajtaját, hanem maga az Isten is lejön közénk ide erre a szent helyre, mert ő is szereti a békét, a nyugalmat, azt, amit nekünk Teremtett. Ha a zsidóknak, ha a zsidókból kereszténnyé lett apostoloknak, galileai férfiaknak az a hegy volt a szent, akkor nekünk, Bátaiaknak ez a hegy a szent. Nekünk innen megy a mennybe a mi Urunk, Jézus Krisztus! Nekünk innen szól hozzánk: „Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön.” A mai ünnep sokszorosan ünnep nekünk már a szentmisére való bevonulás, sőt az azt megelőző sürgés-forgás is jelezte, hogy nem akármi van ma itt készülőben. Sokan eljöttek ide a hegyre, hogy lássák a napsugarakon égbe emelkedő názáreti Mestert, vagy, hogy meghallják annak jövőre néző biztató szavait. Sokan eljöttek ma ide olyanok is, akik máskor nem szoktak. Kíváncsiskodok, hozzátartózok, barátok, ismerősök. Bizony jó volt új arcokat látni, főként új gyermekek arcát. A hat elsőáldozó ma először életében találkozott a mennybe készülő Úr Jézus Krisztussal. Láttam, figyeltem az arcukat, szemmel követtem minden mozdulatukat. A szertartás némi félelemmel töltötte el őket, a betanult szöveg miatt némi izgalom uralta vonásaikat. Látszott minden rezdülésükből, hogy meg akarnak felelni elsősorban önmaguknak, szüleiknek, hitoktatójuknak, az apátnak, másodsorban Jézus Krisztusnak. A szertartás csúcspontján az áldozáskor hirtelen felszabadultak lettek. Az izmok görcsei feloldódtak, a lélek félelme eltűnt a tekintetekből. A várakozó csoda lelkülete uralta pillantásukat, ahogy az apát felemelte feléjük a kis kerek fehér ostyát, és ahogy várták kitátott szájjal, bizonytalanul kidugott nyelvükkel a találkozást az Isten Fiával. Egy biztos ez a pillanat megismételhetetlen pillanat minden ember, minden gyermek életében, az első áldozás varázsa mindig utolérhetetlen. Az átváltozás, a csoda azonnal és visszavonhatatlanul végbemegy az Isten és gyermekei között. A padokban ülő nem elsőáldozó gyermekek izgatottan figyelték mi történik társaikkal, mi az csoda, amelyben részesülhetnek, és mi az amiből ők most kimaradnak. Láttam, hogy többen is elindulnak az áldozók után és szüleik csak nehezen tudják visszahívni őket a padokba. A csoda őket is megérintette, a csoda őket is hívta és ez ekkor ezekben a pillanatokban tisztán látható és érezhető volt. A gyermek lelke mindig őszinte reakció. A gyermek mindig Isten után akar menni, csak a felnőtt világ az, amely fékezi, visszatartja, elfordítja a helyes útról. A felnőttek élete, a nem példamutató élet az, amely tönkreteszi a gyermekeket. A szülők, a nagyszülők határozott példamutatása, és hitvallása az, amely a helyes úton tarthatja a gyermekeket. A hiba Testvéreim sosem a gyermekekben van, hanem bennünk felnőttekben. Mi vagyunk, akik engedjük ellaposodni hitüket, ellaposodni érzelmeiket, mi vagyunk, akik rossz példával megfertőzzük a saját jövőnket. Számomra is felemelő érzés volt velük együtt újra mondani hitvallásunkat. Jól eső érzés volt, amikor az egyik nagyszülő azt mondta, hogy „na, megjött a kedvencem”, és ezt rám értette, mert a kis unoka, így hívott engem odahaza. Jól eső érzés volt, amikor a másik elsőáldozó azt mondta édesanyjának: „Én ismerem ezt a pap bácsit, ez a te főnököd!” Örömmel korrigáltam ki, hogy én nem vagyok pap bácsi, de a fiú csak kötötte az ebet a karóhoz, és azt mondta: „Nekem ő pap bácsi, és vele akarok le fényképeszkedni.” A harmadik elsőáldozó nagypapája azzal jött hozzám, hogy unokája szeretne jönni ministrálni, de mert nekem szólni emiatt. Bátran buzdítottam hát, ahogy az apát úr is, hogy a templom mindig nyitva áll előttük, Jézus Krisztusnak nincs nyári szünete, őt mindig itt van, ahogy az evangéliumi szakasz utolsó mondatában meg is ígérte nekünk a názáreti Mester: „És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!” Az első áldozás sose legyen egyben az utolsó áldozás is! Ne úgy legyen, hogy amikor sok évvel később öregkorban, betegségben újra találkozik Istennel, ne azt kelljen bevallania a gyóntató atyának, hogy utoljára akkor gyónt és áldozott, amikor elsőáldozáshoz járult. A negyedik kisleány, akit ráadásul tegnap kereszteltünk nem is szólt, csak nézett fel rám nagybarna szemeivel, amely többet mondott minden szónál. Egy másik szülő keresztelést jelentett be, amely szintén mindig öröm az egyházközség számára. Ezen a napon, bár Urunk, Jézus Krisztus mennybe ment, de rögtön vissza is tért közénk, mert nélküle ezek a csodák, ezek a pillanatok nem történtek volna meg. Ezen a napon a templom otthona lett ennek a hat gyermeknek, és a kezükbe kapott emléklapra pillantva később mindig ez a pillanat fog eszükbe jutni. Ez a valódi csoda boldogságot adni és kapni. Ma nem csak a béke jelével köszöntöttük egymást, hanem a boldogság és szeretet jelével is. És a hat gyermekből négy romagyermek volt, de ma itt nem számított nemzeti hova tartózás, bőrszín, vagy bármi más, ami szétválasztott volna bennünket. Ma Jézus Krisztus szeretetében egyesültünk, sőt talán vele együtt egy kicsit a mennybe is mentünk. Egy azonban biztos Krisztusban szeretett Testvéreim, ma mi nem jártunk úgy, mint az a remete, akinek történetét most elmondom: Egy kopár, sziklás sivatagban élt két remete. Találtak két barlangot, amelyek egymással szemben álltak. Évekig tartó imádkozás és hosszú önsanyargatás után az egyik remete úgy gondolta, hogy elérte a tökéletességet. A másik remete meglehetősen jámbor volt, jólelkű és megbocsátó. Megállt beszélgetni a ritkán arra járó zarándokokkal, vigaszt és menedéket nyújtott azoknak, akik eltévedtek és azoknak, akik valahonnan menekültek.
- Ez mind az elmélkedésből és az imádkozásból elvett idő – gondolta az első remete, aki nehezményezte a másik mulasztását.
Hogy látható módon megmutassa neki, mennyire távol áll még a tökéletességtől, elhatározta, hogy minden alkalommal, amikor a másik bűnt követ el, egy követ helyez a saját barlangja elé.
Néhány hónappal később a barlang előtt tömör, szürke kövekből épült fal emelkedett. És ő bennmaradt befalazva. A mai napon mi nem falat emeltünk, hanem igyekeztünk falat bontani, és ha ez csak pár családnál is járt sikerrel, akkor is csodát vittünk végbe. Ha a hat gyermekből, amely most elsőáldozó volt, csak három jár vissza rendszeresen vasárnaponként a szentmisére, ha csak három folytatja hittani tanulmányait a bérmálásig, már akkor is nyertünk három lelket, három későbbeni családot, amely sokat számít majd a végső elszámolásnál. Végül a mai nap tanulsága is a következő. Hétköznapjainkban is keresztényként kell élni, nem pedig csak vasárnap, mikor szentmisére jövünk. Úgy kell élnünk, hogy meglássák rajtunk azt, hogy keresztények vagyunk, és hogy szeretjük egymást. Úgy kell élnetek nektek is gyerekek, hogy társaitok, tanáraitok elmondhassák rólatok: ezeken meglátszik, hogy hittanosok, hogy templomba járnak, mert rendesebben viselkednek, szorgalmasabban tanulnak. Úgy kell élnetek nektek, Testvéreim, akik valamilyen munkahelyen dolgoztok, hogy meglássák rajtatok: nem a pénznek éltek, hanem Isten áll életetek középpontjában. Úgy kell élnetek nektek, idősebb Testvéreim, hogy meglássák rajtatok az élet értelmét és célját, hogy keresztény derűvel fogadjátok az élet alkonyát, mert biztos a hitetek, hogy van folytatás odaát. Ez, azaz út, azaz egyszerű út, mely Jézus Krisztussal együtt a mennybe, a Szentháromság isteni közösségébe vezet bennünket. Ezért ennek a vasárnapnak visszhangjaként vigyétek haza otthonaitokba és hétköznapjaitokba az angyalok és Jézus Krisztus figyelmeztetését: "Miért álltok itt égre emelt tekintettel? - menjetek el az egész világra, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet!"

Imádkozzunk:

Mindenható, örök Isten, te minket már a földön mennyei eledellel táplálsz. Add, hogy áldozatos buzgósággal törekedjünk a mennybe, ahová már fölvetted emberi természetünket. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!