2011. január 8., szombat

Vízkereszt utáni szombat


Vízkereszt utáni szombat köznapja


Chozibai Szent György remete szerzetes


A Boldogságos Szűz Mária szombati emlékezete


Az Isten elküldte a Fiát, aki asszonytól született,

Hogy a fogadott fiúságot elnyerjük.


Könyörögjünk!

Mindenható, örök Isten, egyszülött Fiad által új teremtménnyé alkottál minket, mert őbenne emberi természetünk egyesült veled. Add, hogy kegyelmedből szívünkben is hasonlítsunk őhozzá! Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Non sum ego Christus : sed quia missus sum ante illum.”

János 3, 28b)

„Én nem vagyok a Messiás, hanem csak az ő előfutára.” Jelenti ki Keresztelő Szent János azoknak a zsidóknak, akik azzal a céllal mentek hozzá, hogy közte és Jézus Krisztus között ellentétet verjenek. Nem valódi a féltékenységük Jézus Krisztusra és nem valódi a féltésük sem, amivel Keresztelő Szent Jánost látszólag támogatni szeretnék. Valójában egy nagyon ravasz próbálkozás ez arra nézve, hogyan tudnák Jánost Jézussal szembe fordítani. Keresztelő Szent János, akiről maga Jézus Krisztus nyilatkozta ki tanítványainak, hogy ő a legnagyobb, aki földi asszonytól született erre a világra. És Jánosnak valóban nagyon nagy ereje, nagyon nagy hatalma és nagyon nagy tekintélye volt a zsidóság kőrében, de ő ezt a tekintélyt, ezt az eredményt nem saját céljaira, saját vágyaira akarja felhasználni, hanem mindent, egész életét aláveti Jézus Krisztus útjának, küldetésének kiépítésére. Már-már nem is emberi ez az alázat, ez az alárendeltségi tudat, hiszen hasonló esetben szinte mindenki elbukott volna, mert nem lett volna képes egy közönséges ember arra, hogy az általa elért sikert és eredményt csak úgy odadobja valakinek, aki utána jön. Csakhogy János születésétől fogva tudta, hogy az ő élete igazából nem is az övé, mert emberi tudással, mértékkel, ő meg sem születhetett volna. Keresztelő Szent János ezt a tényt, sohasem felejtette el és így volt képes mindent alárendelni a Messiási küldetésnek. Nekünk is ilyen embernek kell lennünk Testvéreim, mert a mi életünket is a Mennyei Atyától kaptuk ajándékba, ahogy ő, és ezt az életet nekünk is az ő Fia számára kell felajánlanunk. Keresztelő Szent János valóban egy igaz ember, mert helyesen ismeri fel a maga szerepét. „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem.” Az általa kiszolgáltatott tisztulási szertartás ugyan nem lehetett egyenértékű a keresztséggel, de a megtérésnek és az életfelfogás változásának a jele volt. Keresztelő Szent János nem csak életével, nemcsak szolgálatával mutat rá az Üdvözítőre, hanem szavával is tanúságot tesz róla. Az ószövetségi próféták Isten és a választott nép szövetségét gyakran a jegyesi viszonyhoz hasonlítják. Keresztelő Szent János is átveszi ezt a szóhasználatot. Az eljövendő Messiás az igazi vőlegény, ő maga csak a vőlegény barátja. Megtisztelő feladata az, hogy a mennyasszonyt elkísérje a vőlegényhez. Ezt teszi, amikor prédikációjával és a bűnbánat keresztségével előkészíti a népet a Megváltó fogadására. Ezért nem féltékeny, ha a nép Jézushoz siet, és tőle várja sorsának felkarolását. János azt is tudja, hogy a hit Isten ajándéka, tehát ha valakit Isten Krisztushoz vezet, annak ő örül. Az üdvösség rendjében magunktól semmit sem érünk el, minden a kegyelem hatása alatt áll. Úgy-e Testvéreim, hogy milyen szép dolog ez, mennyire nem emberi, ez a kapcsolat, amely az unokatestvérek között fennáll. Keresztelő Szent János, aki pontosan tudja, hogy milyen sors vár rá, már születésétől fogva készült arra, hogy betöltse azt a helyet, ami az Üdvösség történetében kiemelkedő, de a Megváltó művéhez képest mégiscsak eltörpülő. Feltehetjük hát a kérdést: Mi az én fájdalmam a jézusi szenvedéshez képest? Mi az én mulandó szerepem az örök üdvösség állandó körforgásában? Milyen az én emberségem Jézus Krisztuséhoz képest? Komoly kérdések ezek, és igen csak komolyan meg is kell felelnünk rájuk, különben sohasem fogjuk megtalálni helyünket sem az életünkben, sem a halálunkban. Milyen könnyen és milyen hamar panaszkodunk fájdalmainkra, nehézségeinkre, problémáinkra, amelyek valójában olyan kicsinyesek, olyan lényegtelenek, hogy igazából észre sem kellene vennünk. Ha fájdalmat szenvedünk, inkább boldognak kellene lennünk, hogy ebben is hasonlíthatunk Megváltó Urunkra, Jézus Krisztusra, nem pedig menekülnünk kellene azonnal előle. Születésünkkel, megkeresztelkedésünkkel olyan jelet, olyan bélyeget kaptunk a lelkünkbe, amelyet nem törölhetünk ki soha az életünkből. Hogy meg fogunk halni, az biztos, olyan biztos, amilyen biztos, hogy megszülettünk, de ne higgyük, hogy ez ok nélkül való esemény volt az emberiség történetében. Nem Testvéreim, mert egyetlen élet sem hiába jön a világra, nincs egyetlen felesleges élet sem, nincs egyetlen visszavont Teremtménye sem a Mindenható Atyának. Ugyanaz a küldetésünk, mint Keresztelő Szent Jánosnak, elő kell készítenünk a Megváltó útját, aki itt jár köztünk, hogy az üdvösségre hívjon meg minden megszületett embert. Keresztségét és emberségét kell szüntelenül hirdetnünk a többi ember számára. És nekünk, akiknek megadatott az a tény, hogy ismerjük, és hisszük a katolikus Egyházat tennünk is kell és hirdetünk életünk végéig, jöjjön az el húsz éves, negyven éves, hatvan éves, vagy nyolcvan éves korunkban. Ebbe bele nem fáradhatunk, azt azonban sohasem szabad elfelejtenünk bár mennyire is sikeresek legyünk az életben, hogy ez nem ami dicsőségünk, mert nem mi vagyunk a Messiás, hanem csak az ő előfutárai.


Imádkozzunk:

Istenünk, te sokféle módon segíted és kormányzod népedet. Kérünk, oltalmazd mind a jelenben, mind a jövőben, hogy a nélkülözhetetlen mulandó javak használatából ösztönzést merítve, még hűségesebben törekedjék az örökkévalókra. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. január 7., péntek

Vízkereszt utáni péntek


Vízkereszt utáni péntek köznapja


Penyaforti Szent Rajmund hitvalló áldozópap emléknapja


Jézus Krisztus Szent Szívének első pénteki emlékezete


Az Úr világosságot hint az igazakra a sötétben,

Mert jóságos ő, irgalmas és igazságos.


Könyörögjünk!

Mindenható Istenünk, te a betlehemi csillaggal jelezted, hogy megszületett a világ Üdvözítője. Add, hogy ez az igazság egyre jobban átjárja lelkünket, és gyarapítsa életünket! A mi urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Domine, si vis, potes me mundare.”

(Lukács 5, 12d.)

„Uram, ha akarod, meggyógyíthatsz engem.” Hangzik fel a leprás elkeseredett, mégis hittel teli fohásza. A leprás számkivetett embernek számított abban a korban, kit úgy kezeltek, mintha már nem is élt volna. Senki, de senki nem akart rajtuk segíteni, mert úgy hitték, hogy ezt a betegséget Isten büntetése hozta rájuk. A fájdalom, a reménytelenség, a kitaszítottság élve temette el őket, és sodorta a társadalom perifériájára. Még az állatokat is jobban megtűrték maguk körül az emberek, de a leprásnak csengővel kellett jeleznie, hogy éppen hol tartózkodik, merre jár, hogy még a találkozást is elkerülhessék vele. Ezzel szemben Jézus Krisztus teljesen másként viselkedett, teljesen szembement a zsidó hagyományokkal és szokásokkal. Ha belegondolunk az újszövetségben mennyi ilyen találkozásról adnak számot az evangélisták, akkor méltán hihetjük azt, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus nem hogy kerülte volna velük a találkozást, hanem ellenkezőleg, mintha kereste volna velük a kapcsolatot, hogy meggyógyíthassa őket. Ilyen beteg és lelkileg leprás szinte az egész emberiség. Testvéreim, valljuk be, hogy bizony-bizony olykor még magunkon is felfedezzük a lelki lepra fel-feltűnő jeleit, pedig el vagyunk látva szentségekkel. Csakhogy nem elég a múltból élni, a múltból erőt meríteni, hanem mindennap bizonyságot és tanúságot kell tennünk hitünk, és Urunk, Jézus Krisztus mellett. Jézus Krisztus nemcsak az akkori kor testi betegeit kereste, hanem keresi a mai kor főként lelkileg beteg embereit, társadalmait. Ha nem is látjuk mindig szemünkkel, de ő ott áll szinte naphosszat előttünk, nyújtja felénk a kezét és várja, hogy hitünkkel megszólítsuk őt. Jézus Krisztus még ennél is tovább megy az evangéliumi történetben, és megérinti a megérinthetetlent. Mit jelent ez? Hogy nem lehetünk annyira bűnösök, annyira elvetemültek, annyira gonoszak, annyira betegek, hogy Jézus Krisztus elmenjen mellettünk a nélkül, hogy szólna hozzánk, hogy megérintene jóságos szeretetével bennünket. Szavai és gesztusai nem teátrálisak, nem fellengzősek, egyszerűek, rövidek, lényegre törőek, gyógyulást hoznak minden betegnek, minden betegségre. Ezzel olyat tesz, ami nem csak, hogy szokatlan az emberek világában, de tilos is és veszélyes is. Kilép az emberek alkotta társadalom merev szabályainak megszokott kereteiből, bizonyítva újfent Istenségét. Nem a botránykeltés, nem a szenzációhajhászás kedvéért teszi, amit tesz, hanem mert a Mennyei Atya küldetését be kell töltenie tartalommal, cselekedetekkel az emberek felé. Minden embert meg akar gyógyítani, meg kar téríteni a hitnek, de csak azok gyógyulnak meg, akik képesek beismerni betegségüket, térdre hullnak előtte, és hitük szavaival megszólítva kérik: „Uram, ha akarod, meggyógyíthatsz engem.” Az Isten Országa örömhírének hirdetése gyakran együtt jár a prófétai tettekkel is. Ha ezeket a szavakat és tetteket nem értik meg az emberek, Ő akkor sem húzódik vissza, Ő akkor sem vonja meg szeretetének gyümölcseit és áldásait. Sőt, ma is kizökkent a langyos megszokottságunkból, lelki peshedtségünkből bennünket, abból a ránk telepedő önámításból, hogy nekünk már nem kell semmit sem tennünk, mert mi már bizonyítottunk eleget. Ez nem így van Testvéreim, ha húsz, ha negyven, hatvan, ha nyolcvan évesek is vagyunk, mindennap bizonyítanunk kell önmagunknak, a világnak és Istennek, hogy méltók vagyunk gyermekének neveztetni. A szokatlan, a nem mindennapi, a meghökkentő gyakran tartozik Isten eszközei közé. Célja vele, hogy el ne lustuljunk, el ne bízzuk magunkat, meg ne kérgesedjen a szívünk. Így készíti fel lelkünket a legnagyobb tettei – a megtestesülés és a megváltás – befogadására. Olyan szívet akar belénk ültetni, amely sohasem kérgesedik meg, sohasem válik kővé, mindennap a szeretetett bizonyítja és ápolja, hússzívet akar nekünk adni, az övéhez hasonlót. Főként ilyenkor első pénteken, amikor különösen is sokat elmélkedünk az Ő Szentséges Szívéről, főként ilyenkor ne feledkezzünk meg a saját szívünkről sem, és tegyünk jót embertársainkkal, ha csak egyet is egy nap, de ez által nem fog, kővé válni a szívünk. Arra is fokozottan figyeljünk, hogy csak hozzá ne szokjunk a szokatlan hiányához, keressük buzgón tetteinkkel, imáinkkal, hálánkkal jelenlétének csodáját. Este, amikor nyugovóra térünk és elmondjuk imánkat, kérjük Őt, ha nem úgy sikerült a napunk, ahogy szerettük volna, vagy, ahogy Ő szerette volna, kérjük bizalommal: „Uram, ha akarod, meggyógyíthatsz engem.”


Imádkozzunk:

Istenünk, te mennyei eledelben részesítesz, és magadhoz emelsz minket. Kérünk, tedd hatékonnyá szívünkben e szentség erejét, hogy előkészítsen minket további kegyelmeid méltó fogadására. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. január 6., csütörtök

Vízkereszt utáni csütörtök


Vízkereszt utáni csütörtök


Santa Croce-i Boldog Krisztina szűz emléknapja


A Szentlélek első csütörtöki emlékezete


Kezdetben, az idők előtt, Isten volt az Ige,

Nagy kegyességében emberré testesült,

Hogy a világ Üdvözítője legyen.


Könyörögjünk!

Istenünk, szent Fiad által örök világosságod ragyogott fel minden népnek. Engedd, hogy megismerjük őt mint Megváltónkat, és segítségével eljussunk az örök dicsőségre! Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Quia hodie impleta est hæc scriptura in auribus vestris.”

(Lukács 4, 21b)

„Ma beteljesedett az írás, amelyet az imént hallottatok.” Kezdte a mi Urunk, Jézus Krisztus szentbeszédét szülővárosában, Názáretben, ahol éppen ebben az időben tartózkodott. Vajon, amikor egy hosszabb távollét után hazatér valaki szülőfalujába és betér a templomba, ahol felolvasásra jelentkezik, akkor vajon mit várhattak tőle az emberek, a zsidók, hogy mit fog mondani? Amikor elhagyta Názáretet harminc év körül lehetett, jámbor, istenfélő, de talán egy kicsit furcsa embernek ismerték meg, aki segített ugyan idős atyja műhelyében, de mégis másként élt és viselkedett, mint az szokás volt feléjük. Nem volt felesége, sokat járt magányosan kietlen helyekre, és bizony furcsa mendemondák is keringtek róla, hogy csodatévő ereje van. Ezeket tapasztalhatták földijei róla, amíg el nem hagyta szülőfaluját. Akkor talán kicsit meg is könnyebbültek, mert egy különccel kevesebb maradt ott. Csakhogy a híre a távozása után is vissza-visszatért, és még furcsább dolgokat meséltek róla, félrehúzódva, súgva-búgva, mintha valóban más volna, mint a többi ember. Aztán egyszer csak újra megjelenik Názáretben és szemmel láthatóan ugyanaz az ember, csak már nem egyedül jár, hanem sokan kísérik útján. Biztosan furdalta a kíváncsiság az embereket, ezért is fogadták el könnyen az olvasásra jelentkezését. Egy biztos, hogy nem azt várták, ami történt, hanem valamiféle hókuszpókuszt, valamiféle cirkuszi látványosságot, ami félreérthetetlenül bizonyítja, hogy ő valóban nem közönséges ember, hanem maga az Isten. Ezért is szegeződik minden tekintet rá, amikor végzett az izajási szövegrésszel és beszélni kezdet. „Ma beteljesedett az írás, amelyet az imént hallottatok.” Közli hallgatóságával, akik minden bizonnyal nem értették, hogy ezzel pontosan mit is akar mondani. A megszokásból, rutinból hallgatott, már-már unalomig ismert Izajási szövegre nem is nagyon emlékeztek a csodavárás közepette. Így aztán a nagy várakozást inkább értetlen meglepődés váltotta fel. Csak ennyi?- kérdezték magukban valószínűleg csalódottan. Ez, azaz ember, akiről annyit beszéltek, aki visszaadta mások látását, hallását, a bénákat újra lábra állította, az ördöngösöket felszabadította? Ez csak annyit tud mondani nekik, földijeinek, hogy beteljesedett az írás? Ezektől a megválaszolatlan kérdésektől, és attól, hogy nem tesz különbséget velük, és más települések lakói között, ettől nem lesz Jézus Krisztus próféta saját falujában. Ma szeretett Testvéreim a világ Egyházai Vízkeresztnapját ünneplik a világban. A szent hagyomány megőrizte a gyermek Jézus Krisztushoz látogató idegeneknek a neveit: Gáspár, Menyhért, Boldizsár. Hogy pontosan kik és mik is voltak, bölcsek-e, mágusok-e, vagy talán királyok kétezer év távlatából nem fogjuk tudni megmondani teljes bizonyossággal. De nincs is erre szükségünk, mert a lényeg nem ez volt, hanem az, hogy hosszú zarándoklat után érkeztek oda, csak azért, hogy kifejezzék hitüket, hódolatukat egy éppen akkor született csecsemő előtt. Az sem biztos, hogy a titokzatos keletről érkeztek, vagy, hogy a Föld nagy kultúráit jelképezték. Az azonban biztos, hogy a látogatók, akik az akkori szokások szerint ajándékokkal köszöntötték az újszülöttet, a Világ Ajándékának hozták el kincseiket. Aranyuk a királynak, a jó illatú tömjén a főpapnak, a mirha pedig a feláldozottnak szólt. A megajándékozott egyben a legfölségesebb ajándék is. Mindent elfogad, hiszen minden az övé. Általa lesz áldott a világ minden teremtménye. Ő áld meg minden neki szentelt időt és teret. Ilyenkor vízkereszt után, a farsangi időben, a hívek kívánságára elkezdődnek a házszentelések. Ezért írhatjuk fel az ajtóink fölé az áldás kezdőbetűit: C M B, azaz Christus Mansionem Benedicat, ami magyarul annyit tesz: „Krisztus áldja meg e hajlékot.” De írhatnánk azt is, amit Jézus Krisztus a Názáreti zsinagógában elsőként mondott, mert annak is legalább ilyen ereje és hatalma van minden rossz és ártó szándék felett: „Ma beteljesedett az írás, amelyet az imént hallottatok.”


Imádkozzunk:

Kérünk, mindenható Istenünk, életünket mindenkor új erővel töltse el kegyelmed, amelyet ebben a szentségben ajándékozol nekünk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. január 5., szerda

Vízkereszt utáni szerda


Vízkereszt utáni szerda köznapja


Oszlopos Szent Simeon remete szerzetes emléknapja


Szent Mónika, az édesanyák emlékezete


A nép, amely sötétben jár, nagy fényességet lát.

Akik a halál országának árnyékában laknak,

Azoknak világosság támad.


Könyörögjünk!

Istenünk, te vagy a népek világossága. Áraszd szívünkbe azt a fényességet, amellyel beragyogtad atyáink szívét, hogy népeid szüntelen békességnek örvendjenek! A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Et cum dimisisset eos, abiit in montem orare.”

„Miután elbúcsúzott tőlük, fölment egy hegyre, hogy imádkozzék.” Olvashatjuk Márk evangélista mai szentírási szakaszának az elején. Miért ment Jézus Krisztus nagy csodatétele után a hegyre, hogy imádkozzék? Azért, mert energiára, kapcsolatra volt szüksége a Mennyei Atyával, ahhoz, hogy tovább folytathassa küldetését. Azért is, hogy hálát mondjon a Mennyei Atyának, amiért segített neki a csoda végbevitelében. Mert pontosan láthatjuk, hogy Jézus Krisztus számtalanszor végzett csodát, tett gyógyítást, de, vagy előtte, vagy után, mindig kapcsolatba lépett Atyjával. Egyrészt a segítségét kérte, másrészt hálát adott neki a már elvégzett csodáért. A hegyre pedig azért ment, mert a magasban, a magányban mindig közelebb érezte magát Teremtő Atyjához. Ugyanez a szándék vezette a mai nap szentjének Oszlopos Szent Simeonnak is a tetteit. A korai idők szíriai szerzetesei életmódjukkal és aszketikus gyakorlataikkal megdöbbentik az utókort. Közöttük alakult ki a remeteségnek az a szinte hihetetlen formája, hogy a remete nem barlangba vagy kunyhóba húzódott vissza, hanem oszlop tetejére költözött. Ezt úgy kell elképzelnünk, hogy 3--5--10 méter magas kőoszlop tetejére feltettek egy nagy kőlapot, ezt korláttal vették körül, s a remete ott fenn imádkozott, vezekelt, böjtölt. Élelmezéséről létra segítségével a körülötte megtelepedett tanítványok gondoskodtak. A kortársak között is sokan idegenkedtek ettől az életformától, ezért mondta Szent Simeon kortársa, Theodorétosz ciruszi püspök: ,,Meggyőződésem, hogy ez az oszlopon állás nem Isten szándéka nélkül történt. Azért intem a gáncsoskodókat, hogy zabolázzák meg nyelvüket és ne fecsegjenek vakmerően. Gondolják meg, hogy Isten már többször cselekedett így, hogy a lomhábbakon segítsen.'' A mai evangéliumban az apostolok is lomhák, csakhogy ők a gondolkodásban lustultak el, mert a kenyérszaporítás nagy csodája után sem található meg bennük a feltétel nélküli odaadó hit, mert még ekkor is a félelem az Úr a szívükben. Jézus Krisztussal együtt nekik is fel kellett volna menni a hegyre, hogy hálát adjanak a Mindenható Atyának csodatételéért. Az apostolok azonban e tetteket még a nem hit szemével látták, hanem pusztán az ember homályos tekintetével. Pedig meglepően pontos adatokat tartalmaz a vízen járó Jézus Krisztus elbeszélését tartalmazó evangéliumi részlet. Csak úgy őrizhette meg az utókor emlékezete, ha sokszor elmondták, és így adták tovább az emberek évszázadokon keresztül egymásnak ezt a csodát is. Megbízhatunk a Jézus Krisztus ajkáról fakadó bátorítás hitelességében is. „Bízzatok! Én vagyok. Ne féljetek!” Miután a kenyérszaporítással és a vízen járással megmutatta isteni hatalmát a teremtett világ fölött, értelmezi és meg is magyarázza. Mégpedig szintén isteni módon. A feltámadás hitének tekintetével. A valamivel bővebb kifejtése így szólna: „A hit legyen az a válasz, amivel fogadjátok az igazságot és a teremtett világ javait! Mert én vagyok, aki által, és aki érdekében teremtetett a világ. A félelemmentességnek pedig keresztfán elszenvedett vértanú halála utáni feltámadás adja meg az alapját, amellyel megmagyarázok és helyreállítok mindent.” Ezért érvényes Jézus Krisztus felszólítása minden napra, a maira is: Ne féljetek! Szent Simeon sem félt az oszlop tetején még a legnagyobb viharokban sem pedig tanúsága igen hasonlatos volt az apostolok hajóútjáéhoz. Úgy állt az oszlopán, mint messzire világító fény, amely sokak útmutatója és Krisztushoz vezetője lett. Bizonyára sokan szenzációvágyból keresték fel, de jól ki tudta használni az általa előidézett bűvöletet: prédikált, intett, korholt, vigasztalt, gyógyított, jövendölt, beleavatkozott a teológiai vitákba, megtérített számtalan arabot és pogányt, hitehagyottakat és langyosakat vezetett vissza az Egyházba, a szava pedig eljutott császárokhoz és királyokhoz, papokhoz és püspökökhöz, gazdagokhoz és koldusokhoz egyaránt. Neki nem kellett felmennie a hegyre, ahogy Jézus Krisztusnak, mert ő egész életét ezen a hegyen akarta eltölteni, hogy minél közelebb legyen a Teremtő Atyjához.


Imádkozzunk:

Istenünk, te sokféle módon segíted és kormányozod népedet. Kérünk, oltalmazd mind a jelenben, mind a jövőben, hogy a nélkülözhetetlen mulandó javak használatából ösztönzést merítve, még hűségesebben törekedjék az örökkévalókra. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. január 4., kedd

Vízkereszt utáni kedd


Vízkereszt utáni kedd


Folignói Boldog Angéla misztikus özvegy emléknapja


Szent őrzőangyalok emlékezete


Áldott, aki az Úr nevében jön hozzánk:

Isten az Úr, ő ragyog felettünk!


Könyörögjünk!

Istenünk, egyszülött Fiad hozzánk hasonló emberi testben jelent meg közöttünk. Add, kérünk, hogy bensőleg alakítson újjá minket Jézus, aki külsejét tekintve hasonló lett hozzánk. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Et misertus est super eos, quia erant sicut oves non habentes pastorem,”

(Márk 6, 34b)

„Megesett a szíve az embereken, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok.” Hányszor, de hányszor érezzük mi magunk is úgy, hogy egyedül teljesen magunkra maradva vagyunk ebben a világban. Pedig odafentről mindig velünk van valaki, mindig figyel ránk valaki, mindig számon vagyunk tartva, hogy egy hajunk szála sem görbülhet meg anélkül, hogy arról a Mennyei Atyánk ne tudna. Ilyen pásztor nélküli juh volt a mai nap szentje is, aki 37 éves koráig élte a jómódú emberek életét, amikor is megesett rajta, a mi Urunk, Jézus Krisztus szíve és megajándékozta a hit sugarával. Mégis elsőként csapásokkal próbálta ki Angéla új keletű hitét. Megához hívta édesanyját, férjét, gyermekeit. 40 évesen felvette a ferences harmadrend ruháját és csak neki élte életét. A próbát kiállta, jutalmul misztikus látomásokban részesítette Jézus Krisztus és ő többé nem volt olyan, mint a pásztor nélküli juh. Az evangéliumban Jézus Krisztusnak egy másik nagyon fontos felszólítása is elhangzik a mai Szent Márk által idézet részben: „Ti adjatok nekik enni!” Tanítványai minden bizonnyal meg is rémültek e felszólítás hallatán hiszen, mint ahogy később kiderül legalább ötezer férfi hallgatta a Mester szavait azon a kietlen, távoli helyen. Főleg annak a tudatában volt rémítő ez a felszólítás, hogy nekik sem volt semmivel sem többjük, mint Mesterüknek, Jézus Krisztusnak. Csak, hogy ez a felszólítás átvitt értelemben hangzik fel és valójában nem csak az akkori tanítványoknak szól, hanem szól nekünk is, az ő kései híveinek. Testvéreim, nekünk kell enni adnunk, minden lelkileg éhezőnek, mert erre hívott bennünket a keresztség és, hogy Isten gyermekei lehetünk. Sokadszor hallva e szavakat mennyire természetesnek tartjuk, hogy nem csak ételosztásra szólítanak fel. S mert mindig feszít az éhe a szépnek, s az éhe a szónak- ezért az egész emberhez, a teljes hívő emberhez szólnak. Ahhoz az emberhez, akinek nem elég sem az igaz szó, sem csak a teli has. A csodálatos kenyérszaporítás elbeszélése az Eucharisztia közvetlen előképe. Jézus Krisztus nem tett mást, mint fogta az emberi munka gyümölcsét – a két halat és az öt kenyeret – megáldotta, megtörte, szétosztotta. Ugyanezekkel a szavakkal beszéli el az evangélium az utolsó vacsora eseményeit. A Katolikus Egyház miután a szentmisében megünnepli a krisztusi eledel lelki táplálékát, vállalja a szolidaritást a szegényekkel. Sajnos a mai világban egyre kevesebben, egyre kevesebbet tudunk segíteni, mert mindenkit feszít a fennmaradás ösztöne, és sajnos ez alól maga az Egyház sem kivétel, mikor küzdenie, koldulnia kell azért, hogy pusztán működése és léte ne forogjon állandóan kockán. Mégis táplálékot nyújt a léleknek és a testnek is. Mindkét osztozásnak Jézus Krisztus ad értelmet életével, de leginkább a keresztfán értünk elszenvedett halálával. Folignói Angélának egyszer megmutatta az Úr, a szent Szívét, mint a viharban legbiztosabb menedéket. Angéla sokszor menekült oda, mert több éven keresztül mindenféle kísértést szenvedett. Az Úr ezekkel tisztította meg őt minden tökéletlenségtől s készítette elő a vele való egyesülésre. Élete utolsó 12 évében földi táplálékra nem volt szüksége: csak az Oltáriszentséggel táplálkozott. A szemlélődő életet összekötötte a felebaráti szeretet gyakorlásával, betegek gondozásával, mások tanításával. Tanításai miatt a „‘teológusok mesternője” néven emlegették. Képzeljük csak el Testvéreim, hogy 12 év milyen nagy idő, és milyen nagy próbatétel azt az Oltáriszentséggel táplálkozva eltölteni. Ha ezt el tudjuk képzelni, akkor többé nem kételkedünk ezeknek a szavaknak az igazságában, abban, hogy nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden evangéliumi szóval, amely lelkünket táplálja, ahogy Angéláit is táplálta a Szent Ostya. Jézus Krisztus szíve mindig megesik bárányain, mindig arra törekszik, hogy jól lakassa és biztonságban tudja őket, mert már nem vagyunk olyanok, mint a pásztor nélküli juhok! Igenis van pásztorunk, akinek mindig gondja van ránk!


Imádkozzunk:

Istenünk, te mennyei eledelben részesítesz és magadhoz emelsz minket. Kérünk, tedd hatékonnyá szívünkben e szentség erejét, hogy előkészítsen minket további kegyelmed méltó fogadására. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. január 3., hétfő

Jézus Krisztus neve napja


Vízkereszt utáni hétfő


Párizsi Szent Genovéva vértanú szűz emléknapja


Munkás Szent József emlékezete


Szent nap virradt ránk:

Jöjjetek nemzetek, hódoljunk az Úr előtt,

Mert nagy fényesség áradt a földre.


Könyörögjünk!


Urunk, Istenünk, ragyogja be szívünket a te fényed, és vezessen a világ sötétségén át, hogy eljuthassunk az örök világosság országába. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Pœnitentiam agite : appropinquavit enim regnum cælorum.”

(Máté 4, 17b.)

„Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa.” Hirdette Jézus Krisztus a mai evangéliumban a Jordán vidékén, a pogányok Galileájában. Ma amikor a karácsonyi idő utolsó hetében, a polgári év első munkanapján hallgatjuk ugyancsak Jézus Krisztus szavait, bizony mindannyiunk számára is igen aktuális lehet ez a felhívás. Úgy hangzik, mint egy jelmondat, mint az emberek között szokásos újévi fogadalom tétel. Csakhogy ez sokkal több annál, ez egy olyan felhívás, amely iránytű lehet egész éves életünk, munkánk, szórakozásunk során, olyan iránytű, amely sohasem romlik el, amely mindig a helyes utat mutatja számunkra. Hétköznapi fogadalom tételeink néhány hét, néhány hónap alatt semmivé foszlanak, felőrlődnek a mindennapok szürke harcában. Ha ezt a mondatott azonban alaposan emlékezetünkbe véssük, akkor az úgy fog ragyogni éveken át, mintha a nyugovóra nem térő nap. A mai nap szentjének Párizsi Szent Genovévának is valami hasonló evangéliumi idézet lehetett a jelmondata, mert élete során többször bebizonyította, hogy a hit úgy ragyog életének egén, mint a soha le nem nyugvó nap.

Egy napon anyja keményen megfegyelmezte a gyermeket, mert felingerelte -- mint vélte -- túlzott jámborsága. Gerontia ott helyben megvakult, és csak hosszú idő után látott ismét, amikor Genovéva, valami belső megvilágosodást követve, vizet merített egy közeli kútból, és megnedvesítette vele anyja szemeit. Ekkor vált először hatékonnyá az a csodás erő, amelyet Isten kölcsönzött Genovéva kezének, és amely később sok megszállottnak, betegnek és tévelygőnek gyógyítójává lett. Nanterre- ben még ma is tiszteletben tartják a gyógyító erejű vizet tartalmazó régi kutat.

Természetesen, Testvéreim Genovévának nemcsak az evangélium adott erőt a pogány és hitetlen világban, hanem Jézus Szent neve is. A név, egyenlő magával az emberrel – tartja a mondás. Jézus Krisztus neve az örök Logosznak, az Isten megtestesült Igéjének, a Megváltónak a neve. Szent Gábor főangyal közvetítésével közölte az Úr Szűz Máriával és Szent Józseffel a születendő gyermek nevét. Minden családban már jóval a gyermek megszületése előtt kialakul annak a neve. A szülők általában megegyeznek egy fiú, és egy leánynévben, és amikor ez megtörtént attól kezdve már a név alapján tekintenek az anyaméhben fejlődő magzatra, aki minden bizonnyal fogékonnyá is válik ennek szellemiségére. Jézus Krisztus nevének jelentése: Isten a szabadító, mert ő az egyetlen, akiben üdvösségünk és az örök bűntől való szabadulásunk van. Az ő nevét segítségül hívni annyit jelent, mint hozzá tartozni, elismerni fönségét és a szeretetben gyökerező hatalmát. Sokszor ugyan olyanok is kimondják nevét, akik egyébként nem hisznek benne, talán nem is keresztények, talán nem is katolikusok, mégis amikor bajban vannak akaratlanul is ő hozzá fohászkodnak, mert ő megsegíti azokat is, akik ellene vannak, de nevének kiejtésével segítségül hívják őt. A föltámadásban bomlik ki valójában ennek a szabadításnak a tartalma, amikor Isten megdicsőíti az emberek számára Egyszülöttjének nevét. Ebben a névben egyszerre van erő és béke, szolgálat és nyugalom. A Jézus Krisztussal együtt élő vallásos, hívő ember szívesen áll meg és sóhajt fel többször is napközben, ha elfáradt, ha nehézségei vannak, ha csalódott, ha kilátástalannak látja helyzetét. Ilyenkor az évelején talán még többször is felsóhajt vele az ember: Uram, Jézus! Ezzel a felsóhajtással kérjük őt, hogy egész évben legyen támaszunk, egyengesse utunkat, óvjon minket minden veszedelemtől, és leginkább a bűn mocsarától. Kérjük a mai napon nevelőapját is, Munkás Szent Józsefet, hogy ő is legyen velünk minden napunkon, ahogy vele volt Fiával, Jézus Krisztussal is. Ebben a névben, ennek a névnek az erejében mondjuk mi is: Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa.


Imádkozzunk:

Kérünk, mindenható Istenünk, életünket mindenkor új erővel töltse el kegyelmed, amelyet ebben a szentségben ajándékozol nekünk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

2011. január 2., vasárnap

Urunk megjelenése


Urunk megjelenésének ünnepe


Jézus Krisztus neve napja


Nazianzi Szent Gergely püspök egyháztanító emléknapja


Megjelent a mi Urunk, Istenünk:

Ő a Királyunk, övé az erő és hatalom.


Könyörögjünk!

Istenünk, te a mai napon a betlehemi csillag fényével vezetted a nemzeteket, és kinyilatkoztattad nekik Egyszülöttedet. Add meg jóságosan, hogy szent színed látására jussunk az örök dicsőségben, miután a hitből már itt megismertünk Téged! A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Ubi est qui natus est rex Judæorum?”

„Hol van a zsidók újszülött királya?” Hangzik fel a kérdés Máté evangéliumának második fejezetében a napkeleti bölcsek szájából. A kérdést akkor azok a zsidók elnyomó királyának Heródesnek tették fel, de valójában ez a kérdés nemcsak neki, hanem minden embernek is szól, mert a bölcsek tőlünk is megkérdezik szinte naponta: Hol van a zsidók újszülött királya? Hol van, hol található a mi életünkben, a minden napjainkban? Nem-e csupán egy fajta karácsonyi dísz, amelyet évente egyszer előveszünk a szekrény mélyéről, leporoljuk, kifényesítjük és a fa alá tesszük, majd amikor ünnepek elmúltával ismét visszarakjuk a szekrény mélyére, rácsukjuk az ajtót és megkönnyebbülten nyugtázzuk, hogy egy évig ismét letudtuk róla a gondot. Bizony Testvéreim nagyon sokan így gondolják és így vélik az adventet, a karácsonyt, az újévet és a vízkeresztet. Nagy evések, nagy ivások, nagy mulatozások ideje, és ideje, hogy vége is legyen egy évre és a sutba kerüljön minden, ami erre emlékeztet. A mai ünneppel lezárul a karácsonyi ünnepkör. Elillant, tovaszállt a betlehemi barlang kedves hangulata, a bejglik csábító illata. Ez idáig az emberi vonások és viselkedések kerültek a középpontba, mostantól azonban Jézus Krisztus isteni természete tárulkozik fel előttünk. Erre utal a mai ünnep megnevezése is: epifánia, ami megjelenést jelent. A kánaáni menyegzőn Jézus Krisztus csak közvetlen környezetének, rokonainak ad jelet. A megkeresztelkedésekor pedig már az egész zsidó nép számára kinyilvánította istenségét. Mai megjelenésével a hívőknek, a rávárakozóknak, a templomba járóknak hozta el végre, amit oly régóta vártak, feltárta önmagát, fellépet a világ színpadára és visszavonhatatlanul jelezte, hogy eljött, hogy itt van, hogy végrehajtja küldetését és megváltja a bűnben vonagló emberiséget. Máté evangéliumának elbeszélése szerint az Úr úgy jelenik meg az emberiségnek, hogy ez az egész világ minden kultúrája számára megérthető, sőt kötelező. A kérdésben a bölcsek még így kutatják: Hol van a zsidók újszülött királya? Amikor pedig rálelnek, a barlangistállóban már ismerik a pontos választ, sőt a csillag azt is megmutatja nekik, hogy ez a gyermek az ő eljövetelükkel már nem egyszerűen csak a zsidók eljövendő királya, sokkal inkább az egész teremtett világ Megváltója. Izajás próféta jövendölése szerint „őt keresik a nemzetek”. Három földrész, három kontinens találkozásához, három nagy nép bölcsei, királyai érkeznek meg, hogy az egész földkerekség hódolatát leróják a jászolban pihenő kisded előtt. Igaz megszemélyesítésük és nevük ugyan csak a IX. századra nyúlik vissza, de a biblikus hagyomány feljegyezte és megőrizte nevüket, emléküket. Gáspár, Menyhért és Boldizsár Európát, Ázsiát és Afrikát jelenítették meg. Sőt már az ajándékok összetételében is a mindenség Uraként tisztelik. A kincses ládák tartalma egyszerre szól a Királynak, a Főpapnak és a Megváltónak.

Lelki értelemben, ahogy a bölcsek megtalálják a világ középpontját, úgy megérkeznek saját életük és boldogságuk centrumába is. Biztos mindannyian volt már, hogy úgy éreztük, hogy nem találjuk helyünket, hogy olyan üresnek, gyökértelennek éreztük magunkat. Így van ezzel Testvéreim minden ember, aki még nem érkezett meg ennek a világnak a tápláló centrumához, Jézus Krisztushoz, mert egyedül ő az, aki megmutatja helyünket a világban, ő az, aki megtölt bennünket értelemmel és szeretettel, ő az, aki gyökereket ad térben és időben. Csak nekünk is és minden embernek egyszer a bölcsek nyomán végre el kell indulnunk a jászolhoz a hit erejével és látásával. A jászolnál le kell térdepelnünk Isten Fiához, mert benne maga az Isten látogatott meg bennünket. Mert ő minket mindig megelőzve hív, mert őt sem a nagylelkűségben, sem a kezdeményezőkészségben nem lehet megelőzni, hiszen „Ő előbb volt mindennél”. És nehogy azt higgyük, hogy ma már nem hív magához senkit, mert egyszerűen beleunt a hiábavaló szólongatásba. Nem Testvéreim Isten ma is ugyanúgy hív bennünket, szólít bennünket évezredek óta, csakhogy, azóta a világ és benne az emberek sokkal süketebbek és vakobbak lettek. Őt keresve, őt követve, a szavát hallgatva és a gesztusaira figyelve jutunk el mi is életünk forrásához. Feltárulkozik, azaz Istenként jelenik meg, és erre az isteni dimenzióra hív meg bennünket is. Senki és semmi nem töltheti be a helyét. Olyan vágyat, olyan érzéseket teremt szívünkbe, amit egyedül ő képes betölteni. A „szent”-ség hivatása, a megszentelődés az emberhez igazán méltó hivatás. „Tenálad van az élet forrása, a te fényedben látjuk az igazi fényt.” Mondhatjuk a 36. zsoltár 10. szakászával. Az élő vizek forrása maga a személyes Isten. A szent, a halhatatlan és erős.

Ő biztosan nem elégedne meg emberi nagyszerűségünk, szorgalmunk és becsületünk láttán, amelyet napjainkban is képesek vagyunk leprodukálni. Biztosan kevesellné családunk, egyházközségünk, vagy akár nemzetünk szeretetét is. Elégedetlenségének oka az isteni, a szent távlatának hiánya lenne, mert ma az ember mindenre törekszik, de abban nincsen sem isteni, sem szentségnek még nyoma sem. Talán az irányt amerre haladunk még jóváhagyná, na de hát az előrehaladás az biztosan még őt is elkeserítené. Embernek lenni szép is és jó is ezen a földön, de olykor még az angyalok is irigyelnek bennünket a menyben – de ma ez kevés. Betlehem jászlába bepillantani, s mosolyogni a Gyermek szépségén – nos, ez emberi dolog, de valljuk be őszintén ez elég csekély érdem. De rácsodálkozni az Isten feltárulkozására, megjelenésére, meglátni benne az örök Atya tervének megvalósulását, az ősmintát – no, ez már valami, ez már az ember isteni adományának képessége.

Befejező gondolatként hallgassátok meg mit ír erről Sík Sándor papköltő az Ember című költeményében:

Embernek lenni!
Csak embernek, semmi egyébnek,
De annak egésznek, épnek,
Föld-szülte földnek
És Isten-lehelte szépnek!

Lerázom magamról a port,
Amit a századok ajka rámlehelt,
Ledobom a palástot,
Amit a Hivatal rámtekert,
És az apostol köntösét is szétnyitom,
Amit szent ujjak fűztek össze vállamon:
Nézzétek, itt vagyok.

Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben,
Amit a földanya megformált a mélyben,
Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában,
Fogantatásom titokzatos pillanatában:
Én, ember, egy a millióból.

Ne várjatok éntőlem prédikációt
És ódát és okoskodást ne várjatok:
Én azt beszélem, ami vagyok.
Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó:
És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja,
Öröktől való.
Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim,
Ami több lenne a pornál,
És mégis, úgy akarta az, aki formált:
Ami vagyok, örökkévaló.
Semmi vagyok, egy milliomod,
De minden, mert mindnyájatok.
Nézzétek, ezek az erek milyen kékek:
Akár a ti eretek!
És piros bennük és meleg a vér,
Mint bennetek.
Nézzétek ezt a szájat:
Kenyérre és csókra és szóra született,
Mint a tietek.
Ez a két szem nézni és nevetni szeret,
És látni tanult és sírni szokott,
Mint a ti szemetek,
És álmélkodik reggeltől estig,
Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.
Halljátok, a szívem hogy piheg?
Hallgassátok és megértitek,
Hiszen ő is, mint a ti szivetek,
Kilenc hónapon át pihegett
Egy édesanyának szíve megett,
És visszatér, mint ti visszatértek,
A földbe, amelyből vétetett.

És ez a lélek, érzitek-é,
Hogy lüktet és ölel a lelketek felé?
Ó nézzetek belé!
Magát mutatja, egyet mutat:
De ebben az egyben a ti arcotokat.
Tükör módjára tükrözi hűn:
Benne az erény és benne a bűn,
És minden érzés benne van,
Ami csak bennetek megfogan,
S kimerhetetlen mélyébe lenn
Piheg a mindennapi rejtelem:
A közös, a közös Végtelen.

Ámen!

Most már értitek-e, hogy: „Hol van a zsidók újszülött királya?” Bennetek Testvéreim, bennetek, akik hisztek őbenne!


Imádkozzunk:

Kérünk, Istenünk, járj előttünk mindig és mindenütt mennyei fényességeddel, hogy tiszta lélekkel szemléljük a szent titkokat, amelynek részesévé tettél, és tiszta szívvel fogadjuk magunkba. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!