Vízkereszt utáni péntek

Vízkereszt utáni péntek köznapja

Penyaforti Szent Rajmund hitvalló áldozópap emléknapja

Jézus Krisztus Szent Szívének első pénteki emlékezete

Az Úr világosságot hint az igazakra a sötétben,

Mert jóságos ő, irgalmas és igazságos.

Könyörögjünk!

Mindenható Istenünk, te a betlehemi csillaggal jelezted, hogy megszületett a világ Üdvözítője. Add, hogy ez az igazság egyre jobban átjárja lelkünket, és gyarapítsa életünket! A mi urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Domine, si vis, potes me mundare.”

(Lukács 5, 12d.)

„Uram, ha akarod, meggyógyíthatsz engem.” Hangzik fel a leprás elkeseredett, mégis hittel teli fohásza. A leprás számkivetett embernek számított abban a korban, kit úgy kezeltek, mintha már nem is élt volna. Senki, de senki nem akart rajtuk segíteni, mert úgy hitték, hogy ezt a betegséget Isten büntetése hozta rájuk. A fájdalom, a reménytelenség, a kitaszítottság élve temette el őket, és sodorta a társadalom perifériájára. Még az állatokat is jobban megtűrték maguk körül az emberek, de a leprásnak csengővel kellett jeleznie, hogy éppen hol tartózkodik, merre jár, hogy még a találkozást is elkerülhessék vele. Ezzel szemben Jézus Krisztus teljesen másként viselkedett, teljesen szembement a zsidó hagyományokkal és szokásokkal. Ha belegondolunk az újszövetségben mennyi ilyen találkozásról adnak számot az evangélisták, akkor méltán hihetjük azt, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus nem hogy kerülte volna velük a találkozást, hanem ellenkezőleg, mintha kereste volna velük a kapcsolatot, hogy meggyógyíthassa őket. Ilyen beteg és lelkileg leprás szinte az egész emberiség. Testvéreim, valljuk be, hogy bizony-bizony olykor még magunkon is felfedezzük a lelki lepra fel-feltűnő jeleit, pedig el vagyunk látva szentségekkel. Csakhogy nem elég a múltból élni, a múltból erőt meríteni, hanem mindennap bizonyságot és tanúságot kell tennünk hitünk, és Urunk, Jézus Krisztus mellett. Jézus Krisztus nemcsak az akkori kor testi betegeit kereste, hanem keresi a mai kor főként lelkileg beteg embereit, társadalmait. Ha nem is látjuk mindig szemünkkel, de ő ott áll szinte naphosszat előttünk, nyújtja felénk a kezét és várja, hogy hitünkkel megszólítsuk őt. Jézus Krisztus még ennél is tovább megy az evangéliumi történetben, és megérinti a megérinthetetlent. Mit jelent ez? Hogy nem lehetünk annyira bűnösök, annyira elvetemültek, annyira gonoszak, annyira betegek, hogy Jézus Krisztus elmenjen mellettünk a nélkül, hogy szólna hozzánk, hogy megérintene jóságos szeretetével bennünket. Szavai és gesztusai nem teátrálisak, nem fellengzősek, egyszerűek, rövidek, lényegre törőek, gyógyulást hoznak minden betegnek, minden betegségre. Ezzel olyat tesz, ami nem csak, hogy szokatlan az emberek világában, de tilos is és veszélyes is. Kilép az emberek alkotta társadalom merev szabályainak megszokott kereteiből, bizonyítva újfent Istenségét. Nem a botránykeltés, nem a szenzációhajhászás kedvéért teszi, amit tesz, hanem mert a Mennyei Atya küldetését be kell töltenie tartalommal, cselekedetekkel az emberek felé. Minden embert meg akar gyógyítani, meg kar téríteni a hitnek, de csak azok gyógyulnak meg, akik képesek beismerni betegségüket, térdre hullnak előtte, és hitük szavaival megszólítva kérik: „Uram, ha akarod, meggyógyíthatsz engem.” Az Isten Országa örömhírének hirdetése gyakran együtt jár a prófétai tettekkel is. Ha ezeket a szavakat és tetteket nem értik meg az emberek, Ő akkor sem húzódik vissza, Ő akkor sem vonja meg szeretetének gyümölcseit és áldásait. Sőt, ma is kizökkent a langyos megszokottságunkból, lelki peshedtségünkből bennünket, abból a ránk telepedő önámításból, hogy nekünk már nem kell semmit sem tennünk, mert mi már bizonyítottunk eleget. Ez nem így van Testvéreim, ha húsz, ha negyven, hatvan, ha nyolcvan évesek is vagyunk, mindennap bizonyítanunk kell önmagunknak, a világnak és Istennek, hogy méltók vagyunk gyermekének neveztetni. A szokatlan, a nem mindennapi, a meghökkentő gyakran tartozik Isten eszközei közé. Célja vele, hogy el ne lustuljunk, el ne bízzuk magunkat, meg ne kérgesedjen a szívünk. Így készíti fel lelkünket a legnagyobb tettei – a megtestesülés és a megváltás – befogadására. Olyan szívet akar belénk ültetni, amely sohasem kérgesedik meg, sohasem válik kővé, mindennap a szeretetett bizonyítja és ápolja, hússzívet akar nekünk adni, az övéhez hasonlót. Főként ilyenkor első pénteken, amikor különösen is sokat elmélkedünk az Ő Szentséges Szívéről, főként ilyenkor ne feledkezzünk meg a saját szívünkről sem, és tegyünk jót embertársainkkal, ha csak egyet is egy nap, de ez által nem fog, kővé válni a szívünk. Arra is fokozottan figyeljünk, hogy csak hozzá ne szokjunk a szokatlan hiányához, keressük buzgón tetteinkkel, imáinkkal, hálánkkal jelenlétének csodáját. Este, amikor nyugovóra térünk és elmondjuk imánkat, kérjük Őt, ha nem úgy sikerült a napunk, ahogy szerettük volna, vagy, ahogy Ő szerette volna, kérjük bizalommal: „Uram, ha akarod, meggyógyíthatsz engem.”

Imádkozzunk:

Istenünk, te mennyei eledelben részesítesz, és magadhoz emelsz minket. Kérünk, tedd hatékonnyá szívünkben e szentség erejét, hogy előkészítsen minket további kegyelmeid méltó fogadására. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!