Útravaló – 2019. szeptember 19.

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Szeptemberben Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót.

Aki számára az a szeretet a mérce, amivel Isten személyesen szereti őt, mindenkinél nagyobb bűnösnek érzi magát, ha az Úr törvénye ellen vét, mert a szeretet teljességének megérintettsége átalakítja az embernek a bűnhöz való viszonyát. Ezt mutatja a szentek példája, akik, látva a sok-sok kegyelmet, amit kaptak és elpazaroltak, merik kijelenteni: nekem mindenkinél nagyobb a vétkem, majd saját felelősségüket fölismerve a világ szemében sokszor túlzásnak tűnő lemondásokkal, jócselekedetekkel, imádságokkal mutatják meg Isten iránti vágyakozásukat. Ennek a jóvátételnek egy sajátos formáját állítja elénk az evangélium bűnös asszonya, aki mások mulasztásának vétkét ellensúlyozza, nem vádolva őket, hanem egyszerűen szeretetből megadva Jézusnak, ami neki jár.

Ferenc pápa: A püspöki és papi szolgálat nem munkaszerződés

A püspökké szentelésének 25. évfordulóját ünneplő Edoardo Menichelli bíboros is koncelebrált szeptember 19-én reggel a Ferenc pápa által a Szent Márta-házban bemutatott szentmisén. A Szentatya ezért a püspöki szolgálat ajándékáról elmélkedett.

A püspöki szolgálat az Úr ajándéka, aki ránk nézett és azt mondta: Kövess engem! Ne úgy tekintsünk  rá mint funkcióra vagy munkaszerződésre. A 80. évéhez közeledő nyugalmazott anconai érsek is koncelebrált a pápával, több más püspökkel és pappal együtt. Arra buzdította őket a pápa, fontolják meg Szent Pálnak Timóteushoz írt első levelét, ami a napi szentmise olvasmánya (1Tim 4,12–16): „Ne hanyagold el a benned levő kegyelmet, amelyet prófétai szó által a presbiterek kézföltételével kaptál.”

Először is egy ajándékról van szó, amelyet kaptam, amit meg kell őriznem. Minden ebből forrásozik, az ajándék szemléléséből.

Ha erről elfeledkezünk, ha kisajátítjuk az ajándékot és funkcióvá alakítjuk, akkor elvész a szolgálat szíve, elvész Jézus tekintete, amikor ránk nézett és azt mondta: Kövess engem!, elvész az ingyenesség.

Ez a kegyelem, amelyet prófétai szó által a presbiterek kézföltételével kaptunk, vonatkozik a püspökökre, de minden papra is – folytatta gondolatmenetét a pápa. Ajándékként, ne funkcióként tekintsünk papságunkra, őrizzük meg azt! Emberi dolog megfeledkezni az ajándék központi szerepéről, mint ahogy a mai evangéliumi szakaszban (Lk 7,36–50) a farizeus teszi, aki sok teendője közepette nem ügyel a vendégszeretet szabályaira. Jézus azonban rámutat az asszonyra, aki megteszi mindezt helyette: vizet ad a lábára, megcsókolja és megkeni fejét olajjal. Így járhatnak a papok is, ha sok a dolguk. Első feladatuk az evangélium hirdetése, de nem szabad elfelejteniük a forrást, ahonnan a szolgálatuk ered: ez pedig az Úrtól kapott ingyenes ajándék. Imádkozzunk az Úrhoz, hogy segítsen nekünk megőrizni ezt az ajándékot, hogy papságunkra elsősorban ajándékként tekintsünk, és csak aztán szolgálatként! – fohászkodott a pápa minden papért, különösen pedig azokért, akik szentelésük 25. évfordulóját ünneplik.

Évközi huszonnegyedik hét csütörtökje

Évközi huszonnegyedik hét csütörtökje

Az evangéliumi jelenet helyszíne egy farizeus háza, aki vendégül látja Jézust. A vendéglátó neve csak később derül ki a történetben, Simonnak hívják. Az étkezést egy nő váratlan megjelenése zavarta meg, akiről mind a vendéglátó Simon, mind pedig a többi vendég jól tudta, hogy bűnös. Jézus vélhetően nem ismerte az asszonyt, nem tudott bűnös életviteléről, azaz nincs a hétköznapi életben szerzett információja róla. Erre az utal, hogy Simon elvárná Jézustól, hogy „természetfeletti módon”, isteni kinyilatkoztatásból tudjon a nő nyilvános bűnösségéről, s ne engedje meg közeledését, érintését. De mivel Jézusnak nincs ilyen „felülről származó” ismerete a nőről, ezért Simon azt gondolja, hogy nem lehet próféta. Téves vélekedésére Jézus rögtön rácáfol, hiszen belelát legtitkosabb gondolataiba, és olyan példabeszédet mond neki, ami választ ad Simon gondolataira, kételyeire.
Az asszony gondolkodása és cselekedete megvilágítja az őszinte bűnbánat természetét. Nem lehetett könnyű számára olyan emberek közé menni, akik tudtak bűnös életmódjáról. Őt ez mégsem tartotta vissza attól, hogy felkeresse Jézust és kifejezze iránta szeretetét. Egyetlen szót sem szól, hanem Jézus lábához borul, drága olajjal megkeni. Közben sír, könnyei peregnek az Úr lábára, ez valóban igaz bűnbánatának a jele.
Tudok-e sírni bűneim miatt? Isten iránti szeretetből fakad-e bűnbánatom?
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Úr Jézus, köszönjük, hogy közöttünk való jelenléteddel ajándékozol meg. Utunkon erősítesz és bátorítasz. Add, hogy mélyen tudatában legyünk jelenlétednek. Küldő szavadra örömmel válaszoljunk minden cselekedetünkkel. Adj nekünk bölcsességet és alázatot, hogy felismerjük jelenlétedet más testvéreink között is. Tégy eggyé bennünket!
  

Útravaló – 2019. szeptember 18.

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Szeptemberben Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót.

A lelki restség egyik jele, amikor egy embernek egyszerűbb mindent szidnia, kikezdenie, mint bármit is tennie azért, hogy másként legyen; vagy örülnie annak, hogy a másik valamit jól végez. Ugyanígy a restség jele, amikor valaki mindig tesz valamit, de sosem azt teszi, amit igazán tennie kellene, és ezért boldogtalan egy egész életen át. Ebből fakad a gúny, a féltékenykedés, az állandó önigazolás. A mai evangéliumban Jézus azért panaszkodik, mert úgy érzi, Isten annyi mindent tesz az emberért, hogy mozgásba hozza, de mi mindig kifogásainkba menekülünk. Mik azok a kifogások, amelyek lebénítanak Istennel és embertársaimmal való kapcsolatomban? Vajon azok, akikkel szemben gúnyos, féltékeny, önigazoló vagyok, létükkel nem arra figyelmeztetnek, hogy hol szorulok megváltásra?

Ferenc pápa: Csak az marad tartós, ami Isten „kézjegyét” viseli magán!

Szeptember 18-án a Szentatya folytatta az Apostolok cselekedeteiről szóló katekéziseit. A nagytanács egyik bölcs tagjának, Gamálielnek az alakjára irányította a figyelmet, aki egy fontos megkülönböztetési kritériumot fogalmaz meg annak eldöntésére, mi származik Istentől, és mi pusztán emberektől.

A pápa lefordított katekézisét teljes egészében közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Folytatjuk a katekéziseket az Apostolok cselekedeteiről.

A zsidók megtiltották az apostoloknak, hogy Krisztus nevében tanítsanak, Péter és az apostolok viszont bátran azzal válaszolnak, hogy nem engedelmeskedhetnek olyanoknak, akik fel akarják tartóztatni az evangélium útját a világban.

Ily módon a tizenkettő tanúságot tesz arról, hogy megvan bennük az a „hívő engedelmesség”, amelyet minden emberben fel akarnak ébreszteni (vö. Róm 1,5). Pünkösd óta ugyanis ők többé nem „különálló” emberek. Megtapasztalják azt a különleges együttműködést, amelynek révén nem önmagukat helyezik a középpontba, hanem azt tudják mondani: „mi és a Szentlélek” (ApCsel 5,32), vagy „a Szentlélek és mi” (ApCsel 15,28). Érzik, hogy nem mondhatnak egyszerűen „én”-t, immár olyan emberek, akik életének középpontjában nem önmaguk állnak. E szövetségtől megerősítve az apostolok nem hagyják, hogy bárki is megfélemlítse őket. Lenyűgözően bátrak voltak! Gondoljunk csak bele, hogy korábban gyávák voltak: Jézus elfogásakor mindnyájan leléptek, elmenekültek! Gyávákból ilyen bátrakká váltak! Miért? Azért, mert velük volt a Szentlélek! Velünk is ugyanez történik: ha bensőnkben ott működik a Szentlélek, lesz bátorságunk előrehaladni, megharcolni megannyi küzdelmet, de nem a magunk erejéből, hanem a velünk lévő Szentlélek által!

Nem hátrálnak meg, a feltámadt Jézus rettenthetetlen tanúi maradnak, mint minden idők vértanúi, beleértve a mi korunkat is. Vértanúk életüket adják oda, nem rejtik el, hogy ők keresztények. Emlékezzünk vissza, néhány évvel ezelőtt – de ma is számtalan vértanú van! –, négy évvel ezelőtt azok a kopt ortodox keresztények, valódi munkások, szenvedtek vértanúságot a líbiai tengerparton: mindnyájukat megölték. De utolsó szavuk az volt: „Jézus, Jézus!” Nem árusították ki a hitet, mert velük volt a Szentlélek! Ilyenek a mai vértanúk!

Az apostolok a Szentlélek „hangosbeszélői”, akiket a feltámadt Jézus azért küldött, hogy serényen és habozás nélkül hirdessék az üdvhozó igét.

Így is történt: ez a határozottság megrengeti a zsidó „vallási rendszert”, mely fenyegetve érzi magát, s erőszakkal és halálos ítéletekkel válaszol. A keresztényüldözés mindig ugyanolyan: azok, akik nem akarják a kereszténységet, fenyegetve érzik magukat, s ezért halált hoznak a keresztényekre. De a nagytanácsban egy farizeus eltérő hangja szólal meg, aki úgy dönt, hogy gátat szab övéi reakciójának: Gamáliel, egy megfontolt ember, „törvénytudó, akit az egész nép tisztelt”. Szent Pál az ő iskolájában tanulta „az atyák törvényének” megtartását (vö. ApCsel 22,3). Gamáliel felszólal, és megmutatja testvéreinek, hogyan kell gyakorolni a megkülönböztetés művészetét a megszokott mintákat meghaladó helyzetekben.

Ő megemlít néhány, magukat messiásnak kiadó embert, s ezzel rámutat arra, hogy minden emberi tervvel előfordulhat, hogy először elismerést kap, de aztán kudarcba fullad, míg minden, ami fentről származik, és Isten „kézjegyét” viseli magán, az tartós marad. Az emberi tervek mindig kudarcot vallanak; csak egy ideig működnek, mint mi. Gondoljatok csak a sok politikai tervre, melyek ide-oda változnak minden országban! Gondoljatok a nagy birodalmakra, gondoljatok a múlt század diktatúráira: iszonyú hatalmasnak képzelték magukat, azt hitték, a világ urai! És mégis mind összeomlottak. Gondoljatok arra, hogy ma is vannak ilyenek, gondoljatok a mai birodalmakra: ezek is össze fognak omlani, ha Isten nincs velük, mert az emberek saját ereje nem időálló. Egyedül Isten ereje időálló. De gondoljunk csak a keresztények történetére, az Egyház történetére is, oly sok bűn, oly sok botrány, oly sok rossz történt ebben a két évezredben. És miért nem dőlt össze? Mert Isten jelen van benne. Mi bűnösök vagyunk, és gyakran botrányokat is csinálunk. De Isten velünk van. Isten először minket ment meg, aztán majd őket; de mindig megment az Úr. Az erőt az adja, hogy „Isten velünk”. Gamáliel megemlít néhány, magukat messiásnak kiadó embert, s ezzel rámutat arra, hogy minden emberi tervvel előfordulhat, hogy először elismerést kap, de aztán kudarcba fullad. Ezért Gamáliel arra a következtetésre jut, hogy ha a Názáreti Jézus tanítványai egy csalónak hittek, akkor úgyis az lesz a sorsuk, hogy teljesen eltűnnek majd; ha viszont egy Istentől jövő embert követnek, akkor jobb feladni a harcot ellenük; és így figyelmeztet: „Nehogy az történjen, hogy Isten ellen harcoltok!” (ApCsel 5,39). Erre a megkülönböztetésre tanít bennünket.

Higgadt és széles látókörű szavak, amelyek lehetővé teszik, hogy új fényben láthassuk a keresztény eseményt, és „evangéliumot ismerő” kritériumokat kínálnak, hiszen arra hívnak, hogy gyümölcseiről ismerjük fel a fát (vö. Mt 7,16). E szavak megérintik az emberek szívét és elérik a kívánt hatást: a nagytanács többi tagja elfogadja az ő véleményét, s feladják halálos szándékaikat, vagyis hogy megöljék az apostolokat.

Kérjük a Szentlelket, hogy működjön bennünk, s így személyesen és közösségileg egyaránt szert tegyünk a megkülönböztetés képességére! Kérjük, hogy mindig meg tudjuk látni az üdvösség történetének egységét Istennek korunkban történő áthaladásának jelein keresztül és a körülöttünk lévő emberek arcán, s hogy megtanuljuk, hogy az idő és az emberi arcok az élő Isten hírnökei!

Ferenc pápa felhívása az általános kihallgatás végén:

Szeptember 21-én lesz az Alzheimer-kór világnapja. Ez a betegség sok férfit és nőt sújt, akik e betegség miatt gyakran válnak áldozatává erőszaknak, bántalmazásnak és visszaélésnek, melyek sárba tiporják méltóságukat. Imádkozzunk a szívek megtéréséért, és az Alzheimer-kórban szenvedőkért, családjaikért és azokért, akik szeretettel gondozzák őket! Az imádsághoz kapcsolom mindazokat, akik rákos betegségben szenvednek, hogy ők is minél több támogatást kapjanak mind a megelőzésben, mind e betegség kezelésében.

Évközi huszonnegyedik hét szerdája

Évközi huszonnegyedik hét szerdája

Az Isten országát hirdető Jézus, aki mindenütt nagy szeretettel fogadta azokat, akik tanítását akarták hallgatni, több alkalommal is a hallgatóság lelkére kötötte, hogy szavainak hallgatása még nem elegendő, hanem tettekre is kell azt váltani. Ezt a gondolatot szemléltette a sziklára és homokra épített ház hasonlata. Az okos ember hallgatja és megtartja a tanítást, ő az, aki sziklára épít. A balga megelégszik a hallgatással, de nem törekszik annak tettekre váltására, ő a homokra építő (vö. Lk 6,46-49). Az Úr azt kívánja, hogy tanítását fogadjuk szívünkbe, s ez alapján változtassuk meg életünket, újítsuk meg vallásosságunkat.
A mai evangéliumban szintén ez a gondolat kerül elő, de itt sajnos elmarad a pozitív példa, csupán azokról van szó, akik nem hajlandóak életmódjukon változtatni. Isten üzenete, jószándékú figyelmeztetése ugyan eljut hozzájuk, de azzal mit sem törődnek, úgy tesznek, mintha az nem vonatkozna rájuk, s nekik nem kellene változtatniuk életvitelükön. Jézus hasonlata talán egy korabeli gyerekjátékot idéz fel, hiába szól a furulya, mindenki elengedi a füle mellett, nem hajlandó senki sem táncolni.
Isten országának örömhíre napjainkban is elhangzik az Egyház szolgálata által, s ez a személyesen Krisztustól kapott küldetés nem is fog megszűnni az idők végéig. Ennek köszönhetően minden kor emberéhez eljut az üdvösség tanítása, s mindenkinek személyes felelőssége, hogy meghallja, szívébe fogadja-e azt.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Földi küldetésedet befejezvén visszatértél a mennybe, az Atya közösségébe, s ezzel megmutattad, hogy hová vársz bennünket. Megígérted, hogy elküldöd a Szentlelket, aki megerősít minket a tanúságtételben. Várjuk Szentlelked eljövetelét, aki megtanít bennünket arra, hogy az Egyház tagjaiként az evangélium örömhírét terjesszük a világban. E küldetésünk teljesítése közben sem feledkezünk el végső célunkról, azaz arról, hogy a mennybe jussunk. 

Útravaló – 2019. szeptember 17.

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Szeptemberben Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót.

Ezen a napon egy ferences nem tud másról írni, mint Szent Ferenc atyánk stigmatizációjáról, amit ma ünnepel a rend. 1224-ben, Alverna hegyén Assisi szegénye a világtörténelemben elsőként volt részese annak, hogy Jézus lehajolt, és ujjával írt a földre (Jn 8,6), azaz belevéste sebhelyeit a porból alkotott ember, Ferenc testébe, aki magával hozta a Keresztrefeszítettnek a képét, de nem művész keze által kő- vagy fatáblára vésve, hanem az élő Isten kezétől saját tagjaiba írva (Szent Bonaventura). A ferences lelkiség ma is ezt a képet hordozza az Egyházban: Isten hasonlóvá lett az emberhez, hogy az ember Krisztus által Istenhez hasonlóvá lehessen. Ennek képe a megfeszített Krisztus és a belőle részesedő, őt hordozó Assisi Szent Ferenc, az istenképűségnek ez a vonzása érint meg – azt hiszem – ma is minden ferencest.

Ferenc pápa: Az együttérzés Isten nyelvezete

Nyissuk meg szívünket az együttérzésnek, mert ez vezet a valódi igazságosság útjára. Ne fordítsuk félre a fejünket a szenvedés láttán, lépjünk ki önzésünkből és a közönyből, próbáljunk Isten nyelvén beszélni: legyünk együttérzők – buzdított a pápa a Szent Márta-házban bemutatott kedd reggeli szentmisén mondott homíliájában.

Lukács evangéliumának mai szakasza (Lk 7,11–17) a naimi özvegy fiának feltámasztását beszéli el. Ebben a csodatételben Jézus megmutatja az együttérzés erejét, amelynek mintegy „áldozatául” esik az Úr. Sokan állták körül a síró asszonyt, de Jézus volt az, aki megértette, hogy min megy keresztül. Teljesen magára maradt az életben, miután férje után egyetlen fiát is elveszítette.

Az együttérzés révén vagyunk képesek megérteni a valóságot a maga mélységében – hangsúlyozta homíliájában a Szentatya. Kifejtette: az együttérzés olyan, mint a szív nagyítólencséje, ráébreszt a valódi arányokra.

Az evangéliumban Jézusnak sokszor megindul a szíve, az együttérzés Isten nyelvezete is. Ez nem azonos a sajnálkozással, amit például egy utcán elpusztult kutya láttán érzünk. „Szegény”, mondjuk szánakozva. Az együttérzés az, amikor bevonódunk a másik gondjába, életünk részévé tesszük. Az Úr is ezt teszi velünk. A kenyérszaporítás esete is jól példázza ezt: Jézus azt mondja a tanítványoknak az éhező tömeg láttán, kissé mérgesen: „Adjatok nekik ti enni!” Beleérzi magát az emberek helyébe, ahelyett hogy arra gondolna: menjenek a faluba kenyeret venni maguknak. Az Úr együttérzett velük, mert látta a sok embert, akik olyanok voltak, mint a pásztor nélküli nyáj – idézte fel a Szentatya.

Ha Isten nyelve az együttérzés, akkor az embereké sokszor a közöny – folytatta gondolatmenetét Ferenc pápa. Újra megemlítette azt a fényképet, amelyet a L'Osservatore Romano vatikáni fotósa készített: egy szegény asszony koldul az étterem előtt, ahonnan egy jól öltözött asszony kilép, de a kinyújtott kéz láttán félrefordítja a fejét. A kép címe: Közöny. Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket: félrefordítjuk-e a fejünket ilyen helyzetekben, vagy hagyjuk, hogy a Szentlélek az együttérzés útjára vigyen bennünket, ami Isten egyik erénye?

A naimi fiú feltámasztásának történetére visszatérve a pápa kiemelte, hogy az életre keltett fiút Jézus visszaadta az édesanyjának, mintegy igazságot téve ezzel. „Az együttérzés tehát az igazságosság útjára vezet bennünket. Mindig adjuk vissza az embereknek, ami jár nekik, és így megmenekülünk az önzéstől, a közönytől, a bezárkózástól. Az Úr legyen együttérző mindnyájunkkal! Szükségünk van rá” – hangzott el Ferenc pápa kedd reggeli homíliájában.

Évközi huszonnegyedik hét keddje

Évközi huszonnegyedik hét keddje

A tegnapi evangéliumban a kafarnaumi százados hite állt az elbeszélés középpontjában, amely hit azt eredményezte, hogy Jézus meggyógyította szolgáját. A történetben a szolga még élt, de már „halálán volt.” A mai evangélium egy még komolyabb esetről számol be, egy ifjú feltámasztásáról. Ő már halott, ismerősei a temetőbe viszik, a halálból hívja vissza őt az életre Jézus. Ebben az esetben nincs szó hitről és annak előzetes kifejezéséről. A hit itt más formában kap jelentőséget: a halott feltámasztását látva az emberek Istent dicsőítik azért, hogy „nagy próféta” támadt köztük. Vélekedésük egyértelműen annak jele, hogy Jézust, aki képes feltámasztani egy halottat, Isten küldöttének, Isten prófétájának tartják.
Figyelemreméltó az is, hogy senki nem kéri Jézus segítségét, hanem ő saját elhatározásából cselekszik. Részvét ébred szívében az özvegy iránt, aki egyetlen fiában azt a személyt veszítette el, akire idős korában támaszkodhatott volna, s aki gondoskodhatott volna róla. A részvét nem marad érzés az Úrban, hanem cselekedetre indítja.
A jelenet kezdetén mindenki néma, nem szólalnak meg az emberek, ahogyan az egy gyászmenethez illő. A csendet, a gyász és a bánat csendjét, az emberi tehetetlenség csendjét, az élet rendjét és a halál tényét tiszteletben tartó csendet Jézus szava töri meg. Először az özvegyhez szól a vigasztalás szavával, majd a fiút szólítja meg életre keltő szavával. Ettől kezdve mindenki beszélni kezd: először a feltámadt fiú, mintegy bizonyítékként, hogy valóban él, aztán az emberek kezdenek beszélni, Istent magasztalják, és később mindenfelé híresztelik a történteket. Jézus viszont már nem szól többet, hanem továbbmegy, hogy máshol is segítsen.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Hisszük, hogy jelen vagy az Oltáriszentségben. Hisszük, hogy valóságosan és maradandóan jelen vagy az átváltoztatott kenyérben és borban. Hisszük, hogy testedet és véredet adod nekünk, amikor szentáldozáshoz járulunk. Hisszük, hogy bennünk való jelenléted átalakít minket, hogy hozzád hasonlóvá váljunk. Hisszük, hogy a szentáldozás egyesülés veled. Hisszük, hogy a szentáldozás összeköt minket egymással is. Egységet teremtő szentség ez. Azáltal, hogy te bemutatod áldozatodat és önmagadat az örök élet kenyereként adod nekünk, egy új közösséget, az Egyház élő közösségét hozod létre belőlünk. 

Útravaló – 2019. szeptember 16.

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Szeptemberben Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót.

Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj – halljuk az evangéliumban a százados szavát, amely a hívő ember számára az áldozás előtti imádságban nyeri el teljességét. Hiszen akkor és ott ezt már saját nevünkben mondjuk, mert tudjuk, mindig méltatlanul részesedünk az Úr testében, és ugyanígy az egész emberiség nevében is ismételjük, mert az emberiség mindig felkészületlen az érkező Úr fogadására. Végül pedig e fohásszal kérjük: halálunk óráján jöjjön értünk, ne kelljen nélküle meghalnunk. Jelenléte az Eucharisztiában és szent útravalóként való közelsége haldoklásunkban azt mutatja, látogatása mindig gyógyít és fölemel.

Ferenc pápa reggeli homíliája: Imádkozzunk a politikusokért, és kérjük, ők is imádkozzanak a népért!

A nyári szünet után a Szentatya ismét szentmisét mutat be reggelenként a vatikáni Szent Márta-házban. Szeptember 16-i, hétfői szentbeszédében azt kérte, hogy imádkozzunk vezetőinkért, a politikusokért, a püspökökért, s őket is arra biztatta, hogy imádkozzanak a rájuk bízott emberekért.

A mai szentleckében Szent Pál így biztat (vö. 1Tim 2,1–8): „Végezzetek imát, könyörgést, esedezést és hálaadást minden emberért, a királyokért és az összes elöljárókért, hogy békés, nyugodt életet élhessünk, szentségben és tisztességben.”

Ferenc pápa e gondolathoz kapcsolódott homíliájában, a mai állami és egyházi vezetőkre vonatkoztatva azt. Hangsúlyozta a közbenjáró ima fontosságát. A keresztényeknek az a kötelességük, hogy imádkozzanak az őket vezető és a rájuk bízott emberekért.

Vegyük példaként a nemrég lezajlott olasz kormányválságot – mondta a pápa. –

Közülünk ki imádkozott a parlamenti képviselőkért, hogy meg tudjanak egyezni, és tovább kormányozzák a hazát? Úgy látszik, hogy a hazafias szellem nem jut el az imáig, megreked a veszekedés és a gyűlölködés szintjén.

Ezzel szemben hallgassunk Szent Pálra, aki azt kéri, hogy imádkozzunk egymásért.

Van, aki szerint a politika „mocskos”. Ez nem igaz. VI. Pál az irgalmas szeretet legmagasabb kifejeződésének tartotta. Valójában minden foglalkozás beszennyezhető, de önmagában nem mocskos. Meg kell térnünk, és imádkoznunk kell valamennyi politikusért, bármelyik oldalon álljon is, legyen akár kommunista, akár korrupt, imádkoznunk kell érte – hangsúlyozta a Szentatya.

Majd homíliája végén elárulta, hogy ez a gondolat a mai evangéliumot hallgatva jutott eszébe, a történet kapcsán, melyet Lukács ír le a kafarnaumi századosról, aki beteg szolgája számára kért Jézustól gyógyulást. – Milyen szép is, amikor egy vezető imádkozik a rábízott népért, hiszen felelős érte! Jó arra gondolni, hogy ha a nép imádkozik vezetőiért, akkor ők is képesek lesznek imádkozni a népért, éppúgy, ahogy a százados imádkozik szolgájáért – zárta szentbeszédét Ferenc pápa.

Évközi huszonnegyedik hét hétfője

Évközi huszonnegyedik hét hétfője

Jézus újabb csodás tettének helyszíne, amiről a mai evangéliumban olvasunk, Kafarnaum városa. Egy katonatiszt, egy százados kéri Jézus segítségét beteg szolgája számára. A századosról nem tudunk meg sokat. Nem zsidó származású, hanem pogány lehetett, ezért mondják a zsidó küldöttek róla, hogy „kedveli népünket.” Nem is római katona, hiszen ebben az időben nem állomásozott római katonaság Galileában. Vélhetően Heródes katonáinak, a rendfenntartó erőknek lehetett egy vezetője. A szolgáról és a betegségéről sem tudunk meg semmit, csupán annyit, hogy komoly baja lehetett, mert már halálán volt. A jelenet szereplőinek bemutatására tehát nem fordít figyelmet Lukács evangélista, sem pedig a csoda, a gyógyulás módjának bemutatására, mert nem ez a lényeges, és nem ez hordozza a történet mondanivalóját.
Az üzenetet két irányba kell keresnünk. Egyrészt ott, hogy Jézus jócselekedetei nem korlátozódnak a zsidóság, a választott nép tagjaira, hanem a pogányok javára is megmutatja irgalmas szeretetét. Másrészt az elbeszélés kifejezetten a százados hitének bemutatására összpontosít. Önmagát méltatlannak tartja, hogy Jézus elé járuljon, ezért először küldöttei által kér segítséget. Arra sem tartja magát méltónak, hogy házába, egy pogány ember otthonába zsidó létére belépjen Jézus, ezért másodszor is szolgákat küld hozzá. Az üzenet, amit a szolgák átadnak kissé magyarázkodásnak tűnik, de valójában a százados tiszteletének és hitének a kifejezése. Ezt a hitet jutalmazza meg Jézus azzal, hogy a szolga meggyógyul.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A szeretet oly titokzatos számunkra, hiszen nem tudhatjuk, hogy mi az a cselekedet, mozzanat vagy szó, ami felkelti a szeretet érzését szívünkben valaki iránt. És azt sem láthatjuk előre, hogy mi lesz az a cselekedetünk vagy szavunk, amely alapján felebarátunk megértheti, hogy szeretjük őt, mert ez a tett a mi szeretetünknek a jele. Ahhoz kérjük segítségedet, hogy szeretetünk soha ne merüljön ki szavakban, hanem cselekedetekben nyilvánuljon meg. Segíts minket abban, hogy tanításodat, a szeretet csodálatos üzenetét egyre jobban megértsük és meg is valósítsuk! 

 

 

 

Felebarátainkban viszontszeretjük Krisztust – Erdő Péterrel ünnepelték a bátai kegyhely megújulását

Hagyományosan Magyarország egyetlen Szent Vér-kegyhelye a célpontja a Pécsi Egyházmegye zarándoklatának. Idén szeptember 14-én megszépült templom és tér várta a híveket. A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra való készület jegyében Erdő Péter bíboros, prímás áldotta meg a megújult tereket.

Ünnep van a Sárköz fölé magasodó Klastrom-dombon, Magyarország egyetlen eucharisztikus kegyhelyén. A Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén óriási zarándoksokaság ünnepli a 600 éves búcsújáróhely megújulását. A középkorban királyok, főpásztorok látogatták Bátát, mely eucharisztikus csodára épült, a török pusztítás idején megsemmisült, majd újjáépült az 1938-as eucharisztikus világkongresszusra való készület során. Most, amikor másodízben ad otthont hazánk a világeseménynek, megújult templom és tér fogadja a lelki megerősödést kereső zarándokokat.

Hagyományosan ehhez a szeptemberi ünnephez kapcsolódva tartják a Pécsi Egyházmegye zarándoklatát Bátán. Az egyházmegye idei, hatodik útjának lelki tartalmát megfogalmazó mottó – „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” – a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra való készületet hivatott segíteni. A gyalogos és kerékpáros zarándokút az Eucharisztiát állította az elmélkedések középpontjába. Több százan, fiatalok és idősebbek, az egyházmegye katolikus oktatási intézményeinek és plébániáinak közösségei vállalták a fizikai erőfeszítést. Két irányból közelítették meg Bátát. Mohácsról 25 kilométert tettek meg a reggel 7 órai indulás után, Bátaszékről pedig 9 órakor indulva tíz kilométert gyalogoltak.

A menet végig imával, énekkel, hosszú csendekkel haladt Udvardy György apostoli kormányzó vezetésével. Az alakomra imafüzet készült a zarándokok számára, kibontva a központi témát. Mit jelent az Eucharisztia? – az Eucharisztia, mint hálaadás, mint valóságos jelenlét, mint áldozatvállalás, mint a szeretet forrása, mint barátság, mint közösség, mint az örök élet kenyere, mint a papság ajándéka, mint ünnep – e szempontok mentén vezette a zarándokok elmélkedését Nyúl Viktor, az egyházmegye pasztorális helynöke. A tanításokat kérdések sora követte: Milyen gyakran használom a köszönöm szót, merek-e a jelenben élni, adni az időmből, hogyan fejezem ki szeretetem, ki számomra a pap személye, építő tagja vagyok-e egyházközségemnek, hiszem-e az örök élet valóságát, milyen a vasárnapom, hogyan élem meg a barátságot?

E kérdések irányították a gondolatokat az úton. A nyárutó felhőtlen, gyönyörű napja, a táj varázsa, az ének, az ima felemelték a lelket, a Báron és Dunaszekcsőn tapasztalt vendégszerető agapé felüdítette a testet. Így jutott el a menet az 56-os úton az utolsó kanyarig, ahonnan a völgybe ereszkedve kitárult a látvány. Balról a bátaszéki templomtorony, jobbról, a Klastrom-domb magasáról a Szent Vér-templom fehér tornya köszöntötte az érkezőket. Elérve a Báta táblát, megszóltak a harangok. Isten hozott – fogadták a zarándokokat a viseletbe öltözött fiatalok, elkísérve őket az utolsó szakaszon. Még egy kaptató, és elértük a célt.

A kegyhely ünnepi díszbe öltözve várta a híveket. A templom előtti téren, a domb oldalába épített szabadtéri oltárral szemben állították fel a padokat. Sokan vagyunk, rengeteg az iskolás korú. A Pécsi Egyházmegye gyalogos és kerékpáros zarándokai főpásztoruk vezetésével a templomban, a NEK missziós keresztje előtt adnak hálát útjukért. Az oltár előtt rózsafüzért imádkoznak, miközben újabb és újabb csoportok érkeznek. A kivetítőn megismerhetjük Báta, mint búcsújáróhely történetét, szerepét és helyét királyaink – köztük Zsigmond és Mátyás – életében, a törökkori pusztulást, majd újjáépítést, képet kapunk az európai és magyarországi Szent Vér-kultuszról.

Udvardy György érsek köszöntötte az ünneplőket, köztük Baranya és Tolna megye kormánymegbízottjait, Báta és a környező települések polgármestereit, az oktatási intézmények vezetőit. A főpásztor kifejezte reményét, hogy a lelkipásztori tevékenység révén Báta a jövőben is meghatározó lesz a magyar egyház életében, és kérte Erdő Péter bíborost, áldja meg az épületet és az itt folyó lelki munkát. „Szent hely, ahol erőt tudunk meríteni abból, hogy Krisztus misztikus testének tagjai vagyunk” – fogalmazott a Pécsi Egyházmegye apostoli kormányzója.

Az ünnepi szentmise főcelebránsa és szónoka Erdő Péter bíboros volt, koncelebrált számos paptestvér, köztük Udvardy György érsek és Mayer Mihály nyugalmazott megyéspüspök.

Erdő Péter szentbeszédét teljes terjedelemben közöljük.

Nyolcvan éve annak, hogy újjáépült a bátai kegytemplom. Ma pedig azt is ünnepeljük, hogy felújították ezt a modern stílusú bazilikát. Ennek a búcsújáró helynek az újabb története szorosan összefonódik az eucharisztikus kongresszusokkal. A kései középkorban már nagy jelentőségű Szent Vér-búcsújáróhely volt Báta, de a török időkben elpusztult. 1539 és 1939 között romokban hevert a régi szentély. Különös öröm számomra, hogy most a jövő évi Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve megáldhatom a kívül-belül teljesen megújult kegytemplomot.

Hogy az utolsó vacsorán az Üdvözítő milyen poharat vagy kelyhet használt, erről a Biblia nem szól részletesen. Ám a hagyomány legszentebb ereklyeként őriz már a korai középkorban egy alabástrom kőből készült serleget, amelyet szent grálnak is neveztek. Ez az ereklye Spanyolországban ma is megtalálható. Számunkra persze nem a pohár alakja a fontos, hanem az a tény, hogy a tanítványok kezdettől fogva szilárdan hitték: az utolsó vacsorán a bor – bár íze és színe a régi maradt – valóban Krisztus vérévé változott. Az Oltáriszentségben Isten táplálékunk lett, testi életünkkel is közösséget vállalt. De Jézus az utolsó vacsorán már a feláldozott testét és vérét adta tanítványaink. Egyszerre volt szenvedő ember és ugyanakkor Istenként korlátlan úr a tér és az idő felett.

A mai evangéliumban Szent János szívünkig ható jézusi hasonlatot ad elő. Ahogyan Mózes felemelte a rézkígyót a pusztában, úgy fogják felemelni az emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Krisztus halála és feltámadása utat nyit számunkra az örök életre és az örök boldogságra. Ezért az egész keresztény világnak diadalmas és reményt adó jele a kereszt. Jelenti számunkra a végtelen isteni szeretetet, mely értünk, bűnösökért vállalta a szenvedést és a halált. Felszólítás számunkra a kereszt, hogy viszonozzuk Isten végtelen szeretetét, közvetlenül Isten felé imádságban és imádásban, és Krisztus felé, aki minden emberben megjelenik számunkra: „amit egynek tettetek a legkisebbek közül, nekem tettétek”. Ezért idézi emlékezetünkbe függelékében a Katolikus Egyház Katekizmusának összefoglalása az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit. Az éhség és szomjúság csillapítását, a foglyok és betegek látogatását, a halottak iránti kegyeletet, de a tudatlanok tanítását és a szomorúak vigasztalását is. Amikor hívő keresztények az életnek ezeken a területein szeretettel fáradoznak másokért – akár magánemberként, akár intézményes formában – Krisztus iránti hálájukat és odaadásukat fejezik ki. A kereszt jele emlékeztessen mindannyiunkat a szeretetnek erre a kötelességére.

De a kereszt reménységünk nagy jele is. Azé a reményé, hogy az élet nem ér véget a földi halállal, hogy minden szenvedés, nehézség, igazságtalanság vagy kudarc csak egy fejezete egy olyan történetnek, amely az örökkévalóságba tart, és a mindenható és irgalmas Isten szeretetével végződik.

A kereszt manapság sok vita tárgya. Egyesek nem szívesen látják, mások talán szívesen kitűznék mindenhová, de nem biztos, hogy veszik maguknak a fáradságot és a csendet, hogy elgondolkodjanak igazi értelméről. Pedig mindenütt, látható formában is itt van körülöttünk a kereszt. Az országban utazva városainkban, falvainkban, a mezőkön és az utak mentén megújulnak a régi szép keresztek, régi magyar, német vagy szláv feliratukkal, s a gyengéden megformázott szenvedő Krisztus alakjával, mely híven tükrözi a régi idők emberének ízlését és szeretetét. És a szép keresztek mellett gyakran megjelenik a friss virág, jelezve hogy Krisztus keresztje ma is vonzza hitünket és reményünket. De kereszt van templomaink tetején is. És ez a kereszt messziről látszik. Sokszor felkiáltó jelek ezek a templomok egy elszürkült, elfásult, zaklatott világban. A kereszt maga is missziót végez. Tanúságot tesz és hívogat.

A mai napon itt van körünkben a missziós kereszt, amely az eucharisztikus kongresszust készíti elő. Benne található a Kárpát-medence szentjeinek és boldogjainak ereklyéje. Sok közülük a legújabb idők vértanúja. Ők mindnyájan követték Krisztus példáját. Életüket adták katolikus hitünkért, szeretetből Isten és az emberek iránt. Sokszor nekünk is könnyebb megtalálni Krisztus követésének útját, ha ezeknek a szenteknek életéről elmélkedünk. Ők közel álltak hozzánk térben és időben. Közülük nem egyre kortársaink még személyesen is emlékeznek. Tudjuk hogyan éltek. Ösztönzést, indítást adhatnak számunkra is. Ugyanakkor pártfogóink és közbenjáróink, akik most is itt vannak velünk. Érdekli őket a mi sorsunk is.

Tekintsünk föl a megfeszített Krisztusra mi is bizalommal, mint hajdan a nép a rézkígyóra a pusztában, jussunk el rendszeresen ide, a templomba, magához az eucharisztikus Krisztushoz. Legyen a szentmise és a rendszeres szentáldozás éltető elemünk, reménységünk és erőnk forrása. A szentségi Jézus imádása pedig újítsa meg bizalmunkat a mindenható és irgalmas Istenben. Nézzünk a Szent Keresztre, és Krisztus iránti hálából nyissuk meg a szívünket azok felé az emberek felé, akikkel az életben találkozunk, hogy személyükben viszontszerethessük a megfeszített Krisztust.
Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged, mert Szent Kereszted által megváltottad a világot! Ámen.

A liturgia végén Erdő Péter megáldotta a megújult épületegyüttest. „Krisztus testében és vérében egyetlen nagy közösséget alkotunk. Több mint kétezren részesültek ma a szentáldozásban – a főpásztor zárógondolatai örömet fejeztek ki, és a kegyhely jelentőségére irányították a figyelmet. – Legyen ez a kegyhely nemzetközi viszonylatban is vonatkozási pont, ahol hitünknek egy nagyon lényeges igazságával találkozunk: a Szent Vér tisztelete a világegyház legaktuálisabb és legtöbbet vitatott problémáját jeleníti meg. Jézus meghirdette Isten szeretetét, mely minden emberre feltétel nélkül árad, a szegényekre, betegekre, bűnösökre, a távolállókra. Ugyanakkor azon a titokzatos, utolsó vacsorán elhangzó szavai – »Ez az én testem, mely értetek adatik, ez az én vérem, mely értetek kiontatik« – arról az áldozatról beszélnek, amit a népéért vállal. Milyen az Isten? Mindenkinek ad számolatlanul, ugyanakkor mégis áldozatot kíván? Igen, ez az Isten titka: Kész mindenkinek megbocsátani, mindenkit üdvözíteni akar, de megtérést kíván. Szabadságot ad, de erőfeszítést kér, ami a legdrámaibb pillanatban még az élet odaadását is jelentheti Isten és ember iránti szeretetből. A Szent Vér tisztelete ehhez a titokhoz vezet el. A keresztényeknek rá kell ébredni arra, hogy Jézus tanítása nem egyszerű életmódtanácsadás, hanem dráma. Kereszténynek lenni azt jelenti, erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy a nekünk rendelt hivatás alapján éljünk. Ehhez megkapjuk ez erőt is, Isten kegyelmét, az Eucharisztiát. Minden forrásom belőled fakad. Ezért vagyunk hálásak.”

Zárógondolatait követően a zarándokok felsorakoztak az eucharisztikus körmenetre. A kereszt és zászló legelöl, mögötte a viseletbe öltözött bátaiak, a cserkészek, a Szent Sír Lovagrend tagjai. A Szent Vér-ereklyét Sümegi József diakónus, a kegyhely őre hozta díszes tartójában, Erdő Péter a monstranciában az Oltáriszentséget. A zarándokok hosszú menete szinte körülölelte a templomot. Az ünnep főpásztori áldással zárult.

Hatodik alkalommal indultak útnak a zarándokok, hogy Mohács és Báta közötti imádságos menetük megerősítse közösségüket az egyházmegyében. Kezdetben tízen voltak, majd az évek során több százan lettek. Udvardy György kezdeményezése meghatározóvá vált a Pécsi Egyházmegye életében.

– Hogyan született ez az egyházmegye életét formáló kezdeményezés?

– Az Egyház folyamatosan keresi, hol és hogyan megszólítható a mai ember, mi felel meg leginkább vallásosságának. Ez az egyik prioritás a lelkipásztorkodásban. Nagy kincsként fedeztem fel, hogy két ősi hagyománnyal bíró kegyhely van az egyházmegyében, Máriagyűd és Báta. Korunkban a zarándoklás igen megfelelő vallási forma, mert leképezi az ember életét. Útra kell kelni, van cél, vannak útitársak, nehézségekkel kell szembenézni, egymás felé kell fordulni.

– Miben látja a zarándoklás legfőbb értékét?

– Sokféle motivációval indulunk el, de mindenkit megérint az út, menet közben mindenki formálódik. Nemcsak egyéni gondjainkat, szándékainkat, hanem kapcsolatainkat is alakítja, szükségszerűen megszületik a közösség élménye. Ez a közösség, amit az Egyház adni tud, ahol testvérei vagyunk egymásnak, de nem a szimpátia, nem érdekszövetség alapján, hanem mert Krisztushoz tartozunk. A keresztségben ez eggyé tesz bennünket, s ebből az egységből tudunk cselekedni. A zarándokút alakít, formál, meghatározó közösségélményt ad. Eltérő elköteleződéssel sokféle csoporthoz tartozunk életünk során. Hiszem, hogy az az ember, aki vállalja a zarándoklás gyötrelmeit, örömeit, lélekben megújult emberként tér vissza. De a zarándokhelyek liturgikus élményt is adnak, kisebb közösségeinkben gyakran meginog bennünk, tudunk-e ünnepelni, itt visszakapjuk a hitet, és megerősödünk. Tudunk ünnepelni, sőt, nagyon szép ünnepet készít nekünk az Egyház.

– Mit jelentett ez a hat év?

– Számomra az idei zarándoklat visszatekintés is volt. Hat évvel ezelőtt egy ősi kegyhely zarándoklatát szerettük volna megújítani, amire püspökelődöm, Cserháti József is tett már kísérletet, mégis bátor ugrás volt a vállalkozás. Az első évben maroknyi csapat voltunk, de másodszor is elindultunk. És évről évre nőttünk. Jönnek az emberek, és bekapcsolódtak az iskolák. Ennek nagyon örültem, mert fontosnak tartom, hogy a diákoknak legyen élményük egyházmegyéjük két kegyhelyéről. Láttuk, jobban fel kell készülni, jobban elő kell készíteni, hogy lelkileg valóban sokat tudjon adni. Így született meg egy felkészítő anyag, elmélkedéssel, énekekkel, amit elérhetővé tettünk a honlapunkon és elküldtünk iskoláinkba. Fejlődés volt számomra is, a magam gondolkodásában és a munkatársakkal való együttműködésben.

– Kezdettől járta az utat?

– Fontosnak tartom, hogy együtt menjek a hívekkel. Ha a zarándokút képezi az Egyháznak mint Isten zarándoknépének az útját, akkor erős szimbólum, ha a püspök pásztorként együtt zarándokol a népével. Nekem nagy élményt jelentett, de úgy érzékelem, a hívek számára is fontos ez. Ferenc pápa legutóbb az új püspököknek beszélt arról, hogy fontos, hogy a hívek között legyenek, elérhetők legyenek. A zarándoklat erre is alkalmat ad. Van lehetőség kölcsönösen feltenni kérdéseket, beszélgetni.

– Benne volt idén a búcsú gondolata?

– Így van, búcsúztam is. Tegnapelőtt találkoztam az egyházmegye papjaival, hogy elköszönjek tőlük. Egyikük megjegyezte, püspök atya, neked három nagy kedvenced volt, Máriagyűd, Báta és Püspökszentlászló. Szívemből szólt.

Ferenc pápa: Isten felkínálja és nem ránk erőlteti magát!

Szeptember 15-én a déli Angelus elmondásához kapcsolódóan a Szentatya a napi evangéliumról, a Lukács evangéliumának 15. fejezetében található három jézusi példabeszédről elmélkedett. A pápa teljes lefordított beszédét közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai evangélium (Lk 15,1–32) azzal kezdődik, hogy vannak néhányan, akik bírálják Jézust, amikor vámszedők és bűnösök társaságában látják, és így méltatlankodnak: „Ez bűnösöket fogad magához, és velük eszik” (Lk 15,2). Ez a mondat valójában csodálatos bejelentésnek bizonyul: Jézus magához fogadja a bűnösöket, és együtt étkezik velük. Ez történik velünk minden misén, minden templomban: Jézus örömmel fogad minket asztalánál, ahol odaadja értünk önmagát. Ezt a mondatot írhatnánk templomaink kapujára: „Itt Jézus magához fogadja a bűnösöket, és meghívja őket asztalához.” És az Úr, válaszul az őt bírálóknak, elmond három példabeszédet, három bámulatos példabeszédet, amelyek megmutatják, hogy ő megkülönböztetett szeretettel fordul azok felé, akik távol érzik magukat tőle. Jó lenne, ha mindnyájan fellapoznátok az evangéliumot, Lukács evangéliumának 15. fejezetét, és elolvasnátok a három példabeszédet! Csodálatosak!

Az első példázatban azt mondja: „Ki az közületek, aki, ha van száz juha, és elveszít közülük egyet, nem hagyja ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy addig az elveszett után, amíg meg nem találja?” (Lk 15,4) Ki az közületek? Egy józan ember nem: számítást végez, és feláldozza az egyet, hogy megtartsa a kilencvenkilencet. Isten viszont nem törődik bele, ő épp téged hordoz a szívén, aki még nem ismered az ő szeretetének szépségét, téged, aki még nem fogadtad be Jézust életed középpontjaként, téged, aki nem tudod legyőzni bűnödet, téged, aki talán az életedben történt rossz dolgok miatt nem hiszel a szeretetben.

A második példázatban te vagy az a kis pénzérme, amelynek elvesztésébe az Úr nem nyugszik bele, és akit megállás nélkül keres: azt akarja mondani neked, hogy értékes vagy a szemében, egyedülálló vagy! Helyettesíthetetlen vagy Isten szívében! Van helyed ott, rólad van szó, és senki sem helyettesíthet téged; és ez rám is igaz, senki sem helyettesíthet engem Isten szívében.

A harmadik példázatban Isten egy apa, aki várja tékozló fia hazatérését: Isten mindig vár ránk, nem fárad el, nem veszíti kedvét. Mert mi vagyunk, mi, mindannyian az az újra átölelt fiú, az a megtalált pénzérme, az a megsimogatott és vállra vett juh. Ő mindennap várja, hogy észrevegyük szeretetét. És te azt mondod: „De én annyi rosszat tettem, én túl sok rosszat tettem!” Ne félj: Isten szeret téged, olyannak szeret, amilyen vagy, és tudja, hogy csak az ő szeretete képes megváltoztatni az életedet.

De Istennek ezt a végtelen szeretetét a bűnösök iránt, mely az evangélium lényege, el lehet utasítani. Ezt teszi a példázatban szereplő báty. Ő nem érti a szeretetet abban a pillanatban, és fejében inkább egy úr, mint egy apa képe van. Ez a veszély bennünket is fenyeget: az, hogy inkább egy szigorú, mint egy irgalmas Istenben hiszünk, egy olyan Istenben, aki a rosszat inkább erővel, mint szeretettel győzi le. Nem így van! Isten szeretettel és nem erővel ment meg bennünket; felkínálja és nem ránk erőlteti magát.

A báty, aki nem fogadja el az apa irgalmasságát, magába zárkózik, és még súlyosabb hibát követ el: igaznak képzeli magát, elárultnak hiszi magát, és mindent saját igazságfelfogása alapján ítél meg. Ezért megharagszik öccsére, és megfeddi az apját: „Most, hogy megjött ez a te fiad, levágattad a hizlalt borjút” (vö. Lk 15,30). Ez a te fiad: nem nevezi testvéremnek, hanem fiadnak. Egyetlen fiúnak gondolja magát. Mi is tévedünk, amikor magunkat igaznak véljük, amikor azt gondoljuk, hogy a többiek a rosszak. Ne gondoljuk magunkat jónak, mert egyedül, a jó Isten segítsége nélkül nem tudjuk legyőzni a rosszat. Ne felejtsétek el ma elővenni az evangéliumot, és olvassátok el a három példabeszédet Lukács evangéliumának 15. fejezetében! Jót tesz nektek, üdvös lesz számotokra!

Hogyan lehet legyőzni a rosszat? Elfogadva Isten bocsánatát és a testvérek bocsánatát. Ez történik, valahányszor gyónni megyünk: befogadjuk az Atya szeretetét, aki legyőzi bűnünket: nincs többé bűnünk, Isten elfelejti azt! Amikor megbocsát, Isten elveszíti emlékezőtehetségét, elfelejti bűneinket! Elfelejti őket! Isten rendkívül jó hozzánk! Nem úgy, mint mi, akik azt mondjuk, hogy „nem történt semmi”, de az első alkalommal felemlegetjük az elszenvedett sérelmet. Nem, Isten eltörli a rosszat, belülről újjáteremt bennünket, és így visszaadja nekünk az örömöt, nem a szomorúságot, nem a szív sötétségét, nem a gyanút, hanem az örömöt.

Testvéreim, fel a fejjel, ha Isten velünk, akkor nincs olyan bűn, amelyé az utolsó szó lehetne! A Szűzanya, aki szétoldja az élet csomóit, szabadítson meg bennünket attól, hogy igaznak higgyük magunkat, és segítsen, hogy érezzük annak szükségét, hogy az Úrhoz menjünk, aki mindig vár ránk, hogy átöleljen bennünket és megbocsásson nekünk!

Kedves testvéreim!

A múlt héten sor került a régóta várt fogolycserére Oroszország és Ukrajna között. Örülök a szabadon bocsátott embereknek, akik újra átölelhették szeretteiket, és továbbra is imádkozom, hogy mielőbb véget érjen a konfliktus és tartós béke legyen Kelet-Ukrajnában.

Tegnap Forlìban boldoggá avatták Benedetta Bianchi Porrót, aki mindössze 28 évesen 1964-ben halt meg. Egész életét megpecsételte a betegség, és az Úr megadta neki a kegyelemet, hogy elviselje, sőt átalakítsa azt a hit és a szeretet ragyogó tanúságtételévé. Ma a németországi Limburgban pedig boldoggá avatták Richard Henkes pallottinus atyát, akit hit iránti gyűlöletből 1945-ben, Dachauban öltek meg. Krisztus e két bátor tanítványának példája nyújtson támaszt nekünk is az életszentség útján! Tapsoljuk meg az új boldogokat!

Szeretettel köszöntelek mindnyájatokat, rómaiak és más országokból jött zarándokok: családok, egyházközségi csoportok, társulatok.

Köszöntöm a hondurasi és bolíviai híveket, a fiatal afrikai vállalkozókat, akik elkötelezték magukat, hogy összefogva dolgoznak – harambe – Afrika jövőjéért; és a Lengyelországból elektromos autókkal érkezett zarándoklat tagjait.

Köszöntöm az Isten szolgája Gianfranco Chiti atya emlékére egybegyűlt katonákat; a Legszentebb Megváltó Oblátus Nővéreit; a Montecchio Emilia-i híveket venezuelai barátaikkal; és a crotonei bérmákozókat. Köszöntöm az UNITALSI csoportját, és megáldom a következő napokban zajló nagy országos lourdes-i zarándoklatot.

Szép vasárnapot kívánok mindenkinek! Kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! A viszontlátásra!

Évközi 24. vasárnap

Évközi 24. vasárnap

Félelmetes, egyszersmind bájos jelenet, ahogy Mózes meglepő természetességgel és közvetlenséggel, szinte egyenrangú félként szólítja meg a Mindenhatót, emlékezetébe idézve nagy tetteit. Istennek persze nincs szüksége arra, hogy emlékezetében kutasson, hiszen ő, aki kerubokon trónol és átlátja a mélységeket, tud mindent. Ráadásul számára nincs múlt, jelen és jövő, előtte a világ létezése egyszerre van jelen, s az ember is a maga szabad voltában. Amikor tehát Istennek azt mondjuk: emlékezzél, valójában mi idézzük emlékezetünkbe Isten nagy tetteit a történelemben és saját életünkben. Mózes Istennel megy vissza a múltba, Isten pedig jelenvalóvá változtatja a múltból azt, ami alkalmas az örök életre: vagyis az ő soha el nem múló tetteit, melyek mind ugyanabból az üdvösségtervből fakadtak.

A tékozló fiú is emlékezik, amikor magába száll és így szól: „Apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én meg itt éhen halok.” A bűnös a Szentlélekben emlékezik az atyai házra, és ebből megtérés, hazatérés, új, soha nem volt élet fakad. A mai Szentleckében pedig Szent Pál apostol szeretett fiának, Timóteusnak írva ugyancsak emlékezik, egész addigi életét Isten szemével nézve értékeli: „Hálát adok annak, aki erőt adott nekem, Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, hogy megbízhatónak ítélt, és erre a szolgálatra rendelt engem, aki azelőtt káromló, üldöző és gyalázkodó voltam, de irgalmat találtam. Sőt, valósággal elárasztott a mi Urunk kegyelme.” Csak így szabad, csak így érdemes visszanézni a múltra: kozmetikázás nélkül, ami bűneinket illeti, és hálaadással Isten csodálatos tervének kibontakozása láttán.

Urunk Jézus, add nekünk kegyelmedet, hogy újra meg újra emlékezetünkbe idézzük életünkben végbevitt tetteidet, melyek mind az Atya egyetemes üdvösségtervébe illeszkednek. Tedd gyümölcsözővé részvételünket a vasárnapi szentmisén, melyben a keresztény nép a teremtő Szentlélek erejében emlékezik megváltó halálodra és dicsőséges feltámadásodra, ez a szentségi emlékezés pedig jelenvalóvá teszi keresztáldozatodat, s a kenyér és bor színe alatt elhoz hozzánk Téged magadat.