Ferenc
pápa meghirdette az irgalmasság rendkívüli szent évét
Az irgalmasság rendkívüli szent évét hirdette
meg Ferenc pápa 2016-ra a március 13-i bűnbánati szertartás keretében a Szent
Péter-bazilikában.
Ferenc pápa a Szent Péter-bazilikában tartott nagyböjti bűnbánati szertartás
során mondott homíliájában az irgalmasság rendkívüli szent évét hirdette meg,
mely ez év december 8-án, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén veszi kezdetét a
Szent Péter-bazilika szent kapujának megnyitásával, és 2016. november 20-án,
Krisztus Király ünnepén zárul.
A bejelentés Ferenc pápa megválasztásának második évfordulóján történt, március
13-án, pénteken, amikor a Szentatya délután öt órakor a Szent Péter-bazilikában
megnyitotta a már korábban bejelentett 24 órás imádságot, bűnbánati liturgia
keretében.
A bűnbánati szertartáson tartott homíliát az alábbiakban teljes
terjedelmében közöljük.
Idén is egybegyűltünk nagyböjt negyedik vasárnapja előtt, hogy bűnbánati
liturgiát tartsunk. Egyesülünk sok kereszténnyel, akik ma, a világ minden
részén, elfogadták a meghívást, hogy az Úr jóságának a jeleként éljék meg ezt a
pillanatot. A kiengesztelődés szentsége megengedi, hogy bizalommal közeledjünk
az Atya felé, s így biztosak lehessünk megbocsátásában. Ő valóban „gazdag az
irgalmasságban” és nagy bőséggel terjeszti ki irgalmát mindazokra, akik őszinte
szívvel jönnek hozzá.
Mindenekelőtt
az ő kegyelmének a gyümölcse, hogy itt vagyunk, hogy így megtapasztaljuk az ő
szeretetét. Ahogyan emlékeztetett minket Szent Pál apostol, Isten soha nem
szűnik megmutatni irgalmasságának a gazdagságát a századok során. A szív
átalakulása, amely arra visz, hogy megvalljuk bűneinket, „Isten ajándéka”.
Egyedül nem vagyunk képesek rá. Isten adománya, hogy megvallhatjuk a bűneinket,
egy ajándék, az „ő műve” (vö. Ef 2,8–10). Kezének gyöngéd érintése és
kegyelmének formáló ereje lehetővé teszi számunkra, hogy a bűneink miatti
félelem nélkül közeledjünk a paphoz, ugyanakkor biztosak legyünk benne: ő majd
Isten nevében fogad minket, és megért, minden nyomorúságunk ellenére is. Úgy
járulunk hozzá, mint egy védőügyvédhez: egy ilyen védőnk van, aki odaadta az
életét a mi bűneinkért! Ő pedig, az Atyával együtt, mindig megvéd minket.
Amikor kilépünk a gyóntatószékből, meg fogjuk érezni az erőt, amely újra
élettel tölt el minket, és visszaadja a hit lelkesedését. A gyónás után
újjászületünk.
Az
evangéliumi szakasz, amelyet hallottunk (vö. Lk 7,36–50) megnyitja előttünk a
remény és a vigasztalás útját. Jólesik érezni magunkon Jézus együttérző
tekintetét, ahogyan azt megérezte a bűnös asszony is a farizeus házában. Ebben
a szakaszban két szó tér vissza hangsúlyosan: a szeretet és az ítélet.
Itt
van a bűnös asszony szeretete, amely megalázkodik az Úr előtt; ám még
előbb itt van Jézus irgalmas szeretete iránta, amely arra ösztönzi az
asszonyt, hogy közeledjen hozzá. Bűnbánó és örömteli könnyeivel mossa meg a
Mester lábát, haja pedig hálával szárítja meg azt. Csókjai tiszta érzelmének a
kifejeződései. A lábra öntött bőséges illatos kenet pedig azt tanúsítja,
mennyire értékes a szemében Jézus. Ennek az asszonynak minden gesztusa a
szeretetről beszél, és kifejezi vágyát, hogy valamiféle megingathatatlan
bizonyosságra tegyen szert az életében: ez pedig nem más, mint hogy bocsánatot
nyert. Ez a bizonyosság gyönyörű! Jézus pedig megadja neki ezt a bizonyosságot:
elfogadja őt és megmutatja Isten iránta érzett szeretetét. Pont iránta, egy
nyilvános bűnös [utcanő] iránt!
A
szeretet és a megbocsátás egy időben teljesül be: Isten sokat bocsát meg neki,
mindent megbocsát neki, mivel „nagyon szeretett” (Lk 7,47); az asszony pedig
imádja Jézust, mivel megérzi, hogy benne irgalom és nem elítélés lakozik. Érzi,
hogy Jézus szeretettel érti meg őt, őt, aki bűnös. Jézusnak hála, Isten elveszi
és hátradobja számos bűnét, nem emlékezik meg többé azokról (vö. Iz 43,25). Hiszen
ez is igaz: amikor Isten megbocsát, felejt. Hatalmas Isten bocsánata!
Az asszony számára most új életszakasz kezdődik: a szeretetben új életre
született. Ez az asszony valóban találkozott az Úrral. Csöndben megnyitotta a
szívét az Úr előtt; a fájdalmával megmutatta neki a bűnei felett érzett
bánatot; könnyeivel az isteni jósághoz folyamodott, hogy elnyerje a bocsánatot.
Az asszony fölött nincs más ítélet, csak az, amely Istentől érkezik, ez pedig
az irgalmasság ítélete. Ennek a találkozásnak a főszereplője egyértelműen a
szeretet, az irgalmasság, amely meghaladja az igazságosságot.
A ház
ura, Simon, a farizeus, ezzel szemben nem képes megtalálni a szeretet útját.
Mindent kiszámol, mindent megfontol… Állva marad a formalitás küszöbén. Csúnya
dolog a formális szeretet, nem lehet megérteni. Nem képes megtenni a következő
lépést, hogy találkozzon Jézussal, aki elhozza neki az üdvösséget. Simon arra
korlátozta magát, hogy meghívja egy lakomára Jézust. Ám valójában nem fogadta
be őt. Gondolataiban csak az igazságosság forog, és amikor így tesz, téved. Az
asszony fölötti ítélete eltávolítja őt az igazságtól, és nem teszi
lehetővé a számára még azt sem, hogy megértse: ki is a vendége. Megállt a
felszínnél – a formalitásnál –, és nem volt képes, hogy a szívet tekintse.
Jézus példázatára és kérdésére, hogy vajon melyik szolga szeretett jobban,
helyesen válaszol: „Az, akinek többet engedett el”. Jézus azonnal felhívja a
figyelmét: „Jól feleltél” (Lk 7,43). Simon csakis akkor marad meg az
igazságban, amikor ítéletével a szeretet felé fordul.
Jézus
felhívása mindannyiunkat arra ösztönöz, hogy meglássunk: mekkora nagylelkűségre
képes minden ember. Senkit sem lehet kizárni Isten irgalmasságából. Mindenki
ismeri az utat, hogyan lehet eljutni oda, az egyház pedig az az otthon,
amely mindenkit befogad és senkit sem utasít vissza. Kapui kitárva
maradnak, hogy mindenki, akit megérintett a kegyelem, megtalálhassa a
megbocsátás bizonyosságát. Minél súlyosabb a bűn, annál nagyobbnak kell lennie
a szeretetnek, amelyet az egyház a megtérő emberek felé mutat. Mekkora
szeretettel tekint ránk Jézus! Mekkora szeretettel gyógyítja meg a mi bűnös
szíveinket! Soha nem riad vissza a mi bűneinktől. Gondoljunk a tékozló fiúra,
aki mikor eldönti, hogy visszatér az atyjához, előre kigondolja, milyen
beszédet mond majd. Ám az atya nem engedi megszólalni, átöleli őt (vö. Lk
15,17–24). Jézus is így tesz velünk. „Atya, annyi vétkem van…” – „De ő boldog
lesz, ha elmész [gyónni]: hatalmas szeretettel fog átölelni téged! Ne félj!”
Kedves
testvéreim, gyakran elgondolkodtam azon, az egyház hogyan lenne képes
nyilvánvalóbbá tenni a küldetését, az irgalmasságról való tanúságtételt. Olyan
út ez, amely a lelki megtéréssel kezdődik; és be kell járnunk ezt az utat.
Ezért úgy döntöttem, hogy rendkívüli szent évet hirdetek meg, amelynek
középpontjában Isten irgalmassága áll. Ez az irgalmasság szent éve
lesz. Az Úr szavának fényénél akarjuk megélni ezt: „Legyetek irgalmasok, mint a
ti Atyátok” (vö. Lk 6,36). Ez különösen a gyóntatókra áll! Rengeteg
irgalmasság!
Ez a
szent év a Szeplőtelen Fogantatás idei ünnepével kezdődik majd, és 2016.
november 20-án, Krisztus Király ünnepén zárul, hiszen Krisztus az Atya
irgalmasságának az eleven arca. A szent év megszervezését az Új Evangelizáció
Pápai Tanácsára bízom, hogy úgy tudja majd végigvinni, mint az egyház úton levésének
egy új szakaszát, betöltve a küldetést, hogy minden emberhez elvigye az
irgalmasság evangéliumát.
Meggyőződésem,
hogy az egész egyház, amelynek olya nagy szükséges van az irgalmasság
elnyerésére, hisz bűnösök vagyunk, képes lesz megtalálni ebben a jubileumi
évben az Isten irgalmasságának újrafelfedezése és gyümölcsözővé tétele fölötti
örömet. Mindannyian arra nyertünk meghívást, hogy ezzel az örömmel nyújtsunk
vigaszt korunk minden embere számára. Ne feledjük: Isten mindent megbocsát,
és Isten mindig megbocsát. Ne fáradjunk bele, hogy bocsánatot kérjünk.
Már mostantól kezdve bízzuk rá ezt az évet az Irgalmasság Anyjára, hogy
fordítsa felénk tekintetét és őrködjön lépteink felett: bűnbánati utunk, nyílt
szívvel bejárt utunk felett egy év során, amelynek célja, hogy elnyerjük
Istentől a búcsút, hogy elnyerjük Istentől az irgalmasságot.