Kopt keresztény zarándokokat szállító buszra támadtak

Kopt keresztény zarándokokat szállító buszra támadtak ismeretlen fegyveresek november 2-án, pénteken Egyiptomban, az egyház tájékoztatása szerint legalább heten meghaltak, tizennégyen megsebesültek.

A támadás Minja tartományban történt a Kairótól 260 kilométerre délre fekvő Hitvalló Szent Sámuel-kolostor közelében. Hírügynökségi jelentések szerint három busz tartott a kegyhelyhez, a fegyveresek azonban csak az egyik járműre tudtak rálőni.

A halottak között nők és gyerekek is vannak.

Egyelőre egyik terrorszervezet sem jelentkezett a támadás elkövetőjeként.

2017 májusában ugyanebben a térségben szintén zarándokok buszát vették célba szélsőségesek, akkor 28 halálos áldozat volt és több tucat sebesült.

Ferenc pápa: Nem az marad meg, amit harácsoltunk, hanem amit odaadtunk!

November 3-án délelőtt a Szentatya az év során elhunyt bíborosokért és püspökökért mutatott be szentmisét a Szent Péter-bazilikában. Arra figyelmeztette a jelen lévő püspököket, hogy szeretetben, önzetlenül osztogatott életet éljenek, s ne rangokat és elismeréseket keressenek.

Hallhattuk az evangéliumi példabeszédben, hogy a szüzek „kimentek a vőlegény elé” (Mt 25,1), mind a tízen. Az élet mindenki számára szakadatlan szólítgatás arra, hogy kimenjünk: az anyaméhből, a szülői házból, a gyermekkorból a fiatalkorba, a fiatalkorból a felnőttkorba, mígnem elmegyünk ebből a világból. Az evangélium hirdetői számára is az élet állandó kifelé haladás: a családi otthonból oda, ahová az Egyház küld, egyik szolgálatból a másikba; mindig átmenetben vagyunk, a végső átmenetig.

Az evangélium emlékeztet bennünket ennek az állandó kifelé haladásnak, az életnek az értelmére: menni a vőlegény elé. Láthatjuk hát, mi végett élünk: annak hirdetéséért, ami az evangéliumban felhangzik éjszaka, azért, akit teljesen csak a halál pillanatában tudunk befogadni: „Itt a vőlegény, menjetek eléje!” A Jézussal való találkozás ad értelmet és irányt az életnek: a vőlegény, „aki szerette az Egyházat, és önmagát adta érte”. Csak ő! A vég világítja meg a megelőző szakaszt. Amint a vetést a termésről ítéljük meg, úgy életünk útját a célra tekintve kell járnunk.

Ekkor az élet, ha az kifelé haladás a vőlegény elé, olyan idő, amelyet arra kaptunk, hogy növekedjünk a szeretetben. Az élet mindennapi készülődés a menyegzőre, hosszú jegyesség. Tegyük fel magunknak a kérdést: úgy élek-e, hogy életem készülődés a vőlegénnyel való találkozásra? Felszentelt szolgálatunkban, a sokféle találkozás, megbeszélendő és megszervezendő teendő mellett, ne feledkezzünk el a legfontosabb szálról, mely végighúzódik életünk szövetén: a vőlegény várásáról! A középpont nem lehet más, csak az Urat szerető szív. Szolgálatunk látható testét csak így fogja fenntartani egy láthatatlan lélek. Így megértjük, amit Pál apostol a szentleckében mond: „Mi nem a láthatókra figyelünk, hanem a láthatatlanokra; a látható ugyanis ideig való, a láthatatlan viszont örök” (2Kor 4,18). Mi tehát ne ragadjunk le a földi dimenzióknál, nézzünk messzebbre! Igaz a híres kijelentés: „Ami lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Az életben a lényeges az, hogy halljuk a vőlegény hangját. Az arra hív, hogy mindennap meglássuk az érkező Urat és minden tevékenységünket felkészüléssé alakítsuk a vele való menyegzőre.

Erre emlékeztet bennünket az, ami az evangéliumban a menyegzőre váró szüzeknek lényegi fontosságú: nem az öltözék, nem is a lámpás, hanem a kis edényekben őrzött olaj.

Előkerül ennek az olajnak az első jellemzője: nem szembeötlő. Rejtve marad, nem feltűnő, de nélküle nincs fény. Miből tudjuk ezt? Abból, hogy az Úr szemében nem a külső, hanem a szív számít (vö. 1Sám 16,8). Az, amit a világ keres és fitogtat – a rang, a hatalom, a látszat, a dicsőség – elmúlik, és semmi sem marad utána. A mennybe való készülődéshez elengedhetetlen, hogy távolságot vegyünk a látszattól. Nemet kell mondanunk a „sminkelés kultúrájára”, mely arra biztat, hogy a látszattal törődjünk. Ehelyett az Isten szemében számító szívünket, bensőnket kell tisztogatnunk és őriznünk; nem a külsőt, ami eltűnik.

Eme első jellemzője után – hogy tudniillik nem szembetűnő, hanem lényeges –, van az olajnak egy másik tulajdonsága: azért létezik, hogy elfogyasztódjon. Csak égve lehet világítani! Ilyen az élet: csak akkor árasztunk világosságot, ha mi elhasználódunk, felemésztődünk a szolgálatban. Az élet titka az, hogy a szolgálatért élünk. A szolgálat a belépőjegy az örök menyegző bejáratánál. Az örökkévalóság küszöbén nem az marad meg, amit harácsoltunk, hanem amit odaadtunk (vö. Mt 6,19–21; 1Kor 13,8). Az élet értelme az, hogy választ adunk Isten szeretetjavaslatára. A választ az igazi szereteten, az önátadáson, a szolgálaton keresztül adhatjuk meg. A szolgálattal a bőrünket visszük vásárra, mert a szolgálat azt jelenti, hogy szétosztogatjuk, felemésztjük magunkat. Felszentelt szolgálatunk szempontjából nem az életet szolgálja az, aki nem azért él, hogy szolgáljon. Aki túlságosan azzal törődik, hogy saját életét megmentse, az elveszíti azt.

Az olaj harmadik jellemzője nagy hangsúlyt kap az evangéliumban, ez pedig az előkészítés. Az olajat időben elő kell készíteni és magunkkal kell vinni (vö. Mt 25,4.7). A szeretetet, nyilván, spontán módon kell megélnünk, mégsem lehet rögtönöznünk. Épp az előkészület hiánya jelenti azoknak a szüzeknek a balgaságát, akik a menyegzőn kívül rekednek. Most van itt az előkészület ideje: a jelen pillanatban, nap nap után kell táplálnunk a szeretetet. Kérjük a kegyelmet, hogy mindennap meg tudjuk újítani az Úr iránti első szeretetünket (vö. Jel 2,4), hogy ne hagyjuk kialudni azt! Fenyeget bennünket a nagy kísértés, hogy életünk egy szeretet nélküli életre szürkül, mely üres edényhez, kialudt lámpáshoz hasonló. Ha nem fektetünk be a szeretetbe, az élet kialszik. Akik hivatalosak az Istennel való menyegzőre, nem süllyedhetnek tespedt, lapos, egysíkú életbe, mely lendület nélkül, apró örömök és múló elismerések keresésével vánszorog előre. A színtelen-szagtalan élet, mely önmaga szétosztogatása helyett megelégszik a kötelességteljesítéssel, nem méltó a vőlegényhez.

Most, amikor az év során elhunyt bíborosokért és püspökökért imádkozunk, kérjük azok közbenjárását, akik feltűnés nélkül éltek, akik szívből szolgáltak, akik nap nap után készültek az Úrral való találkozásra! E tanúságtevők példáját követve – akik, hál’ Istennek, sokan vannak – ne elégedjünk meg azzal, hogy rövidlátóan csak a mára figyelünk, hanem legyen távolra, a ránk váró menyegzőre figyelő tekintetünk! Ha életünket átjárja az Isten utáni vágy, és ha kellőképp begyakoroltuk a szeretetet, akkor készek leszünk arra, hogy belépjünk a vőlegény örök hajlékába.

Évközi harmincadik hét szombatja

Évközi harmincadik hét szombatja

A bibliai idők lakomáinak, ünnepi étkezéseinek világába pillanthatunk bele a mai evangélium segítségével. Az ilyen alkalmakkor a szolgáknak többek között az volt a feladata, hogy mindenkinek a származása vagy társadalmi rangja alapján kijelöljék a helyét és gondoskodjanak róla, hogy mindenki ennek megfelelően foglaljon helyet. Lukács evangélistának görög származása miatt nincsenek pontos ismeretei a palesztínai szokásokról, ezért ő abban jelöli meg a problémát, hogy maguk a meghívottak törekszenek arra, hogy az első helyekre kerüljenek, ennek megfelelően hangzik el Jézus példabeszéde.
A történettel azonban Jézus nem csupán a lakoma résztvevőit akarta oktatni, hanem összes követőjének fel akarja hívni figyelmét az alázatosságra, a szerénységre. Mondását könnyű megjegyeznünk: „aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.” A dicsekvés, az öndicséret a lelkileg üres emberekre jellemző. Amikor pedig saját vallási magatartását dicséri, az egyáltalán nem vonzó mások számára. E bűnökkel az a probléma, hogy természetesen lehetnek valakinek érdemei és jó tulajdonságai, de ezt a jót ne magunknak tulajdonítsuk, hanem Istennek. A szerénység azt jelenti, hogy minden jót Istennek köszönök meg, tudván, hogy az tőle származik és ő gondoskodik arról, hogy a jó kifejlődjön bennem.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Istenünk, világunk tele van gyűlölettel, előítélettel, egymás elutasításával. Add, hogy nyitottak lehessünk minden emberi nyomorúság, elesettség, fájdalom, seb orvoslására. Nyisd meg szemünket, hogy meglássuk embertársainkat, akik ugyanazon az úton járnak, s akikkel az úton találkozunk. Veszélyek fenyegetnek, kiszolgáltatottak vagyunk, segítségre szorulunk magunk is. Jézus nem megy el mellettünk, hanem sebeinket bekötözi és fölemel minket. Add, hogy mi is hasonlóképpen cselekedjünk!

Vincent Nichols bíboros: Az „esküvőipar” karmai közül, kudarcainkon keresztül, Isten felé

Augusztus 21–26. között rendezték meg Dublinban a Családok IX. Világtalálkozóját. Vincent Nichols bíboros, westminsteri érsek, az angliai és walesi püspöki konferencia elnöke, a CCEE alelnöke tartott katekézist a családok világtalálkozója második napján, augusztus 23-án.

Nichols bíboros a házasságra való felkészítést és a pasztoráció szempontjait állította előadása középpontjába. Elmesélte, fiatal papként egyszer a családi életről beszélt; a szentmise után sokan megköszönték a szavait, nem úgy egy nagymama, aki tipikus liverpooli stílusban, a fiatal papra utalva megjegyezte: „Bárcsak olyan keveset tudnék róla, mint ő! ...” Az angol főpásztor hozzátette: azért ő is családba született, családban nevelkedett… Ismeri a családi élet hegyeit, völgyeit. Mindannyian ismerjük a családi élet kisebb-nagyobb drámáit – ám ettől még nem válunk szakértőkké. Egyikünknek sincs joga általánosítani, vagy azt tüntetni fel szabályszerűnek, amit mi magunk éltünk át. Ezen történetek mindegyikében Isten jelen van, működik benne; vezet és vigasztal.

Ferenc pápa hangsúlyozza: Isten életszentségre hív – ahogy kibontakozik az életünk, abban jelenik meg Isten hívása. Még a kudarcainkban is – sőt, talán azokban leginkább…

A házassági felkészítésnél fontos szempont, hogy életszentségre kaptunk meghívást – jó, ha így tudunk tekinteni mindenre, ami történik velünk; ha úgy tekintünk rá, mint lépésekre az Istenhez vezető úton. Az életszentség a mindennapi cselekedeteink által növekszik; akik körülöttünk élnek, Isten jelenlétére emlékeztetnek minket.

Amikor erre az előadásra készült – mondta Vincent Nichols –, a szülei példájára gondolt; édesapja kitartására, édesanyjára, aki minden napot Isten ajándékaként élt meg – kedvenc igehelye is az volt: „Ezt a napot az Úr adta,
ujjongjunk és vigadjunk rajta!” (Zsolt 118,24). Ezt mondta – és ezt is tette, a nehezebb időkben is. Ez összhangban van Ferenc pápa szavaival is, aki emlékeztet rá: legjobban azzal építhetünk biztos jövőt, ha jól éljük meg a jelent (vö. AL 219).

Nichols bíboros elmondta, Angliában nagyon megérintette az embereket, a papságot Ferenc pápa tanítása az Amoris laetitiában, majd beszélt a családszinódus előkészületeiről, a házaspárok, családok által felvetett kérdésekről, amikre az Egyháztól is várták a választ. Mindezek figyelembe vételével, teológusokkal és pasztorális szakemberekkel konzultálva, összeállítottak egy útmutatót a jegyesek felkészítéséhez, összhangban Ferenc pápa tanításával.

A jegyesoktatás szeretetteli befogadást és együttérzést kell hogy közvetítsen, az Egyház házasságképe és tanítása megismertetése mellett – mely szerint a házasság Isten szeretetében gyökerezik, Isten szeretetének hűségét és termékenységét fejezi ki.

Napjainkban sok kultúrában, így Angliában is a házasság „magánügy” lett; a párok az „esküvőipar” karmai közé kerülnek, amely a pár nagy napjára fókuszál, és sokszor szem elől tévesztik a tágabb közösséget, a családi és egyházi kontextust.

A házasságra való felkészítéshez nyolc szempontot emelt ki az angol pasztorális útmutató alapján Vincent Nichols bíboros.

1. Jó, ha a felkészítő és a közösség egyaránt érezteti a párral, hogy az ő reményeik a közösség reményei is; hogy nem egyedül kell „végigcsinálniuk”, hogy mellettük állunk. S velünk együtt Isten is, jóban-rosszban.

2. Lelkipásztorként, felkészítőként alázatosnak és realistának kell lennünk (AL 36), és bízni Isten kegyelmében. Amikor elkezdjük a jegyesoktatást, tudnunk kell: a Szentlélek előbb ott volt, mint mi… És Ő továbbra is kísérni fogja ezt a párt. Imádkozzunk a párért, tudván, hogy mindannyian sebeket hordozunk, melyeket enyhíteni tud egy új és tartós kapcsolat, az imáinkkal is megtámogatva.

3. A felkészítés során meg kell találnunk a megfelelő nyelvet (AL 40), hogy elérjük a fiatalok szívét. Fontos, hogy tudatában legyünk: szakadék van az Egyház hivatalos nyelvezete és a fiatalok, családok hétköznapi nyelve között.

Új kommunikációs stílusra, új készségekre a fiatal pároknak is szüksége van általában; Angliában a nem működő házasságok hátterében gyakran a kommunikáció nehézségei állnak. Apróságnak tűnő dolgok, mint a duzzogás, kritizálás, kiabálás romboló hatású lehet, elszigeteli, elidegeníti a házastársakat. Megismerni egymást nem könnyű, hisz mind sebezhetőek vagyunk, s nem biztos, hogy mindent ki szeretnénk adni magunkról a másiknak.

4. Segíthetünk a párnak, hogy felfedezzék hivatásukat; például kérdezzük meg: Honnan tudtad, hogy ő az „igazi” számodra? Ez jó gyakorlat házaspárok közösségeiben is, jó, ha megfogalmazzák, mi vonzotta őket egymáshoz. Meg tudják beszélni reményeiket és elvárásaikat, s átgondolhatják, ezek mennyire esnek egybe, és ha nem: van-e lehetőség a növekedésre, biztos-e, hogy azonos talajra akarunk építkezni?

5. A házasságra való felkészítés során azt is keressük, hogyan tudják egyensúlyba hozni az egymás iránti szeretetre való meghívást a gyermekek elfogadására való meghívással. Együtt tervezni egy családot nagy kiváltság. Őszinte, megfontolt döntéseket kíván, figyelembe véve az Egyház tanítását, a saját jólétünket, a gyerekeink jólétét. A gyermekek a házaspár és valamennyiünk számára ajándék; általuk újítja meg Isten a világot.

6. A jegyesoktatás alatt beszélhetünk a szexualitás ajándékáról is; a testről, amely létfontosságú a házasság termékenységéhez. Beszélhetünk a test révén kifejeződő mély szeretetről, szerelemről. Áldás van mindezen, s ez az áldás összekapcsolódik a lelki növekedéssel is; különleges jelentősége van az identitásunk és önmagunk megértése szempontjából. Ezt a misztikus jó hírt meg kell osztani a párokkal a jegyesoktatáson; ebből a szempontból a felkészítés beavatás is. Ferenc pápa arról ír, a jegyesség egyben a meglepetésbe való beavatás ideje is: meglepnek a lelki ajándékok, melyekkel az Úr az Egyházon keresztül gazdagítja az áldásai elfogadására kész új családot (Általános kihallgatás, 2015. május 27.).

7. A házasságra való felkészülés utazás. Nem ér véget, mindig „készülni” kell rá; életreszóló feladat: együtt építeni a jövőt, elfogadva, hogy a másik nem befejezett, mindkettőnknek szüksége van a növekedésre (AL 218). Az „Igen”-nel nem lezárunk, hanem elkezdünk valamit… Minden út alatt sokat tanulunk. Habár úgy kezdjük az életünket, hogy kiválasztjuk, mit/kit szeretünk – hivatást, házastársat –, de az élet valódi titka az, hogy megtanuljuk szeretni azt, amit kapunk. És csak lassan derül ki a kapott ajándék valódi természete. Fontos, hogy megtanuljuk érzékelni, hol van jelen az Isten – ez a megkülönböztetés ajándéka. Csendes, szelíd megfontolása annak, ami történt, történik velünk, megpróbálva megkülönböztetni, hogyan és mikor szól hozzánk az Úr. Így tudunk növekedni Isten türelmének és időbeosztásának, menetrendjének megértésében, mely soha nem a sajátunk – mondja Ferenc pápa. A megkülönböztetés nem ahhoz kell, hogy többet tudjunk kicsikarni az élettől, hanem hogy megértsük, hogyan tudnánk jobban beteljesíteni a küldetést, amit keresztségben kaptunk (GE 174).

8. Utolsó pont – amit sokan szeretnének előre venni –, a felkészítés magára a házasságkötés szertartására. Vannak esetek, amikor valóban jobb elsőként beszélni róla a jegyespárral: amikor ez az egyetlen „nyitott ajtó”.

A házasságkötés liturgiája kifejez mindent, amit hiszünk a házasságról: az elkötelezettséget, egy hűséges, életre szóló, termékeny szövetségben, melyet Isten megáld az első pillanattól. A liturgia megélt valósággá válik. Nem egyetlen pillanat, amely múlttá és emlékké válik, hanem olyan valóság, amely szüntelenül hatással van a házaspár életére (AL 212–216).

A liturgia szavai, gesztusai és jelei életre kelnek a hétköznapok önátadásában, a családi élet rituáléiban és ünnepeiben. A házasság élő liturgiává válik, Isten jelenlétének ünnepe; a megváltástörténet mikrokozmosza (AL 221).

Vincent Nichols bíboros a családtalálkozó résztvevőit ezután arra biztatta, gondolják végig, mi történik, miután véget ér az esküvő, a lakodalom – és elkezdődik a hivatás. A pasztoráció, a kísérés ezután is életbe vágó marad. Az egyházközségeket buzdította, tegyék tudatosabbá az új házasok (és az új odaköltözők) befogadását; s legyenek alkalmak, amikor kifejezetten a házasságot ünneplik (AL 223). Az angliai egyházban külön ünnep van erre; idén mintegy hatszáz házaspár vett részt rajta a westminsteri székesegyházban. Segítségre – például a gyerekvigyázás megszervezésére – van szükség ahhoz, hogy a párok minőségi időt tudjanak együtt tölteni. A szeretetnek időre és térre van szüksége, mondja Ferenc pápa (AL 224).

Ne felejtsük el, nincs olyan, hogy átlagos, szabályszerű házasság! Mindenki más, mindenkinek vannak gondjai, nehézségei – a segítséget fel kell ajánlani, de nem szabad erőltetni.

Lourdes-ban egy francia püspök arról beszélt Nichols bíborosnak: egyre gyakoribb, hogy a gyerekek hozzák vissza a szüleiket a vallásgyakorlásba. Egy-egy plébánián, amikor odaérkezik a bérmálás szentségét kiszolgáltatni a gyerekeknek, kiderül, hogy a szüleik is bérmálkoznak velük együtt.

Szükséges szóba hozni a töréseket, a törékenységet, esendőséget is. Itt kerül szóba Ferenc pápaságának egyik kulcstémája: Isten irgalma. Ferenc pápa szerint Isten neve az Irgalom. Ebben az alakban jelenik meg Isten szeretete életünk valóságában, bűneink, kudarcaink idején. Sokan felteszik a kérdést: Lehetek egyszerre gyenge és esendő – és szent? Igen. A szentség Isten dolga. Mi irgalma, szentsége befogadói vagyunk.

A pápa fogadta az Amerikai Bibliatársulat igazgatótanácsát

Ferenc pápa szerdán az általános kihallgatás előtt a vatikáni VI. Pál aula kistermében fogadta az amerikai küldöttség 40 tagját.

A pápa Isten szaváról szólt az Amerikai Bibliatársulat vezetőségének, akik éves lelkigyakorlatukra érkeztek Rómába, amelynek témája Isten szavának hatalma. Három jellemzőjét fejtette ki beszédében: Isten szava eleven és átható, éles (fegyver), valamint Isten szava megkülönbözteti a gondolatokat és az érzelmeket. Köszönetet mondott a Társaságnak tevékenységéért és arra buzdította tagjait, hogy még intenzívebben folytassák szolgálatukat, amelynek célja, hogy átalakítsa az emberek életét Isten szava által. Isten szavának valóban hatalma van az élet átalakításához, mert „Isten szava eleven, átható és élesebb minden kétélű kardnál. [...] Ítél a szív gondolatairól és érzületéről.” (Zsid 4,12)

Isten szava eleven és átható

Ferenc pápa rámutatott, hogy Isten szava eleven és átható, nem marad el hatása és beteljesedik az, amiért Isten nekünk adta. Azt kérte, hogy az Amerikai Bibliatársulat tagjai mindig egyre jobban fogadják be a Bibliát annak egyedülálló értékével. Isten szavát áthatja a Szentlélek, az élet adója és Jézust hirdeti nekünk, aki az élet (vö. Jn 14,6) és ezáltal termékennyé teszi életünket. Semmilyen más könyvnek nincs ilyen ereje. Szava által ismerjük meg a Lelket, amely ihlette. Valójában csak a Szentlélek által lehet befogadni, megélni és hirdetni azt, mert a Lélek tanít meg minden dolgot nekünk és emlékeztet arra, amit Jézus mondott (vö. Jn 14,26).

Isten szava éles

Isten szava éles – folytatta beszédét Ferenc pápa. Olyan, mint a méz, amely az Úr édes vigaszát nyújtja, de kard is, amely egészséges nyugtalanságot éleszt a szívben (vö. ApCsel. 10,10). Valóban mélyre hatol és fényt vet a lélek sötét területeire. Mélyre ás és megtisztít. Ez a kétélű kard fájdalmat is okozhat, de valójában jótékony hatású, mert lemetszi rólunk azt, ami eltávolít minket Istentől és a szeretettől. Annak a reményének adott hangot a pápa, hogy az Amerikai Bibliatársulat tagjai a Biblián keresztül megérzik és megízlelik az Úr gyengéd szeretetét és gyógyító jelenlétét.

Isten szava megkülönbözteti a gondolatokat és az érzelmeket

A Szentatya végül kiemelte, hogy Isten szava megkülönbözteti a gondolatokat és az érzelmeket. Az élet Szava egyben az igazság is (vö. Jn 14,6) és igazságot tesz bennünk, eloszlatva a hamisságot és a kétszínűséget. A Szentírás folyamatosan arra ösztönöz minket, hogy az élet irányát Isten felé vezessük. Ezáltal váljunk „nyitott könyvvé”, az Ige eleven átláthatóságává, amely üdvözít, valamint Jézus tanúságtevőivé és újdonságának hirdetőivé. Isten szava valójában mindig újdonságot hoz, megállíthatatlan, várakozásainkra rácáfol és gyakran megtöri rendszereinket – zárta beszédét Ferenc pápa az Amerikai Bibliatársulat vezetőtanácsához.