Hívom a családokat 2018 novemberében – Bíró László püspök levele
Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!
Sok
fiatal úgy gondolja, hogy ha szeretik egymást, akkor házasságkötésük után
mindig automatikusan egyet fognak érteni. Ha egy ügyben egyiküknek vagy
másikuknak döntenie kell, akkor nincs szükség megbeszélésre, hiszen nyilván
házastársuk is ugyanúgy döntene, mint ők. Ez többé-kevésbé beválik, amíg életük
felett nem gyülekeznek felhők. Az életnek azonban nem csak napos oldala van,
mindig jöhetnek nehéz, viharos időszakok, amikor a házaspárnak új, eddig
ismeretlen nehézségekkel kell megküzdenie. Együtt kell elhárítaniuk a közös
életüket beárnyékoló veszélyt, együtt, egyetértésben kell cselekedniük.
Ilyenkor elengedhetetlen kettejük megbeszélése, még annak árán is, ha a
megegyezéshez nehéz, feszültségekkel terhes út vezet. Nagy azonban annak a
veszélye, hogy a feszültségek megingatják a szeretetet, holott azt hitték, a
kölcsönös szeretetükkel mindent meg tudnak oldani.
Minden
fiatal házaspár életében a mézeshetek után elkezdődnek a hétköznapok, a
fiatalok nemcsak a saját munkahelyükre térnek vissza, hanem olyan sport,
kulturális, önkéntes, vagy egyéb elfoglaltságokhoz, amelyek társuknak idegenek.
Ha eddig tudtak is ilyenekről, most már nem elég az eddigi megelőlegezett
bizalom abban, hogy ezek a nem együtt töltött idők nem befolyásolhatják
kapcsolatukat, most már naponta megtapasztalják, hogy házastársuk nincs velük,
mert énekkari próbán van vagy sportol, vagy éppen a helyi Karitászban
tevékenykedik. Ilyenkor óhatatlanul bekövetkezik a kétkedés (jó ez, kell ez,
miért nem lehetünk együtt?), majd az elhatárolódás, sőt akár a tiltakozás is.
[...]
A
fiatalok feladata ekkor az, hogy megállapítsák kettejük hajlamaiban, vágyaiban
és igényeiben az azonosságokat és a különbözőségeket, hogy megtalálják, miként
lehetséges mindkettejük növekedése, hogyan találhatják meg a helyes mértéket a
közelség és a távollét, az egyéni és a közös között. Gyakran adódik, hogy a
fiataloknak vannak olyan elfoglaltságaik, amelyeket társukkal nem tudnak
megosztani. Mit lehet ilyenkor tenni? Őszintén és nyíltan meg kell
különböztetniük azokat az elfoglaltságokat, amelyekben feltétlenül közösen kell
tevékenykedniük, azoktól, amelyekről mindketten úgy vélekednek, hogy ott
egyikük vagy másikuk önállóan tevékenykedhet anélkül, hogy ez kapcsolatuk
rovására menne. Ha ezt nem sikerül komolyan megbeszélni, vagy eleve hiányos
kettejük között a bizalom, akkor egy idő után úgy fogják érezni, hogy nem
együtt, csak egymás mellett élnek, hogy kapcsolatuk egyiküknek sem ad valami
pótolhatatlant, valami újat.
Hogyan
tudjátok gyerekeiteket segíteni abban, hogy már a párkeresés idején figyeljenek
a „különbözőségekre és azonosságokra”? Milyen tapasztalatokról tudtok e téren
nekik beszámolni?
Egy
keleti bölcs, Kahil Gibran tanácsolja a fiataloknak: Álljatok egymás mellett,
de hagyjátok a szelet és az eget közöttetek táncolni! Szeressétek egymást, de
ne tegyétek a szeretetet béklyóvá! Adjátok egymásnak a szíveteket, de ne
zárjátok fogdába a másik szívét! A templom oszlopai egyenként szilárdan állnak,
de nem növekedhetnek. A tölgyfa és a fenyő is egymagában áll, de ha árnyékot
vetnek egymásra, egyikük sem tud növekedni.
Ha a párkapcsolatban álló emberek a templom oszlopaira hasonlítanak, azaz szilárdak, megbízhatóak és egységesek, helyükön mozdulatlanul állnak egyszer s mindenkorra, akkor lehetnek szépek, imponálhat stabilitásuk, de nem tudnak növekedni. Két ember soha sem egyforma, különböznek egymástól, mint a tölgy és a fenyő. Mindketten élni akarnak, növekedni és gyümölcsöt hozni. Jó nekik egymáshoz közel lenni, de óvakodniuk kell attól, hogy közelségükkel akadályozzák a másik kibontakozását. Ezért nagyon fontos, hogy kapcsolatukat állandóan erősítsék, állandóan párbeszédben legyenek. A párbeszéd célja jó időben és rossz időben egyaránt a kapcsolat erősítése, azaz a szeretetben való növekedés. Ez hosszas és elkötelezett tanulási időszakot tételez fel, a szeretetet kifejező, és a hiteles párbeszédet lehetővé tevő magatartásformák kialakítását (vö. AL 136). A másikról való gondoskodás és a hozzá való vonzódás gesztusaival jelét adhatjuk szeretetünknek. A szeretet átsegít a legrosszabb akadályokon is. Ha szerethetünk valakit, vagy érezzük, hogy ő szeret minket, jobban megértjük, mit akar kifejezni és megértetni velünk. Le kell győzni azt a gyengeséget, amely félelmet kelt bennünk a másikkal szemben, mintha a vetélytársunk lenne. Nagyon fontos, hogy a saját biztonságunkat megfontolt döntésekre, meggyőződésre és értékekre alapozzuk, és ne arra, hogy egy vitában győzedelmeskedjünk, vagy hogy nekünk adjanak igazat (vö. AL 140).
Ha a párkapcsolatban álló emberek a templom oszlopaira hasonlítanak, azaz szilárdak, megbízhatóak és egységesek, helyükön mozdulatlanul állnak egyszer s mindenkorra, akkor lehetnek szépek, imponálhat stabilitásuk, de nem tudnak növekedni. Két ember soha sem egyforma, különböznek egymástól, mint a tölgy és a fenyő. Mindketten élni akarnak, növekedni és gyümölcsöt hozni. Jó nekik egymáshoz közel lenni, de óvakodniuk kell attól, hogy közelségükkel akadályozzák a másik kibontakozását. Ezért nagyon fontos, hogy kapcsolatukat állandóan erősítsék, állandóan párbeszédben legyenek. A párbeszéd célja jó időben és rossz időben egyaránt a kapcsolat erősítése, azaz a szeretetben való növekedés. Ez hosszas és elkötelezett tanulási időszakot tételez fel, a szeretetet kifejező, és a hiteles párbeszédet lehetővé tevő magatartásformák kialakítását (vö. AL 136). A másikról való gondoskodás és a hozzá való vonzódás gesztusaival jelét adhatjuk szeretetünknek. A szeretet átsegít a legrosszabb akadályokon is. Ha szerethetünk valakit, vagy érezzük, hogy ő szeret minket, jobban megértjük, mit akar kifejezni és megértetni velünk. Le kell győzni azt a gyengeséget, amely félelmet kelt bennünk a másikkal szemben, mintha a vetélytársunk lenne. Nagyon fontos, hogy a saját biztonságunkat megfontolt döntésekre, meggyőződésre és értékekre alapozzuk, és ne arra, hogy egy vitában győzedelmeskedjünk, vagy hogy nekünk adjanak igazat (vö. AL 140).
Hogyan
tudjátok elérni, hogy egy problematikus családi ügyben hozandó döntés
megbeszélése a szeretet növekedéséhez és kapcsolatotok megerősítéséhez
vezessen, bármelyikőtök véleménye mellett döntötök is?
Milyen
szép és jó az, amikor a szerelmesek mélyen egymás szemébe nézve boldognak érzik
magukat! A házas szerelem a teljes önátadásban, kettejük kizárólagos
kapcsolatában éri el teljességét. Mindketten fenntartás nélkül ajándékozzák
magukat egymásnak. Ahhoz, hogy a férfi és a nő kapcsolatukat megalapíthassa,
elmélyíthesse és megszilárdíthassa, növekedniük kell, össze kell nőniük. A
házasságnak egy védett visszavonulási helynek kell lennie mindkettejük számára,
és annak is kell maradnia. Ehhez mindkettejüknek teljesen és maradéktalanul,
100 százalékig kell magukat a házasságba beleadni. A házasság nem munkacsoport,
amelybe mindenki saját magának csak egy részét adja be. A házasság akkor éri el
a célját, ha mindkét fél növekedni akar benne, hogy ketten együtt elérjék a 200
százalékot.
A
keresztény házasság azonban nem állhat meg a páros egoizmusnál. Túl kell ezen
nőnie. A magánéletre való korlátozódás félreismeri a házasság feladatát, és ez
súlyos veszélyekkel jár. A bezárkózó életterek hamar kiüresednek. Éppen
ellenkezőleg, az összetartás, a házasságban talentumaik szerint való közös
növekedés – még ha a férfi és a nő különbözőképpen növekszik is – csakhamar
arra fogja őket indítani, hogy a magukon kívüli világot értékes tettekkel
szolgálják. Noha a házaspár önmagát építi – tekinthetjük ezt belégzésnek –,
kapcsolata tevékeny szeretetével a külvilágot is építi – ezt kilégzésnek
nevezhetjük. A házaspár együtt tekintve másokra kettejük erőtartalékából – ahol
a 200 százalék összegyűlt – másoknak az élethez és a szeretethez ad bátorságot.
Ezzel saját házasságának olyan növekedési lökést ad, amire a csak saját maguk
körül forgó párok hiába vágyakoznak.
Miben
látjátok tíz, húsz, negyven évnyi házasság után a növekedés lehetőségét?
Életünkben
mindig az az értékes, ha az értékeknek szenteljük magunkat. Ez csak úgy
sikerülhet, ha kapcsolatunkba bevonunk egy értékes, közös harmadikat, aki
párkapcsolatunkat ébren tartja. Ez a harmadik párkapcsolatunk gyümölcse, a
gyermek. Így egy olyan lelki út nyílik meg számunkra, amely a külső életcélokon
felül kapcsolatunkat egymással elmélyíti.
Bíró
László tábori püspök,az MKPK Családbizottságának elnöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése