Nyolc napon keresztül segíthetjük az elhunytakat
Sztankó Attila mindenszentek főünnepéhez és halottak napjához kapcsolódó liturgikus jegyzetét olvashatják.
Mindenszentek
főünnepéhez és a halottak napjához kapcsolódóan megemlékezünk szeretteinkről,
akik a liturgia szavaival élve „előttünk járták az élet útját”. A temetői sírok
vagy urnatemetők látogatása során gyertyákat gyújtunk, és virágot helyezünk el
a síroknál, illetve urnafülkéknél. Ebben az időszakban különös erővel hat ránk
és tudatosul bennünk a múló világ kényszerű ténye és az el nem múló boldogság
reményének feszültsége. November 1-jén elsősorban a szentekre fordítjuk
figyelmünket, hiszen ők azok, akiknek közösségébe vágyunk. November 2-án saját
szeretteinkre gondolunk, akiknek Isten örök és boldogító színelátását kívánjuk,
de önmagunkra is figyelmet fordítunk, hiszen halálunk után találkozni
szeretnénk mindazokkal, akik saját vándorlásunk idején, most hiányoznak nekünk.
Mindkét megemlékezés azt a tudatot erősíti bennünk, hogy nem vagyunk
elhagyatottak, mind egy nagy közösség tagjai vagyunk.
A keleti
keresztények körében kialakult megemlékezés az üldöztetések során vértanúságot
szenvedett testvérekről már a 4. században konkrét formákat öltött. A legelső
ünnep május 13-án volt. Biztos tanúja ennek Szír Szent Efrém, aki 359-ben
himnuszt énekelt valamennyi vértanú tiszteletére, később, 380-ban Aranyszájú
Szent János mondott nagyszabású és hatásos beszédet a szent vértanúkról a
pünkösdöt követő vasárnapon. Az antióchiai szír és az ortodox hagyomány a 6.
századi Rómában is otthonra talált. IV. Bonifác pápa elkérte a császártól a
több évtizede bezárt Pantheont, és 609. május 13-án felszentelte azt. A
felszentelés napján a katakombákból felhozta a vértanúk ereklyéit az alábbi
ének kíséretében: „Kellemetes légyen kijöveteletek, utatokat kísérje öröm, ímé,
a híres hegyek reszketnek, és várnak rátok ujjongva a halmok. Jelenjetek meg
Isten szentjei, hagyjátok el küzdelmetek helyét, lépjetek be Rómába, amely
szent hellyé változott. Áldjátok meg Róma népét! Itt kísér benneteket a
templomba, amely a hamis istenek lakóhelyéből lett a tiétek, és veletek együtt
imádja az Úr fölségét.”
III.
Gergely pápa már nem csak a vértanúkat, hanem minden szentet egy napon kívánt
megünnepelni, ezért is szentelte a Szent Péter-bazilka egyik kápolnáját az
Üdvözítő, a szent Istenszülő Szűz Mária, a mi Asszonyunk, valamint a szent
apostolok, a vértanúk és Krisztus hitvallói, a tökéletes igazak tiszteletére. A
8. századtól már november 1-jén ünnepelték mindenszenteket, erről tanúskodik
Tiszteletreméltó Béda és a yorki pontifikále. Bizonyos, hogy az angliai és ír
kereszténység nem véletlenül helyezte november 1-jére az ünneplést, felváltva
ezzel a pogány szokásokat. Végül az ünnep 835-ben nyerte el a hivatalos
elismerését.
A clunyi
bencés szerzetesek már a 10. században ezen a napon emlékeztek meg az összes
megholtról. XV. Benedek pápa 1915. augusztus 10-én adott engedélyt arra, hogy
ezen a napon minden pap három szentmisét végezhessen az elhunytakért. Az
egyiket a saját szándékára, a másodikat az összes megholtért, a harmadikat a
Szentatya szándékára. Szent Ambrus püspök így vigasztal minket, amikor
testvérének, Satyrusnak a haláláról ír: „Krisztus nem akart a haláltól
menekülni, és minket sem tudott volna semmi mással jobban megmenteni, mint
éppen halálával. Így tehát az ő halála mindenki élete lett.”
November
2-án kiemelten a tisztítóhelyen lévő elhunytjainkért imádkozunk. Nevezhetjük
ezt a lélek szomorú és bánkódó állapotának a földi élet során tanúsított
szeretetlenség miatt. Ez az állapot Isten szeretetének és irgalmának tisztító
tüze (Bölcs 3,6; 1Kor 3,15).
A
halottakért mondott imádság az egész emberiség alapvető és ősi meggyőződéséből
fakad, amit a Szentírásban is nyomon követhetünk. Makkabeus Júdás engesztelő
áldozata is arra utal, hogy hitt a jövendő világ jutalmában és a feltámadásban
(2Mak 12,46; vö. Dán 12,1–4).
A
szentekkel való közösségünk rámutat arra, hogy az Egyház több, mint a földön
zarándokoló nép, sokkal inkább az irgalom és a kegyelem, a megbocsátás
kimeríthetetlen forrása (Jn 4,13–14; 20,22–23), amelyet az Üdvözítő
tanítványaira bízott. Ebben áll az Egyház szolgálata: tagjait Isten irgalmas és
megbocsátó szeretetében részesíteni. Amikor az Egyház tagjairól beszélünk,
akkor a nagy közösségre gondolunk, de főleg azokra, akik rászorulnak Isten
irgalmára, akik bűneik következményét, a lélekre tapadt szennyet – amely
akadálya a teljes Istenre hagyatkozásnak és a benne való elmerülésnek – Isten
szeretének lángoló tüzében és a mi imádságunk, jó cselekedeteink révén mossák
le magukról. Az Egyház a halottakért végzett imádságban és szeretetgyakorlatban
tanúskodik arról, hogy a földi halál ellenére sem mond le az elhunyt iráni
szeretetről és törődésről. Ezért tartja fontosnak az elhunytakért mondott
imádságot, a bűnbánatot és jó cselekedetet: „Mosdjatok meg, s tisztuljatok meg.
El gonosz tetteitekkel színem elől, ne tegyetek többé rosszat! Tanuljatok meg
jót tenni: keressétek az igazságot, segítsétek az elnyomottakat,
szolgáltassatok igazságot az árvának, s védelmezzétek az özvegyet.” (Iz 1,16-17)
Ennek a
törődésnek kifejezése az a teljes búcsú is, amelyet a tisztulás állapotában
szenvedő lelkek javára fordíthat az a hívő, aki november 1–8. között áhítatos
lélekkel temetőt látogat, s legalább lélekben imádkozik az elhunytakért;
halottak napján, vagyis november 2-án templomot vagy kápolnát áhítattal
meglátogat, s egy Miatyánkot és egy Hiszekegyet elimádkozik. A szentgyónás, a
szentáldozás, az imádság – egy Miatyánk és egy Üdvözlégy a Szentatya szándékára
– amelyek révén a kegyelem állapotába kerülünk, mind a szeretetközösség
reményének és hitének kifejezései.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése