2011. május 14., szombat

XVI. Benedek pápa üzenet a hivatások 48. világnapjára



Bátorítsuk a hivatásokat a helyi egyházban!
A Szentatya üzenete a hivatások 48. világnapjára




A Katolikus Egyházban minden évben a húsvétot követő negyedik vasárnapon, Jó Pásztor vasárnapján tartják a papi hivatások világnapját. E nap idén május 15-ére esik. Ekkor a szentmiséken világszerte papjaikért és új papi hivatásokért imádkoznak a hívek. A Szentatya hagyományosan üzenetet küld a hivatások világnapján a híveknek. XVI. Benedek pápa üzenetét az alábbiakban olvashatják.


Kedves Testvéreim!

A hivatások 48. világnapját május 15-én, húsvét 4. vasárnapján tartjuk. Ennek kapcsán elmélkedésünk témája: „Bátorítsuk a hivatásokat a helyi egyházban!” Hetven évvel ezelőtt Tiszteletreméltó XII. Piusz pápa létrehozta a Papi Hivatások Pápai Művét. Ennek nyomán a püspökök számos egyházmegyében hasonló intézményeket hoztak létre, s ezekben papok és világiak egyaránt tevékenykednek. Válasz ez a Jó Pásztor hívására, aki „amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan volt, mint pásztor nélkül a juhok”, és azt mondta: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz” (Mt 9,36–38).

A hivatásébresztés és hivatásgondozás művészetére kiváló példát találunk az evangéliumban, amikor Jézus meghívja tanítványait, hogy kövessék őt, majd szeretettel és figyelemmel neveli, oktatja őket. Különösen figyelemre méltó, hogyan hívta meg Jézus legközvetlenebb munkatársait, hogy hirdessék Isten országát (vö. Lk 10, 9). Mindenekelőtt világos, hogy először is imádkozott értük. Mielőtt meghívta őket, Jézus egyedül töltötte az éjszakát, imádkozott és figyelte az Atya akaratát (vö. Lk 6,12), miközben bensőleg a mindennapi dolgok fölé emelkedett. A tanítványok hivatása éppen abból a bensőséges beszélgetésből fakad, amelyet Jézus folytatott az Atyával. A papi szolgálatra és az Istennek szentelt életre szóló meghívás elsősorban az élő Istennel való szüntelen kapcsolat gyümölcse, valamint annak a kitartó imának az eredménye, amely az „aratás Urához” száll fel a plébániai közösségekben, a keresztény családokban, a hivatásokért imádkozó csoportokban.

Jézus nyilvános működése kezdetén meghívott néhány halászt, akik munkájukkal voltak elfoglalva a Galileai tó partján: „Gyertek, kövessetek, s én emberek halászává teszlek benneteket!” (Mt 4,19). Számos „jellel” mutatta meg nekik messiási küldetését. Ezek a jelek tükrözték az emberek iránti szeretetét és az Atya irgalmát. Szavaival és tetteivel tanította őket, hogy készek legyenek folytatni az Ő megváltó művét. Végül, mivel „tudta, hogy elérkezett az óra, amikor a világból vissza kell térnie az Atyához” (Jn 13,1), rájuk bízta halála és feltámadása emlékének ünneplését, s mielőtt az Égbe emelkedett, elküldte őket az egész világra ezzel a paranccsal: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!” (Mt 28,19).

Amit Jézus felkínál, az felemelő, ugyanakkor elkötelezettséget kér azoktól, akiknek azt mondja: „Kövess engem!”. Arra hívja őket, hogy legyenek az Ő barátai, hallgassák közelről szavát és vele éljenek. Megtanítja nekik, hogyan adják át magukat teljesen Istennek, hogyan terjesszék az Ő országát az evangélium törvénye szerint: „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz” (Jn 12,24). Arra hívja őket, hogy lépjenek ki saját akaratuk bezártságából, önmegvalósítási elképzeléseikből, hogy belemerüljenek Isten akaratába, és hagyják, hogy vezesse őket. Olyan testvériség megélésére indítja őket, amely ebből az Isten iránti teljes nyitottságból fakad (vö. Mt 12,49-50), és amely Jézus közösségének megkülönböztető jegyévé válik: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35).

Jézus követése ma is elkötelezettséget kíván. Azt jelenti, hogy megtanuljuk tekintetünket Jézusra szegezni, közelről megismerni Őt, hallgatni szavát a Szentírásban és találkozni vele a szentségekben, megtanuljuk akaratunkat az Övéhez alakítani. Valódi „iskolát” jelent ez mindazok számára, akik az illetékes egyházi hatóság vezetése alatt papi szolgálatra vagy a szerzetesi életre készülnek. Az Úr mindig hív embereket arra – legyenek bármilyen életkorúak is –, hogy osztozzanak küldetésében és szolgálják az Egyházat a papi hivatásban, illetve a szerzetességben, és „az Egyháznak kötelessége becsülni, szeretni és őrizni ezt az ajándékot; azaz felelős a papi hivatások ébredéséért és érlelődéséért” (II. János Pál, Pastores dabo vobis, szinódus utáni apostoli buzdítás, 41.) Különösen napjainkban, amikor az Úr hangját látszólag elfojtják „más hangok”, és túl nehéznek tűnik teljes önátadással követni őt, minden keresztény közösségnek és minden hívőnek tudatosan fel kellene vállalnia a hivatásgondozás ügyét. Bátorítani és támogatni kell azokat, akikben világosan megmutatkoznak a papi vagy a szerzetesi hivatás jelei, hogy érezzék az egész közösség szeretetét, amikor igent mondanak Istennek és az Egyháznak. Magam is bátorítom őket, mint ahogy azokat is bátorítottam, akik a szemináriumba lépés mellett döntöttek. Ezt írtam nekik: „Jól választottatok. Az embereknek mindig szükségük lesz Istenre, a technika uralma alatt élő és globalizált világban is. Szükségük lesz Istenre, aki Jézus Krisztusban mutatta meg önmagát, és aki egybegyűjt minket az egyetemes Egyházban, hogy megtanuljuk vele és rajta keresztül, hogy mi az igazi élet, és hogy szem előtt tartsuk, illetve hatékonnyá tegyük az igaz emberség kritériumait” (Levél a szeminaristákhoz, 2010. 10. 18.).

Szükség van rá, hogy minden helyi egyház egyre nagyobb figyelmet fordítson a hivatásgondozásra, arra nevelve a családban, a plébánián, az egyesületekben, főleg a fiatalokat és a gyerekeket – ahogy Jézus is tette a tanítványokkal –, hogy igazi és szeretetteljes barátság alakuljon ki bennük az Úrral, melyet a liturgiában és a személyes imádságban ápolnak. Tanulják meg figyelmesen és gyümölcsözően hallgatni Isten igéjét azáltal, hogy egyre jobban megismerik a Szentírást. Értsék meg, hogy Isten akaratának elfogadása nem semmisíti meg és nem rombolja le a személyiséget, hanem lehetővé teszi, hogy felfedezze és megvalósítsa életének legmélyebb értelmét. Éljék meg az önzetlenséget és a testvéri szeretetet a másokkal való kapcsolatokban, mert csak Isten szeretetére megnyílva találjuk meg a valódi örömöt és saját vágyaink teljes megvalósulását. „Bátorítani a hivatásokat a helyi egyházban” azt jelenti, hogy megfelelő és figyelmes hivatáspasztoráció révén bátran rámutatunk Krisztus követésének erre az igényes útjára, amely gazdagságánál fogva át tudja járni egész életünket.

Különösen hozzátok fordulok, kedves püspök testvéreim. Azért, hogy folytatódjék és terjedjen üdvözítő küldetésetek Krisztusban, „fontos, hogy a lehető legjobban elősegítsük a papi és szerzetesi hivatások számának növekedését, főleg a missziós hivatásokét” (Decr. Christus Dominus, 15). Az Úrnak szüksége van együttműködésetekre, hogy meghívása eljusson azoknak a szívébe, akiket kiválasztott. Gondosan válasszátok meg munkatársaitokat az egyházmegyei hivatásgondozó központba, amely értékes eszköz a hivatáspasztoráció előmozdításában és szervezésében, valamint az imádság terén is, amely azt fenntartja és biztosítja hatékonyságát. Kedves püspök testvérek, az Egyháznak arra a sürgető felhívására is szeretnélek emlékeztetni titeket, hogy legyen arányos a papok elosztása a világban. Készségetek a hivatásokban szegény egyházmegyék felé Isten áldását hozza majd közösségeitekre, és a hívők számára egy olyan papi szolgálatról tesz tanúságot, amely nagylelkűen megnyílik az egész Egyház szükségleteire.

A II. Vatikáni Zsinat kifejezetten emlékeztetett arra, hogy „az egész keresztény közösség kötelessége, hogy több papi hivatás szülessen, és ennek a feladatnak elsősorban egy teljesen keresztény élettel kell eleget tenni” (Optatam totius, 2). Ezért testvéri és különleges üdvözletemet, valamint bátorításomat szeretném küldeni mindazoknak, akik együttműködnek a plébániákon a papokkal. Különösképpen azokhoz fordulok, akik saját maguk is tudnak tenni a hivatásgondozásért: a papokhoz, a családokhoz, a hitoktatókhoz, a munkatársakhoz. A papoktól kérem, hogy tegyenek tanúságot a püspökkel és a paptestvérekkel való egységről, hogy ezáltal biztosítsák az éltető talajt az új, sarjadó papi hivatásoknak. A családokban „a hit, a szeretet és az irgalom lelkülete legyen” (uo.), segítsék gyermekeiket, hogy nagylelkűen fogadják be a papságra és a szerzetesi életre szóló meghívást. A hitoktatók és a katolikus egyesületek, illetve lelkiségi mozgalmak vezetői, nevelői, küldetésük biztos tudatában, próbálják „úgy táplálni a rájuk bízott tizenéveseket, hogy fel tudják ismerni az isteni hivatást és örömmel kövessék azt” (uo.).

Kedves testvéreim! Elkötelezettségetek a hivatások ébresztésében és gondozásában akkor nyeri el teljes értelmét és pasztorális hatékonyságát, amikor az Egyház egységében valósul meg és a közösség szolgálatára irányul. Éppen ezért az egyházi közösség életének minden momentuma – a hitoktatás, a képzési összejövetelek, a liturgikus imádság, a kegyhelyekre történő zarándoklatok – értékes alkalom arra, hogy Isten népében, főleg a gyermekekben és a fiatalokban felébressze az Egyházhoz tartozás tudatát, és a papságra, valamint a szerzetességre szóló meghívásra adandó válasz felelősségét, hogy az szabad és tudatos választás legyen.

A hivatásgondozásra való képesség a helyi egyház vitalitásának jellegzetes megnyilvánulása. Kérjük bizalommal és kitartóan Szűz Mária segítségét, hogy az ő példája nyomán, ahogy befogadta az üdvösség isteni tervét, valamint hatékony közbenjárására minden közösségben elterjedhessen a készség, hogy „igent” mondjunk az Úrnak, aki mindig hív új munkásokat aratásába. Ezzel a jókívánsággal, szívből adom mindenkire apostoli áldásomat.

Vatikán, 2010. november 15.

XVI. Benedek pápa



Húsvét harmadik hetének szombatja


Húsvét harmadik hetének szombatja


Tarzuszi Szent Bonifác vértanú emléknapja


A Boldogságos Szűz Mária emlékezete


A keresztségben Krisztussal együtt eltemettek titeket,

Vele együtt fel is támadtatok az Isten

Erejébe vetett hit által,

Aki feltámasztotta őt a halálból,

Alleluja.


Könyörögjünk!

Istenünk, te a keresztkút vizével új életet öntesz híveid lelkébe, amikor újjászületnek Krisztusban. Őrizz minket, hogy a hitellenes kísértéseket legyőzve hűségesek maradjunk áldott kegyelmedhez. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Spiritus est qui vivificat : caro non prodest quidquam.”

(János 6, 63a.)

„A Lélek az, ami életre kelt, a test nem használ semmit.” Jelenti ki a mi Urunk, Jézus Krisztus az elhíresült kafarnaumi beszédének végén, amelyben nemcsak tanítványainak, hanem sok ezer zsidó embernek is megmutatta az üdvösség egyetlen útját. Ezek azonban ahelyett, hogy örömükben táncra perdültek volna, felháborodtak kijelentésein, amely szerint az Ő Testén és Vérén kell élniük ahhoz, hogy a mennyországba kerülhessenek. Az anyagias, földhöz ragadt világban mindenki mindennel törődik, gondja van a test fájdalmaira, gondja van a megfelelő öltözködésre, figyelnek a megfelelő viselkedésre, számít mindenkinek, hogy kifelé az emberek irányába milyen képet mutatnak, az azonban, hogy befelé mi a valóság, hogy a lelkük milyen képet mutat azzal nagyon kevesen törődnek. Pedig a názáreti Mester kijelentésében két ezer évvel ezelőtt már megmutatta, hogy mi igazán szükséges ahhoz, hogy az ember földi életében harmóniában éljen önmagával és az őt körülvevő természettel. Ez a földi élet ha hisszük, hanem arról szól, hogy hogyan képes az emberi lélek a földi testben, az anyagi világban megjelenülve úgy élni, hogy az anyagi test lebomlása után a felszabaduló lélek az örökéletre változzon át. A természetben, ha egy kicsit alaposabban körül nézünk, nagyon sok példát látunk arra, hogy egy élet hány megjelenési formán keresztül éri el a végső alakot, amelyben aztán élete a legpompásabban képes felragyogni, kiteljesedni. Az Eucharisztiáról szóló beszéd Szent János evangélista leírásában olyan, mintha abba az Egyháznak a világgal való találkozását is bele akarta volna vinni. Azért pontos ez Testvéreim, mert az Egyház nem csupán anyagi megnyilvánulás, nem csupán test, amelynek milliárdnyi élő tagja van, hanem lélek is. Ez a lélek nem anyagi manifesztáció, hanem égi szikra, amely az emberi testbe költözve a milliárdnyi emberi szívet képes egyszerre, egy ügyért dobbantani, még akkor is, ha azaz ügy halálosan veszedelmes. Ez a lelki Egyház megdöbbentő misztériumot hirdet, egészen addig, hogy Jézus Krisztus embersége valamiképpen lelki táplálékká válik. Ahogyan nem látjuk sem saját, sem mások lelkét, ahogyan azt nem vagyunk képesek megfogni, sem amikor a testben van, sem amikor a halálkor eltávozik abból, mégis tudjuk, hogy jelen van bár láthatatlan általa mégis látható dolgokat vagyunk képesek megvalósítani. Mi keresztény katolikus hívek ezért nem botránkozunk meg, mint a zsidók, hogy Ő a testét és a vérét adja számunkra az örök élet táplálékául. A nem hívők nem látnak mást az Eucharisztiában csupán a fehér ostyát, és a fehér bort. Az Egyház azért sem a vörösbort választotta, bár színileg leginkább az hasonlít a vérre, mert nem akarta még annak látszatát sem kelteni, hogy ezek a dolgok látható formában jelenhetnek meg. Nem, Testvéreim! Az átalakulást, az Eucharisztia lényegét emberi szemmel nem láthatjuk meg, de nem is kell látnunk, mert amikor tiszta szívvel és lélekkel magunkhoz vesszük, akkor az bennünk átváltozik és eloszlik egész szerveztünkben. Vannak természetesen kivételes alkalmak, amikor az Eucharisztia emberi szem számára is látható formát képes ölteni, de ennek olyan eseménynek kell megelőznie, amely kiváltja ezt a csodát. Mi Bátai keresztény katolikus hívek olyan szerencsében lehettünk részesei a történelem folyamán, hogy az Eucharisztiából vér kezdet el kifolyni. Azt pedig mindenki nagyon jól tudja, hogy vér csak emberi testből képes kifolyni, ha pedig mindez többször és egymástól független helyeken is megtörténik térben és időben, akkor tudnunk kell, hogy nem egyszerűen csak egy emberi test nyilvánul meg abban, hanem maga az Istenember teste, mert csak az képes ilyen korlátokat maga mögé utasítva megvalósulni. Tehát a Bátai Klastrom-hegyen sok száz évvel ezelőtt Jézus Krisztus vére jelent meg az Eucharisztiában, amely minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy az átváltozás valóban megtörténik, és bennünk hívő emberekben képes az testé és vérré válni. Ez olyan csoda, amely átölel időt és teret egyaránt. A megjelenő Szent Vér nem más, mint maga a Szent Grál, amelynél nagyobb titok és misztérium nem is létezett és nem is fog létezni az emberiség történelmében. Ennek vagyunk Krisztusban szeretett Testvéreim az örökösei, ennek az egykori isteni csodának vagyunk a letéteményesei, és bár az ereklye az idők folyamán elveszett a számunkra, de legendája olyan erővel kellene, hogy beleivódjon életünkbe, hogy az formáljon bennünket örökre. Ezzel szemben mi Magyarok, mi Bátaiak képesek voltunk elveszteni ezt a csodát, mert minden bizonnyal méltatlanná váltunk idővel számára. Ha újra meg tudunk létesíteni egy olyan világot, egy közösséget, amely méltó lesz Jézus Krisztus Szent Vérére, akkor a csoda újra vissza fog térni körünkbe, de addig nekünk kell bizonyítanunk, hogy arra méltók vagyunk. Sajnos az emberek a nagyvilágban és itt Bátán is felületesen gondolkoznak, és mindent, ami körül vesz bennünket, anyagi vonatkozásban értelmeznek, magyaráznak. Az ember ma annyira elveszítette lelki erejét, hogy a világ, amelyet épít, amelyben él már születésekor haldoklik. Végre szakítanunk kellene ezzel a gyakorlattal, és újra komoly lelkiéletet kellene élnünk ahhoz, hogy a helyes útra léphessünk. Ne feledjük, hogy nekünk nem mások után kell haladnunk, hanem nekünk kell, elöl járnunk, és példát mutatnunk az emberiség számára. Csakhogy, amíg nyolcan-tizen-tizenöten imádkozunk május hónapban Szűz Mária, Jézus Krisztus édesanyjához, addig hogyan remélhetjük, hogy változás történik a mi és a világ életében? Pedig Jézus Krisztushoz való visszatérés egyedüli kulcsa Szeplőtelenül fogant Édesanyja, a Boldogságos Szűz Mária, a Magyarok Nagyasszonya. Egyedül a hozzá szóló és könyörgő imák azok, amelyek segítségünkre lehetnek ebben a törekvésben. Ne legyünk Testvéreim ennyire hitetlenek, ennyire emberek! Lássuk meg végre a körülöttünk lévő világban, amit nem lehet meglátni és mégis benne van, annak minden lüktetésében, minden napsugarában és minden esőcseppjében. A mai evangéliumi szakaszban Jézus Krisztus azzal jön segítségünkre, hogy szavai a szellemet és az életet képviselik, és azokat úgy is kell érteni. Később majd még megtapasztalják mennybemenetelét is, tehát az ő embersége nagyon sok vonatkozásban titokzatos misztérium. Amikor a tanítványokon is úrrá lesz az anyagias világ gondolkodása, Jézus Krisztus erőteljesen megfedi azokat, akik pedig látják tetteit, hallják a szavait mégis képesek újra és újra elcsábulni az anyagi világnak. Természetesen a názáreti Mester nem azt kéri tőlünk, hogy szakítsunk az anyagi világgal, hiszen ezt nem is tehetnénk, mert abból vagyunk, de azt bebizonyítja nekünk, hogy az emberben megtalálható kettősség, hogyan kapcsolható össze, miként kell a szellemnek irányítani a testet. Ezt hittel kell mindannyiunknak elfogadni, az Ő elvonultatott bizonyítékai alapján. Akik nem képesek erre, hanem csupán testi módon akarnak gondolkozni, azok nem fogadják el az ő tanait, ezek az emberek mind Júdás képviselői. A hívők nevében mindig Szent Péter apostol beszél, akinek szintén nagyon nehéz felismernie ezeket a hittitkokat, de egy mindig világos előtte: az örök élet biztosítéka csak Jézus Krisztus lehet, az Isten Fia. Testvéreim! Mi magunk is mindig Szent Péter apostol és utódainak szavára figyeljünk, mert ők nem maguktól mondják, amit mondanak, hanem mert a Szentlélek kinyilatkozza nekik. A papi hivatások ünnepének elő napján különösen mi is gondoljunk az általunk ismert szerzetesekre, papokra, nővérekre, püspökökre, Benedek pápánkra, imádkozzunk értük és imádkozzunk a leendő papokért, szerzetesekért, akik még most világi hívőként járnak és élnek közöttünk, de lelkükben már ott van elhatározás ennek a lépésnek a megtételére. A család évében pedig azért is imádkozzunk, hogy a papi hivatásra élőket a családtagjaik ne eltántorítsák céljuktól, hanem segítsenek nekik mindenben, hogy elhatározásuk, meghívásuk megvalósuljon az életükben. Náluk és a már aktív papjainknál különösen is fontos a megfelelő lelkület, amellyel az egyházközségük tagjait a megfelelő irányba képesek terelni, ezért rájuk különösen is vonatkozik Jézus Krisztus figyelmeztető szava: „A Lélek az ami életre kelt, a test nem használ semmit.”


Imádkozzunk:

Kérünk, Istenünk, folytonos atyai jóságoddal őrizd megváltott gyermekeidet, hogy akik Fiad szenvedése árán szabaddá lettek, az ő feltámadásának örömében éljenek. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. május 13., péntek

Húsvét harmadik hetének csütörtökje


Húsvét harmadik hetének csütörtökje


Római Szent Pongrác vértanú emléknapja


A Szentlélek emlékezete


Énekeljetek az Úrnak,

Mert fenségesek dicső tettei.

Az Úr az én erősségem és dicséretem,

Ő lett üdvösségem, alleluja.


Könyörögjünk!

Mindenható, örök Isten, add, hogy nagy bizalommal járuljunk atyai jóságodhoz a húsvéti szent időben, amikor oly bőkezűen nyújtod kegyelmed ajándékait. Kiszabadítottál minket a tévelygés homályából, engedd, hogy egyre jobban ragaszkodjunk hitünk szent igazságaihoz. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Qui credit in me, habet vitam æternam.”

(János 6, 47b.)

„Aki hisz bennem, annak örökélete van!” Jeleneti ki, a mi Urunk, Jézus Krisztus a kafarnaumi zsinagógában, amely akkor minden bizonnyal, azon a szombaton megtelt zsúfolásig emberekkel. Természetesen nem ez az egyetlen alkalom, amikor olyan tömeg van jelen körülötte, hogy amely számára már szűkösek lesznek az emberi lehetőségek korlátai. Ahol Jézus Krisztus megjelent abban az időben, és ahol megjelent azóta is ott bizony az emberi mértékkel mért fogalmak, mértékegységek, trendek szűkösnek, egyszerűen pitiánernek tűntek, tűnnek. A mai evangéliumi szakasz is az elhíresült kafarnaumi beszédnek a része. János apostol teljes egészében úgy tűnik, hogy tolmácsolta ezt a beszédet, amely beszédben ma Jézus Krisztus rátér arra, hogy az üdvösség útja a beléje vetett hittel indul, kezdődik, de a kegyelmet ehhez sohasem magunkban keressük, ne ott kutassunk utána, mert ezt a kegyelmet a Mennyei Atya adja hozzá. Olyan ez, mint a mai világunkban az internet, láthatatlan és mégis mindenütt jelen van. Az emberek kifejlesztettek egy olyan szoftvert, amely folyamatosan figyeli a hálón keringő adathalmazokat, és ha a memóriájában feltüntetett szó felbukkan valahol, akkor azt azonnal kijelzi annak, aki ezt figyelni akarja. Igaz a mai világunkban ezt leginkább titkosszolgálatok alkalmazzák terror veszély elhárítására. A Mennyei Atya ehhez hasonlóan, de sokkal kifinomultabban, és kiterjedtebben figyeli a gyermekeinek minden rezdülését, minden szívbéli gondolatát. Amelyikünkben megfogalmazódik ez a hit mustármagnyi formája, Ő azonnal érzékeli azt és máris küldi hozzá a kegyelmet, amely növekedésnek indítja a magot, hogy az apró alig látható mustármagból, terebélyes fává növekedhessen a hitünk. Mert a hit, Testvéreim, Jézus Krisztus elfogadásával indul fejlődésnek. Őt tehát először a hiten keresztül kell befogadni lelkünkbe, hogy ott aztán megfelelő melegágya legyen ennek a magnak, azután pedig úgy kell ezt a magot táplálni, mint az élet kenyerét, a folyamatos és rendszeres szentáldozás révén. A kettő olyan szervesen és elválaszthatatlanul tartózik össze, mint a levegő és a légzés. Ahhoz, hogy valaki képes legyen elfogadni Jézus Krisztus jelenlétét a kenyér és a bor színe alatt, először hinnie kell abban, hogy neki hatalma volt ennek a szentségnek a rendelésére, továbbá, hogy meg volt benne a szeretet a világ iránt, az emberek iránt, és áldozatul adta magát érte. Csak ez az áldozat magyarázza meg hitelt érdemlően, hogy miért adja magát a világnak lelki eledelül. Nem elég elfogadnunk, hogy Jézus Krisztus élt, hanem el kell fogadnunk azt is, hogy Jézus Krisztus értünk halt meg, értünk támadt fel, miattunk ment fel a mennybe, hogy ott megdicsőüljön az Atya jobbján és eljöjjön újból ítélni élőket és holtakat, mert országának nem lesz vége. Ezért is mondja az evangéliumi szakasz elején a zsidó hallgatóságnak, hogy ő lesz az, aki feltámasztja az embereket az utolsó napon. Meg is magyarázza rögtön a kiválasztott nép fiainak, hogy ez mit is jelent, azok pedig nem értenek másból csak az ószövetségi próféták magyarázataiból: „Mindnyájan Isten tanítványai lesznek.” Rájuk vonatkozik Isten tanítványaira a feltámasztás mindent elseprő ítélete, parancsa. Ne vegyük ezt Krisztusban szeretett Testvéreim félvállról! Ez az ígéret, amelyet a názáreti Mester ekkora tömeg előtt kijelent olyan, amely visszavonhatatlan, és örökre szól. Ő nem olyan szónok, tanító volt, aki mondanivalóját úgy formázta meg, hogy az elnyerje a hallgatóságának tetszését, de közben üres frázis maradjon. Nem! Ő olyan próféta, Ő olyan isteni személy volt, akinek közvetlen hatalma volt a szavak és a tettek felett. Amit megmondott, az meg volt mondva. Az nem pár ezer embernek szólt, akik kétezer évvel ezelőtt csodára kiéhezve összegyűltek egy zsinagógában, hanem sok milliárd embernek szólt, örök ígéretként azoknak, akik akkor éltek, akik ma élnek, és akik ezután fognak élni. Fel is hívja hallgatóinak figyelmét arra, hogy nem szükséges az embernek Istent, az Atyát látnia, mert azt csak annak kell látnia, aki tőle való, de a kettő egy. Tehát, aki a Fiút látja, az látja az Atyát is. Aki ebben a tanításban hisz, annak mindenkoron örökké lesz. Tudnotok kell Testvéreim, hogy mivel Názáret és Kafarnaum nincsenek nagyon messze egymástól, a tömegben, amely a zsinagógában és azon kívül tolongót sokan ismerhették Jézus Krisztust még építő ácsmester korából. Olyanok is lehettek, akik együtt dolgoztak vele, vagy éppen vásároltak tőle valamit. Ezért aztán az ilyenek közül többen felkapták a fejüket Jézus Krisztus ama kijelentésére, hogy: „Én vagyok a kenyér, aki a mennyből szálltam alá, és ezt mondták: Nem Jézus ez, József fia, akinek ismerjük apját és anyját? Hogyan mondhatja most azt: A mennyből szálltam alá?”, amikor ismerjük gyermekkora óta. Ez az oktalannak tűnő kifogás menthető azok számára, akik gyerekkora óta ismerték Jézus Krisztust, és akiknek nem lehetett tudomása az angyali üdvözletről, Mária szűzi anyaságáról, Szent József Istentől kapott küldetéséről. Ezek az emberek nyilván nem voltak ott a Tíz város környéki eredet-kutatáson, amikor Jézus Krisztus arról érdeklődött tanítványaitól, hogy kinek tartják őt az emberek? Jézus Krisztus csak mosolygott a kapott válaszokon, majd megkérdezte a tanítványokat is: „és ti kinek tartotok engem? Simon Péter válaszolta: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. Mivel Jézus Krisztus megdicsérte, hogy a Mennyei Atya nyilatkoztatta ki ezt egyedül Péternek, a többi apostolnak nem, miért lett volna bűn, hogy a többiek ezt nem tudják? Bűn akkor jön létre, ha az igazságot megtudja valaki, és azután tudatosan nem fogadja el. Itt ez utóbbi esetről van szó: Előbb már olvastuk a zsinagógai kérdést: „Mit tegyünk, hogy Isten tetteit cselekedjük? Jézus Krisztus azt felelte: Isten tette az, hogy higgyetek abban, akit ő küldött”. A hallgatóinak többsége már régebben is hallhatta beszédeit, láthatta csodáit, a legutóbbit előző napon a csodálatos kenyérszaporításkor. Érthető tehát, hogy Jézus Krisztus így folytatja tanítását: „Ne zúgolódjatok egymás közt. Senki sem jöhet hozzám, ha csak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza; és én feltámasztom őt az utolsó napon. Meg van írva a prófétáknál: Mindnyájan Isten tanítványai lesznek. Mindaz, aki az Atyától hallott és tanult, hozzám jön. Nem mintha az Atyát látta volna valaki: csak az látta az Atyát, aki Istentől való”. Ezekkel a szavakkal tehát Jézus Krisztus arra utal, hogy Ő látta, sőt látja állandóan az Atyát. Igazmondását, sőt istenségét ezzel igazolja. Akiben hit gyullad, azaz Atya kegyelmének műve. Ezt a kegyelmet erősíti meg Jézus minden eucharisztikus látogatásakor a szentáldozásban: „Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz, annak örök élete van. Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak. Ez a menyből alászállott kenyér, hogy aki ebből eszik, meg ne haljon. Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállott alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért”. Biztosan sokszor törte már mindenki a fejét azon, hogy miért is ilyen rövidre szabott a földi életünk? Hogyan lehet az, hogy egyik pillanatban nem létezünk, a másikban már tudattal bírunk, a harmadik pillanatban pedig már ki is hunyt a tudatunk és ismét eltűnünk a semmiben? Valószínűleg a pontos válaszra még senki sem jött rá, csak az, aki hisz Istenben, és az isteni élet körforgásában. Azt is tudjuk már, hogy anyag nem vész el, csak átalakul. Azt is tudjuk, hogy a halál beállta után az ember és minden élőlény, akinek a súlyát előtte mérték, veszít a súlyából. Ez a veszteség, anyagi létünk nem anyagi része, a lélek. Ha pedig ez a rész a halálkor eltávozik a testből, akkor annak valahová kerülnie is kell. Erre mondja Jézus Krisztus: Az én Atyám országában mindenkinek van hely! Vagy amit a mai evangéliumi szakaszban mond nekünk: „Aki hisz bennem, annak örökélete van.”


Imádkozzunk:

Kérünk, Istenünk, légy irgalmas a te népedhez, és minket, akiket a mennyei misztériumokba beavattál, vezess át a régiből, az új életre. Krisztus a mi Urunk által.

Ámen!


Húsvét harmadik hetének péntekje


Húsvét harmadik hetének péntekje


A fatimai Boldogságos Szűz Mária ünnepe


A mi Urunk, Jézus Krisztus emlékezete


A tanítványok egy szívvel-lélekkel

Állhatatosan imádkoztak Máriával,

Jézus Krisztus anyjával együtt,

Alleluja.


Könyörögjünk!

Istenünk, te egyszülött Fiadnak, Urunk, Jézus Krisztusnak feltámadásával megörvendeztetted a világot. Add, kérünk, hogy az ő Szent Anyjának közbenjárására eljussunk az örök élet örömébe. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Caro enim mea vere est cibus : et sanguis meus, vere est potus.”

(János 6, 55.)

„Az én testem ugyanis valóban étel, és az én vérem valóban ital.” Folytatja a mi Urunk, Jézus Krisztus a mai evangéliumi szakaszban is a kafarnaumi zsinagógában mondott beszédét, amelyben az Eucharisztia valódiságát bizonyítja be a zsidó hallgatóságának. Tudjuk jól Testvéreim, hogy a názáreti Mester az ellentmondások legnagyobb alakja volt az emberiség történelmében. Mit jelent ez? Azt, hogy nem élt még a földön egyetlen egy olyan hozzá hasonló ember, akinek élete, tanítása, halála ennyire megosztotta volna magát az emberiséget. Sok milliárdan hisznek benne, a másik sok milliárdnyi ember pedig görcsösen igyekszik tagadni létezésének minden formáját. Az ő nevében milliónyian mentek a halálba gondolkodás nélkül, ahogy az ő nevében milliókat öltek meg gondolkodás nélkül. Egy biztos, hogy Ő ezt nem akarta, nem akarta, hogy érte ennyien meghaljanak, ahogy azt sem akarta, hogy miatta megöljék azokat, akik nem hisznek benne. Az ember legyen az hívő, vagy hitetlen, higgyen benne, vagy tagadja meg, mindent elkövetett azért, hogy nevét így vagy úgy használva saját hasznát jutassa felszínre. Jézus Krisztus az ártatlan bárány, a végtelen szeretet és megbocsátás Istenembere nem adott felhatalmazást ezekre az emberek számára. Ő csupán egyet kért, hogy szolgáljunk és szeressünk. Az ember azonban úgy tűnik, hogy éppen erre képtelen, természetesen eltekintve attól a kevés számú kivételtől, aki mégis. Az eucharisztia megalapításával nem azt akarta, hogy mások vére folyón, hogy mások teste szenvedjen. Erre ő önmagát ajánlotta fel, az ő saját vérét és saját testét adta örök áldozatul, az emberiség minden elkövetett és majdan elkövetendő bűnéért. A mai evangéliumi szakasz éppen erről szól. Jézus Krisztus itt végre kimondja az eucharisztia teljes lényegét: az Emberfia testét kell enni és vérét inni, tehát a kenyér az ő teste lesz, a bor pedig az ő vére. Nyilvánvaló, hogy mindezt jelképesen teszi, hiszen nem kannibál és nem is kannibalizmusra ösztökél bennünket. Ezt a lelki eledelt nem lehet mással helyettesíteni, ez az örök élet tápláléka. Nem lehet helyette valódi vért, és valódi húst enni, mert ez nem ugyanaz. Vételének két személyes hatása van: Jézus Krisztus általa bennünk lakik, és mi őbenne, tehát valóságosan részesedünk életében. A másik igen fontos hatás az, hogy az Eucharisztia azt az életet közli velünk, amelyet Jézus Krisztus az Atyától kapott. Ez az élet pedig az örök élet, nem a földi értelemben vett élet, így nem lehet ez földi értelemben vett táplálék sem. Az átváltozás olyan titok, amilyen nagy titok az, hogy a lelkünk a halálunk után a testünkből átmegy az örök élet országába. Egyedül a Szentmisében valósul meg a pap által az átváltozás, mert Jézus Krisztus a mi főpapunk, aki létrehozta ezt a rendet. Az Egyház tehát eucharisztikus közösség, és ezt már valóságos értelemben kell venni, nem csupán jelkép szerint. Krisztusban szeretett Testvéreim! Furcsa, hogy éppen ma péntek tizenhárom van. Furcsa, de nincsen különösebb jelentősége nem ettől lesz a napunk jó vagy rossz, szerencsés, vagy szerencsétlen, hanem attól, hogy hiszünk Istenben, vagy nem hiszünk abban. Egyet tudok tanácsolni nektek ezen a napon, amely tele van szebbnél szebb ünnepekkel, emléknapokkal, vértanúk és a Boldogságos Szűz Mária fatimai jelenésének ünneplésével. Jó magam is ünnepelek, még pedig földi születésnapom időpontját, amikor édesanyám életet adott nekem, Ő pedig a Szentlelket oltotta belém, hogy ez a mag lassan fává cseperedjen. Voltak olyan évek, amikor majdnem kiszáradt ez a fa, és vannak olyan évek, amikor szebbnél szebb ágakat hozott. Hogy majd a végén melyik lesz túlsúlyban azt, majd a Jóisten fogja eldönteni az utolsó napon. Egyet ígérhetek, hogy én mindent elkövetek azért, hogy ne a gonosz erők diadalmaskodjanak fölöttem, hanem védőszentjeim és őrzőangyalaim segedelmével a jó erők jussanak diadalra a lelkemért vívott harcban. Erre kérem a fatimai Boldogságos Szűz Máriát, aki 1917-ben ezen a napon jelent meg három fatimai pásztor gyermeknek. Testvéreim, Jézus Krisztus a legnagyobb ajándékot hirdeti meg ott a kafarnaumi zsinagógában. A megtestesülésben elkezdődött ez az ajándékozás. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ez tehát az Atya örök szeretetének a csúcsa: értünk adja még a Fiát is.

Most Jézus Krisztus további szeretetnyilvánításról beszél: Ő az Atyával egyetértve nekünk adja önmagát. „Én vagyok az élet kenyere.” Mindennapi eledelnek nyújtja testét és vérét.

A zsidók nem értik a lényeget: önmagát adja nekünk? Mindennapos tápláléknak kínálja? Ez felülmúlhatatlan szeretet, de a zsidók vitatják a módot: „Hogyan adhatja ez a testét eledelül nekünk?”

Földhöz ragadt zsidó vitatkozik a másik földhöz ragadt zsidóval, ahelyett, hogy Jézus Krisztust kérdeznék meg, hogyan gondolja megvalósítani? Vagy inkább azt mondanák: tegnap láttuk korlátlan hatalmadat, hogy az őt kenyérből több tonna kenyeret szaporítottál, teremtettél, nyílván ezt a még nagyobb csodát is meg tudod tenni, ha ezt mondod. Mi is sokszor mérjük az isteni igazságot apró emberi értelem korlátoltsága szerint. Vagy alkuszunk: fontosabb a munkánk, mint a szentmise. Sőt: többet ér a bűn, mint a szentáldozás. Jézus Krisztustól tanuljunk hálásnak lenni, hogy levetkőzhessük ezeket a megrögzött emberi szokásainkat. Fogadjuk el kérdőjelek nélkül, hogy: „Az én testem ugyanis valóban étel és az én vérem valóban ital.” Befejezésük pedig ma egy Szűz Mária imával zárjuk gondolatainkat:

1. Hódolattal szól az ének, neked édes Szűzanyánk,
Magasztalva áldunk téged, kegyes égi patrónánk.
Téged dicsér mindörökké híveidnek szózata
Köszönjük, hogy itt vagy köztünk Fatimai Szűzanya

2. Fatimából jöttél hozzánk, Fölemelted trónusod
Míg csak élünk, meg nem szűnünk dicsérni jóvoltodat.
Téged dicsér mindörökké híveidnek szózata
Köszönjük, hogy itt vagy köztünk Fatimai Szűzanya

3. Ó Szűzanyánk kérve kérünk, Tárd ki nékünk Szívedet
Trónusodról, nézd kegyesen, Benned bízó népedet
Téged dicsér mindörökké híveidnek szózata
Köszönjük, hogy itt vagy köztünk Fatimai Szűzanya

4. Szeplőtelen Szíved nékünk, Menedékünk, támaszunk
Tiéd legyen egész éltünk, Örömünk és bánatunk.
Téged dicsér mindörökké híveidnek szózata
Köszönjük, hogy itt vagy köztünk Fatimai Szűzanya


Imádkozzunk:

Kérünk, Istenünk, gyökereztesd mélyen szívünkbe szent hitünk igazságait. Add, hogy mi, akik a Szűzanya Fiát igaz Istennek és igaz embernek valljuk, az ő halált legyőző feltámadása révén vele együtt az örök élet örömére jussunk. Aki él és uralkodik mindörökkön-örökké.

Ámen!


2011. május 11., szerda

Húsvét harmadik hetének szerdája


Húsvét harmadik hetének szerdája


Di Girolamo Szent Ferenc jezsuita szerzetes emléknapja


Szent Mónika az édesanyák emlékezete


Uram, töltse be ajkamat énekkel dicséreted,

Örvendezik ajkam,

Ha neked énekelek,

Alleluja.


Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, állj segítségeddel házad népe mellett, és viseld gondját jóságosan. Részesíts egyszülött Fiad feltámadásában mindannyiunkat, akiknek megadtad a hit kegyelmét. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Sed dixi vobis quia et vidistis me, et non creditis.”

(János 6, 36.)

„Megmondtam nektek: Bár láttok engem, mégsem hisztek.” Jelenti ki Kafarnaumban a mi Urunk, Jézus Krisztus annak a tömegnek, amely a kenyérszaporítás csodája után királlyá akarta őt erővel koronázni. Feltehetjük mi magunk is két ezer év távlatából a kérdést, vajon melyik a könnyebb dolog, látni valakit, együtt élni vele és hinni benne, hogy Isten, vagy sohasem találkozni vele, és hinni abban, hogy létezett, és köztünk élt, mint Isten? Azaz igazság, hogy egyáltalán nem könnyű erre a kérdésre megfelelni. Mert pontosan tudjuk, Testvéreim, ha mi magunk is kortársai lettünk volna a názáreti Mesternek, tudtuk volna, hogy ki az édesanyja, hogy ki a nevelőapja, hogy ő maga is hosszú éveken keresztül ácsként tevékenykedett, akkor bizony mi magunk sem hittük volna el, hogy azaz ember, nem is egészen ember, hanem Isten. De ugyan így vagyunk ezzel a kérdéssel kétezer év távlatában is, csak másik megközelítésből fakad hitetlenségünk, mert így azt mondjuk, hogy mivel nem voltunk kortársai, nem imádkoztunk vele a zsinagógákban, nem törtünk vele közösen kenyeret, nem kísértük utolsó útján fel a Golgotára, nem láttuk az üres sírt, így az egész legendának, meseszerű történetnek hat. Pedig Jézus Krisztus rengeteg bizonyítékkal szolgál arról, hogy élt. Bizonyíték az is, hogy Jézus Krisztus természetfeletti ételt és italt ad táplálékul, amely az örök életre vezet, ezért mondja mindenkinek, hogy az, aki részesedik benne, az nem éhezik és nem szomjaik többé. Ezt a kijelentést nem lehet a földi életre vonatkoztatni. Ami a legmeglepőbb az egészben azaz, hogy Jézus Krisztus pontosan tudja, hogy szavai nem könnyen találnak hitelre, ezért aztán két megjegyzést tesz. Egyik az, hogy a hit a Mennyei Atya végtelen ajándéka, és csak az részesedik benne, csak az kaphatja meg, aki hajlandó elfogadni, vagyis aki belátja, hogy Istennek joga van új utat mutatni az üdvösség iránya felé. Sőt, egyáltalán csak neki van joga bármiféle irányt mutatni, hitet megszabni számunkra gyermekei számára. A másik megjegyzés az, hogy Jézus Krisztus szavai és tettei ennek a Mennyei Atyának irgalmát és szeretetét tükrözik, nem az ítéletet, nem az elítélést és büntetést, és ha ezt végre megértenék az emberek, akkor sokkal, de sokkal könnyebben elfogadnák tanítását is. De maga a názáreti Mester mondja: Kemény nyakú ez a nemzedék! Mondhatná azonban azt is, hogy minden nemzedék keménynyakú, sőt mindig keményebb nyakú lesz, sőt mindig makacsabbul ragaszkodik saját tudatlanságához és hitetlenségéhez. Az ember, a mai modern ember is, önmagát igyekszik mindig előretolni, felmagasztalni, isteníteni, mert sokkal könnyebb kézzel fogható, fizikai, földi dolgokban és erőkben hinni, mint olyanokban, amelyek az égből valók, nem földiek, számukra ismeretlenek és félelmetesek. Ilyen erő maga Jézus Krisztus is, ilyen erő a gondviselés, de ilyen erő a szeretet is, ezért nem akarják a mi liberális oligarchiáink, hogy ezek az erők elterjedjenek, népszerűsődjenek, mert azaz ő butító eszményképeik romba dőlését eredményezné. Ha majd egyszer az emberek eljutnak oda, hogy ezt felfogják, akkor végre majd megtiszteltetésnek veszik, hogy a Mennyei Atya az Egyszülött Fiún keresztül akarja üdvözíteni az emberi világot. Krisztusban szeretett Testvéreim! Jézus Krisztus még mindig a kafarnaumi zsinagógában próbálja továbbra is meggyőzni a választott népet, a zsidókat az igazságról. Szemükre is veti amikor folytonosan mindig csak jeleket és csodákat várnak, cirkuszi jeleneteket, bűvészi mutatványokat, „hogy bár láttatok engem, mégsem hisztek.” A látás, a tapasztalás és a hit az igazság megismerésének két különböző formája. Vagy látom, vagy nem.

Itt Jézus Krisztus mire is utal? Előző nap látták Jézus Krisztust, amint mástól kapja az öt kenyeret és két halat, megáldja és átadja a tanítványainak, hogy osszák szét. Akkora a hatalma, hogy mások kezében is meg tudja szaporítani a kapott kenyeret. Ezt látták az emberek, és mégsem hitték el, hogy Isten, és amit mond, az úgy van, azt el kell fogadni! Még ekkor is úgy gondolták, azt vélték, hogy valami nagyon ügyes és látványos trükknek a szemtanúi, amelyre minden bizonnyal van emberi magyarázat, csak ki kell azt csalni ebből a látványos szemfényvesztőből. Pedig nem is sejtik, hogy amit láttak, hogy aminek részesei lehetnek, ez a hit tárgyát képező jézus krisztusi ajándék: Teste és Vére, amely az emberi lélek tápláléka lesz az idők végezetéig. Ezzel alakítja, formálja az emberi lelket és teszi alkalmassá majd az örök életre. Az Eucharisztia, az Atya és a Fiú közös ajándéka. Olyan közös ajándék, amely csak nekünk embereknek szól, és csak mi lehetünk egyedül részesei ennek. Még az angyalok sem! Az Atya is akarta, hogy az isteni erő, amelyet tőle kapott a Fiú, és amely a Fiúban került szoros kapcsolatba az emberi testtel, éltetője legyen az embernek. Emlékezzünk csak arra, hogy Tamásnak később ugyanazt mondta Jézus Krisztus: „Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.”(Jn 20,29)

Mi vagyunk ezek Testvéreim! Mi vagyunk ezek, akikről akkor előre a mi Urunk kinyilatkozik az apostolainak! És mi történik? Igazán boldogok vagyunk? Erre a kérdésre mindenkinek magában kell a választ megadnia, megkeresnie. Én, Testvéreim, én kijelentem, hogy igen, hogy boldog vagyok! Boldog vagyok, mert gyermekként még hinni tudtam! Aztán felnőttként magával ragadott a földi világ hangzatos reklámja, csábító fénye, vakító aranya, és, mint akit orránál fogva vezetnek, vagy, mint akinek átmosták az agyát letértem arról az útról és elkezdtem Mammonnak szolgálni! Olyan sikereket érhettem el, amely emberként a saját lehetőségeim pénzügyi világának csúcsára volt képes emelni. Nem is sejtettem, hogy nem Isten segítségével emelkedem, hanem a gonosz erők, sötét próbálkozásainak tárgya lettem! Amikor pedig a legmagasabban jártam, hirtelen visszalöktek a földre, hogy a porban semmisüljek meg. Ott voltam, nyugodt szívvel kijelenthetem. Testileg és erkölcsileg megnyomorodva, mint, aki a pokoltornácán várakozik az utolsó ítéletre. Volt azonban egy kéz, amely az utolsó pillanatban kinyúlt értem a semmiből, megragadott és visszarántott az életbe. Egy pap volt! Nem közönséges pap! Olyan, mint akinek ellenállhatatlan karizmája van. Nem tűrt ellentmondást, nem tűrt kétkedést, csak vonszolt maga után a helyes utón. Nem engedett, nem lazított. Na, őt az Isten küldte a megmentésemre, mert neki még terve volt velem. Ha én le is mondtam már magamról, ő az utolsó pillanatig nem mondott le rólam, ahogy nem mond le egyetlen emberről sem! Kicsit én is úgy voltam, mint Kandaké királynő etióp kincstárnoka. Olvastam ugyan, de nem értettem, láttam ugyan, de mégis vak voltam, hallottam ugyan, de mégis süket voltam. Húsz évig ember is alig voltam, de ma újra az lehetek! Ma már nem az emberek fölött akarok lenni, hanem az emberek alatt szolgálni! Mert megértettem végre, hogy nem az a nagy, aki nagyra tartja magát, hanem az, aki belátja, hogy milyen kicsiny, és nagysága abban van, hogy szolgálja embertársait. Felnőttként bérmálkoztam, felnőttként tértem meg újra a helyes útnak, felnőttként ministrálok, szolgálok és vezeklek a templomban embertársaim előtt! Nem telik el úgy nap, hogy szentmisén ne vennék részt. Nem élhettem Jézus Krisztus korában, de rájöttem, hogy erre nincs is szükség, mert most is Jézus Krisztus kora van, lehet, hogy még jobban, mint akkor kétezer évvel ezelőtt. Jézus Krisztus most is velünk van, belélegezzük mindennap, megláthatjuk minden pillanatban, egyesülhetünk vele minden szentáldozásban. Ez maga a csoda! Ezért én is azt mondom nektek: Lássatok engem, és higgyetek Jézus Krisztusban!


Imádkozzunk:

Istenünk, hallgasd meg könyörgésünket, hogy megváltásunknak ez a szent áldozata adjon segítséget jelen életünkben, és szerezze meg az örök boldogságot. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. május 10., kedd

Húsvét harmadik hetének keddje


Húsvét harmadik hetének keddje


Avilai Szent János áldozópap emléknapja


A Szent őrzőangyalok emlékezete


Dicsérjétek Istenünket, akik félve tisztelitek őt,

Kicsinyek és nagyok,

Mert beteljesedett Fölkentjének üdvössége,

Ereje és uralma, alleluja.


Könyörögjünk!

Istenünk, te megnyitod a mennyország kapuját azoknak, akik újjászülettek vízből és Szentlélekből. Növeld híveidben a keresztségi kegyelmet, hogy bűneinktől megtisztulva elnyerjük javaidat, amelyeket atyai jóságoddal ígérsz nekünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Ego sum panis vitæ!”

(János 6, 25b.)

„Én vagyok az élet kenyere!” Hangzik fel a mi Urunk, Jézus Krisztus felelete a vele feleselő zsidó tömeg számára, miután igyekezett mindent elkövetni azért, hogy a kenyérszaporítás csodája után az ő királyságát kereső népet a helyes útra terelje. Mivel Jézus Krisztus hitet követelt hallgatóitól, azok erre viszonzásul csodákat és jeleket követelnek tőle. Igaz, ami igaz, hogy Jézus Krisztus megszaporította a kenyeret és a halat, jól lakatott több ezer embert, de ez még nem messiási jel. Hiszen emlékezünk csak rá Mózes is adott mannát a pusztában, de ez még nem mennyei ünnepség. A názáreti Mester szerint a manna csak előkép, az igazi kenyér az, akit az Atya ad az égből, és aki életet tud adni a világnak. A kiválasztott népnek, a zsidóknak a kivonulás idején a manna csak egy az Istentől kapott ajándék volt. Napról napra elküldte nekik Isten a mennyből, így az út folyamán soha nem kellett éhezniük, és ez annyi táplálékot adott nekik, melyből elég erőt tudtak meríteni ahhoz, hogy elérjék az Ígéret Földjét. Az út a sivatagon keresztül fáradtságos és hosszú volt, de minden nap kaptak annyi eledelt, ami egész napra elég volt nekik. Az igazi kenyér, melyet az Atyától kapunk – Krisztus az Oltáriszentségben – ugyanilyen a mi lelkünknek. Csillapítja éhségünket és táplál minket, amikor lelki eledel után vágyódunk. Fenntart és megerősít minket, hogy elérjük az örök ígéret földjét. Az ígéret őbenne teljesedik, ezért is mondja ki a mai evangéliumi szakaszban, hogy: „Én vagyok az élet kenyere!” Olyan abszolút, mégis határozott kijelentés ez, mint az, hogy: „Én vagyok a világ világossága!” Mindez azt jelenti Krisztusban szeretett Testvéreim, hogy ő az egyetlen közvetítő, minden kegyelem forrása, éppen ezért az üdvösség rendjében őt lehetetlen megkerülni. Nem is szabad azt akarnunk, hogy őt megkerülve jussunk el az utunk végére. Egyet kér ezért tőlünk: „Kérjetek és kapni fogtok.” Akik nem éheznek, azoknak Testvéreim nincs is szükségük kenyérre, így arra sem, hogy kérjenek. Akik éheznek, azok megvásárolják maguknak, amire szükségük van, mert úgy vélik, hogy pénzzel, anyagi javakkal minden megváltható még az örök élet is, pedig nem így van. Ám minden ember éhezi a lelki táplálékot, amit nem tud egyedül előállítani, és senki nem tudja elkészíteni neki. Az egyetlen forrás, ahol hozzá tud ehhez jutni, ha alázatosan kéri az Atyától, mert csak az alázatos szív képes Őt befogadni. Kitárt kezekkel és szívvel kell az Úr elé menni és úgy kérni Őt „Uram, add meg nekünk ezt a kenyeret minden nap". Ez a kenyér, amelyet az Örökkévalóságból kapunk, oda visz el minket. Kielégíti a legnagyobb éhséget is. Jézus Krisztus csak azoknak tudja odaadni önmagát, akik felismerik, hogy szükségük van rá és kérik Őt „Uram, add meg nekünk ezt a kenyeret minden nap!” Keresd és meg fogod találni! Ki tudta azt valaha is elképzelni, hogy egy napon Isten emberként száll közénk a mennyből? Ki tudta azt elképzelni, hogy továbbra is közénk jön, hogy kenyerünk legyen? Van még valami, amit nem tenne meg értünk? Ahhoz, hogy ezt az elképzelhetetlen ajándékot befogadjuk, két dolgot kell szem előtt tartanunk: „Aki hozzám jön…” és „Aki bennem hisz…”. Ahhoz, hogy Krisztushoz menjünk, meg kell mozdulnunk – fel kell kelnünk onnan, ahol vagyunk és el kell mennünk oda, ahol Ő van, elengedni mindent, ami megköti kezeinket, és hagyni, hogy Ő elárasszon minket ajándékaival. Hinni Jézus Krisztusban azt jelenti, hogy belé helyezzük a hitünket és a bizalmunkat. Ez nem más, mint megmutatni és szavainkkal megvallani Őt a világnak és csodálattal eltelve elfogadni az igazságot, hogy Ő valóban jelen van az Oltáriszentségben. Szóljunk hozzá bátran beszélgessünk el Jézus Krisztussal: Uram, a Te jelenléted az Oltáriszentségben valami olyan dolog, amit az elmémmel felfogok, de amiben a szívemmel sokkal jobban kell hinnem. Hiszem, hogy mindig annyi kenyeret adsz nekem, amennyivel soha sem fogok éhezni, és a hit majd mindig oltani fogja szomjúságomat. Segíts, hogy jobban higgyek valós jelenlétedben, amely hozzásegít majd ahhoz, hogy jobban szeresselek! A húsvéti időben sem késő megtennünk a következő fontos elhatározást, amely első lépés lehet az örök élet felé vezető úton: Ma meg fogok állni egy katolikus templomnál; betérek néhány percre, hogy egy kicsit találkozzam az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus Krisztussal, beszéljek vele és kérjem az erősebb hit kegyelmét. Fontos, Testvéreim, hogy kívánságainkat, kéréseinket szavakba tudjuk ölteni, hogy bele tudjuk sóhajtani imáinkba. Jézus Krisztus mindig meghallja ezeket a sóhajokat és nem földi vágyaink javát akarjuk elérni, hanem az örök életbe vezető vágyainkat, akkor Ő mindig teljesíti kéréseinket. Nem fogunk többé éhezni, és nem fogunk többé szomjazni, mert ő valóban az élet kenyere.


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, tekints jóságosan népedre, és akiket örök életre szóló szentségeiddel megújítottál, azokat juttasd el a megdicsőülő test romolhatatlan feltámadására. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. május 9., hétfő

Húsvét harmadik hetének hétfője


Húsvét harmadik hetének hétfője


Boldog Gerhardinger Mária Terézia rendalapító apáca emléknapja


Munkás Szent József emlékezete


Feltámadt a jó Pásztor,

Aki életét adta juhaiért,

És meghalt az ő nyájáért,

Alleluja.


Könyörögjünk!

Istenünk, te megmutatod igazságod fényét a tévelygőknek, hogy visszataláljanak a helyes útra. Add meg híveidnek, hogy elutasítsunk mindent, ami a keresztény névvel ellenkezik, és vállaljuk, ami méltó hozzá. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Operamini non cibum, qui perit, sed qui permanet in vitam æternam.”

(János 6, 27a.)

„Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre.” Figyelmezteti a mi Urunk, Jézus Krisztus azt a zsidó tömeget, amelyet a tavat megkerülve utolérte őket Kafarnaumban a kenyérszaporítás csodáját követő napon. Emlékezzünk vissza arra, hogy ez a tömeg Jézus Krisztust erővel királlyá akarta tenni, mert csodájával jól lakatott sok ezer embert. Ezzel a csodával olyan félelmetes hatást ért el a názáreti Mester, hogy a tömeg valósággal üldözni kezdi. Nem látták a tanítványokkal csónakba szállni más vízi jármű pedig nem volt ott, Jézus Krisztus ennek ellenére mégis Kafarnaumba érkezett, ahol a tömeg ismét megtalálta. Az emberek többsége mindig olyan uralkodót, mindig olyan vezetőt szeretne maga fölött látni, aki biztosítja a nép jóllétét és ide az élelem biztosítása is beletartozik nem csak a függetlenség kiharcolása Rómával szemben. Viszont a zsidó nép úgy gondolja, hogy ez az első lépés ahhoz, hogy végre álmaik megvalósulhassanak. Ezzel szemben Jézus Krisztus, amikor ismét találkozik a tömeggel a szemükre veti, hogy csak a gyomruk szavára hallgatva jöttek utána, nem pedig isteni mivolta az, amely motiválta őket. Ezért aztán Jézus Krisztus hosszú beszédbe kezd, hogy helyre tegye az emberek fejében a dolgokat, ehhez pedig az kell, hogy kiábrándítsa őket egy kicsit magából. A tömeg, amely felajzódva ott áll a Mester előtt még mindig az a tömeg, amely Jézus Krisztust királlyá akarta tenni. Jézus Krisztus azonban nemcsak az ő lelküket ismeri pontosan, hanem a mi lelkünket is ilyen jól ismeri bár fizikai formában már nem él közöttünk. A zsidó tömeg csak jeleket akar látni ezért van a Mester körül, olyan jeleket, olyan csodákat, amelyek a földi vágyaik kielégítésére szolgálnak. Bizony Testvéreim mi magunk is hányszor esünk ennek a zsidó népnek a tévedésébe, és hányszor, de hányszor kérjük, vagy kértük Istent, vagy Egyszülött Fiát olyan segítségre, amely földi vágyainkat elégítette volna ki. És hányszor fordultunk el morcosan Jézus Krisztustól, mert nem teljesítette ezeket a kéréseinket. Sok ember, főleg a hitetlenek éppen ezért nem is hisznek benne, mert pontosan tudják, hogy hiába is kérnének tőle gazdagságot, hiába kérnének tőle pénzt, vagyont, szebbnél szebb ruhákat, nőket, luxus cikkeket ezeket az úgy sem adná meg nekik. Ezért aztán az emberek többsége inkább a liberális szabadelvűség mellett tőr lándzsát, inkább hajszolja a pénz ördögét, mert úgy gondolja ezzel tudja biztosítani magának itt a földi életben a felhőtlen boldogságot. A halál utáni életre nem is akarnak gondolni, a lelkük jövőjével nem is akarnak foglalkozni, mert ez nem fér bele ebbe a sémába. Jézus Krisztus azonban mindig és mindenkivel szemben ezt a dolgot erőlteti, ezért terelte érdeklődését a zsidó tömegnek az örök életre, és ezért hívja fel a figyelmünket nekünk is erre, mert igazán ez az egyetlen fontos dolog az életben, amely a nem a végső állomás, hanem csak az átmeneti állomás az örök élet országa felé. Kijelentéseit, amelyek itt elhangzanak döntő fontosságúnak tartja, ezért is vezeti be az ismétléssel, a bizony,bizony szó kettőzésével. Az örök élet táplálékát az Emberfia adja a halandó ember számára. Ezt a kitüntető címet, hogy az Emberfia Szent János evangéliumában ritkán olvashatjuk. Itt a szeretett tanítvány arra utal, hogy Jézus Krisztus érdemeivel, keresztáldozatával fogja számunkra az örök életet megszerezni. Érdemeiben csak azok részesülhetnek, akik hisznek benne, és ezzel természetesen megvalósítják Isten mindenható tervét, aki azt akarja, hogy országa arra a hitre épüljön, amelyet az emberek láthatatlanul Fiába vetve fogadnak el. Krisztusban szeretett Testvéreim! Meddig és miért követjük mi magunk Jézus Krisztust? Mennyi ideig és miért imádkozunk? Miért vesszük magunkhoz a szentáldozásban az Emberfia testét, az örök élet kenyerét? Tudatosan, elszánt hittel tesszük-e azt, vagy esetleg csak sodródunk az árral, a tömeggel, a divattal? Fontos, hogy ezeket a dolgokat a helyére tegyük elménkben, de még ennél is fontosabb, hogy helyére tegyük a lelkünkben és a hús szívünkben. A mai szentleckében Szent István diakónus oly bölcsen beszél, hogy nem tudtak neki ellenállni! Ő csak Jézus Krisztust kerteste, követte, hirdette, és tett tanúságot róla, még élete árán is. Tőlünk senki sem követel ekkora áldozatot, ilyen hatalmas bizonyítékot, de elvárják tőlünk, hogy a magunk módján mi is tanúságot tegyünk a Feltámadott Jézus Krisztus mellett. Azt is rendeznünk kell magunkban, egyházközségünkben, hogy nem vagyunk-e egy kicsit, vagy éppen nagyon önzők az úgynevezett vallásosságunkban? Ebben is nem azt igazoljuk, hogy csak e világhoz tartozunk. Minden áldozat, önzetlen szolgálat, lábmosó szeretet igen távol áll tőlünk. Pedig Testvéreim a legfontosabb a szolgálat, hiszen Jézus Krisztus is ezt mondta tanítványainak: Aki legelső akar lenni közületek, az legyen a legkisebb, az legyen a legszolgálóbb, a legalázatosabb. Bizony, de jó lenne krisztusi módon másokért élni és így tenni tanúságot hozzátartozásunkról. Hol lehet? Kérdezi az arctalan, kipihent, jóllakott tömeg. Hol lehet azaz ember, aki csak úgy ennyi javat elő tud állítani anélkül, hogy vetne, vagy aratna? Nem volt válasz. Csónakok jöttek éppen arra. Sokan beszálltak és indultak Kafarnaum felé, mások a tavat megkerülve indultak útnak. Egy dolog vezérelte őket ebben, a hasuk, és az ebből fakadó könnyű, nehézségek nélküli élet. Meg kell találni ezt a nagyszerű embert. Adták ki a jelszót egymásnak. Hátha ő egy új Mózes, aki negyven évig vezette Izrael népét a pusztában, enni és innivalót is mindig biztosított a népnek. Ez a tegnapi csoda reményeket ébreszt egy könnyebb jövőről. Kafarnaumban – szombat lévén -, a zsinagógában keresik és meg is találják. Jézus Krisztus jövendő célja is ez volt, hogy keressék majd Őt az emberek az Eucharisztiában. Menjenek utána a templomba. Ezt tesszük mi is kétezer évvel későbbi hívei, de mi már nem a könnyű élet és a fizikai értelemben vett kenyér miatt tesszük. Mi már azért keressük Jézus Krisztust, mert tudjuk, hogy ő nem könnyű életet hirdetet, ő nem gazdagságot, nem egészséget, nem fájdalom nélküli világot ígért nekünk, hanem azt, hogy ha követni akarjuk őt, akkor vegyük fel a keresztünket, és akkor megtaláljuk és utol is érjük őt. Most ezt a keresést nem sikernek éli meg. „Kerestetek engem, de nem azért, mert jeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok.” Azaz: még mindig a gyomrotok körül forog a világ, és eszetekbe sem jut, hogy az, amit láttatok, jele volt egy sokkal nagyobb isteni szeretetnek, amit majd adni szándékozom. Mondhatta volna ezt is Jézusnak a tömeg: Mester, nem volt valami magasabb rendű célod ezzel az igen nagy csodával? Ez eszébe sem jutott senkinek. Jézus Krisztus azonban kimondja szíve nagy-nagy dédelgetett mondanivalóját: „fáradozzatok azért az eledelért, amely megmarad az örök életre.” Ezt az Atyaisten küldötteként adja az Emberfia. Benne kell hinni! A csodák alapján ez nem nehéz! Testvéreim fogadjuk meg a mi Urunknak tanítását, tartsuk meg intelmeit, kövessük őt a keresztutón. Ne meneküljünk a fájdalom, a nehézségek elől, mert ő sem ezt tette. Ne királyok akarjunk lenni, mert ő sem akart király lenni! Szolgák akarjunk lenni, embertársaink szolgái, mert ő is szolgálta az emberiséget! „Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre.”


Imádkozzunk:

Mindenható, örök Isten, te Krisztus feltámadásában újjáteremtesz minket az örök életre. Növeld bennünk a húsvéti szentségek kegyelmét, és az üdvösséges eledel erejével töltsd be lelkünket. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!