Húsvét harmadik vasárnapja

Húsvét harmadik vasárnapja

Tarantáziai Szent Péter hitvalló püspök emléknapja

Az Úr napjának emlékezte

Ujjongj az Úrnak, földkerekség,

Nevének fönségéről énekelj,

Zengj néki dicsőítő éneket,

Alleluja!

Könyörögjünk!

Istenünk, te úgy akartad, hogy néped szüntelenül vigadozzék, mert visszaadtad lelke fiatalságát. Engedd, hogy akik most a fogadott fiúság dicsőségének örvendeznek, a biztos remény örömével várják a feltámadás napját. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Mane nobiscum, quoniam advesperascit, et inclinata est jam dies.”

(Lukács 24, 29c.)

„Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Hangzik fel a kérés Kleofástól és társától, akik csüggedten, a világból kiábrándultan hagyták el álmaik helyszínét Jeruzsálemet, hogy vidéken a csendes magányban leljék vissza lelkük nyugalmát. A mai evangéliumi szakasszal ismét visszakanyarodunk húsvét vasárnapjához. Itt ismét szembe találhatjuk magunkat azzal a ténnyel, hogy az emberi életben mennyi csalódásban, mennyi reménytelen helyzetben lehet részünk. Megtaláljuk az utalást arra is, hogy egy esemény mennyire képes befolyásolni életünket, jövőnket, hogy a nagypéntek mennyire képes tanácstalanságba dönteni a tanítványokat, s a tanítványokon keresztül természetesen bennünket is hívő embereket. A három év, amelyet a tanítványok a názáreti Mester társaságában töltöttek el nem múlhatott el nyom nélkül, és bármennyire is Jézus Krisztus azt hirdette, hogy az ő királysága nem földi eredetű, a tanítványok titokban reménykedtek abban, hogy a Mester ezen hozzáállása idővel megváltozik, ezért ők igazában mindvégig földi ország alapítását várták. Jézus Krisztus itt feltárja az Ószövetség igazi értelmét, bemutatja a két tanítványnak és rajtuk keresztül nekünk is, hogyan csatlakozik, hogyan egyesül a múlt a jövővel, hogy a kettő elválaszthatatlan része a másiknak, de mégis mindkettő egy irányba mutat, amely arra vonatkozik, hogy a Messiás engesztelő áldozatával bűnbocsánatot és örök életet hoz. A szöveg utal arra is, hogy a tanítványok a kenyértörésben ismerik fel Jézust. Ez jele annak, hogy az Eukarisztia ünneplése lesz az Egyház hitének legerősebb kinyilvánítása: hittel valljuk feltámadását, amíg el nem jön. Testvéreim, ha visszaemlékezünk az elmúlt napok evangéliumaira, akkor látjuk, hogy Jézus Krisztus egész tanítása arra vezet el bennünket, amelynek csúcspontja a kenyértörés az eucharisztia megünneplése. Így nekünk is kétezer évvel később élő követőinek, egész életünk során a vasárnapi eucharisztiai ünnep életünk fénypontja. Ez határozza meg egész hetünket, ez ad erőt ahhoz, hogy leküzdjük az emmauszi tanítványok csüggedését, és újult erővel folytassuk azt, amire Jézus Krisztus meghívott bennünket. Krisztusban szeretett Testvéreim az evangéliumban szereplő emmauszi út, akkor abban az időben csak egy poros kis, földes út volt, amelyen igencsak örült az ember, ha összetalálkozhatott rajta másik utazókkal. Ezzel szemben nézzünk ki ma a mi emmauszi utunkra és meglátjuk, hogy kétezer évvel később nem hogy eltűnt volna ez az út, hanem ellenkezőleg ma már olyan széles sztráda, amelyen emberek milliói haladnak leszeget fejjel, kilátástalan tekintettel, üres lélekkel, fájdalmas szívvel. Az evangéliumban ma két egykori tanítvány ballag Jeruzsálemből, a szenvedés és halál helyszínéről. Az elmúlt napok eseményeinek hatására még nem képesek arra, hogy tiszta fejjel kezelni tudják érzelmeiket, gondolataikat. Nem véletlen, hogy Jézus Krisztus éppen ebben az állapotukban akar találkozni velük, ahogy az sem véletlen, hogy velünk is mindig akkor akar találkozni, amikor a legnagyobb bajban, a legnagyobb kilátástalanságban érezzük életünket. Szóba elegyednek egymással, beszélteti őket, mint egy jó pszichológus, megpróbálja felszínre hozni, kimondatni velük az elmúlt napokban történt eseményekre a saját magyarázatukat, hogy ők hogyan látták mindazt, hogyan élték meg, és hogyan akarják azt majd tovább adni, mert küldetésük erről szól. Elbeszélik, talán éppen könnyes szemekkel a halál brutális tényét, és persze beszélnek arról is, hogy miben reménykedtek, milyen álmokat szövögettek, de ennek most vége, látszólag minden elveszett, minden, egész életük romokban hever. Beszéltek az asszonyokról a sírnál, a tanítványokról, akik üresen találták a sírt. És arról is, hogy különböző tanítványok más és más helyen találkoztak vele, azzal, aki Feltámadt. Mindegyikük látott, érzékelt valamit, és mindegyik fontosnak tartotta, hogy saját szavaival elmondja azt, amit látott, a saját élményeit. Jézus Krisztus éppen ezért nem akarja, hogy rögtön felismerjük őt útitársunkban, nem tárja fel kilétét Kleofásnak és társának sem, mert így akar rávezetni bennünket arra, egyenként, hogy legyen véleményünk nagycsütörtökről, az utolsó vacsoráról, nagypéntekről, a keresztútról, nagyszombatról a csendes siratásról a sírnál, húsvétvasárnapról, a Feltámadás élményeiről. Abban is hasonlóak vagyunk az emmauszi tanítványokhoz, hogy látásunkban akadályoztatva vagyunk, csak, hogy mi gyakran egész életünket úgy éljük le, hogy nem látjuk az igazságot. Vagy ha mi látjuk is az utat és az igazságot, de még gyakrabban hagyjuk, hogy családtagjaink, barátaink, ismerőseink vakon és csüggedten kóboroljanak Jeruzsálem és Emmausz között. A mai evangélium sokban hasonlít a szentmiséhez is, hiszen először Jézus Krisztus a Szentíráshoz, mint hivatalos útikönyvhöz fordul és a prófétákra, valamint az írásokra hivatkozva útközben megmagyarázza nekik a történtek értelmét, ezzel fokozatosan felnyitva szemüket és értelmüket. A mi lelki életünk útikönyve is a Szentírás, amelyet, ha életünk folyamán, akár mindennap gondosan forgatunk és olvasunk, hol előre, hol hátra haladva benne, akkor abban minden kérdésünkre feleletet találunk. Testvéreim nem létezik az életünkben olyan kérdés, amelyre a Szentírás ne tudna hiteles feleletet adni, ezt akarja felismertetni az emmauszi tanítványokkal is. Az, hogy ők ott azon az utón kóborolnak nem a véletlen, nem a balsors következménye, hanem egy tudatos, egy megtervezett folyamat elkerülhetetlen része. Biztos vagyok abban, hogy nincs olyan ember, nincs olyan család, aki életében legalább egyszer nem lépett volna rá az emmauszi útra, és ha rajta voltunk, akkor higgyétek el nekem, hogy találkoztatok is rajta a mi Urunk, Jézus Krisztussal. Ha felismertük, akkor hamar le tudtunk térni erről az útról, és visszatértünk életünk Jeruzsálemébe, de ha nem nyílt fel a szemünk, akkor még most is ott kószálunk rajta csalódottan, kiábrándultan, hitetlenül. Jézus Krisztustól, ahogy Istentől sem ne várjuk el soha, hogy színről-színre megjelenik nekünk. Önmagát az Istent, mindig csak átvitt értelemben és alakban foghatjuk meg, ismerkedhetünk meg vele. Ez az alak, amely akár minden nap tenyerünkben lehet az ostya formájában megbúvó szent test. Lukács evangélista elbeszélésében nem lehet föl nem ismernünk, hogy a Szentírás magyarázatában és a kenyértörésben ugyanaz a Jézus Krisztus mutatja meg önmagát, és ugyanazt a formát követi az elbeszélés, mint a mai találkozásunk a Feltámadottal: az ige és a kenyér asztaláról táplál minket a szentmisében. A rabbinikus értelmezés szerint a bibliában a napok meghatározása e szavakkal történik: este lett, majd reggel. Ha így fogjuk fel az élet folyamatát, akkor az estétől nem kell tartani, hiszen a lemenő nap már a másik naphoz sorolja a tennivalókat. Az ősegyház szimbólumrendszerében nagyon hamar megjelenik Jézus Krisztus ábrázolása úgy, mint a felkelő nap hasonmása. A két tanítvány nem tudja még, hogy a lemenő nap közeledtével éppen a Felkelő Napot invitálják, hogy maradjon velük. Nem tudják Testvéreim, de érzik, hogy valami ott lelkük mélyén melegíteni, fényleni kezdet, amikor ez az idegen beszélt hozzájuk. Mi sem szívesen válunk el attól, akivel öröm együtt lenni, akivel vigasztalás a bánat, és öröm a keserűség. Látásunkat ma is gátolja, megzavarja olykor nagyon sok dolog. Befolyásoltság, szenvedély, ellenfény, információhiány, vagy dezinformáltság, információtelítettség, félrevezetettség, képzetlenség, szenvedélyes függés, elvakultság, indulat, túlfűtöttség, zavarodottság, fáradság, megfélemlítés, depresszió, erős érzelmi felindultság: ezek mind alkalmasak arra, hogy akadályozzák az embert a tisztánlátásban, vagy a helyzet helyes felismerésében. Lehetséges az azonban, hogy egy életszakaszhoz kötődnek ezek az elemek, amelyek nem engednek helyesen látni, de az biztos, hogy mindig jelen vannak életünkben és miattuk gyakran elvétjük a helyes utat, és lépteink újra emmausz felé visznek bennünket. Nem hiszem, hogy ez különösebben gond lenne lelkünk üdvössége szempontjából. A lényeges az, hogy úgy tegyünk, mint az emmauszi tanítványok, hogy amikor megnyílik a szemünk, felismerjük Jézus Krisztust, azonnal térjünk vissza életünk Jeruzsálemébe. Amikor pedig visszaérkezünk, amikor ismét a családunk körében lehetünk, akkor ne csak ők fogadjanak úgy bennünket, hogy: Valóban Feltámadt az Úr! Hanem mi is így válaszoljunk erre: Valóban Feltámadt! Ma ezt a formulát húsvét napjaiban köszönő formulaként használjuk: Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt! –így a válasz. Ezzel fogadták a Jeruzsálemben maradt apostolok az emmauszi tanítványokat, akik bár az evangéliumban nincs benne biztos vagyok benne, hogy ezzel a megerősítéssel feleltek vissza azoknak: Valóban feltámadt! Ezért igen fontos Testvéreim, hogy este amikor lefekszünk adjunk hálát a jó Istennek, Egyszülött Fiának, Jézus Krisztusnak, nyissuk ki jó szélesre lelkünk ablakát, hogy hajnalban az első fénysugarak betaláljanak rajta, mert akkor mindig egy boldog új nap virrad ránk Isten kegyelméből, de ehhez elengedhetetlen, hogy este akár csak az emmauszi tanítványok mi is behívjuk őt lelkünk otthonába: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.”

Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, tekints jóságosan népedre, és akiket örök életre szóló szentségeiddel megújítottál, azokat juttasd el a megdicsőülő test romolhatatlan feltámadására. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!