Ferenc
pápa: Ne zárd ki a lehetőséget, hogy misszionárius legyél!
Ferenc
pápa december 2-án a szerda délelőtti általános kihallgatás keretében
visszatekintett afrikai útjára, és külön kiemelte a tanúságtétel és a
misszionáriusok fontosságát a keresztény életben.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
Az elmúlt napokban voltam első apostoli látogatásomon Afrikában. Afrika szép!
Hálád adok az Úrnak e nagy ajándékáért, azért, hogy meglátogathattam három
országot: Kenyát, Ugandát és a Közép-afrikai Köztársaságot. Ismételten
kifejezem elismerésemet a világi hatóságoknak és e nemzetek püspökeinek, amiért
fogadtak engem, és köszönetet mondok mindazoknak, akik valamilyen módon
közreműködtek e látogatás lebonyolításában. Szívből köszönöm!
Kenya
az az ország, amely jól jelképezi korunk globális kihívását: a teremtett világ
megvédését, átalakítva a fejlődés modelljét oly módon, hogy az igazságos,
inkluzív és fenntartható legyen. Mindennek ellenpéldája Nairobi, a legnagyobb
kelet-afrikai város, ahol egymás mellett él a gazdagság és a nyomor: de ez
botrány! Nemcsak Afrikában, hanem itt is, mindenhol! A gazdagság és a nyomor
egymás mellett élése botrány, az emberiség szégyene! Éppen Nairobiban van az
ENSZ környezetvédelmi hivatalának székhelye, amelyet meg is látogattam.
Kenyában találkoztam a hatóságokkal, a diplomatákkal és egy lakónegyed egyszerű
embereivel is. Találkoztam a különböző keresztény felekezetek és más vallások
vezetőivel, a papokkal és a megszentelt személyekkel, és találkoztam a
fiatalokkal, rengeteg fiatallal! Minden alkalommal bátorítottam őket, hogy
tartsák becsben országuk nagy gazdagságát: a természeti és lelki kincseket, a
föld erőforrásait, az új nemzedékeket és a nép bölcsességét adó értékeket.
Örömömre szolgált, hogy ebbe a drámaian időszerű környezetbe vihettem Jézus
reményt adó szavát: „Legyetek szilárdak a hitben, ne féljetek!” Ez volt a
látogatás mottója. E mondatból él mindennap nagyon sok alázatos és egyszerű
ember, nemes méltósággal. Erről a mondatról tettek tanúságot tragikus és hősies
módon a garissai egyetem hallgatói, akiket kereszténységük miatt öltek meg
(2015.) április 2-án. Vérük a béke és a testvériség magva Kenya, Afrika és az
egész földkerekség számára.
Ugandában
tett látogatásom az ország vértanúinak jegyében zajlott, ötven évvel azon
történelemi esemény után, hogy Boldog VI. Pál pápa szentté avatta őket. Ezért
az utazás mottója ez volt: „Tanúim lesztek” (ApCsel 1,8). E mottóhoz
hozzátartozik a közvetlenül előtte elhangzó mondat: „A Szentlélek ereje tölt el
titeket”, hiszen a Szentlélek indítja a misszionárius tanítványok szívét és
kezét. Az egész ugandai látogatás a Szentlélektől éltetett tanúságtétel
izzásában zajlott. Kifejezett tanúságtétel a katekéták szolgálata, akiknek
megköszöntem és bátorítottam a munkáját, melybe gyakran családjukat is
bevonják. Tanúságtétel a szeretetcselekedetek végzése, amit kézzelfoghatóan
megtapasztaltam a nalukolongói házban, és ami sok közösséget és társulatot
foglalkoztat a legszegényebbek a fogyatékosok, a betegek szolgálatában. Azután
ott van a fiatalok tanúságtétele, akik a nehézségek ellenére őrzik a remény
adományát, és igyekeznek az evangélium szerint, nem pedig a világ szerint élni,
szembeúsznak az árral. Tanúságtevők a papok, a megszentelt férfiak és nők, akik
nap mint nap megújítják teljes igenjüket Krisztusnak, és örömmel adják át
magukat Isten szent népének szolgálatára. A tanúságtevőknek van még egy
csoportja, de róluk majd később beszélek. Mindez a sokformájú, ugyanazon
Lélektől éltetett tanúságtétel kovász az egész társadalom számára, miként azt
az Ugandában az AIDS-elleni küzdelem és a menekültek befogadása terén végzett
munka bizonyítja.
Az út
harmadik szakasza a Közép-afrikai Köztársaságban, a kontinens földrajzi
középpontjába volt: valóban ez az ország Afrika szíve. Voltaképpen ennek az
országnak a meglátogatása volt az eredeti szándékom, mert ez olyan ország,
amely egy nagyon nehéz helyzetből próbál kilábalni, erőszakos konfliktusok
voltak ott, és a lakosság nagyon sokat szenvedett. Ezért akartam éppen ott,
Banguiban megnyitni – egy héttel a hivatalos kezdés előtt – az irgalmasság
jubileumi évének szent kapuját, a hit és remény jeleként annak a népnek, de
jelképesen az összes, megmentésre és megerősítésre szoruló afrikai népnek.
Közép-Afrika számára a mottó Jézusnak a tanítványokhoz intézett felhívása volt:
„Evezzünk át a túlsó partra” (Lk 8,22). „Átevezni a túlsó partra” világi
értelemben azt jelenti, hogy magunk mögött hagyjuk a háborút, a
megosztottságot, a nyomort, és a béke, a kiengesztelődés, a fejlődés mellett
döntünk. Ehhez azonban „átmenetre” van szükség, amely az emberek lelkében,
magatartásformáiban és szándékaiban megy végbe. És ehhez döntő mértékben
hozzájárulnak a vallási közösségek. Ezért találkoztam az evangelikál
[evangéliumi keresztyén] közösségekkel, a muszlim közösséggel, közösen
imádkoztunk, és elköteleztük magunkat a béke mellett. Osztoztunk a papokkal és
a szerzetesekkel, de a fiatalokkal is abban az örömben, hogy érezzük: a
feltámadt Úr velünk van a hajóban, és ő az, aki hajónkat a túlsó partra vezeti.
Végül az utolsó misén, a bangui stadionban, András apostol ünnepén megújítottuk
elköteleződésünket Jézus követése mellett, ő a mi reményünk, a mi békénk, ő az
isteni irgalmasság arca. Ez az utolsó mise csodálatos volt: az egész stadion
tele volt fiatalokkal! A Közép-afrikai Köztársaság lakosságának több mint a
fele kiskorú, vagyis tizennyolc éven aluli: ígéretes ez a jövőre nézve!
Szeretnék
valamit mondani a misszionáriusokról. Olyan férfiakról és nőkről van szó, akik
elhagyták hazájukat, maguk mögött hagytak mindent… Fiatalként elmentek oda,
iszonyatos sok munkával járó életet élnek, olykor az is megesik, hogy a földön
alszanak. Banguiban találkoztam egy szerzetesnővérrel, olasz volt. Látszott
rajta, hogy idős. „Hány éves?” – kérdeztem tőle. „Nyolcvanegy.” „Az nem is sok,
kettővel több, mint én.” – Ez a nővér 23-24 éves kora óta ott élt: egész
életében! És sokan vannak hozzá hasonlók. Egy kislánnyal volt. A kislány pedig
olaszul úgy hívta: „Nagymama.” A nővér azt monda nekem: „Én igazából nem
idevalósi vagyok, hanem a szomszédos Kongóból jöttem. Kenuval jöttem, ezzel a
kislánnyal.” Ilyenek a misszionáriusok: bátrak! „És mit csinál, nővér?” „Ápoló
vagyok, aztán tanultam itt egy kicsit, és szülésznő lettem, a világra
segítettem 3280 gyermeket” – ezt mondta nekem. Egész életét az életnek, mások
életének szentelte. És olyanok, mint ez a nővér, rengetegen vannak, rengetegen:
szerzetesnők, papok, szerzetesek, akik arra áldozzák életüket, hogy Jézus
Krisztust hirdessék. Szép ezt látni. Szép!
Szeretnék
valamit mondani a fiataloknak. Sajnos kevés fiatal van, mert a szülés – úgy
tűnik – luxussá vált Európában: a születési arányszám nulla és egy százalék
körül mozog. De most a fiatalokhoz fordulok: gondolkodjatok el azon, mit
kezdtek életetekkel! Gondoljatok erre a szerzetesnővérre, és arra a sok más
nővérre, akik odaadták életüket, és sokan ott haltak meg. Misszionáriusságról
van szó, nem térítésről: ez a nővér elmesélte nekem, hogy a muszlim nők
hozzájuk mennek, mert tudják, hogy a nővérek jó ápolónők, jól gyógyítanak, és
nem akarják katekézissel megtéríteni őket. Tanúságot tesznek, aztán aki akarja,
annak tartanak katekézist. A tanúságtétel: ez az egyház hősies nagy
misszionáriussága. Saját életünkkel hirdetni Jézus Krisztust! A fiatalokhoz
fordulok: gondold végig, mit akarsz tenni az életeddel! Itt az idő, hogy
elgondolkodj, és kérd az Urat, hogy éreztesse meg veled akaratát. De kérlek, ne
zárd ki ezt a lehetőséget, hogy tudniillik misszionárius legyél, hogy elvidd a
szeretetet, az emberséget, a hitet más országokba. Nem azért, hogy téríts: nem!
Azt azok teszik, akik valami másra törekszenek. A hitet először tanúságtétellel
hirdetjük, aztán szóval. Szép lassan.
Dicsérjük együtt az Urat ezért az Afrika földjén tett zarándokútért, és
vezessenek minket ennek az útnak a kulcsszavai: „Legyetek szilárdak a hitben,
ne féljetek!”; „Tanúim lesztek!”; „Evezzünk át a túlsó partra!”