2017. december 15., péntek

Adventi kalendárium – 2017. december 15.



Adventi kalendárium – 2017. december 15.

Idei adventi kalendáriumunkkal a kilencvenéves XVI. Benedek pápát is köszöntjük. Tíz évvel ezelőtt kiadott Spe salvi kezdetű, a reményről szóló enciklikáját idézzük napról napra. Reménnyel a szívünkben várjuk az Úr érkezését!

Az embernek sok kisebb-nagyobb reménye van napról napra – élete különböző szakaszainak megfelelő különféle remények. Néha úgy tűnik, hogy e remények egyike teljesen kitölti, s ezek után nincs szüksége további reményekre. Ifjúkorban ez lehet a nagy beteljesítő szerelem reménye; remény a hivatáson belül egy meghatározott állásra, a további élet során ilyen vagy olyan döntő sikerre. Ha ezek a remények beteljesednek, megmutatkozik, hogy ez nem minden. Megmutatkozik, hogy szükség van egy mindezek fölötti reményre. Hogy csak valami végtelen elégítheti ki az embert, ami mindig több mint az, amit valaha is elérhet. […]
Ismétlem: szükségünk van a kisebb vagy nagyobb reményekre, amelyek napról napra megtartanak az úton. De ezek nem elegendőek a nélkül a nagy remény nélkül, amelynek felül kell múlnia az összes többit. Ez a nagy remény csak Isten lehet, aki átöleli az univerzumot, s adni és ajándékozni tudja nekünk azt, amire mi önmagunkban nem vagyunk képesek. Épp a megajándékozottság tartozik hozzá a reményhez. […] Egyedül az ő szeretete adja nekünk a lehetőséget, hogy teljes józansággal napról napra kitartsunk e lényege szerint tökéletlen világban, anélkül, hogy elveszítenénk a remény lendületét. S ugyanakkor az ő szeretete a biztosíték arra, hogy létezik az, amit mi csak homályosan sejtünk, és mégis a szívünk mélyén várunk: az élet, mely „valóban” élet.
                                                                                                            (Spe salvi, 30–31.)
Mindenható Istenünk, add meg nekünk, a te népednek, hogy virrasztó lélekkel várjuk egyszülött Fiad eljövetelét, kitartsunk kegyelmedben, és ahogyan ő tanította, az élő hit lámpásával siessünk eléje. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.


Krisztus és a teremtett világ kapcsolata – A Pápai Ház szónokának első adventi beszéde



Krisztus és a teremtett világ kapcsolata – A Pápai Ház szónokának első adventi beszéde

A Római Kúria munkatársai számára idén is Raniero Cantalamessa kapucinus szerzetes, a Pápai Ház szónoka tart adventi elmélkedéseket az Apostoli Palota Redemptoris Mater-kápolnájában. Az első alkalomra – Ferenc pápa jelenlétében – december 15-én reggel került sor.

„Napjaink kultúrája peremre szorította Krisztust, ezért istenemberi személyét a mindenség valós összefüggésébe kell (vissza)helyezni, vagyis a kozmoszba és a történelembe, a térbe és az időbe, a teremtés és az ember együttes összefüggésébe. Mindez szolgálja azt a célt, különösen most a karácsonyi készületünk során, hogy Krisztus személyes emberi életünk és világnézetünk középpontjába kerüljön!” – ezzel a gondolattal kezdte Raniero Cantalamessa  prédikációját.
A kapucinus szónok, aki az egyházatyák tanításának, a patrológiának szakavatott ismerője és a karizmatikus megújulás egyik vezéralakja, hosszú beszédében végigelemezte az Egyház tanának fejlődését Krisztus és a teremtett világ kapcsolata értelmezése terén, hogy végül feltegye a kérdést: Létezik-e valódi keresztény ökológia?.
A teremtés utáni „üres föld” bibliai képéből kiindulva a szónok Krisztus és a kozmosz kapcsolatát a páli és jánosi teológia fényében vizsgálta. A Jézust  „a láthatatlan Isten képmásának”, „a teremtés elsőszülöttének” és „a minden hatalmak hordozójának” nevező Szent Pál-i tanítás a kereszt vonatkozásában szemléli Krisztus és a teremtés kapcsolatát. A jánosi teológia alapállítása pedig az, hogy „a mindenség az Ige által és érte teremtetett” és „benne is áll fönn”.
Krisztus és a teremtés kapcsolatát a patrisztikus hagyomány az ember üdvössége szempontjából értelmezte, ahogy a hitvallásunk szövege szól: „Propter nos homines et propter nostram salutem descendit de coelo – Értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből”. A 13. században a ferences Boldog Duns Scotus fordított a látásmódon, amikor a hangsúlyt – éppen a megtestesülésre rácsodálkozó greccói betlehemi jászol Szent Ferenc-i hagyományán keresztül – a teremtésre terelte.  Scotus állítja: Isten megtestesülésének az oka távolabbról nézve nem a bűn, hanem az az isteni szeretet, mely saját lényéből önmagán kívül másnak is akart ajándékozni. Ez az ajándékozó transzcendentális szeretet alkalmi lehetőséggé válik a bűn orvoslására.
Az említett scotusi szemlélet – folytatta a kapucinus szerzetes a szónoklatát – választ adott a teremtés és a megváltás kapcsolatára, de nem tisztázta a viszonyt Krisztus és a teremtett világ között. A 20. században ezt kísérelte meg Teilhard de Chardin a maga elvitathatatlan tudományos felkészültségével. Az ő elképzelése a fejlődéselmélet jelenkori uralkodó irányzatában segített elkerülni azt a látszatot, mintha a Krisztus-esemény, vagyis a megváltás egy puszta történelmi baleset lenne, ráadásul elszigetelve attól a kozmosztól, amelyet pedig ő teremtett. Teilhard de Chardin szemlélete párhuzamosnak látja a világ evolúciós fejlődését és Krisztus teljes fokozatos kibontakozását, így a kozmogenezis összekapcsolódik a krisztogenezissel.
Krisztus, a maga titokzatos módján, belülről mozgatja a mindenség fejlődését, egészen a beteljesedésig menően, Teilhard szavával: „az ómega pontig”. A kereszténység történetében ő írt először himnuszt az anyagról és tanítása visszacseng a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes, az Egyház és a világ kapcsolatát tárgyaló dokumentumában. A teilhardi szemlélet belevonja ebbe a kozmikus szemléletbe az Eucharisztia szentségét is. A Mise a világ fölött című költői művében a hívő ember munkáját és életét épp az Eucharisztia kapcsolja össze az egész kozmosszal: a miséző pap szavai messze túlmutatnak a darabka kenyéren és megteremtik Krisztusnak a mindenséget fölölelő misztikus testét.
Cantalamessa atya adventi beszéde harmadik részében a Szentlélek sajátos szerepével magyarázta a kozmikus szemlélet hiányos oldalát, mely nem tudta ebben a képben kimerítően értelmezni a bűn súlyát és a megváltás szükségességét. Krisztus adja végső ajándékként a Szentlelkét, aki életet szerez nekünk, hiszen ő Urunk és Éltetőnk, „aki megújítja a föld színét”. A kapucinus barát szerint a teremtett világ megóvása érdekében tett minden emberi erőfeszítés a Szentlélek műve. Ő a teremtés kezdete és ő áll az időben kibontakozó fejlődés mélyén is, ami pedig ekképpen nem más, mint „a tovább folytatódó teremtés”. A Szentlélek műve lesz a „teremtés tökéletesítése”, mely a kezdeti formátlan állapotából egyre teljesebbé teszi azt, vagyis ő teremt a káoszból kozmoszt.
Raniero Cantalamessa végül az ökológia ma különösen aktuális témájában azt a legfontosabb kérdést vetette fel, hogy Isten egyházának van-e mondanivalója a teremtett világ megóvásának konkrét tetteiben. Személyes véleményének adott hangot a szónok, amikor kijelentette: Krisztus döntő szerepet játszik a teremtésvédelemben, de ezt közvetve, az emberen keresztül teszi. A kapucinus szónok a szentmise negyedik kánonjából idézett: „A magad képmására teremtetted az embert, és gondjára bíztad az egész világot, hogy csak neked, a Teremtőnek szolgálva uralkodjék minden teremtményen.”
Az uralom itt Jézus szándéka szerint értendő: „Nem azért jöttem, hogy engem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak másokat és életem adjam értük, a megváltásukra” (Mt 20,25–29). Ez a szolgálat és életadás a kulcsa a keresztény ember teremtésvédelmi szerepének. Krisztus éppúgy működik a teremtett világban, mint a szociális környezetben. Térben ez bizonyos szinkronban működést jelent, éppen a felebaráton keresztül, míg az időben átlós értelmezést nyer és időbeli felebarátaink az utánunk jövő nemzedékek, gyerekeink és unokáink lesznek. Amit velük és értük teszünk, azt Jézus szava nyomán vele magával tesszük. „Gondolkodjunk átfogóan, de cselekedjünk helyileg!” – idézte az ismert mondást a szónok és ezt Szent Ferenc példájával támasztotta alá, aki koldulni induló rendtársait arra intette, hogy csak azt fogadják el, amire feltétlenül szükségük van, nehogy elvegyék, ellopják a többiek részét.
 


Advent második hetének péntekje



Advent második hetének péntekje


Jézus a következőket mondja a mai evangéliumban: „Furulyáztunk, de nem táncoltatok. Siránkoztunk, de nem zokogtatok.” A Szentírással foglalkozó tudósok szerint talán egy korabeli játék szövege ez, amelyet egymásnak mondogattak a gyerekek. A szövegkörnyezetből kiderül, hogy Keresztelő Jánossal és a küldetésének eredményével kapcsolatban idézhette ezt a mondást Jézus. János ugyanis bűnbánatot hirdetett, megtérést sürgetett, hogy a nép így készüljön fel a Messiás érkezésére. De voltak, akiket nem lehetett ezzel az üzenettel jobb belátásra késztetni, őket nem mozdította meg a furulyaszó. Ők úgy tettek, mintha nem volna bűnük vagy mintha nem nekik szólna a figyelmeztetés.
Hasonló kudarcot, eredménytelenséget később Jézus is megtapasztal. Őt sem fogadta mindenki szívesen. Az ő személyében sem látta meg mindenki Isten küldöttét. Benne sem ismerte fel mindenki a Megváltót. Isten küldötteinek, a prófétáknak az elutasítása ismert volt Jézus számára, hiszen jól ismerte népe történetét. Az ő szava sokkal szelídebb volt, mint Keresztelő Jánosé, mégsem indított mindenkit bűnei megbánására. Ő kifejezetten azt az örömhírt hirdette, hogy Isten irgalmas, megbocsátó, várja azokat, akik megbánják bűneiket.
Az adventi időszakban érdemes elgondolkodnom azon, hogy mi indít engem bűnbánatra? Bűneim megvallására ösztönöz-e az irgalmas Isten közeledése?
© Horváth István Sándor

Imádság

Adj, Uram, éber szívet, hogy annak figyelmét semmi kíváncsi gondolat Tőled el ne terelje, adj nemes szívet, hogy azt semmi hitvány érzelem földre ne teperje, adj egyenes szívet, hogy azt semmiféle mellékszándék el ne görbítse, maga felé ne hajlítsa, adj erős szívet, hogy azt semmi viszontagság meg ne törje, adj szabad szívet, hogy azt semmiféle erőszakos érzelem magához ne fűzhesse. Adj, Uram, Istenem, Téged megismerő értelmet, Téged kereső buzgalmat, Téged megtaláló bölcsességet, add, hogy életem Előtted kedves legyen, állhatatosságom téged bízvást várjon, és adj bizodalmat, mely Téged végtére átkarolhasson.
Aquinói Szent Tamás




2017. december 14., csütörtök

Adventi kalendárium – 2017. december 14.



Adventi kalendárium – 2017. december 14.


Idei adventi kalendáriumunkkal a kilencvenéves XVI. Benedek pápát is köszöntjük. Tíz évvel ezelőtt kiadott Spe salvi kezdetű, a reményről szóló enciklikáját idézzük napról napra. Reménnyel a szívünkben várjuk az Úr érkezését!


Annak, aki nem ismeri Istent, lehet, hogy sokféle reménye van, de végső soron remény nélkül, a nagy, az egész életet hordozó remény nélkül él (vö. Ef 2,12). Az embernek igazi, nagy és minden törésen átvezető reménye csak Isten lehet – az az Isten, aki „mindvégig”, a „beteljesedésig” (vö. Jn 13,1; 19,30) szeretett és szeret.
Akit megérint a szeretet, az kezdi sejteni, mit jelent igazában: „élet”. Kezdi sejteni, mit jelent a remény szava, mellyel a keresztelés szertartásában találkozunk: a hittől az „örök életet” várom – az igazi életet, mely teljes és biztonságos, és a maga teljességében egyszerűen élet. […]
Az embernek a szó igazi értelmében nincs élete önmagában és csak önmagából: az élet kapcsolat. És az élet a maga teljességében kapcsolat azzal, aki az élet forrása. Ha mi kapcsolatban vagyunk azzal, aki nem hal meg, aki maga az élet és maga a szeretet, akkor vagyunk az életben. Akkor „élünk”.
(Spe salvi, 27.)
Istenünk, lelkesítsd szívünket egyszülött Fiad útjának előkészítésére, hogy a vele való találkozás által megtisztult lélekkel szolgáljunk téged. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.


Ferenc pápa: Sebeinkben mutatkozik meg leginkább Isten gyöngédsége



Ferenc pápa: Sebeinkben mutatkozik meg leginkább Isten gyöngédsége


Ferenc pápa a gyöngédségről mint Isten meghatározó jegyéről beszélt december 14-én reggel a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmise homíliájában. A napi olvasmány Izajás könyvéből és a zsoltár is Isten gyöngédségét dicséri.


Izajás úgy állítja elénk Istent, mint egy szerető apát, aki gyermekéhez finom hangon szól. Mindenekelőtt pedig megnyugtatja őt és megsimogatja: ne félj, én megsegítelek. Olyan, mintha Isten altatót akarna énekelni nekünk. A mi Istenünk képes rá! – mutatott rá a pápa. – Gyöngédsége apai és anyai. Sokszor mondta: ha egy édesanya el is feledkezik fiáról, én nem fogok elfeledkezni róla. Ő mélyen magában hordoz minket. Isten kicsinnyé lesz a párbeszédben, hogy megértsük őt és bízzunk benne, és Pál bátorságával mondhassuk neki: Apa, Abba… Apa. Ez Isten gyöngédsége.
Igaz, hogy Isten olykor megfed minket, Ő hatalmas, de gyengédségével odajön hozzánk és üdvözít minket. Ez misztérium és egyike a legszebb dolgoknak. A nagy Isten kicsinnyé lesz, és kicsinységében sem szűnik meg nagy lenni. Ebben a dialektikában a kicsi nagy lesz: ott van Isten gyöngédsége. A nagy kicsinnyé lesz, a kicsi pedig nagy. Karácsony segít nekünk, hogy ezt megértsük: abban a jászolban… Isten kicsiny – emelte ki a Szentatya.
Eszembe jut Aquinói Szent Tamás egyik mondata a Summa Theologiae első részéből – folytatta. – Amikor az isteni mibenlétét, a legistenibb dolgot keresi, azt mondja: »Non coerceri a maximo contineri tamen a minimo divinum est«, vagyis: ne ijedjünk meg a nagy dolgoktól, hanem számoljunk a kis dolgokkal. Ez isteni jellemvonás, a kettő együtt.
Isten nemcsak segít nekünk, hanem örömet, bőséget is ígér nekünk, hogy segítsen előrejutni. Isten nemcsak atya, hanem apa is – ismételte meg Ferenc pápa. – Tegyük föl magunknak a kérdést: Képes vagyok így beszélni az Úrral, vagy félek? Mindenki válaszoljon! Talán valaki azt kérdezi: Hol van Isten gyöngédségének teológiai helye? Hol találjuk meg igazán Isten gyöngédségét? Mikor nyilvánul meg leginkább Isten gyöngédsége? A sebekben. Az én sebeimben, a te sebeidben, amikor az én sebem az övével találkozik. Az ő sebeikben leltünk gyógyulásra.
A Szentatya utalt az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédre is – valaki lehajolt a rablók által összevert emberhez, ellátta sebeit és fizetett a gyógyításáért –, és rámutatott: itt van tehát Isten gyengédségének a teológiai helye: a mi sebeinkben.
A mai nap során gondoljuk végig az Úr felhívását: gyerünk, rajta, mutasd meg nekem a sebeidet! Be akarom gyógyítani őket! – biztatott csütörtök reggeli homíliája végén Ferenc pápa.