2017. január 7., szombat

Kik először az Isten országát és igazságát kerestétek



Kik először az Isten országát és igazságát kerestétek

(Máté 6).
Ments meg, Uram minket! 



Lélekből e, vagy, mert azt nevelték belém? Nem mindegy, hogy az enyém, vagy csak abba öltöztettek, aki vagyok! Az, ami életem hitvallása, vagy sodródás? Bennem él a hit Istenben, Aki Krisztusban jött el, hogy Lelke által éljek? Vagy kívülem van mindez, amiről hallottam, amit olvastam, és amire tanítottak? A szavak, melyek elhagyják számat, az enyémek, vagy csak belém oltottak? Úgy, olyan formán, mint az egyszer egyet, vagy a többi ismeretet, amiben nevelkedtem? Az egyik csupán kultúra, a másik azonban életforma. A kultúra olyan dolog, amit a környezetem generál, melyet átveszek és magam is alkalmazkodom hozzá olyan érdekből, mely számomra biztonságot ad. Az én életformám alatt azt értem, amit az én belső, lelki és személyes énem igényel, vár el tőlem, mert az a bizonyosságom, igenlésem, mely másoknak ad biztonságot. Ez utóbbi, jó esetben az a többlet, melyet én adhatok hozzá, az én személyiségemmel járulok hozzá az engem körülvevő kultúrához. Az én életformám, életmódom felvállalása, vagy háttérbe szorítása az én felelősségem. Amiről csak akkor van értelme beszélni – az én felfogásom szerint – ha az énem Isten énének része, annak megengedő megnyilvánulása, vagyis alárendeltje.
Jézus nem arról beszélt, hogy biztonságot akar adni annak, aki hisz benne, hanem békességet kínál, ajánl: „Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék szívetek és ne féljen.” [Jn 14,27]
Erre mondom én azt, hogy az én igenem nem az enyém, hanem igenlése Isten Igéjének! Nekem, Jézus tanítása szerint, ebben az életben nem a biztonságra kell törekednem, hanem azzal a bizonyossággal kell rendelkeznem, élnem, ami békességet teremt bennem! Jézus belső békességről beszél, és nem arról, amit a világ nyújthat, vagy ami a világban elérhető lehet. Az én belső békességemet kell hozzá adnom a világhoz. Minden ember belső békessége teremthet a világban békességet. De békesség csak abban az emberben teremhet meg, aki önmaga igazságát alárendeli az Igaznak, az Igaz Igazának.
Isten Igéje az igazak igazsága! De, ehhez legalább, vagy legföljebb, olyan alázatot kell magamra vennem, amilyen alázattal szolgálja Isten az Ige Igazságát!
Jézus, amikor meghallja, hogy Jánost, Keresztelő Jánost elfogták, és börtönbe vetették, akkor megrendül. Az ember Jézus traumán esett át, megrázkódtatást, lelki sérülést szenvedett el.
Visszavonul; bizonyosságom, hogy az Atyával kellett tisztáznia, rendeznie azt, hogy az, amit ez a tapasztalás jelentett a számára, azzal mit kezdjen. Egyedül nem tudta ezt az eseményt feldolgozni, emberileg. Az ember nem képes a traumáival egyedül mit kezdeni. Megvallom, hogy engem is ért életemben sok ilyen élmény, amit traumaként viselek. Mert ezek azok az események, melyek életünket meghatározzák, tudat alatt és tudatosan egyaránt. Minden ember élete traumák sorozatában formálódik. A kérdés az, hogy megdolgozunk-e velük. Vagy nem vagyunk hajlandók, képesek, talán alkalmasak, azokról tudomást venni, éppen ezért bennünket formálnak, kényük-kedvük szerint. Ez utóbbi esetben, nem az örök igazság részévé tesznek traumáink, hanem a világ részévé. Tudattalan énünk a világnak kedvez, mert a környezet befolyásoltságának engedünk, vagyis sodortatnak bennünket azok az események, melyek részünkké lettek.
Jézus szüntelenül a tudatosságunkra, személyes felelősségünkre akarja irányítani a figyelmünket. Önmagunk vagyunk, lehetünk, önmagunk orvosai! Nem veszíthetjük szemünk elől az Igazságot, melyet kinyilatkoztatni kész az Isten a számunkra! Rajtam múlik, hogy a kinyilatkoztatásának részévé bírom tenni magam, vagy sem! A hit, az Istenhit, tudatosság, igenlése annak, Aki Van! Nélküle én nem vagyok! De úgy sem vagyok, ha ismeretlen önmagammal azonosítom Isten igazságát!
Nem véletlen az, hogy Jézus egyszerre említi a két parancsot, alapállapotként meghatározva! Az egyik nincs a másik nélkül!
„„Melyik az összes parancsok között a legelső?” Jézus azt felelte: „Az első így szól: halljad Izrael: az Úr, a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. (Ez az első parancs.) A második így szól: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ezeknél nagyobb parancs nincsen.” [Mk 12,28c-31]
Önismeret és Isten ismeret, hogy szeretetközösségben – békességben - lehessek a világgal! Ebben áll, állhat meg közösségem Istennel! Különben csak vallás, kultúra az Istenhitem.
Ragaszkodni, Beléd nőni segíts engem Istenem, e világ ellenében is! Minden tapasztalásom, traumám, melyet ebben az életben megélek, segítsen engem Istenem, hogy a Veled való közösségemet erősítse! Ne a biztonságra, hanem lelkem békességére vezess engem Krisztus által! Ámen


Himnusz CCCCIV.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Mindnyájan, Krisztus-keresők
a magas égre nézzetek,
s meglátjátok, miként ragyog
örök dicsőségünk jele.
E csillag, amely ékesebb
és fénylőbb, mint a napkorong,
a földnek jelzi: földre szállt
halandó testben Istenünk.
Honnét a Nap körünkbe lép,
a messzi perzsa tájakon
csillagtudósok figyelik
a születő király jelét.
Ki e nagy felség – kérdezik –,
hogy Úr a csillagok felett,
így tiszteli az égi had,
s a fényes menny szolgál neki?
Csodás dolgot látott szemünk,
ez halandó lény nem lehet,
de mennyei, de végtelen
és minden más lényt megelőz.
A nemzetek királya ő,
a zsidó nép rég várt Ura,
kit Ábrahám és magzata
kapott örök ígéretül.
Ki nemzeteknek megjelensz,
dicsérünk téged, Jézusunk,
Atya s Szentlélek, áldva légy
most és örökre szüntelen. Ámen.