Kik testetekben
megdicsőíttettetek és hordoztátok az Istent (1 Kor. 6).
Ments meg, Uram minket!
„Ha
valakivel úgy bánsz, amilyen, akkor olyan is marad, de ha úgy bánsz
vele, amilyennek lennie kellene, akkor olyanná válik.” – Goethe,
Pygmalion-hatás lényege. Ezt a gondolatot ma kaptam egy kedves
rokonomtól, új évi kívánságként.
Ésszerűnek
tűnik, és mégsem. Pontosabban, elmélkedésemhez igazítva a fenti
állítást, úgy tűnik számomra, hogy Isten úgy bánik velünk, amilyennek
szeretné, hogy legyünk. Mi mégsem vagyunk, alakulunk olyanokká. Vagy,
lehet, hogy nincs igazam?
Én,
bátorkodom úgy vélekedni, hogy vagy nem is értjük Isten emberrel való
szándékát, vagy, egyszerűen nem is törődünk azzal – mert nem tiszteljük
annyira, nem fontos Ő számunkra annyira -, hogy mi közünk lenne a
szándékához. Függetlenítettük magunkat Istentől.
Véleményem
alátámasztására teszem fel azt a kérdést, hogy valójában elutasít
bennünket a világ? Ismerősnek, vagy ismeretlenként kezel bennünket a
világ? Én úgy tapasztalom, hogy mi, akik itt Európában, a nyugati
világban élünk, semmiben sem különbözünk, tűnünk ki a világi emberek
közül. Mi, ahogy általában minden ember, el akarjuk adni magunkat, és
mindarra, mi evilági érték, igényt formálunk, mint bárki más. Kevés ez
alól a kivétel. De azokról, akik kivételek, mi magunk is úgy vélekedünk,
hogy különcök, csodabogarak.
Ezt
a gondolatmenetemet János kijelentéséből vezettem le, aki azt mondja,
hogy „Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri. Szeretteim,
most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk.”
Fenti gondolatmenetemnek nincs vége még sajnos. Ugyanis, ha János
kijelentését értelmeznem kell, akkor abból az következik, hogy, ha a
világ önmagát ismeri fel bennem, akkor én nem tekinthetem magamat Isten
fiának! De, akkor értem-e, nem tévedek abban, hogy ha ezt az állapotot
fenn tartani törekszem, akkor egyértelmű az, hogy mivé leszek? Hogy
válhatok hasonlóvá Hozzá, ha nem is törekszem hasonlóvá válni Hozzá? Ha
vágyom, és készülök, mert szeretném, ha Isten örökébe juthatnék, akkor
biztos, hogy nem kerülhetem el a változást! Húzhatom az időt, de
változtatnom kell, életmódomon, életformámon, hogy elnyerhessem azt,
amire vágyok, és ne vessék majd a szememre, hogy „nem ismerlek téged”.
De
térjünk át János egy másik figyelmeztetésére is, amire ma a figyelmemet
irányítja a Lélek: „És tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy elvegye a
bűneinket, és benne nincsen bűn.” Ha nincsen benne bűn, pedig elveszi a
világ összes bűnét, akkor azért lehet ez, mert Ő az Isten, Aki egyedül
képes erre. Ferenc pápa mondja, olyan kedvesen, hogy szereti, hogy Isten
ilyen feledékeny, hogy elveszi, és már nem is emlékezik rá! Akkor miért
féljünk odaadni Neki, ha a mi emberi gondolkodásunk szerint nem kell
attól tartanom, hogy majd megbosszulja, majd e rólam szerzett infókkal
vissza fog élni. Isten részéről a szeretet fogalma pontosan abban
különbözik az én szeretet fogalmamtól, hogy nem él vissza a bizalommal,
nem keresi a maga javát, a maga hasznát. Mert számára az egyedüli
dicsőség, öröm, boldogság az, ha van olyan lény a teremtményei közül,
aki hajlandó megbánni, megválni bűnétől azért, hogy Vele közösségre
lépjen!
Jézus
Krisztus, aki a keresztségben is közösségre léptél velem, hogy számomra
is olyan komoly és szent értelmet nyerjen a keresztség, mint számodra
jelent, tanításod által szeretnék egyre, minden nappal közelebb lépni az
Atyához. A Szentlélek által, Isten angyalai által és a szentek
közössége által vezess, alakíts, formálj engem! Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése