Ferenc pápa: Senki sem
jut el Jézushoz, aki nem hajlandó elindulni és változni!
Január 6-án, vízkereszt ünnepén a szentatya
szentmisét mutatott be a Szent Péter-bazilikában. Beszédében az újdonságra való
nyitottságot, a változtatásra való készséget és a világias kategóriákban való
gondolkodás elhagyását hangoztatta. Homíliáját teljes terjedelmében közöljük.
„Hol van a zsidók most született királya?
Láttuk ugyanis csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk” (Mt 2,2).
A messziről jött bölcsek ezekkel a szavakkal ismertetik meg velünk hosszú
vonulásuk célját: imádni az újszülött királyt. Látni és imádni: két olyan
cselekedet, amely kitűnik az evangéliumi elbeszélésben: láttunk egy csillagot,
és imádni szeretnénk.
Ezek az emberek láttak egy csillagot, amely
mozgásba hozta őket. Valami szokatlant fedeztek fel az égen, és ez események
végeláthatatlan sorát indította el. A csillag nem kizárólagosan nekik
ragyogott, és nem volt különleges DNS-ük sem, hogy felfedezzék azt. Ahogy az
egyik egyházatya okosan felismerte: a bölcsek nem azért indultak útnak, mert
meglátták a csillagot, hanem azért látták meg a csillagot, mert útnak indultak
(vö. Aranyszájú Szent János). Szívük nyitott volt az égboltra, és meg tudták
látni, amit az ég mutatott, mert bennünk élt a vágy, mely sarkallta őket: nyitottak
voltak az újdonságra.
A bölcsek így a hívő ember alakját rajzolják
meg, annak az embernek az alakját, aki Isten után sóvárog, akit nosztalgia tölt
el, akinek hiányzik az otthona, a mennyei haza. Az összes embert tükrözik, akik
nem hagyták életük folyamán, hogy érzéketlenné váljon a szívük.
Az Isten utáni szent sóvárgás azért jön létre a
hívő ember szívében, mert tudja, hogy az evangélium nem a múlthoz, hanem a
jelenhez tartozó esemény. Az Isten utáni szent sóvárgás lehetővé teszi
számunkra, hogy nyitva tartsuk szemünket, és észrevegyünk az élet leszűkítésére
és elszegényítésére irányuló minden kísérletet. Az Isten utáni szent sóvárgás
az a hívő emlékezés, amely fellázad a sok vészpróféta ellen. Ez a sóvárgás az,
ami ébren tartja a hívő közösség reményét, amely hétről hétre így fohászkodik:
„Jöjj el, Úr Jézus!”
Ez a sóvárgás késztette az agg Simeont, hogy
mindennap a templomba menjen, azzal a bizonyossággal, hogy élete nem fog
befejeződni, míg karjába nem fogta az Üdvözítőt. Ez a sóvárgás sarkallta a
tékozló fiút, hogy felhagyjon önpusztító életvitelével, és atyja ölelő karját
keresse. Ezt a sóvárgást érezte meg szívében a pásztor, amikor otthagyta a
kilencvenkilenc bárányt, hogy megkeresse az elveszettet. De ugyanezt érezte
Mária Magdolna is vasárnap hajnalban, amikor sietve a sírhoz ment, hogy
találkozzon feltámadt Mesterével. Az Isten utáni sóvárgás szabadít ki minket
determinista látásmódunkból, amely azt sugallja, hogy semmin sem lehet
változtatni.
Az Isten utáni sóvárgás szakít az unalmas
konformizmussal, és arra indít, hogy vágjunk bele a változtatásba, amelyre
áhítozunk, és amelyre szükségünk van. Az Isten utáni sóvárgás gyökere a múltban
van, de nem áll meg ott, hanem a jövőt keresi. A „sóvárgó” hívő – hite
indíttatására – elindul, hogy keresse Istent, mint a bölcsek, a történelem
legeldugottabb helyein, mert szívében tudja, hogy az Úr ott várja őt. Kimegy a
perifériára, a határokra, a nem evangelizált helyekre, hogy találkozhasson
Urával; és ezt egyáltalán nem a felsőbbrendűség érzésével teszi, hanem olyan
koldusként, aki nem teheti meg, hogy ne vegyen tudomást azoknak az embereknek a
szeméről, akiknek az örömhír még felfedezésre váró föld.
Ezzel ellentétes magatartást látunk Heródes
palotájában (amely mindössze néhány kilométerre volt Betlehemtől), ahol nem
vették észre, mi történt. Miközben a bölcsek úton voltak, Jeruzsálem aludt.
Aludt, Heródeshez szegődve, aki ahelyett, hogy keresne, szintén aludt. Kiégett,
elaltatott lelkiismerettel aludt. De összezavarodott. Félelem szállta meg. Ez
az a zavar, amely a történelmet forradalmian megváltoztató újdonság előtt
önmagába zárkózik, a saját eredményeibe, ismereteibe, sikereibe. Ez annak az
embernek a zavara, aki a vagyonon ül, és azon túl semmit sem lát. Ez a zavar
annak az embernek a szívében születik, aki mindent és mindenkit ellenőrizni
akar. Ez annak az embernek a zavara, aki csak azt a kultúrát ismeri, ahol
minden áron győzni kell, ahol csak a „győztesek” számára van hely, bármibe
kerüljön is. Ez a zavar az attól való félelemből születik, ami kérdőre von
minket, ami veszélyezteti biztonságos elgondolásainkat és igazságainkat, a
világhoz és az élethez tapadásunk módjait. Ezért Heródes félt, félelme pedig
arra vezette, hogy bűnténnyel keressen biztonságot: „Necas parvulos corpore,
quia te necat timor in corde” (Szent Quodvultdeus: Hitvallásról mondott második
beszéd, PL 40, 655). „Megölöd a csecsemőket testükben, mert a félelem már
megölt téged szívedben.”
Imádni szeretnénk. Azok az emberek, akik napkeletről
jöttek, hogy imádják őt, úgy jöttek, hogy ezt egy királynak a helyén, a
palotában tegyék. Ez fontos: oda érkeztek keresésükben: az volt a megfelelő
hely, hiszen a királyhoz az illik, hogy palotában szülessen, legyen
udvartartása és szolgái. Ez a hatalmának, sikeres és eredményes életének jele.
Elvárható, hogy az emberek a királyt tiszteljék, féljék és hízelegjenek neki,
igen; de azt már nem szükségképpen, hogy szeressék is. Ezek a világias sémák, a
kis bálványok, amelyeket tisztelünk: a hatalom, a látszat, a felsőbbség
kultikus tisztelete. Bálványok, amelyek csak szomorúságot, rabszolgaságot,
félelmet hoznak.
Éppen onnét kezdődött ezeknek a messziről jött
embereknek a leghosszabb útja. Ott kezdődött el a legnehezebb és legbonyolultabb
merészség. Fel kellett fedezniük, hogy akit kerestek, az nem palotában lakik,
hanem más helyen, és nemcsak földrajzi, hanem egzisztenciális értelemben. Ott
nem látták a csillagot, amely vezette őket annak az Istennek a felfedezésére,
aki azt akarta, hogy szeressék, ez ugyanis csak a szabadság és sohasem a
zsarnokságban jegyében lehetséges; fel kellett fedezniük, hogy ennek az
ismeretlen – de vágyott – királynak a tekintete nem aláz meg, ő nem tesz
rabszolgává, nem börtönöz be. Fel kellett fedezniük, hogy Isten tekintete
felemel, megbocsát és gyógyít. Fel kellett fedezniük, hogy Isten ott akart
megszületni, ahol nem vártuk, ahol talán nem is akarjuk, vagy ahol nagyon
sokszor megtagadjuk. Fel kellett fedezniük, hogy az ő szemében van hely a sérülteknek,
a megfáradtaknak, a bántalmazottaknak, az elhagyottaknak: hogy az ő erejét és
hatalmát irgalmasságnak hívják. Milyen messze is van egyesek számára Jeruzsálem
Betlehemtől!
Heródes nem tud imádni, mert nem akarta és nem
tudta megváltoztatni szemléletét. Nem akart lemondani önmaga kultikus
tiszteletéről, azt hitte, hogy mindennek ő a kezdete és vége. Nem tudott
imádni, mert célja az volt, hogy őt imádják. A papok sem tudtak imádni, mert
jóllehet sokat tudtak, ismerték a jövendöléseket, de nem voltak hajlandók sem
elindulni, sem változni.
A bölcsek sóvárgást
éreztek, nem akarták többé a megszokott dolgokat. Hozzászoktak koruk
Heródeseihez, megszokták őket, és beléjük fáradtak. De Betlehemben ott volt az
újdonság ígérete, az ingyenesség ígérete. Ott valami új dolog volt kezdődőben.
A bölcsek tudtak imádni, mert volt bátorságuk haladni és leborulni a kicsi
előtt, leborulni a szegény előtt, leborulni a védtelen előtt, leborulni a
szokatlan és ismeretlen betlehemi gyermek előtt, és ott felismerték Isten
dicsőségét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése