Ferenc pápa: Senki sem
élhet közösséghez tartozás és gyökerek nélkül!
Január elsején, Isten anyjának főünnepén a
szentatya arról elmélkedett, hogy Jézus Márián keresztül fedezte fel Isten
anyai gyengédségét, s hogy egyetlen ember sem élhet törődő anyai szeretet
nélkül. Homíliáját teljes terjedelmében közöljük.
„Mária őrizte szívében ezeket a dolgokat, és
gondolkodott rajtuk” (Lk 2,19).
Így írja le Lukács azt a magatartást, amellyel
Mária fogadta mindazt, amit azokban napokban megéltek. Bár nem akarja megérteni
vagy uralni a helyzetet, Mária olyan asszony, aki képes eltárolni, vagyis
szívében védeni és őrizni Isten átvonulását népe életében. Méhéből
megtanulta meghallani Fiának szívverését, és ez megtanította őt – egész életére
–, hogy felfedezze Isten szívdobogását a történelemben. Megtanulta, hogy anya
legyen, és e tanulási folyamatban megadta Jézusnak azt a gyönyörű
tapasztalatot, hogy fiúnak tudja magát. Máriában az örök Ige nemcsak testté
lett, hanem megtanulta felfedezni Isten anyai gyengédségét. Máriával az
Istengyermek megtanulta meghallani az ígéret népének vágyait, félelmeit,
örömeit és reményeit. Általa fedezte fel Isten hűséges, szent népének fiaként
saját magát.
Az evangéliumokban Mária szűkszavú asszonynak
mutatkozik, hosszú beszédek és magamutogatás nélkül, aki figyelmes tekintetével
képes őrizni Fia életét és küldetését, s így mindazt, amit ő szeret. Tudta
őrizni az első keresztény közösség születését, és így megtanulta, hogy egy
népsokaság anyja legyen. Közelébe ment a legkülönfélébb helyzeteknek, hogy
reményt adjon az embereknek. Kísérte a gyermekei szívét csendben megterhelő
kereszteket. Sok-sok ájtatosság, sok kegyhely és a legeldugottabb helyeken
emelt kápolna, a szobák falán függő sok szentkép emlékeztet minket erre a nagy
igazságra! Mária anyai melegséget adott nekünk, amely körülvesz minket
nehézségeink közepette. Ez az anyai melegség lehetővé teszi, hogy semmi és senki
ne olthassa ki az egyház ölén a gyengédség forradalmát, melyet az ő fia kezdett
el. Ahol van anya, ott van gyengédség. Anyasága révén Mária megmutatja nekünk,
hogy az alázat és gyengédség nem a gyengék, hanem az erősek erénye, és
megtanítja, hogy nem kell rosszul bánnunk másokkal ahhoz, hogy fontosnak
érezzük magunkat (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 288). Isten
szent, hűsége népe pedig kezdettől fogva Isten szent anyjaként ismerte el és
köszöntötte őt.
Máriának mint Isten anyjának és a mi anyánknak
az anyaságát ünnepelni az új év kezdetén azt jelenti, hogy felidézzük a
napjainkat kísérő bizonyosságot: anyával rendelkező nép vagyunk, nem vagyunk
árvák!
Az anyák jelentik a legerősebb gyógyszert
egyénieskedő és önző hajlamaink, bezárkózásaink és fásultságaink ellen. Egy
anyák nélküli társadalom nemcsak rideg társadalom lenne, hanem olyan, amely
elveszítette szívét, elveszítette a „család ízét”. Egy anyák nélküli társadalom
egy könyörtelen társadalom lenne, amely csak a számításnak és a spekulációnak hagyott
helyet. Az anyák ugyanis a legnehezebb pillanatokban is képesek gyengédségről,
feltétlen odaadottságról, erős reményről tanúságot tenni.
Sokat tanultam azoktól az anyáktól, akiknek a
gyermeke börtönben van, kórházi ágyon fekszik, vagy a kábítószer rabságában
szenved, lehet hideg vagy meleg, lehet esős vagy száraz idő, ők nem adják fel,
hanem harcolnak, hogy a legjobbat nyújtsák gyermekeiknek. Vagy ott vannak azok
az anyák, akiknek a menekülttáborokban vagy egyenesen a háború közepén sikerül
átölelni és tétovázás nélkül segíteni szenvedéseikben gyermekeiket! Anyák, akik
szó szerint életüket adják, hogy egyetlen gyermek se vesszen el. Ahol anya van,
ott egység van, összetartozás van, a gyermekek tartoznak valakihez.
Ha úgy kezdjük az új évet, hogy felidézzük
Isten jóságát Mária anyai arcán, az egyház anyai arcán, anyáink arcán, az
megvéd minket a „lelki árvaság” sorvasztó betegségétől, attól az árvaságtól,
amelyet a lélek akkor él át, amikor anya nélkül érzi magát, és hiányzik neki
Isten gyengédsége. Az az árvaság, amelyet akkor élünk át, amikor kialszik
bennünk az érzés, hogy egy családhoz, egy néphez, egy földhöz, Istenünkhöz
tartozunk. Az az árvaság, amely a narcisztikus szívben kap helyet, amely csak
saját magát és saját érdekeit tudja nézni, és ez az árvaság növekszik, amikor
elfelejtjük, hogy az élet ajándék, azt másoktól kaptuk, és az a feladatunk,
hogy megosszuk azt másokkal ebben a közös otthonban.
Ez az önmaga körül forgó árvaság az, ami Káint
arra indította, hogy azt kérdezze: „Talán őrzője vagyok én a testvéremnek?”
(Ter 4,9), mintha csak azt mondaná: ő nem tartozik hozzám, nem ismerem. A lelki
árvaságnak ez a viselkedésmódja rákos betegség, amely csendben felőrli és
elpusztítja a lelket. Így fokozatosan leromboljuk magunkat, mivel senki sem
tartozik hozzánk, és mi sem tartozunk senkihez: elpusztítom a földet, mert nem
tartozom hozzá, elpusztítom a többieket, mert nem tartoznak hozzám, elpusztítom
Istent, mert nem tartozom hozzá… Végül magunkat is elpusztítjuk, mert
elfelejtjük, kik vagyunk, milyen isteni „nevünk” van. A bennünket összekötő
kapcsolatok széttöredezett és megosztott kultúránkra jellemző elvesztése az oka
annak, hogy növekszik az árvaságnak, és így az ürességnek, a magánynak ez az
érzése. A fizikai (és nem virtuális kapcsolatok) hiánya kiégeti szívünket (vö..
Laudato si’ kezdetű enciklika, 49), kioltja belőle a gyengédség és az
elcsodálkozás, a jámborság és az együttérzés képességét. A lelki árvaság
kitörli belőlünk annak emlékét, mit jelent gyermekeknek, unokáknak, szülőknek,
nagyszülőknek, barátoknak, hívőknek lenni. Kitörli belőlünk a játék, az ének, a
mosoly, a pihenés, az önfeledtség értékének emlékét.
Isten szent anyjának ünneplése újra
visszacsalja arcunkra a mosolyt, azt a mosolyt, mely abból fakad, hogy népnek
érezzük magunkat, hogy egymáshoz tartozónak érezzük magunkat, azt a mosolyt,
mely annak felismeréséből fakad, hogy az emberek csak egy közösségen, egy
családon belül tudják megtalálni azt a „légkört”, azt a „meleget”, amely
lehetővé teszi, hogy megtanuljunk felnövekedni emberségben, és ne puszta
tárgyként, melynek az a dolga, hogy „fogyasszon és elfogyasszák”. Isten szent
anyjának megünneplése arra emlékeztet minket, hogy nem árucikkek vagyunk, sem
vevőkészülékek információk számára. Gyermekek vagyunk, család vagyunk, Isten
népe vagyunk.
Isten szent anyjának ünneplése olyan közösségi
terek teremtésére és gondozására indít minket, amelyek megadják azt az érzést,
hogy tartozunk valahová, vannak gyökereink, amelyek lehetővé teszik, hogy
otthon érezzük magunkat városainkban, azokban a közösségekben, amelyek
egyesítenek és támogatnak minket (vö. uo. 151).
Amikor a legnagyobbat, életét, ajándékozta oda
a kereszten, Jézus Krisztus semmit sem akart megtartani magának, és odaadva
életét odaadta nekünk anyját is. Azt mondta Máriának: íme, a fiad, íme, a
fiaid! Mi pedig be akarjuk fogadni őt otthonunkba, családunkba, közösségünkbe,
városunkba.
Szeretnénk találkozni az ő anyai tekintetével.
Azzal a tekintettel, amely megszabadít minket az árvaságtól, azzal a
tekintettel, amely emlékeztet minket, hogy testvérek vagyunk: hogy én hozzád
tartozom, hogy te hozzám tartozol, hogy ugyanabból a testből vagyunk. Azzal a
tekintettel, amely figyelmeztet minket, hogy meg kell tanulnunk törődnünk az
élettel, ugyanúgy és ugyanolyan gyengédséggel, ahogyan törődött vele: reményt
ébresztve, összetartozást szőve, testvériséget építve.
Isten szent anyjának ünneplése arra emlékeztet
minket, hogy van anyánk. Nem vagyunk árvák, van anyánk! Valljuk meg együtt ezt
az igazságot! Arra hívlak titeket, hogy szólítsuk meg őt ezen a néven, felállva
[mindnyájan felállnak], háromszor, ahogyan az efezusi hívek is tették: Isten
szent anyja! Isten szent anyja! Isten szent anyja!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése