2017. január 1., vasárnap

Ferenc pápa: Senki sem élhet közösséghez tartozás és gyökerek nélkül!



Ferenc pápa: Senki sem élhet közösséghez tartozás és gyökerek nélkül!

Január elsején, Isten anyjának főünnepén a szentatya arról elmélkedett, hogy Jézus Márián keresztül fedezte fel Isten anyai gyengédségét, s hogy egyetlen ember sem élhet törődő anyai szeretet nélkül. Homíliáját teljes terjedelmében közöljük.


„Mária őrizte szívében ezeket a dolgokat, és gondolkodott rajtuk” (Lk 2,19).
Így írja le Lukács azt a magatartást, amellyel Mária fogadta mindazt, amit azokban napokban megéltek. Bár nem akarja megérteni vagy uralni a helyzetet, Mária olyan asszony, aki képes eltárolni, vagyis szívében védeni és őrizni Isten átvonulását népe életében. Méhéből megtanulta meghallani Fiának szívverését, és ez megtanította őt – egész életére –, hogy felfedezze Isten szívdobogását a történelemben. Megtanulta, hogy anya legyen, és e tanulási folyamatban megadta Jézusnak azt a gyönyörű tapasztalatot, hogy fiúnak tudja magát. Máriában az örök Ige nemcsak testté lett, hanem megtanulta felfedezni Isten anyai gyengédségét. Máriával az Istengyermek megtanulta meghallani az ígéret népének vágyait, félelmeit, örömeit és reményeit. Általa fedezte fel Isten hűséges, szent népének fiaként saját magát.
Az evangéliumokban Mária szűkszavú asszonynak mutatkozik, hosszú beszédek és magamutogatás nélkül, aki figyelmes tekintetével képes őrizni Fia életét és küldetését, s így mindazt, amit ő szeret. Tudta őrizni az első keresztény közösség születését, és így megtanulta, hogy egy népsokaság anyja legyen. Közelébe ment a legkülönfélébb helyzeteknek, hogy reményt adjon az embereknek. Kísérte a gyermekei szívét csendben megterhelő kereszteket. Sok-sok ájtatosság, sok kegyhely és a legeldugottabb helyeken emelt kápolna, a szobák falán függő sok szentkép emlékeztet minket erre a nagy igazságra! Mária anyai melegséget adott nekünk, amely körülvesz minket nehézségeink közepette. Ez az anyai melegség lehetővé teszi, hogy semmi és senki ne olthassa ki az egyház ölén a gyengédség forradalmát, melyet az ő fia kezdett el. Ahol van anya, ott van gyengédség. Anyasága révén Mária megmutatja nekünk, hogy az alázat és gyengédség nem a gyengék, hanem az erősek erénye, és megtanítja, hogy nem kell rosszul bánnunk másokkal ahhoz, hogy fontosnak érezzük magunkat (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 288). Isten szent, hűsége népe pedig kezdettől fogva Isten szent anyjaként ismerte el és köszöntötte őt.
Máriának mint Isten anyjának és a mi anyánknak az anyaságát ünnepelni az új év kezdetén azt jelenti, hogy felidézzük a napjainkat kísérő bizonyosságot: anyával rendelkező nép vagyunk, nem vagyunk árvák!
Az anyák jelentik a legerősebb gyógyszert egyénieskedő és önző hajlamaink, bezárkózásaink és fásultságaink ellen. Egy anyák nélküli társadalom nemcsak rideg társadalom lenne, hanem olyan, amely elveszítette szívét, elveszítette a „család ízét”. Egy anyák nélküli társadalom egy könyörtelen társadalom lenne, amely csak a számításnak és a spekulációnak hagyott helyet. Az anyák ugyanis a legnehezebb pillanatokban is képesek gyengédségről, feltétlen odaadottságról, erős reményről tanúságot tenni.
Sokat tanultam azoktól az anyáktól, akiknek a gyermeke börtönben van, kórházi ágyon fekszik, vagy a kábítószer rabságában szenved, lehet hideg vagy meleg, lehet esős vagy száraz idő, ők nem adják fel, hanem harcolnak, hogy a legjobbat nyújtsák gyermekeiknek. Vagy ott vannak azok az anyák, akiknek a menekülttáborokban vagy egyenesen a háború közepén sikerül átölelni és tétovázás nélkül segíteni szenvedéseikben gyermekeiket! Anyák, akik szó szerint életüket adják, hogy egyetlen gyermek se vesszen el. Ahol anya van, ott egység van, összetartozás van, a gyermekek tartoznak valakihez.

Ha úgy kezdjük az új évet, hogy felidézzük Isten jóságát Mária anyai arcán, az egyház anyai arcán, anyáink arcán, az megvéd minket a „lelki árvaság” sorvasztó betegségétől, attól az árvaságtól, amelyet a lélek akkor él át, amikor anya nélkül érzi magát, és hiányzik neki Isten gyengédsége. Az az árvaság, amelyet akkor élünk át, amikor kialszik bennünk az érzés, hogy egy családhoz, egy néphez, egy földhöz, Istenünkhöz tartozunk. Az az árvaság, amely a narcisztikus szívben kap helyet, amely csak saját magát és saját érdekeit tudja nézni, és ez az árvaság növekszik, amikor elfelejtjük, hogy az élet ajándék, azt másoktól kaptuk, és az a feladatunk, hogy megosszuk azt másokkal ebben a közös otthonban.
Ez az önmaga körül forgó árvaság az, ami Káint arra indította, hogy azt kérdezze: „Talán őrzője vagyok én a testvéremnek?” (Ter 4,9), mintha csak azt mondaná: ő nem tartozik hozzám, nem ismerem. A lelki árvaságnak ez a viselkedésmódja rákos betegség, amely csendben felőrli és elpusztítja a lelket. Így fokozatosan leromboljuk magunkat, mivel senki sem tartozik hozzánk, és mi sem tartozunk senkihez: elpusztítom a földet, mert nem tartozom hozzá, elpusztítom a többieket, mert nem tartoznak hozzám, elpusztítom Istent, mert nem tartozom hozzá… Végül magunkat is elpusztítjuk, mert elfelejtjük, kik vagyunk, milyen isteni „nevünk” van. A bennünket összekötő kapcsolatok széttöredezett és megosztott kultúránkra jellemző elvesztése az oka annak, hogy növekszik az árvaságnak, és így az ürességnek, a magánynak ez az érzése. A fizikai (és nem virtuális kapcsolatok) hiánya kiégeti szívünket (vö.. Laudato si’ kezdetű enciklika, 49), kioltja belőle a gyengédség és az elcsodálkozás, a jámborság és az együttérzés képességét. A lelki árvaság kitörli belőlünk annak emlékét, mit jelent gyermekeknek, unokáknak, szülőknek, nagyszülőknek, barátoknak, hívőknek lenni. Kitörli belőlünk a játék, az ének, a mosoly, a pihenés, az önfeledtség értékének emlékét.
Isten szent anyjának ünneplése újra visszacsalja arcunkra a mosolyt, azt a mosolyt, mely abból fakad, hogy népnek érezzük magunkat, hogy egymáshoz tartozónak érezzük magunkat, azt a mosolyt, mely annak felismeréséből fakad, hogy az emberek csak egy közösségen, egy családon belül tudják megtalálni azt a „légkört”, azt a „meleget”, amely lehetővé teszi, hogy megtanuljunk felnövekedni emberségben, és ne puszta tárgyként, melynek az a dolga, hogy „fogyasszon és elfogyasszák”. Isten szent anyjának megünneplése arra emlékeztet minket, hogy nem árucikkek vagyunk, sem vevőkészülékek információk számára. Gyermekek vagyunk, család vagyunk, Isten népe vagyunk.
Isten szent anyjának ünneplése olyan közösségi terek teremtésére és gondozására indít minket, amelyek megadják azt az érzést, hogy tartozunk valahová, vannak gyökereink, amelyek lehetővé teszik, hogy otthon érezzük magunkat városainkban, azokban a közösségekben, amelyek egyesítenek és támogatnak minket (vö. uo. 151).
Amikor a legnagyobbat, életét, ajándékozta oda a kereszten, Jézus Krisztus semmit sem akart megtartani magának, és odaadva életét odaadta nekünk anyját is. Azt mondta Máriának: íme, a fiad, íme, a fiaid! Mi pedig be akarjuk fogadni őt otthonunkba, családunkba, közösségünkbe, városunkba.
Szeretnénk találkozni az ő anyai tekintetével. Azzal a tekintettel, amely megszabadít minket az árvaságtól, azzal a tekintettel, amely emlékeztet minket, hogy testvérek vagyunk: hogy én hozzád tartozom, hogy te hozzám tartozol, hogy ugyanabból a testből vagyunk. Azzal a tekintettel, amely figyelmeztet minket, hogy meg kell tanulnunk törődnünk az élettel, ugyanúgy és ugyanolyan gyengédséggel, ahogyan törődött vele: reményt ébresztve, összetartozást szőve, testvériséget építve.
Isten szent anyjának ünneplése arra emlékeztet minket, hogy van anyánk. Nem vagyunk árvák, van anyánk! Valljuk meg együtt ezt az igazságot! Arra hívlak titeket, hogy szólítsuk meg őt ezen a néven, felállva [mindnyájan felállnak], háromszor, ahogyan az efezusi hívek is tették: Isten szent anyja! Isten szent anyja! Isten szent anyja!
 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése