2011. március 5., szombat

Szűz Mária, az Egyház Anyja


Évközi nyolcadik hét szombatja


Szent Kieran hitvalló püspök emléknapja


A Boldogságos Szűz Mária, az Egyház anyjának emlékezete


A tanítványok egy szívvel, egy lélekkel

Állhatatosan imádkoztak Máriával, Jézus anyjával.


Könyörögjünk!

Istenünk, irgalmasság Atyja, egyszülött Fiad a keresztfán függve anyját, a Boldogságos Szűz Máriát a mi anyánkká is tette, Add, kérünk, hogy a Szűzanya szerető közbenjárására Egyházad napról napra termékenyebb legyen, szent utódoknak örvendjen, és a népek minden családját anyai keblére ölelje. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„In qua potestate hæc facis?”

(Márk 11, 28a.)

„Miféle hatalommal teszed ezeket?” Hangzik fel a kérdés a Jeruzsálemi főtemplomban a zsidó nép vezetőinek ajkáról. Olyan kérdés ez, amely amióta évezredekkel ezelőtt elhangzott, és azóta is, itt cseng körülöttünk a levegőben, felhangzik az emberek lelkéből naponta szinte minden országban minden néptől. Nem sokkal vagyunk azután, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus haraggal kizavarta a templom udvarából az árusokat. Ma a zsidó nép vezetőinek minden felmerülő és neki szegezett kérdése ennek okán születik meg. A hangulat lecsendesedett, de a történtek feszültsége benne vibrált a levegőben a két tábor között. A hagyományokhoz, szokásaikhoz mereven ragaszkodó farizeusok, írástudók és főpapok, valamint Jézus Krisztus követői az első keresztények között. „Miféle hatalommal teszed ezeket?” Szól az első kérdés a megrökönyödött zsidóktól, akiknek lelkében már megszületett a döntés, hogy meg kell halnia annak az embernek, aki ilyen számukra égbekiáltó dologra mer vetemedni. Tudják pontosan és jól, hogy ez a kiűzés nem annyira az árusoknak, mint sokkal inkább éppen ő nekik szólt. Jézus Krisztus ekkor még nem rájuk emelt kezet, de a megbotránkozás nekik szólt, és az ő lelkületüknek a kiűzetését vetítette előre. A nagypénteki kihallgatása Jézus Krisztusnak gyakorlatilag már ekkor elkezdődik, és ezt ő is jól tudja, éppen ezért zsidó szokás szerint a kérdésre visszakérdezéssel válaszol, hogy érzékeltesse számukra, hogy milyenek is ők valójában. Meglebegtet egy kérdést és várja rá a választ, amelyet ő akar kikényszeríteni a kérdezettől. Ezzel a módszerrel védekezett elítélése előtti órákban is. A visszakérdezés természetéből fakadóan űrt fakaszt a két csoport között, ez az emberi logika, vagy sokkal inkább a logikátlanság csendje. A rájuk jellemző módon tanakodni is kezdtek a zsidó vezetők, és csűrték-csavarták maguk között a gondolatokat és a szavakat. Az egyenes, az őszinte ember nem gondolkodik ennyit, hanem egyenesen mondja azt, ami a szívében megszületik, ami lelkében táplálkozik, és ami ajkai által világra jön, felhangzik. A zsidók nem ilyen egyenes emberek! A zsidók körmönfont, ravasz, okoskodó, számító emberek. És éppen ezen tulajdonságaik miatt szakította meg Isten a velük való szövetségét. Isten felé ilyen módon nem lehet közeledni! Ott vagy őszinte vagy, vagy álnok! Természetes vagy, vagy hamis! Testvéreim, születésünknél fogva ezek a rossz tulajdonságok benne élnek, benne öröklődnek génjeinkben, rajtunk áll azonban, hogy a keresztség vizével és a szentségek kegyelmével képesek leszünk e rajta túllépni. A hosszas tanakodás után szembesülnie kell a zsidónépnek azzal a tettével, amelyet nem olyan régen elkövetett Keresztelő Szent Jánossal szemben. Kimerték végezni Jézus Krisztus követét, első prófétáját, csak azért, hogy ne hallhassák azokat az igazságokat, amelyeket a fejükre olvasott hangosan a nép előtt. Ennek a Keresztelőnek a küldetéséről kellett igazat szólniuk, szint vallaniuk. Istentől volt-e a hatalma, vagy az emberektől kapta-e azt. A kihallgatás tehát éppen az ellenkezőjére fordult. Őt kérték számon tettei miatt hivatalból, és a végén Jézus Krisztus készteti őket színvallásra. A kérdés végig ott lebeg a templomban: Isteni hatalom, vagy emberi erő? Általában ilyen ügyekben a papok, az írástudók az illetékesek, tehát nem rázhatják le magukról ezt a kellemetlen kérdést, nekik kell ebben nyilatkozniuk. A rájuk olyan jól jellemző gőg és magatartás teljesen bezárja szívűket Isten végtelen bölcsessége előtt, így nem is találhatnak rá az igaz válaszra, így sohasem érthetik meg Jézus Krisztus szavait, sem annak tetteit. A mi Urunk látja és érzi is ezt. Végérvényesen el kell fogadnia azt a tényt, hogy a zsidó nép a vezetői miatt menthetetlen a Megváltás műve iránt. K is mondják végül zavarukban: „Nem tudjuk”. Ez végre egy őszinte vallomás, ezeknek a hamis embereknek a szájából. Hiába tudások, hiába okoskodásuk, hiába minden pénzük és hatalmuk, itt és ekkor megalázva le kell alacsonyodniuk egészen a porig Jézus Krisztus, és rajta keresztül Isten számon kérő szava előtt. Ha láttuk volna ezt az evangéliumi jelenetet, akkor lehajtott fejű, megszégyenült gazdag, de hamis zsidóvezetőket láttunk volna. Pedig a válasz a názáreti Mester kérdésére egyszerű és kézenfekvő volt minden zsidó ember számára. Az ószövetségi hagyományban ugyanis, mint mi is tudjuk egyáltalán nem volt ismeretlen a prófétai hivatás. Elméletileg minden zsidó ember kicsi és nagy egyaránt tudta, hogy Istennek joga van embereket kiválasztani, és bizonyos feladatokra küldeni. Erre a korra, mármint Jézus Krisztus korára azonban annyira felerősödött a papság, az írástudók és a farizeusok szerepe, hogy az élet szinte minden területén magukat tartották illetékesnek, kizárólagosan illetékesnek. Jézus Krisztus éppen ezért saját fegyverükkel győzi le őket, és alacsonyítja vissza őket eredeti helyükre. Keresztelő János küldetéséről is csak azt tudják mondani, hogy nem tudják, és ez bizony igaz is. Nem tudják és nem is értik annak küldetését, ahogy arról sincsen fogalmuk sem, hogy ki Ő, honnan jött, mi szerepe itt létének és milyen hatalomnál fogva helyezi őket maguk fölé. Istentől, vagy embertől? A mai szuper modern korban, amikor az elektronikai kütyük világát éljük ma is igen fontos, hogy időnként feltegyük magunknak a kérdést: Istentől, vagy embertől? Hajlamosak vagyunk mindannyian még a legokosabb tudósaink is arra, hogy egy idő után megfeledkezzünk arról, hogy honnan is van tudásunk, értelmünk, amelyből technikai jó létünket köszönhetjük. Sajnos a mai világban ugyanazok az események játszódnak le, mint egykor ott a zsidók országában. Volt egy szűk réteg, amely birtokolta a tudást és a vagyont, és mindezt a maga hasznára fordítva uralkodott, elnyomta a többi embert, magukat pedig már-már isteni magaslatra emelték. Ma a fejlett nyugati társadalom éli át ugyanezeket a helyzeteket azzal a különbséggel, hogy immár ez nem egy országra, egy népre korlátozódik, hanem globálisan az egész világra. A fejlett országok, hatalmak és népek maguknak tartanak meg mindent és hagyják, hogy a világ négyötöde nyomorogjon, nyomorúságosan éljen. Ahogy zsidó előkelőségek hatalma is elmúlt, úgy fog hamarosan elmúlni a nyugati civilizáció hatalma is az egész bolygó felett. Az elbizakodottság, a gőgösség, a többi ember lenézése és elnyomása sohasem marad büntetlenül. A természeti katasztrófák nem válogatnak, és jelzik, hogy Isten nem hagyja szegényeit magára. Egyetlen nap alatt a technikai civilizáció visszasüllyedhet a semmibe, mert az nem istentől, hanem embertől alkotatott. A nyugati fejlett civilizáció gőgje, önimádó büszke felfogása magában hordozza a pusztulását is. Emlékezzünk a bábeli toronyra, amely hiába volt az akkori kor legnagyobb emberi műve éppen visszájára sült el. A nyugati világ vezetői, politikusai, főpapjai és tudósai ma még féltékenyen őrzik hatalmukat és a világban betöltött kiváltságukat, de kővé vált szívük képtelen befogadni az isteni igazságot, és éppen ezért napjai meg vannak számlálva. Szűz Mária szombatján, Krisztusban szeretett Testvéreim, mi sem tehetünk egyebet, mint imádkozzunk a mi Urunk édesanyjával, elkísérjük a kánai menyegzőre, de elkísérjük a Via Dolorosára, onnan a Koponyák-hegyére és odaállunk a kereszt tövébe, ahol a kereszten függő Jézus Krisztus odaszól szeretett tanítványához és rajta keresztül mindannyiunkhoz: Íme, a te anyád! Ha ezt megértjük, ha ezt képesek vagyunk átélni, akkor nem járunk úgy, mint az írástudók és a főpapok, akik nem képesek Jézus szavára megválaszolni, akkor mi pontosan tudni fogjuk, hogy: „Miféle hatalommal teszed ezeket?” Tudni fogjuk, hogy a szeretet hatalma a legnagyobb hatalom Égen és Földön!


Imádkozzunk:

Istenünk, magunkhoz vettük megváltásunk és örök életünk zálogát. Esdve kérünk, hogy Szűz Mária anyai oltalma alatt Egyházad az evangélium jó hírével minden nemzetet megszenteljen, és a Szentlélek kiárasztásával az egész földkerekséget betöltse. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. március 4., péntek

Évközi nyolcadik hét péntekje


Évközi nyolcadik hét péntekje


Krakkói Szent Kázmér hitvalló herceg emléknapja


Boldog Meszlényi Zoltán vértanú püspök emlékezete


Magasztaljon téged, Uram, minden műved,

És szentjeid áldást mondjanak!

Hirdessék, hogy országod milyen dicsőséges,

És hatalmadról beszéljenek!


Könyörögjünk!

Istenünk, neked szolgálni uralkodást jelent. Szent Kázmér közbenjárására add, hogy mindenkor szentségben és igazságban szolgáljunk neked. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Jam non amplius in æternum ex te fructum quisquam manducet.”

(Márk 11, 14b.)

„Senki se egyék rólad gyümölcsöt soha többé!” Hangzik fel a mi Urunk, Jézus Krisztus ajkairól ez a mondat, amelyhez hasonlót egyetlen evangélista sem jegyzet le sehol. Lelkületében furcsa érzelmek és hangulatok uralkodhattak, hogy odáig terjedt kifakadása, hogy az a fügefa megátkozásához vezetett. Nemcsak mi, hanem a vele lévő tizenkét apostol is megdöbben e kifakadás hevességén. Ők éppen ellenkezőleg nem levertek voltak, mint ide úton, hanem ellenkezőleg feldobódtak, hiszen, ahogy Márk is leírja az evangéliumi szakasz elején örömujjongás közepette fogadta őket a Jeruzsálemi nép és egészen a templomig kísérték. Ismét úgy érezhették, hogy valami nagyon fontos, nagyon nagydolog részesei lehetnek. Szinte fürödtek Jézus Krisztus dicsőségében. A templomban azonban a látvány, amely fogadta a názáreti Mestert minden bizonnyal rettenetesen elkeserítette. Nehéz újból és újból úgy szembesülni az emberek hitetlenségével, istentelenségével, hogy közben jól tudja, hogy küldetésének ideje már lejáróban van, és gyakorlatilag úgy érezhette, hogy mintha semmit sem tett volna az elmúlt három esztendőben, mert a templomban és körülötte semmi sem változott. Egy pillanatra talán még ő maga is elbizonytalanodott abban, hogy a Megváltás műve valóban jó úton halad. Talán éppen ez az elbizonytalanodás vezette lépteit estefelé a templomból ki Jeruzsálemből Betánia irányába, hogy ott imádkozva a csendben megerősítést kérjen a Mennyei Atyától. Ekkor találkozik a fügefával, és a fügefa is akár az emberek ellene dolgozik. Testvéreim, az evangélium elsősorban igehirdetés, és nem egy elbeszélő költemény. A Szentírás már a húsvét előtti napokban pontosan jelzi és érzékelteti azt a feszültséget, amely kialakult Jézus Krisztusban, valamint közte és a zsidó vezetők, írástudók és farizeusok, főpapok között. Az őt körülvevő tömeg egyre határozottabban válik kétfelé, ahogy Mózes előtt kétfelé nyílt a tenger. Követői, hívei az első keresztények, illetve a megtérni nem akaró, makacsul saját fontosságukat körömszakadtáig őrző zsidó előkelőségek között. A fügefa megátkozása olyan jelképes cselekedett, amilyen cselekedett az ószövetségi prófétáknál is elő-előfordult. Jézus Krisztus ezzel is tanítani szeretné a tanítványait, hogy jól tudják, jól vésődjön emlékezetükbe ez a cselekedett, amely azt mutatja meg számunkra, még hűséges követői számára is: Istennek joga van bármikor számon kérni a hit gyümölcseit, hívein és ellenségein egyaránt. Igaz akkor az apostolok még nem ezt látták, hanem csak azt, hogy a fügefa kiszáradt, egyetlen mondatától meghalt. A názáreti Mester bár látja tanítványainak szemében a csodálkozást, és az értetlenséget még sem áll neki magyarázkodni sem példabeszédben, sem pedig nyílt szavakkal. Ehelyett rámutat a legfontosabb tényezőre és erőre, amely a világmindenségben dolgozik, működik, mégpedig a hit erejére. A hit erejével és puszta szavával azt is elérhetjük, ami egyébként teljességgel lehetetlennek, megvalósíthatatlannak látszik. Természetesen Jézus Krisztus lelkében lejátszódó folyamatok a fügefán túl az embereket, főleg a hitetlen embereket sem kímélték. A tanítványok talán a három együtt töltött év alatt egyszer sem láthatták a Mestert, így kivetkőzni önmagából, ilyen keményen, visszafordíthatatlanul szembeszállni ellenségeivel. Eddig ugyanis mindig igyekezett kikerülni konfrontációt, a nyílt összetűzést népének romlott vezetőivel. A feszültség talán éppen ekkor ér tetőfokára, amikor visszatérnek a templomba és a mi Urunk, Jézus Krisztus tettlegességig fokozódó lelkiállapotban ront neki ellenfeleinek. A főpapok a távolból szemlélhetik az eddig olyan végtelenségig jámbor názáretit, és ez a viselkedése végérvényesen elhatározást szül gonosz lelkükben, vesznie kell, mert ma ugyan az árusokat veri meg, de ki tudja holnap nem-e rájuk kerül a sor a templomban. Ekkor azonban még nem mertek hozzányúlni, sem az őrséget az árusok védelmére kirendelni, vagy a római légiót mozgósítani. A híveinek tömege, amely ekkor is körül veszi Jézus Krisztust, olyan bázist, olyan hátteret nyújt számára, hogy a főpapok valóban fogvacogva rettennek meg. Felmerül bennünk is a kérdést, hogy vajon mennyire jogos Jézus Krisztus felháborodása az árusokkal szemben? A templom, szeretett Testvéreim az imádság háza, a csend, a béke, a nyugalom olyan szigete, ahol az ember közel kerülhet Istenhez meghallhatja a hangját. Ezzel szemben Jézus Krisztus mit talál a jeruzsálemi templomban? A világ zaja, a kereskedés pénz és haszon fémes csengése teljesen háttérbe szorítja a templom valódi lényegét. Erre Testvéreim mi is nagyon ügyeljünk ezekben az időkben, mert bizony az ember hajlamos arra, hogy okkal, vagy ok nélkül, de megfeledkezzen az eredeti szándékáról, és képes arra, hogy az eszközt szentesítse a cél oltárán. Ennek nincsen helye, ezt egyértelműen tudtunkra adja Jézus Krisztus, a cél nem szentesítheti az eszközt. Hiába indult annak idején, kezdetben segítő szándékkal az áldozati állatok eladása a templom külső udvarában, ha később az már sokkal inkább üzleti vállalkozássá változott és nem a segítés lett a lényege, hanem a profit szerzés. Ma ugyanúgy kísértés, hogy templomaink vásárcsarnokká váljanak. A hívek száma fogyatkozik, aki templomba jár egyre kevesebbet tud áldozni, szerény jövedelméből, a költségek pedig mindenütt egyre magasabbra, szinte már az égig érnek. A villany, a fűtés, a rezsi, a plébániák fenntartása mind nagyobb gondot jelent a pap és az egyházközségek számára. Még sem lehet üzleti céllal könnyíteni ezeken a nehézségeken. Erre a módot másként kell megtalálnunk. És, hogy mi is legyen ez a más mód, Jézus Krisztusnak erre is van megoldása itt az evangéliumban. A jól elvégzett imádság ereje mindig tanító, mindig erősítő, mindig segítő. Példamutatásunkkal, nyílt és őszinte imáinkkal, kiállással hitünk mellett, szentségimádásainkkal, keresztútjainkkal, litániáinkkal, rózsafüzéreinkkel és esetleg zsolozsmáinkkal tudunk leginkább követőket szerezni, és ha nőnek a követőink létszáma, akkor növekedni fog a támogatás is, mert a sok ima nem hangzik fel hiába. Kételkedés nélkül kell imádkoznunk, figyelve a Mennyei Atyára, ahogyan azt a mi Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária is tette. Tegyük fel a kérdést magunkban Testvéreim! Hogyan szoktunk imádkozni a templomban? Szoktunk-e egyáltalán imádkozni? És, ha igen, akkor vajon elnyomja-e bennünk a világ zaja Isten választ adó hangját? Forduljunk imáinkban mindig először azokhoz, akikre esetleg neheztelünk. Ima előtt mindig végezzünk lelkiismeret vizsgálatot és bocsássuk meg vétküket azoknak, akik ellenünk vétettek, mert akkor a Mennyei Atya megbocsátja a mi vétkeinket is és imáink biztos meghallgatásra találnak. Ha pedig imáinkra nem kapunk azzal feleletet, soha ne csüggedjünk el és ne felejtsük, hogy ahogy a fügefának is meg van a gyümölcshozás ideje, úgy meg van számunkra is a megbocsátás lehetősége.


Imádkozzunk:

Mindenható, örök Isten, minden vigasztalás és béke Atyja, add, hogy házad népe, mely szentjeid ünnepén neved dicséretére összegyűlt, egyszülött Fiad testében és vérében részesedve elnyerje az örök élet zálogát. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. március 3., csütörtök

Évközi nyolcadik hét csütörtökje


Évközi nyolcadik hét csütörtökje


Luxemburgi Szent Kunigunda hitvalló királyné emléknapja


Papi hivatások emlékezete


Kérjétek az aratás Urát,

Küldjön munkásokat az aratáshoz

- mondja tanítványainak Jézus.


Könyörögjünk!

Istenünk, te pásztorok által kívánsz gondoskodni népedről. Áraszd ki Egyházadra a bátorság és a buzgóság Szentlelkét, hogy támasszon férfiakat, akik méltók az oltár szolgálatára, állhatatosak és szelídek evangéliumod hirdetésében. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Animæquior esto : surge, vocat te.”

(Márk 10, 49c.)

„Bátorság! Gyere téged hív!” Hangzik fel a felszólítás a mai evangéliumi szakaszunk közepén. Jézus Krisztus, a mi Urunk ebben a történetben sem feledkezik meg egy pillanatra sem arról a küldetésről, amelynek utolsó útját rója éppen ekkor Jeruzsálem felé. Úgy gondolom, hogy azért is van ez a két felszólítás az evangélium közepén, mert ez akar lenni ennek a szíve, ennek a magja, a veleje. Képzeljük el Testvéreim, hogy mi vagyunk Timoteus fia, Bartimeus és bár láttunk, de azért vakok és szerencsétlenek, gyámoltalanak vagyunk, éppen csak úgy tengünk-lengünk ebben a kíméletlen farkasokkal teli világban. Ez a történet a kisemberről, a szerencsétlen, beteg emberről szól, akit az erősek és az egészségesek, a nagyok mindig az útpadkájára szorítanak, kényszerítenek. Mi vagyunk azok, akiket minden csapás fájdalmasan ér, mi vagyunk azok, akikkel még a kutya sem igazán törődik. Ráadásul mi magunk is bár látunk szemeinkkel, hallunk füleinkkel, mégis világtalanak és siketek vagyunk. Ennél elkeserítőbb állapotba már nem is kerülhetünk életünk folyamán, úgy is mondhatnánk eljött a vég. Csakhogy kedves Testvéreim nem a vég jött el, hanem mindannyiunk életútján újra és újra felbukkan Jézus Krisztus a Magasságbelinek a Fia. Sokszor olyan közel jár hozzánk, hogy csak a karunkat kellene kinyújtanunk és elérhetnénk. Csakhogy olyan hatalmas a lárma, olyan sűrű a fűst, a világi élet zaja és ködje, hogy újból és újból eltévesztjük a találkozást vele. Még az is lehet, hogy ebben a füstben és zajban kiáltoznak is felénk: „Bátorság! Gyere téged hív!” Igen ezek a szavak, ezek a felszólítások talán naponta is elhangzanak felénk, és mi naponta elmegyünk mellettük, mert a földi dolgok olyan erővel takarják el ezt, hogy képtelenek vagyunk meglátni és meghallani. A tömeg a megszokott a názáreti Mester körül, csak most valahogy ennek a tömegnek más a hangulata. A tanítványok lehajtott fejjel bandukolnak, szívüket a napokban felhangzó Mester szavai nyomasztják, bénítják. Ez a hangulat az apostolokról átragad a többi emberre is. Szinte együtt éreznek, együtt lélegeznek, együtt mennek Jézus Krisztus utolsó útján Jeruzsálem városa felé. Akik az elmúlt években is követték Jézus Krisztust azok még emlékeznek azoknak a Jeruzsálemi utaknak a hangulatára: Tele volt várakozással, tele volt csodával, tele volt a jövő reménységével. Erre a húsvétra azonban nagyon kevés maradt meg ebből. A halál, a bizonytalanság, a Mester nélküli élet ismeretlensége lengte be a lépkedő már-már vonagló menetet. Márk evangélista jól visszaadja azokat az érzéseket, hangulatokat, amelyek már itt és ekkor Jézus Krisztus messiási hivatására utalnak. Jerikót elhagyva ezt a világvége hangulatot Bartimeus kiáltozása szaggatja széjjel. A kontraszt nagyon éles és nagyon eltérő a fejüket lógató, csalódott, fásult tanítványok, és a vadul kiáltozó vak ember látványa és hangja között. A vakságot remekül lehet ezúttal felhasználni arra, hogy felrázza a magába roskadt embereket. Ha látott volna, látta volna ezt a gyászmenetet talán maga is szomorkodva követte volna Jézust, beleszürkült volna a kiábrándultak tömegébe. De nem látott és ezúttal ez a vakság a többiek látását is visszaadja nemcsak az övét. Először még megkísérli a tömeg maga alá gyűrni a kiáltozott, hogy ne zavarja fel a bús haladást, de Jézus Krisztus határozottan utasítja a még mindig hitetlen tanítványait. A Dávid Fia megszólítás egy vak zsidó embertől különösen kitüntető messiási cím. Bartimeusnak nem kell látnia ahhoz, hogy érezze ki az, aki a közelében van. Ez olyan erő és olyan fegyvertény, amely bennünket is nagy dolgokra szólít fel. Nekünk két ezer évvel később nincs, nem is lehet olyan szerencsénk, hogy az útszélen ülve fizikailag összetalálkozunk a Mesterrel. Csak hogy nekünk is Bartimeus vakságával, de lelki látásával kell keresnünk Jézus Krisztust, amikor fájdalmunkban, betegségünkben, csalódottságunkban az útszélére, az élet perifériájára kerülünk. Tanítványai látták, mégsem látták küldetésének lényegét csak a halála után. Nekünk Testvéreim és minden keresztény hívő embernek megadatott a lelki látás lehetősége csak rajtunk múlik, hogy a kőd feloszlik e szemeinkről és meglátjuk Jézus Krisztust egy virágban, egy napsugárban, egy csillogó esőcseppben, vagy egy fénylő hópehelyben, egy koldusban, egy nyomorékban, vagy éppen egy kíváncsiskodó gyermekben. Az is lehet, hogy egy barát, vagy egy ellenség képében jön felénk, de ezt csak lelkilátással láthatjuk meg nem a saját szemeinkkel. Láthatjuk tehát, hogy minden vakságban azért van valami világosság is. A jóakaratú emberek mindig felismerik, mindenben felismerik Jézus Krisztust és az ő küldetését. Mások ellenben csak megbotránkozni tudnak Bartimeus hitvalló szavain, kiáltásain. Sajnos igen nagy szükségünk van minden jóakaratú ember bátorítására, nehogy elfussunk félelmünkben, csalódottságunkban. Azok, akik elakarnak bennünket erről az útszéléről távolítani azok egészen mást vártak Jézus Krisztustól, és mást várnak tőle ma is, mint amit nyújtott. Jézus Krisztus most már csak arra figyel ebben a hitetlen, olykor lelketlen tömegben, aki hittel fordul hozzá. Ne szégyelljük Testvéreim emberi gyengeségeinket, emberi csonkaságainkat, testi, vagy lelki fogyatékosságainkat! Sőt, ne szégyelljük leginkább bűneinket! A nagyböjti idő előtt vagyunk, de lélekben már hangolódunk a húsvét megpróbáltatásaira, de ezzel a tömeggel azonosuljunk, hanem Bartimeussal és sikítsuk bele a világba minden bánatunkat, fájdalmunkat, minden bűnünket! És akkor a mi Urunk, Jézus Krisztus meg fog hallani bennünket. Kevés a pap, kevés a gyóntató, kevés, aki közvetítse Jézus szavait, de halljuk meg, hogy szól: Hívjátok ide! Jézus Krisztus ezt kiálltja minden vétkes ember felé: Hívjátok ide! És én, megenyhítelek benneteket. Az egyetlen, aki tudja, hogy mire van szükségünk! Ő az egyetlen, aki tudja, mi kell a vaknak, mi kell a süketnek, mi kell a bénának! Tudja, hogy az kell, és ezt nekünk is nagyon jól meg kell tanulnunk, az kell, hogy kimondjuk betegségünket, és ezzel a kimondással kérőimát formálva meggyógyítson bennünket. Sokszor elég Krisztusban szeretett Testvéreim, ha a szoba csendjében, vagy az erdő neszezésében fennhangon kikiáltjuk betegségeinket, bűneinket. Jézus Krisztus és az ő Atyja ott van mindenütt, ha nem is látjuk, ha nem is halljuk, ő akkor is ott van minden fában, minden kő alatt, minden jóakaratú ember lelkében. Legyen bennünk is, de ahhoz, hogy bennünk legyen ki kell üresítenünk magunkat, vagy mint Bartimeus el kell dobnunk a régi köntösünket, hogy újat vehessünk fel, olyat, amilyet Jézus Krisztus szabott nekünk. A gyógyulás sosem marad el, csak az a kérdés, testvéreim, hogy láttok-e már, vagy csak néztek bele a nagyvilágba. Bátorság! Gyertek bennünket hív!


Imádkozzunk:

A mennyei lakoma örömében arra kérünk, Istenünk, hogy a szeretetnek e nagy szentsége érlelje meg azokat a magvakat, amelyeket az Egyház szántóföldjén bőkezűen elvetsz, és sokan válasszák élethívatásuknak, hogy testvéreikben szolgáljanak téged. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. március 2., szerda

Évközi nyolcadik hét szerdája


Évközi nyolcadik hét szerdája


Lichfieldi Szent Chad püspök emléknapja


Az éhezők emlékezete


Tekints szövetségedre, Urunk,

É szegényeidről ne feledkezzél el végleg!


Könyörögjünk!

Istenünk, te jóságos vagy minden teremtményedhez, és mindenkinek gondját viseled. Adj nekünk tevékeny szeretetet éhező embertársaink iránt, hogy megszűnjék éhségük, és szabad szívvel, gond nélkül szolgáljanak neked. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Sedere autem ad dexteram meam, vel ad sinistram, non est meum dare vobis.”

(Márk 10, 40a.)

„De hogy a jobb és a bal oldalamon ki üljön, azt nem én döntöm el.” Mondja a mi Urunk, Jézus Krisztus a két Zebedeus fiúnak Jakabnak és János apostolnak, akik már most még az ő életében azon versengenek, hogy ők szerezzék meg a legjobb helyeket, majd ő mellette a Mennyben. Jézus Krisztus a mai evangéliumi szakaszban Jeruzsálem felé haladva immáron harmadszor jövendöli meg apostolainak a szenvedését és mondja meg nyíltan, hogy az ő életének legfontosabb eseménye következik: „íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát át fogják adni a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik őt, és átadják a pogányoknak. Azok kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik, de harmadnapra föltámad”. Mint az előző két bejelentésnél, ezúttal sem vették komolyan Jézus szavait. Most pedig már ténylegesen Jeruzsálem felé haladtak: „Jézus előttük ment, ők pedig félve és aggódva követték őt”. (32) Ekkor nagy meglepetés éri Jézust: A három legkedvesebb tanítványa közül kettő: Zebedeus fiai, Jakab és János eléje járultak és így szóltak: „Mester, azt akarjuk, hogy amit kérünk, tedd meg nekünk. Ő megkérdezte tőlük: Mit akartok, hogy megtegyek nektek? Azt felelték: Tedd meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk pedig a bal oldaladon ülhessen a te dicsőségedben”. Ez a kérés máskor is fura lett volna, mert szerénytelen, mert megbántották vele társaikat, de amikor Jézus súlyosan szenved a rá váró megpróbáltatások miatt, tudja a jövőt, hogy mindegyik tanítványa elfut mellőle, elveszti a hitét, mégis ketten nagy mellénnyel már átugorják lélekben azokat a sokat emlegetett szenvedéseket, és a dicsőség trónján kívánnak ülni. Jézus jól tudja, hogy az eljövendő évszázadok alatt is hasonlóan gyarlók lesznek az tanítványok, ezért próbálja ezt a kettőt kijózanítani, a későbbieket pedig felkészíteni: „a pohárból. melyből én iszom, inni fogtok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is meg fogtok keresztelkedni. De azt megadni, hogy a jobbomon és a balomon ki üljön, az nem az én dolgom. Az azoké lesz, akiknek készítették”. Ezután Jézus a nagyurak ostoba nagyravágyását igyekszik elrettentő például állítani minden követője elé. „Amikor a tíz meghallotta ezt, haragudni kezdtek Jakabra és Jánosra. Jézus azonban magához hívta őket és azt mondta nekik: Tudjátok, hogy akiket a nemzetek fejedelmeinek tekintenek, azok uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ez nem így van, hanem aki nagy akar lenni, az legyen a ti szolgátok, aki pedig első akar lenni köztetek, az a szolgája lesz mindenkinek. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért”. Jézus Krisztus éppen amiatt, hogy az apostolai, a közvetlen tanítványai, munkatársai még ekkor Jeruzsálem felé haladva sem érzik át őszintén az ő küldetésének lényegét. Ezért ismét kénytelen felhívni erre a figyelmüket és figyelmeztetni őket arra, hogy mi is a feladatuk. Remélte, hogy ezzel valóban el tudja vezetni őket, meg tudja velük értetni messiási küldetésének megértését. A nyilvános működés idején a tanítványai ettől még igen messze jártak lélekben, ezt mutatja a két szeretet tanítvány kérése is. Jakab és János minden bizonnyal joggal érezhették az eltelt több, mint két év alatt, hogy Jézus Krisztusból feléjük különleges szeretet árad, olyan, amilyen a többiek felé nem áradt. Nyílt kérésük, már-már követelésük a Mestertől megdöbbentő. Megdöbbentő nemcsak számunkra, hanem a többi apostol számára is, akiket ezzel a kéréssel megpróbálnak maguk mögé utasítani, annak ellenére, hogy ez idáig mind együtt közösen tettek mindent a Mesterért és nem hitték, hogy rászolgáltak volna arra, hogy ilyen különbség legyen közöttük. Az első két hely megszerzése nagyon is emberi tulajdonság, nagyon is élő ma is bevett szokás, ami emberi társadalmunk berendezkedésében. Ma karrieristáknak hívnák őket, mert csak a dicsőséget célozzák meg kérésükkel, nem pedig azt, hogy hogyan kellene ezt a dicsőséget kiérdemelni. A názáreti Mester ekkor már teljesen tisztában van a közeli jövő szinte minden mozzanatával, de nemcsak a saját jövőjét, nemcsak a saját sorsát látja kristály tisztán előre, hanem azt őt követő tizenkét apostolét is. Ezért hozza fel saját példáját számukra. Övéinek, mert apostolait övéinek tartotta, ahogy bennünket is, ha követjük őt, övéinek tart, ugyanazt a poharat kell kiinnunk, ugyan azt a keresztet kell a vállunkra vennünk, amelyből ő is ívott, amelyet ő is a vállára vett. Az embert nem szavai, nem kérései, nem a gondolatai, nem az igazság követelése teheti naggyá, hanem az erények gyakorlása, a szeretet, az alázat, a szolgálat. Ezek azok a dolgok egyedül ebben a világban, amelyek pontokat érnek a mennyországban. Felhívja az apostolainak figyelmét arra, hogy először meg kell mutatniuk azt, hogy tudnak szolgálni, hogy ezzel, majd amikor el jön az idő kitudják érdemelni a megdicsőülést. Ahogy az apostolokban a három év eltelte után egyre inkább nőtt a magabiztosság, a kevélység, a rátartiság és a vetélkedés a legjobb helyért, ugyan így a mai világban is ezek azok a tulajdonságok, amelyek egyre inkább előtérbe helyeződnek az emberek és a családok mindennapjaiban. Ma az, aki nem eléggé törtető, aki nem tudja kellőképpen használni a könyökét azt félreseprik, azt megvetik. De mi Krisztusban szeretett Testvéreim ne törődjünk a világgal és a világ dolgaival, még akkor sem ha ezért félresepernek, félrelöknek, megvetnek és leköpnek minket. Már csak egy hetünk van vissza a nagyböjt kezdetéig, hamvazószerdáig. Egy hát, hogy ráhangolódjunk Jézus Krisztus útjára. Megkezdjük péntekenként a keresztutakat, hogy annak állomásait felelevenítve közelebb kerülhessünk, ahhoz a célhoz, amelyet a mai evangéliumban Jézus Krisztus kijelöl nekünk, mint kései apostolainak. Szolgáló ember ma sokkal kevesebb van, mint zsarnok, mert előbbi gyengének, utóbbi pedig erősnek tűnik a világ szemében. Mi azonban azért vagyunk Jézus Krisztus követői, nevéből fakadóan keresztények, hogy példát mutassunk minden ember számára az élő és alázatos szolgálatból. Felnőtt, őszülő halántékkal, amikor az oltárnál szolgálok, minden bizonnyal sokan megmosolyognak, sokan meg is kérdezik, a szemükkel ez vajon mit bohóckodik ott? A válasz egyszerű nem bohóckodom csak szolgálok alázattal nem kérek, és nem követelek első, vagy második helyet, hanem csak teszem a dolgomat, hogy Isten majd megítéljen, amikor eljön az ideje. Mert nem mi emberek döntjük el, és még csak nem is Jézus Krisztus, hogy ki ül, majd az ő jobb és baloldalán, hanem Isten, mert azokat a helyeket azoknak készítették, akik oda valók! Én! Mi inkább annak örülnénk, ha a kereszten ott lehetnénk Jézus Krisztus mellett, mint a jobb lator, akkor kérésünk megalapozottabb volna, mint a szenvedés útját kikerülve.


Imádkozzunk:

Istenünk, mindenható Atyánk, könyörögve kérünk, hogy az égből alászállt kenyér adjon erőt nekünk ínséget szenvedő testvéreink megsegítésére. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. március 1., kedd

Bíró László püspök levele a családokhoz 3.


Hívom a családokat a Család évében, 2011 márciusában – Bíró László püspök levele

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a családi élet mellett áll.

„Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Csak álltam és néztem, mert tudtam, hogy ő, csakis ő lehet a feleségem. Egy év sem telt bele, összeházasodtunk, azóta is boldogan élünk” – meséli egy fiatal férj. Ilyen egyszerű lenne? Csak állni, nézni, aztán feleségül venni, minden küzdelem, bizonytalankodás nélkül, határozottan és abban a meggyőződésben, hogy ez így mindkét félnek jó, sőt, életük végéig kitart? Lehet, hogy előfordul ilyen eset, tapasztalataim szerint azonban elég ritkán.

A nagy találkozás két fiatal között különleges esemény. Hogyan is találhatná meg a földön élő sokmillió lány mindegyike a milliónyi fiú közül azt az egyetlen egyet, akivel egy életen át boldogan élhet, aki mindenben az övé lehet, és akinek teljesen átadhatja magát? A szív pedig erre vágyik, kimondatlanul is, sokszor nem is tudatosan. Az ilyen nagy találkozás valószínűsége csekély, emberi erővel elő sem idézhető. De ha annak tudatában éljük meg találkozásainkat, hogy a mennyei Atya már teremtésünk előtt kiszemelte társunkat, az egyetlent a sok milliárd közül, akkor egyszer csak megtörténik a csoda: „A gyepet nézem, talán a gyepet. / Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán, / vagy egyszerűen az, hogy létezel / mozdítja meg itt és most a világot.” (Pilinszky: Itt és most)

Nemcsak minden ember egyedi és megismételhetetlen, hanem minden életre szóló nagy találkozás is különbözik a többitől. Beszéljétek el családi, rokoni, vagy baráti körben, hogyan és mikor érett meg bennetek a felismerés: megtaláltátok az igazit, az egyetlent!

Van olyan fiatal, aki kapcsolataiban csak a pillanatnyi örömöt, szórakozást, a kellemes időtöltést keresi. Csak akkor érez némi kiábrándultságot, amikor egy kellemes összejövetel, vagy egy vidám este után magára maradva valami hiányérzete támad. Jókat nevetett, evett-ivott, jól érezte magát új ruhájában, de nem kapott és adott semmit. Minden maradt a régiben, holnap se lesz senki, akivel jó lenne megosztani gondot-bajt, örömöt-bánatot, és akinek a gondjaiban-örömeiben boldogító lenne feloldódni. Sokakkal van jó barátságban, jól érzi magát körükben, mégis társtalan. A társtalanságtól menekülve a fiatalok sokszor fordulnak pótmegoldásokhoz, olyanokkal kötik szorosabbra a kapcsolatot, akik ugyancsak magányosak, noha mindketten tudják, hogy a másik nem az „igazi”, vagy akik csak pillanatnyi partnert keresnek, vagy esetleg valamilyen szempontból éppen most hasznosnak találják a másikkal való kapcsolatot. Tévedés ne essék: pártolom a vidám szórakozást, a derűs kikapcsolódást, a vidám együttléteket és kirándulásokat. Fontos azonban, hogy a fiataloknak legyen határozott elképzelésük saját magukról és jövőjükről. Szilárd identitástudat és letisztult jövőkép nélkül veszélyes kapcsolatokat létesíteni. Aki nem tudja magáról, hogy kicsoda, és nincs kialakult, reális képe saját jövőjéről, az játszva keveredik kétes értékű kalandokba, könnyen válik érdekhajhászók martalékává. Aki pedig azon aggódik, hogy magára marad, ha nem ragadja meg az első kínálkozó alkalmat, figyeljen a prófétára: „Így szól az Úr, a te teremtőd: ...Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! ...Ne félj, mert én veled vagyok!” (Iz 43, 1, 5)

Mi segít a felnövekvő fiatalnak abban, hogy önmagát megismerje és elfogadja? Hogyan járulhat hozzá a család a helyes önértékeléshez, a következő generáció jövőképének kialakításához?

Tévedés lenne azonban tétlenül várni a „nagy Ő” feltűnését. A magára maradottságnak nemritkán oka a restség, a nagyravágyás, a makacs büszkeség, de a mai „rohanó világunkban” kétségtelenül nehéz a találkozásokra megfelelő alkalmakat találni. Az iskolai, főiskolai diákszerelmek sok lehetőséget kínálnak. Szerencsések azok a fiatalok, akik megszokták, hogy otthon, a családban szüleikkel mindent őszintén megbeszélhetnek, tanácsot kérhetnek és követik is a szülői útmutatást. Aki ilyen légkörben nevelkedett, az a társkeresében is hasonló úton fog járni, olyan társat szeretne, akivel a szüleihez hasonló bensőséges családi életet alakíthat ki. A diákszerelmek sok esetben értékes állomásai a házasságra készülésnek, de a végleges elköteleződés hiánya miatt egészen más szintűek, más a hatásuk a két emberre és környezetükre, mint a házasság esetében, hiszen ilyenkor még minden pillanatban súlyos megrázkódtatás nélkül bekövetkezhet a szakítás, egy új kapcsolat felé való orientálódás. Sokszor ad lehetőséget a találkozásra a munkahely, de ebben az esetben fokozott óvatosságra van szükség. Egy már „foglalt” és a párját kereső munkatárs között szövődő kapcsolatok tévútra is vihetnek. Azok, akik tanulmányaik végeztével elhelyezkednek és teljes erővel karrierjük építésén fáradnak, nem érnek rá társaságba járni, szórakozni. Hasonló helyzetű fiatalokkal együtt dolgozva kapcsolat alakulhat ki közöttük, és rátalálhatnak az igazi társra. A találkozásoknak jó terepet biztosítanak a különféle közösségek, így az egyházi közösségek is. A plébániai és mozgalmi csoportokban keresztény gondolkodású fiatalok találkozhatnak, így könnyebb az ismerkedés, könnyebb egymás jövőképét elfogadni.

Akárhol is találkoznak a fiatalok, fontos, hogy ne vakítsa el őket a külső szépség, az anyagi gazdagság, ne tévessze meg őket az érzékek csalfa játéka, hanem a belső értékeket keressék, azokat, amelyekre ráépíthető egy keresztény házasság. A kapcsolat történetében vannak szárnyalások és mélyrepülések, ilyenkor támaszul szolgálhatnak a sarkalatos erények: az okosság a helyzetek mérlegelésében, az igazságosság az adható és kapni vágyott javak összevetésében, a mérsékletesség a vágyakban és igényekben, valamint a lelkierő a felismert jó és helyes elképzelések végrehajtásában.

Milyen alkalmakat tud teremteni a családok összefogása, közössége a fiatalok találkozásához? Hogyan segíthetik elő maguk a fiatalok az ilyen találkozási alkalmak sikerét, népszerűségét?

A párkapcsolat alakulása során két személy kerül egyre közelebb egymáshoz, egyre többet tud a másikról. Egy bölcs öreg tanár a párválasztásra vonatkozó tanácsát tanítványainak így foglalta össze: első a jellem, második a szellem, harmadik a kellem, és csak ha mind a három rendben van, akkor jöhet a szerelem. Az emberi személy test, lélek és szellem egysége, e három dimenzió közül egyik sem hanyagolható el. A párkapcsolat akkor érik be, ha mindketten teljes emberi személyüket akarják egymásnak mindenestül átadni. A legnagyobb veszély a testi dimenzió túlsúlyba kerülése, mert a testi kapcsolat hatalmas ereje elfojtja a szellemet és lelket, a szerelmesek „ész nélkül” rohannak, és csak későn derül ki, hogy nem, vagy rosszul ismerték meg egymást. Az sem szerencsés, ha nem is foglalkoznak a másik szellemi, kulturális igényeivel, az e téren jelentkező szint- és nézetkülönbségek következményeit majd gyermekeik fogják megszenvedni. A kapcsolat akkor fejlődhet jól, ha mindketten az egész embert őszintén, színlelés és megtévesztés szándéka nélkül feltárják, illetve a másikat teljességében akarják megismerni és megérteni. Lehet, hogy egy ponton kiderül, hogy tévedtek, nem egymásnak teremtette őket Isten. A jólelkű, korrekt kapcsolat ilyenkor csendben, különösebb megrázkódtatás nélkül felbomlik. Ha viszont az összetartozás egyre szorosabbá válik, egyre kevesebb a bizonytalanság, a homályos pont, csakhamar beteljesedik a csoda: „elhagyja a férfi apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté lesznek” (Ter 2,24)


Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke



Évközi nyolcadik hét keddje


Évközi nyolcadik hét keddje


Szent Verzeri Teréz Eusztochia rendalapító szűz emléknapja


A család emlékezete


Ez az első, ígérettel egybekötött parancs:

Tiszteld apádat és anyádat,

Hogy boldog és hosszú életű légy a földön.


Könyörögjünk!

Istenünk, örök rendeléseddel te vetettél szilárd alapot a családi közösségnek. Hallgasd meg jóságosan híveid könyörgését, hogy a családi erényekben és a szolgáló szeretetben a Szent Család példáját kövessük, és így atyai házadban az örök jutalomnak örvendjünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Multi autem erunt primi novissimi, et novissimi primi.”

(Márk 10, 31.)

„Sokan lesznek az elsőkből az utolsók, az utolsókból pedig elsők.” Jelenti ki égi bölcsességgel a mi Urunk, Jézus Krisztus tanítványainak miután a gazdag ifjú oly látványosan felsült és elkullogott. Minden bizonnyal Jézus Krisztus szigorú szavai, amelyekkel a gazdag ifjút szembesítette önmagával, az apostolokat is gondolkodásra késztette. Nem véletlen tehát, hogy Péter apostol, mintegy önigazolásként meg is említi Mesterének, hogy ők bizony a helyes utón járnak, mert ténylegesen elhagyták mindenüket azért, hogy a názáreti követői legyenek. Jézus Krisztus azonban nem akarja, hogy az apostolai elbizakodottak legyenek, amiért az előzőekben a tökéletesség teljességét ajánlotta nekik és ők úgy gondolják, hogy teljesen megfelelnek már az elvárásoknak. Már pedig Péter megjegyzése éppen erre vonatkozott. A márki evangéliumban nem szerepel a következő kérdés, amely ebben a történetben Máté apostolnál azonban elhangzik: „Mi lesz a jutalmunk?” Nekünk embereknek teljesen természetes dolog az, hogy semmit nem teszünk ingyen, csak úgy kedvtelésből, hanem igen is minden erőfeszítésüknek meg van jutalma az értéke. Sőt a legtöbb esetben nem is bízzuk a jutalmazást a vak véletlenre, hanem jó előre kialkudott ellenszolgáltatásért vagyunk hajlandóak sokszor még a kisujjunkat is megmozdítani. Jézus Krisztus élete folyamán, mielőtt tanítói útjára indult volna maga is két kezi munkásként kereste meg a mindennapi betevő falatra valót. Nem is igazán lepődik meg az apostolok kíváncsiságán, amellyel jutalmuk után érdeklődnek. Talán azért is várta ezt a kérdést, hogy erre válaszolva ne hagyjon kétséget a tanítványokban afelől, hogy ők bármit is tesznek érte, sosem fognak tudni többet adni, mint, amit majd ő fog adni nekik ezért cserébe a Mennyei Atya segítségével. Jézus Krisztus válaszának két különböző része van. Nyilván, aki áldozatot hoz érte itt a földön, egyrészt azt adja fel, azt adja vissza Istennek, amit egyszer már éppen tőle kapott meg, tudniillik az otthont, a szüleinket, földjeinket és minden javunkat is tőle kaptuk, még ha nem is közvetlenül. Ennek jutalmazása azonban két féle lesz, aki áldozatot hoz érte, az már itt a földön megtapasztalja jutalmát, a túlvilágon pedig örök életet kap. Az üldözés, amelyet itt is megígér a tanítványainak, éppen ebből az érte való lemondásból fakad, és éppen emiatt az üldözés miatt jár, majd egykor az életünkön túl a szászsoros jutalom. Azonban ezt a sokszorozódást nem feltétlenül, sőt egyáltalán nem anyagi értelemben kell értenünk, hanem szellemi és természetfeletti értelemben, hiszen egyértelmű, hogy az Égi országban nem lesz pénz, nem lesznek anyagi javak mégis mindenből többet kapunk, majd, mint azok, akik nem adtak fel semmit sem az evangéliumért, vagy magáért Jézus Krisztusért. Ez a lemondás különbözteti meg, majd a mennyekben az egyszerű polgárokat, a jutalomban részesülő polgároknál. Krisztusban szeretett Testvéreim itt el is érkeztünk gondolatmenetünkben azokhoz, akik ezt napjainkban is megteszik, igaz kicsit kevés létszámban. A papi hivatást elfogadó férfit éveken keresztül nevelik. Készítik, hogy a hivatását minél tökéletesebben tudja vállalni, feladatainak a lehető legjobban tudjon megfelelni. Ez a civil munkahelyeknél elég is. A papi hivatásnak azonban nem ez az egyetlen feltétele. Legfontosabb követelmény, hogy a papjelölt teljes akarattal és meggyőződéssel adja át magát hívójának, Istennek. A pap részéről ez az önátadás azt jelenti, hogy lemond önmagáról, nem keresi saját előnyeit, kész megtenni mindent, amit gazdája, a fölséges Isten kér tőle. Ezt mondhatjuk így is: Istennek szenteli önmagát, életét, képességeit, idejét. Odaajándékozza önmagát Urának. Isten részéről is szentelés történik. Csakhogy ott az Úr az ajándékozó. Már az ószövetségi papságnál is ez történt. Isten ott alapvetően felruházta a papi hivatással azt, akit az oltár szolgálatára rendelt, amikor egy papnak a családjában indította útnak egy kisfiú életét. Nem volt kötelező papi szolgálatot végeznie az ilyeneknek, de csak ők lehettek szolgálatot végző papok. Ott is megvolt tehát a döntés szabadsága, az önátadásé. Az Újszövetségben viszont bármelyik nép férfiait szabadon választja Isten. Akit pedig kiválasztott, felkészített, azt Egyháza valamelyik illetékes püspökével felszentelteti, vagyis átadja neki a papi hatalmat. Ezek között a legfontosabb, hogy jelenvalóvá teheti az Újszövetség örök Főpapjának keresztáldozatát. Ezen kívül az ő hatalmukban áll a szentségek kiszolgáltatása. A szentségek jelek, amelyeket Jézus Krisztus rendelt, hogy általuk meghatározott kegyelmeket nyerjünk el. A legtöbb szentség kizárólagos kiszolgáltatója a pap. De ez nem jogi, hatalmi kérdés csupán. A papnak kötelessége szentségi kegyelemben részesíteni a híveket, mert Isten erre rendelte, amikor a felszentelésben a papot erre hatalommal felruházta. Ma éppen a pap hiány miatt ez az önátadásból fakadó kegyelem erősen megfogyatkozott már egyházmegyénkben is. De kiváló alkalom arra Erdő Péter bíboros - hercegprímás által felajánlott és a Család éve arra, hogy imádkozunk azért, hogy minél több családban jussanak el a szülők odáig, hogy ne csak egy gyermeket szüljenek és neveljenek, hanem többet, mert ha több gyermekük van, akkor könnyebb abból egyet legalább odaajándékozni Istennek. Ma különösen is erőteljesen gondolunk erre, hiszen a családra emlékezünk. Szándékosan bevezető mondatról nem ejtettem eddig egy gondolatot sem. Ne tévesszen meg senkit, azaz állapot, hogy ma itt a földi életében esetleg a hátsók között lépdel a Megváltás útján. Ne keseredjen el, mert nem biztos, hogy ez mindig így lesz! Azok pedig, akik földi életükben legelöl járnak, lásd akár az apostolokat, ha nem úgy, nem olyan méltóan fejezik be életüket, ahogy addig éltek, akkor az elsőkből nagyon könnyen lesznek utolsók, mint például Iskarióti Júdás. Jézus Krisztusnak pontos tapasztalati vannak ezzel kapcsolatban a Mennyei Atya által, ő ott van amikor az ember számot ad földi életéről, így azt is tudja, hogy nagyon sok elsőből lesz utolsó, és sok utolsóból pedig első.


Imádkozzunk:

Szentségi ajándékaiddal táplálsz minket, jóságos mennyei Atyánk. Add, hogy mindig kövessük a Szent Család példáját, és így földi életünk megpróbáltatásai után az ő örök társaságukba juthassunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. február 28., hétfő

Évközi nyolcadik hét hétfője


Évközi nyolcadik hét hétfője


Boldog Bachstein Frigyes ferences vértanú emléknapja


A családtagok és jó barátok emlékezete


Jeruzsálemre békét esdjetek!

Béke legyen azzal, aki szeret téged!

Testvéreim és barátaim miatt

Így könyörgök békéért teneked.


Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, te a Szentlélek kegyelme által árasztottad híveid szívébe a szeretet ajándékait. Ajándékozd meg a test és a lélek épségével testvéreinket, akikért irgalmasságodat kérjük, hogy minden erejükből szeressenek téged, és szívük egész szeretetével valósítsák meg mindazt, ami előtted kedves. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Quam difficile qui pecunias habent, in regnum Dei introibunt!”

(Márk 10, 23b.)

„Milyen nehezen jut be a gazdag az Isten országába!” – mondja a mi Urunk, Jézus Krisztus a mai márki evangéliumi szakaszban kétszer is megismételve a tanítványainak a kijelentést kiemelve annak fontosságát és súlyosságát. Természetesen ennek hallatán azért felmerül bennünk emberekben óhatatlanul az a kérdés, hogy vajon ki számít gazdag embernek a mai világban. Vagy, hogy ezt a gazdagságot milyen mércével is kell mérnünk isteni értékeket követve, avagy emberieket. Nyilvánvaló, hogy a gazdagság ebben az esetben a földi, emberi értékekre és mértékekre vonatkozik. A kérdés, amelyet az evangélium elején az ifjú, tisztelettel és alázatosan feltesz Jézus Krisztusnak, olyan kérdés, amelyet minden ember legalább egyszer életében önmaga is feltesz: „Mit kell tennem, hogy elnyerjem az örökéletet?” A kérdésben még ott lappang, még ott bujkál a zsidó neveltetés, a farizeusi gondolkodásmód: az embernek legyenek tettei, cselekedetei, adui a kezében, hogy amikor meg kell jelennie Isten ítélőszéke előtt, előhúzhassa azokat, amelyekre kedvező elbírálásért hivatkozhat Isten előtt. Tudnunk kell ehhez, hogy az Ószövetségi Szentírásban a törvény úgy szerepelt, mint az élet útja. Ami nem jelent mást, nem jelentet mást akkor sem, mint azt, hogy az üdvösséghez elegendő az, ha valaki egész életében, vagy éppen a megtérése után az evangéliumi tanítást követi. Jézus korában az Ószövetségi törvény szószerinti betartása elegendő volt a zsidó írástudók számára. Jézus Krisztus után azonban az Újszövetségi Szentírás már ennél sokkal többet ír elő nekünk és nem is olyan egyértelműen. Abban az időben elég volt szerintük rosszat nem tenni és már bérelt helyet érezhettek a Mennyek országában. Ezzel szemben jött a názáreti Mester és azt mondta, hogy nem elég csak rosszat nem tenni, jót is kell cselekedni. Aki pedig egy életen át harácsolta össze vagyonát azzal, hogy másoknak, a körülötte élőknek abból semmit nem jutatott, annak bizony kevés esélye van arra, hogy bejusson az Égbe, még ha a legfeddhetetlenebb ember is a világon. Jézus Krisztus sokkal többet kinél, és sokkal többet követel is a régi zsidó felfogásnál. Van tanácsa, van ötlete azok számára, akik többet akarnak tenni, mint csupán szemlélni a világ működését. Ma ezt úgy fogalmazhatnánk meg, hogy aki tökéletes akar lenni, annak képesnek kell lennie áldozatot hoznia az Isten országáért, a fele barátaiért, a családjáért és Isten dicsőségéért. Ilyen tökéletes ember nem könnyen található a gazdag elvéti az erkölcsi törvényeket, a szegény pedig kénytelen megcsalni azt, ha ragaszkodni akar az életéhez. Így vagy úgy az ember mindig kapaszkodik valamiben, ami kedves, ami jó számára, és ez a ragaszkodása lehetetlenné teszi arra, hogy meg tegye azt, amit itt Jézus Krisztus képletesen le is ír: Mi szerint: „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába.” Minden nap látjuk a tű fokát és tudjuk azt is, hogy a teve termeténél fogva igencsak testes ennek a feladatnak az elvégzéséhez. Mindezek ellenére Jézus Krisztus hasonlata a tevéről és a tű fokáról még sem a lehetetlenséget fejezi ki, hanem azt, és Krisztusban szeretett Testvéreim, ezt én is szeretném kihangsúlyozni, hanem azt, hogy ne a magunk erejében bizakodjunk, hanem Istenben, akinek minden lehetséges. Vissza-visszatérünk tehát arra a gondolatra, amelyet már a tegnapi ünnep alkalmával is boncolgattunk Máté evangéliumának szakasza szerint. A ráhagyatkozás rendkívüli fontosságára. Az ember ma egyáltalán nem bízik Istenben. Ilyen bizalmatlan, ennyire rideg talán még sohasem volt történelme során. A szülők ragaszkodnak gyermekeikhez, így aztán sem pap, sem szerzetes, sem apáca nem, vagy csak nagyon kevés nevelődik fel. A gyerekek ragaszkodnak játékaikhoz, kedvenc ruhájukhoz, finom ételeikhez. Az öregek utolsó leheletükig ragaszkodnak az életükhöz. A hivatalnokok az állásukhoz, a parasztember a földjéhez. A gazdag a vagyonához, a szegény pedig még ahhoz, amije éppen még megmaradt egy kartondobozhoz, egy padhoz, egy aluljáróhoz, ahol meghúzhatja magát éjjelre. A pap ragaszkodik plébániájához, a hitetlen pedig görcsösen kapaszkodik téveszméihez. Sorolhatnám még nagyon sokáig a példákat és már csak azért sem érhetnék a végére, mert minden embert, minden szakmát, minden létezőt fel kellene sorolni, ha teljességre akarnánk törekedni. Erre épül, erre alapul, ebből él és ebből táplálkozik a mai fogyasztó társadalom. A tulajdonláshoz, a birtokláshoz, ahhoz, hogy amink van, ha el is romlik akkor is kicseréljük, mert a hiányát nem tudjuk elviselni. Ez a rabság, rabszolgaságba sodorta a nyugati világ minden társadalmát. A csillogó reklámok, a fényes kirakatok pedig elcsábítanak mindenkit, aki nem tudja munkával megszerezni, az erővel veszi el a másét. Az elmaradott harmadik világban élő szegény, elnyomott, meggyötört emberek pedig mindent egy lapra feltéve képesek ebbe a velejéig romlott világba menekülni. Képesek elhagyni mindent, de még sem Istenért, hanem csak önmagukért, vagy családjukért, vagy a még meg sem született utódaik álomvilágáért. Nincs ember, aki elégedett lenne azzal, amije van, ahol van, mindig a másé a jobb, mindig a másik világ a könnyebb, a derűsebb, a szebb. Folytonosan becsapjuk önmagunkat, családjainkat, igába hajtjuk fejünket, szemellenzőt teszünk szemünkre, és képesek vagyunk többet robotolni egy mikrosütőért, mint annak idején a fekete rabszolgák gazdájuk gazdagságáért. Ma amikor különösen is gondolunk családtagjainkra, barátainkra, imádkozunk értük, akkor tesszük a legtöbb jót értük, ha ma imádkozzunk azért számukra, hogy a mai evangélium szavai eljussanak a lelkükbe, hogy ne úgy oldalogjanak el Jézus Krisztus elől, mint a mai ifjú, akinek volt olyan dolga, amit nem lett volna képes ott hagyni a Mennyek országáért. Az ember számára és ez alól mi sem vagyunk kivételek értékben mindent megelőz az életünk, mert úgy gondoljuk, hogyha elvész, a többiről már kár is beszélni. Az ember egyszerűen képtelen még egy dimenzióban gondolkodni, pedig van olyan része a testünknek, az életünknek, amely egyenesen onnan származik: A lelkünk! Ebből pedig csak ez az egy van, ez nem pótolható művégtaggal, protézissel, ezt nem lehet számítógéppel szimulálni, megfoghatatlan mégis létező, mert ebből mindenki számára csak egy van az elmúló világban. Lelkünk teljessége adja meg életünknek egyediségét, savát-borsát, földi életünk során ezt a lelket nemesíthetjük, edzhetjük, vagy tehetjük tönkre. Ha Isten ajándékának tekintjük, megfelelő közreműködésükkel olyanná tehetjük, amilyennek kaptuk tisztának és nemesnek. Ezt a mai evangélium tanítása szerint úgy érhetjük el, ha megtartjuk Isten tanításait, parancsait, ha nem ragaszkodunk görcsösen anyagi dolgokhoz csupán a lelkünkhöz. Jézus Krisztus is ezt az utat ajánlja fel a gazdag ifjúnak, aki azonban megretten ennek az áldozatnak a nagyságán. Meg kell köszönnünk a Jó Istennek és Egyszülött Fiának, hogy a Szentlélek által ez a tanítás, ez a felhívás Írásban is megmaradt az emberiség számára. Testvéreim nincs is igazán másra szükségünk, csak hogy kárba ne vesszen életünk, és ha életünk kárba is veszik, a lelkünk szabadon átjuthasson a tűfokán.


Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, magunkhoz vettük mennyei ajándékaidat. Kérünk, hogy hozzátartozóinknak, akiknek szívébe irántunk való szeretetet öntöttél, add meg a bűnbocsánat kegyelmét, vigasztald őket életükben, vezesd minden útjukon, hogy mindnyájan egy szívvel-lélekkel szolgáljunk neked, és örvendezve juthassunk el szent színed elé. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


2011. február 27., vasárnap

Évközi nyolcadik vasárnap


Évközi nyolcadik vasárnap


Gorzei Szent János bencés apát emléknapja


Hatvanadvasárnap emlékezete


Az Úr oltalmamra kelt,

Kivezetett biztonságos helyre,

Megszabadított, mert kedvét leli bennem.


Könyörögjünk!

Istenünk, irányítsd a világ folyását akaratod szerint békességben. Egyházadnak pedig add meg, hogy odaadó buzgósággal és zavartalan örömmel szolgáljon neked. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Sufficit diei malitia sua.”

(Máté 6, 34c.)

„Elég a mának a maga baja.” – mondja a mai evangéliumi szakasz legvégén, mintegy összegzésként a mi Urunk, Jézus Krisztus a tanítványainak. Sőt mondhatjuk azt is, hogy ez summás vélemény nemcsak a tanítványoknak szól, annak a hetvenkettőnek, aki körülötte élt és tölte el a napjait, hanem még sokkal inkább szólt nekünk évezredekkel később élt utódainak. Az aggódás azonban kitörölhetetlenül benne van mindennapjaink gondolkodásában. Ez az aggódás lehet elégtelen, lehet elégséges és lehet természetesen túlzó is, mint minden emberi viselkedési és szokási norma. Nekünk azonban keresztény katolikus híveknek mindig meg kell találnunk azt a helyes középutat, amelyet a mi tanítónk Jézus Krisztus is követett és mutatott meg nekünk. Ma egyik ilyen szükséges aggódásunk tárgya a katolikus oktatás helyzete, amiért is a püspöki konferencia útmutatásai alapján ma gyűjtést is szervezünk. Felmerülhet bennünk jogosan a kérdés ezzel kapcsolatban, hogy vajon miért vállalnak a keresztények közoktatási-köznevelési szolgálatot? Azért, mert alapítónk, Jézus Krisztus azzal küldte tanítványait a világba, hogy tegyenek tanítványaivá minden embert. S mivel az emberiség nemzedékről nemzedékre megújul. A tanítvánnyá tevő feladat az összes új nemzedék életére, minden hivatásra is kiterjed, része az Isten népe teljes küldetésének.

Első gondolatunk, hogy végeredményben ez a hitoktatást jelenti. Ez csak abban az esetben lenne igaz, ha a hitoktatás, a magyar szó értelmében, keresztény ismeretátadás lenne. Tény azonban, hogy a krisztusi küldetés nem teológusok képzését írja elő, hanem a krisztusi életbe való elvezetést. Jézus Krisztusnak minden embert üdvözítő evangéliuma ennek az egész világnak építése a teljesség felé. Érinti az egész embert gondolkozásában, beszédében, tevékenységében, közszolgálatában és keresztviselésében. Azt hiszem és azt vallom, hogy a keresztény oktatást még ennél komolyabban kellene képviselni, mert szinte egy egész élet kevés arra, hogy valóban megismerjük minden titkát, minden szükséges útmutatását.

Az új nemzedék fölkészítése tehát ennek a világnak a megismerésére és annak megvalósítására törekszik. Kötelessége ez a jövő életet adó családnak és az egész társadalomnak. Mindez a Krisztus-hívő ember számára egyértelműen csak akkor érték, ha a krisztusi örök élet érdekében történik. Hitünk szerint Isten világrendjében, a köznevelés és közoktatás csak a világ Világosságának fényében viszi előbbre a keresztények és – mivel egy családba tartozunk – az egész emberiség sorsát. Csak ez válik annak múló és örök jövője javára.

Ezért az Egyház a családból induló élet formálását szolgáló iskolák ügyét is köteles vállalni. Az európai iskolák első alapítója az Egyház volt. Ezért lesz követelmény ma is a keresztény közoktatás és köznevelés.

Ahol ezt tiszavirág-életű emberi elképzelések és hatalmak akadályozzák, azok csak késleltetik az emberhez méltó életet. Nem tagadjuk azt sem, hogy a keresztények sem álltak és állnak ennek a missziónak a magaslatán. Óvodáink, iskoláink, egyetemeink fönntartásának, működésének ügye mégis marad Krisztus adta feladatunk.

Magyarországon kereszténnyé válásunk óta létezik a keresztény iskola (Pannonhalma, 996). Mária Terézia koráig az oktatás kizárólag egyházi feladat volt (Ratio educationis, 1777.). A XX. század közepén, a keresztény oktatás-nevelés teljes megszüntetésére törekedett a marxista hatalom. Nyolc iskolát engedélyeztek ugyan – kirakatként a külföld számára –, de minden köztámogatást megvontak tőlük. Arra számítottak, hogy ezek jelentkező hiányában úgyis meg fognak szűnni. Ők azonban túlélték a zord időket. Támogatták ugyanis ezeket az iskolákat a magyar keresztények. Többek között ezekkel a tavaszi gyűjtésekkel is.

1990 óta új lehetőség nyílt az egyházi iskolák közoktatásban való részvételére. Akadály még az elkötelezett keresztény szellemű pedagógusok kis száma, a vallás nélkül felnőtt új szülők óvatossága, és természetesen az anyagiak hiánya és sajnos a mai világ szelleme is. Az iskolák anyagi gondjainak enyhítésére kérnek adományt jövő vasárnap templomainkban. Ha tudjuk, hogy krisztusi küldetésünkhöz tartozik a keresztény oktatás-nevelés, lehetőségeink szerint álljunk iskoláink mellé támogatásukkal.

A Szentírás sugallta egyik leginkább ajánlott magatartás az adakozás és az öngondoskodás ellenére a Gondviselésre való hagyatkozás. Az ég madarairól és a mezők liliomairól szóló hasonlat biztosan nem azt jelenti, amit érteni akarunk alatta, miszerint semmit nem kell tennünk földi életünk fönntartása érdekében. A modern tudomány már képes volt megállapítani és bebizonyítani azt, hogy az állatok és a növények is igen komoly erőfeszítéseket végeznek lényegesen rövidebb életidejük biztosítása érdekében. Azt mi magunk is láthatjuk és megtapasztalhatjuk, hogy az ég madarai is reggeltől estig utánajárnak a táplálékuknak, építik a fészküket, nevelik és tanítják utódaikat. A mezők virágai a természet adta életenergiájuk árán képesek ünnepi díszbe öltözni, de ehhez szertefutó gyökereiknek rengeteg tápanyagot kell felszívniuk és átalakítaniuk, hogy magot teremjenek és a termésüket elszórva biztosítsák utódaik számára is az életet, s hogy a mező ne csak egy évben pompázzon, hanem örökkön-örökké. Tény azonban, hogy a rendeltetésüknek megfelelő helyet és feladatot betöltik, megélik a világ életét fenntartó, Isten alkotta rendben. Kezdetekben az ember is ugyan ennek a bioszisztémának volt a tagja. Ebbe a rendben mi is éppen ilyen harmóniával illeszkedtünk bele, ez a rend, számunkra is törvényként, szabályként vonatkozott. Isten olyan világba küldte az embert, mely a mindenség jelentéktelennek tűnő bolygóján, ki tudja mióta képes élni nemzedékről nemzedékre, és építi letagadhatatlan kultúráját, civilizációját. Tagadhatatlan azonban az is, hogy a jelenkor előtt is léteztek fejlett korok, fejlett népek, de valahogy egy bizonyos földtől elrugaszkodott, csúcsokra törő szintet elérve, azok mégis megsemmisültek, kihaltak, és a fejlődés lentről újból kellett, hogy induljon. Ha ez a rend az örök Isten akaratához igazodik, a mindenség biztos előrehaladását jelenti. Ebből érik meg a földi élet és történelem után az élet teljessége. Ezt jelenti a jelképes beszédet záró mondat: „Keressétek előbb az Isten országát és annak igazságát, és a többit megkapjátok hozzá.” Ma azonban az egyes ember már kiragadja önmagát ebből a bioszisztémából, fölé helyezi magát az Isteni Gondviselésnek, és azt tartja magáról, csak ő egyedül saját gondoskodása, tervezése, technikája, ügyessége révén képes fennmaradni, fejlődni, az égbe törni. A kis embert is ez az erő bátorítja arra, hogy a nagy emberi közösségben ránk eső feladatot betöltsük elvégezzük: az ács, a tanár, a pap, a politikus saját szakterületén. Ha azonban mindenki, minden egyes ember a mindenség rendjében neki rendelt módon teljesíteni a hivatását, nem lenne zűrzavar a világban, nem lenne egyenlőtlen elosztás, nem lenne gazdag, nem lenne szegény. Nem kellene külön egyházi iskolákról és külön világi iskolákról gondoskodni, mert az embernek nem különböző félét kellene megtanulnia, hanem csupán azt, amire Isten a világrendjében meghívta. Ha minden így lenne nem ébrednénk reggelente arra az aggodalomra, hogy vajon holnap mi lesz, hogy vajon holnap hogy lesz. Mert ma az ember reggel erre ébred és nem ara, hogy hálát adjon Istennek azért, hogy egyáltalán lett újabb reggelje. A ma embere már nem tud gyönyörködni a természet csodáiban és szépségeiben, mert beleprogramozták a reklámokon, a médiákon keresztül a gyűjtés, a felhalmozás, a birtoklás kényszerét. A ma emberének ezért kell ma erőn felül teljesítenie, a ma embere ezért retteg a holnaptól, mert mi lesz, ha nem tudja életszínvonalát fenntartani. Már pedig nem tudja, mert Isten úgy rendezte be a világot, hogy ne csak az egyén múljon el idővel, hanem semmisüljenek meg a társadalmak, az országok, a fennálló emberi rendek is. Csak az elmúlás képes újjászületést hozni, csak a halál után jöhet újra élet, és ha az ember ezt a szabályt, ezt a törvényt kiiktatja a világ rendjéből, akkor pusztulást hoz magára és egész környezetére. A világnak ezt a rendjét a rendet megbontó lázadásunk ugyan lehetetlenné tette, ezért a Gondviselés nekünk adta a Megváltás művét is. A Jóisten Gondviselése tehát azt jelenti, hogy Isten a világ mai helyzetében is látja az utat az egyén üdvösségére és az új ég és új föld teljessége felé. Rajtunk múlik, hogy készen állunk-e megismerni és elfogadni Isten Jézus Krisztusban életre vezető igéjét. „Aki hisz bennem, annak örök élete van!” - mondja kinyíltan. Mi keresztény katolikus hívek nemcsak ismerni, de tenni is igyekszünk, a javunkat leginkább óhajtó Isten akaratának teljesítésére. „Aki hallgatja tanításomat és tettekre is váltja, a bölcs emberhez hasonlít.” Ezt megtenni azonban csak akkor leszünk képesek, ha igénybe vesszük hozzá a szükséges kegyelmeket. Mert azt is mondja János evangélista tolmácsolásában: „Nélkülem semmit sem tehettek.” Az emberi bukás és esendőség földi és örök életet akadályozó nyomorúságától pedig az Istenhez visszatérő kiengesztelődés háríthatja el az utolsó akadályt is. Ezt is önként kell megtalálnunk, és élni Isten kimeríthetetlen energiájával, Szentlelkével, irgalmával. Egyetlen szerencsénk, s oka még létező földi életünknek, hogy a velünk sorsközösséget vállaló Jézus Krisztus a megváltás művében a bűn következményét, a testi és lelki szenvedést, magát a közeledő halált, amelyen mindenkinek át kell mennie, tette meg, ha nem előbb, de az élet végén az új és örök élet elnyerésének terelő hatékony eszközévé. Ezzel a szemlélettel kel magunkat a Gondviselésre bízni. Tennünk, ami tőlünk telik nem kevesebbet és nem többet. Ebben szükségünk van Isten eligazító, biztató szavára, erőt adó kegyelmére és felemelő irgalmára, mint valami kézikönyvre. Igyekezzünk így látni, elfogadni és megélni a balgaságunk verte sebek fájdalmát, hogy húsvéti életre vezető keresztút legyen belőle. Reggel, amikor felnyitjuk a szemünket erre a Gondviselésre gondoljuk, bízzuk a napunkat! Lássuk meg a napfény felénk áradó sugaraiban Isten művének tökéletességét, harmóniáját, fogadjuk el benne a helyünket, ne akarjunk se kevesebbet, se többet ennél, csak hogy este, amikor ismét lehunyjuk a szemünket hálát tudjunk rebegni Istennek az elmúlt napért, és ne aggódjunk a holnapért, mert: Elég a mának a maga baja.”


Imádkozzunk:

Üdvösségszerző ajándékoddal vendégeltél meg minket, Istenünk. Kérjük irgalmasságodat, hogy amivel most földi életünkben táplálsz, ugyanazzal a mennyei eledellel tégy bennünket az örök élet részesévé. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!