Évközi nyolcadik hét péntekje

Évközi nyolcadik hét péntekje

Krakkói Szent Kázmér hitvalló herceg emléknapja

Boldog Meszlényi Zoltán vértanú püspök emlékezete

Magasztaljon téged, Uram, minden műved,

És szentjeid áldást mondjanak!

Hirdessék, hogy országod milyen dicsőséges,

És hatalmadról beszéljenek!

Könyörögjünk!

Istenünk, neked szolgálni uralkodást jelent. Szent Kázmér közbenjárására add, hogy mindenkor szentségben és igazságban szolgáljunk neked. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Jam non amplius in æternum ex te fructum quisquam manducet.”

(Márk 11, 14b.)

„Senki se egyék rólad gyümölcsöt soha többé!” Hangzik fel a mi Urunk, Jézus Krisztus ajkairól ez a mondat, amelyhez hasonlót egyetlen evangélista sem jegyzet le sehol. Lelkületében furcsa érzelmek és hangulatok uralkodhattak, hogy odáig terjedt kifakadása, hogy az a fügefa megátkozásához vezetett. Nemcsak mi, hanem a vele lévő tizenkét apostol is megdöbben e kifakadás hevességén. Ők éppen ellenkezőleg nem levertek voltak, mint ide úton, hanem ellenkezőleg feldobódtak, hiszen, ahogy Márk is leírja az evangéliumi szakasz elején örömujjongás közepette fogadta őket a Jeruzsálemi nép és egészen a templomig kísérték. Ismét úgy érezhették, hogy valami nagyon fontos, nagyon nagydolog részesei lehetnek. Szinte fürödtek Jézus Krisztus dicsőségében. A templomban azonban a látvány, amely fogadta a názáreti Mestert minden bizonnyal rettenetesen elkeserítette. Nehéz újból és újból úgy szembesülni az emberek hitetlenségével, istentelenségével, hogy közben jól tudja, hogy küldetésének ideje már lejáróban van, és gyakorlatilag úgy érezhette, hogy mintha semmit sem tett volna az elmúlt három esztendőben, mert a templomban és körülötte semmi sem változott. Egy pillanatra talán még ő maga is elbizonytalanodott abban, hogy a Megváltás műve valóban jó úton halad. Talán éppen ez az elbizonytalanodás vezette lépteit estefelé a templomból ki Jeruzsálemből Betánia irányába, hogy ott imádkozva a csendben megerősítést kérjen a Mennyei Atyától. Ekkor találkozik a fügefával, és a fügefa is akár az emberek ellene dolgozik. Testvéreim, az evangélium elsősorban igehirdetés, és nem egy elbeszélő költemény. A Szentírás már a húsvét előtti napokban pontosan jelzi és érzékelteti azt a feszültséget, amely kialakult Jézus Krisztusban, valamint közte és a zsidó vezetők, írástudók és farizeusok, főpapok között. Az őt körülvevő tömeg egyre határozottabban válik kétfelé, ahogy Mózes előtt kétfelé nyílt a tenger. Követői, hívei az első keresztények, illetve a megtérni nem akaró, makacsul saját fontosságukat körömszakadtáig őrző zsidó előkelőségek között. A fügefa megátkozása olyan jelképes cselekedett, amilyen cselekedett az ószövetségi prófétáknál is elő-előfordult. Jézus Krisztus ezzel is tanítani szeretné a tanítványait, hogy jól tudják, jól vésődjön emlékezetükbe ez a cselekedett, amely azt mutatja meg számunkra, még hűséges követői számára is: Istennek joga van bármikor számon kérni a hit gyümölcseit, hívein és ellenségein egyaránt. Igaz akkor az apostolok még nem ezt látták, hanem csak azt, hogy a fügefa kiszáradt, egyetlen mondatától meghalt. A názáreti Mester bár látja tanítványainak szemében a csodálkozást, és az értetlenséget még sem áll neki magyarázkodni sem példabeszédben, sem pedig nyílt szavakkal. Ehelyett rámutat a legfontosabb tényezőre és erőre, amely a világmindenségben dolgozik, működik, mégpedig a hit erejére. A hit erejével és puszta szavával azt is elérhetjük, ami egyébként teljességgel lehetetlennek, megvalósíthatatlannak látszik. Természetesen Jézus Krisztus lelkében lejátszódó folyamatok a fügefán túl az embereket, főleg a hitetlen embereket sem kímélték. A tanítványok talán a három együtt töltött év alatt egyszer sem láthatták a Mestert, így kivetkőzni önmagából, ilyen keményen, visszafordíthatatlanul szembeszállni ellenségeivel. Eddig ugyanis mindig igyekezett kikerülni konfrontációt, a nyílt összetűzést népének romlott vezetőivel. A feszültség talán éppen ekkor ér tetőfokára, amikor visszatérnek a templomba és a mi Urunk, Jézus Krisztus tettlegességig fokozódó lelkiállapotban ront neki ellenfeleinek. A főpapok a távolból szemlélhetik az eddig olyan végtelenségig jámbor názáretit, és ez a viselkedése végérvényesen elhatározást szül gonosz lelkükben, vesznie kell, mert ma ugyan az árusokat veri meg, de ki tudja holnap nem-e rájuk kerül a sor a templomban. Ekkor azonban még nem mertek hozzányúlni, sem az őrséget az árusok védelmére kirendelni, vagy a római légiót mozgósítani. A híveinek tömege, amely ekkor is körül veszi Jézus Krisztust, olyan bázist, olyan hátteret nyújt számára, hogy a főpapok valóban fogvacogva rettennek meg. Felmerül bennünk is a kérdést, hogy vajon mennyire jogos Jézus Krisztus felháborodása az árusokkal szemben? A templom, szeretett Testvéreim az imádság háza, a csend, a béke, a nyugalom olyan szigete, ahol az ember közel kerülhet Istenhez meghallhatja a hangját. Ezzel szemben Jézus Krisztus mit talál a jeruzsálemi templomban? A világ zaja, a kereskedés pénz és haszon fémes csengése teljesen háttérbe szorítja a templom valódi lényegét. Erre Testvéreim mi is nagyon ügyeljünk ezekben az időkben, mert bizony az ember hajlamos arra, hogy okkal, vagy ok nélkül, de megfeledkezzen az eredeti szándékáról, és képes arra, hogy az eszközt szentesítse a cél oltárán. Ennek nincsen helye, ezt egyértelműen tudtunkra adja Jézus Krisztus, a cél nem szentesítheti az eszközt. Hiába indult annak idején, kezdetben segítő szándékkal az áldozati állatok eladása a templom külső udvarában, ha később az már sokkal inkább üzleti vállalkozássá változott és nem a segítés lett a lényege, hanem a profit szerzés. Ma ugyanúgy kísértés, hogy templomaink vásárcsarnokká váljanak. A hívek száma fogyatkozik, aki templomba jár egyre kevesebbet tud áldozni, szerény jövedelméből, a költségek pedig mindenütt egyre magasabbra, szinte már az égig érnek. A villany, a fűtés, a rezsi, a plébániák fenntartása mind nagyobb gondot jelent a pap és az egyházközségek számára. Még sem lehet üzleti céllal könnyíteni ezeken a nehézségeken. Erre a módot másként kell megtalálnunk. És, hogy mi is legyen ez a más mód, Jézus Krisztusnak erre is van megoldása itt az evangéliumban. A jól elvégzett imádság ereje mindig tanító, mindig erősítő, mindig segítő. Példamutatásunkkal, nyílt és őszinte imáinkkal, kiállással hitünk mellett, szentségimádásainkkal, keresztútjainkkal, litániáinkkal, rózsafüzéreinkkel és esetleg zsolozsmáinkkal tudunk leginkább követőket szerezni, és ha nőnek a követőink létszáma, akkor növekedni fog a támogatás is, mert a sok ima nem hangzik fel hiába. Kételkedés nélkül kell imádkoznunk, figyelve a Mennyei Atyára, ahogyan azt a mi Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária is tette. Tegyük fel a kérdést magunkban Testvéreim! Hogyan szoktunk imádkozni a templomban? Szoktunk-e egyáltalán imádkozni? És, ha igen, akkor vajon elnyomja-e bennünk a világ zaja Isten választ adó hangját? Forduljunk imáinkban mindig először azokhoz, akikre esetleg neheztelünk. Ima előtt mindig végezzünk lelkiismeret vizsgálatot és bocsássuk meg vétküket azoknak, akik ellenünk vétettek, mert akkor a Mennyei Atya megbocsátja a mi vétkeinket is és imáink biztos meghallgatásra találnak. Ha pedig imáinkra nem kapunk azzal feleletet, soha ne csüggedjünk el és ne felejtsük, hogy ahogy a fügefának is meg van a gyümölcshozás ideje, úgy meg van számunkra is a megbocsátás lehetősége.

Imádkozzunk:

Mindenható, örök Isten, minden vigasztalás és béke Atyja, add, hogy házad népe, mely szentjeid ünnepén neved dicséretére összegyűlt, egyszülött Fiad testében és vérében részesedve elnyerje az örök élet zálogát. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!