Évközi nyolcadik hét csütörtökje

Évközi nyolcadik hét csütörtökje

Luxemburgi Szent Kunigunda hitvalló királyné emléknapja

Papi hivatások emlékezete

Kérjétek az aratás Urát,

Küldjön munkásokat az aratáshoz

- mondja tanítványainak Jézus.

Könyörögjünk!

Istenünk, te pásztorok által kívánsz gondoskodni népedről. Áraszd ki Egyházadra a bátorság és a buzgóság Szentlelkét, hogy támasszon férfiakat, akik méltók az oltár szolgálatára, állhatatosak és szelídek evangéliumod hirdetésében. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Animæquior esto : surge, vocat te.”

(Márk 10, 49c.)

„Bátorság! Gyere téged hív!” Hangzik fel a felszólítás a mai evangéliumi szakaszunk közepén. Jézus Krisztus, a mi Urunk ebben a történetben sem feledkezik meg egy pillanatra sem arról a küldetésről, amelynek utolsó útját rója éppen ekkor Jeruzsálem felé. Úgy gondolom, hogy azért is van ez a két felszólítás az evangélium közepén, mert ez akar lenni ennek a szíve, ennek a magja, a veleje. Képzeljük el Testvéreim, hogy mi vagyunk Timoteus fia, Bartimeus és bár láttunk, de azért vakok és szerencsétlenek, gyámoltalanak vagyunk, éppen csak úgy tengünk-lengünk ebben a kíméletlen farkasokkal teli világban. Ez a történet a kisemberről, a szerencsétlen, beteg emberről szól, akit az erősek és az egészségesek, a nagyok mindig az útpadkájára szorítanak, kényszerítenek. Mi vagyunk azok, akiket minden csapás fájdalmasan ér, mi vagyunk azok, akikkel még a kutya sem igazán törődik. Ráadásul mi magunk is bár látunk szemeinkkel, hallunk füleinkkel, mégis világtalanak és siketek vagyunk. Ennél elkeserítőbb állapotba már nem is kerülhetünk életünk folyamán, úgy is mondhatnánk eljött a vég. Csakhogy kedves Testvéreim nem a vég jött el, hanem mindannyiunk életútján újra és újra felbukkan Jézus Krisztus a Magasságbelinek a Fia. Sokszor olyan közel jár hozzánk, hogy csak a karunkat kellene kinyújtanunk és elérhetnénk. Csakhogy olyan hatalmas a lárma, olyan sűrű a fűst, a világi élet zaja és ködje, hogy újból és újból eltévesztjük a találkozást vele. Még az is lehet, hogy ebben a füstben és zajban kiáltoznak is felénk: „Bátorság! Gyere téged hív!” Igen ezek a szavak, ezek a felszólítások talán naponta is elhangzanak felénk, és mi naponta elmegyünk mellettük, mert a földi dolgok olyan erővel takarják el ezt, hogy képtelenek vagyunk meglátni és meghallani. A tömeg a megszokott a názáreti Mester körül, csak most valahogy ennek a tömegnek más a hangulata. A tanítványok lehajtott fejjel bandukolnak, szívüket a napokban felhangzó Mester szavai nyomasztják, bénítják. Ez a hangulat az apostolokról átragad a többi emberre is. Szinte együtt éreznek, együtt lélegeznek, együtt mennek Jézus Krisztus utolsó útján Jeruzsálem városa felé. Akik az elmúlt években is követték Jézus Krisztust azok még emlékeznek azoknak a Jeruzsálemi utaknak a hangulatára: Tele volt várakozással, tele volt csodával, tele volt a jövő reménységével. Erre a húsvétra azonban nagyon kevés maradt meg ebből. A halál, a bizonytalanság, a Mester nélküli élet ismeretlensége lengte be a lépkedő már-már vonagló menetet. Márk evangélista jól visszaadja azokat az érzéseket, hangulatokat, amelyek már itt és ekkor Jézus Krisztus messiási hivatására utalnak. Jerikót elhagyva ezt a világvége hangulatot Bartimeus kiáltozása szaggatja széjjel. A kontraszt nagyon éles és nagyon eltérő a fejüket lógató, csalódott, fásult tanítványok, és a vadul kiáltozó vak ember látványa és hangja között. A vakságot remekül lehet ezúttal felhasználni arra, hogy felrázza a magába roskadt embereket. Ha látott volna, látta volna ezt a gyászmenetet talán maga is szomorkodva követte volna Jézust, beleszürkült volna a kiábrándultak tömegébe. De nem látott és ezúttal ez a vakság a többiek látását is visszaadja nemcsak az övét. Először még megkísérli a tömeg maga alá gyűrni a kiáltozott, hogy ne zavarja fel a bús haladást, de Jézus Krisztus határozottan utasítja a még mindig hitetlen tanítványait. A Dávid Fia megszólítás egy vak zsidó embertől különösen kitüntető messiási cím. Bartimeusnak nem kell látnia ahhoz, hogy érezze ki az, aki a közelében van. Ez olyan erő és olyan fegyvertény, amely bennünket is nagy dolgokra szólít fel. Nekünk két ezer évvel később nincs, nem is lehet olyan szerencsénk, hogy az útszélen ülve fizikailag összetalálkozunk a Mesterrel. Csak hogy nekünk is Bartimeus vakságával, de lelki látásával kell keresnünk Jézus Krisztust, amikor fájdalmunkban, betegségünkben, csalódottságunkban az útszélére, az élet perifériájára kerülünk. Tanítványai látták, mégsem látták küldetésének lényegét csak a halála után. Nekünk Testvéreim és minden keresztény hívő embernek megadatott a lelki látás lehetősége csak rajtunk múlik, hogy a kőd feloszlik e szemeinkről és meglátjuk Jézus Krisztust egy virágban, egy napsugárban, egy csillogó esőcseppben, vagy egy fénylő hópehelyben, egy koldusban, egy nyomorékban, vagy éppen egy kíváncsiskodó gyermekben. Az is lehet, hogy egy barát, vagy egy ellenség képében jön felénk, de ezt csak lelkilátással láthatjuk meg nem a saját szemeinkkel. Láthatjuk tehát, hogy minden vakságban azért van valami világosság is. A jóakaratú emberek mindig felismerik, mindenben felismerik Jézus Krisztust és az ő küldetését. Mások ellenben csak megbotránkozni tudnak Bartimeus hitvalló szavain, kiáltásain. Sajnos igen nagy szükségünk van minden jóakaratú ember bátorítására, nehogy elfussunk félelmünkben, csalódottságunkban. Azok, akik elakarnak bennünket erről az útszéléről távolítani azok egészen mást vártak Jézus Krisztustól, és mást várnak tőle ma is, mint amit nyújtott. Jézus Krisztus most már csak arra figyel ebben a hitetlen, olykor lelketlen tömegben, aki hittel fordul hozzá. Ne szégyelljük Testvéreim emberi gyengeségeinket, emberi csonkaságainkat, testi, vagy lelki fogyatékosságainkat! Sőt, ne szégyelljük leginkább bűneinket! A nagyböjti idő előtt vagyunk, de lélekben már hangolódunk a húsvét megpróbáltatásaira, de ezzel a tömeggel azonosuljunk, hanem Bartimeussal és sikítsuk bele a világba minden bánatunkat, fájdalmunkat, minden bűnünket! És akkor a mi Urunk, Jézus Krisztus meg fog hallani bennünket. Kevés a pap, kevés a gyóntató, kevés, aki közvetítse Jézus szavait, de halljuk meg, hogy szól: Hívjátok ide! Jézus Krisztus ezt kiálltja minden vétkes ember felé: Hívjátok ide! És én, megenyhítelek benneteket. Az egyetlen, aki tudja, hogy mire van szükségünk! Ő az egyetlen, aki tudja, mi kell a vaknak, mi kell a süketnek, mi kell a bénának! Tudja, hogy az kell, és ezt nekünk is nagyon jól meg kell tanulnunk, az kell, hogy kimondjuk betegségünket, és ezzel a kimondással kérőimát formálva meggyógyítson bennünket. Sokszor elég Krisztusban szeretett Testvéreim, ha a szoba csendjében, vagy az erdő neszezésében fennhangon kikiáltjuk betegségeinket, bűneinket. Jézus Krisztus és az ő Atyja ott van mindenütt, ha nem is látjuk, ha nem is halljuk, ő akkor is ott van minden fában, minden kő alatt, minden jóakaratú ember lelkében. Legyen bennünk is, de ahhoz, hogy bennünk legyen ki kell üresítenünk magunkat, vagy mint Bartimeus el kell dobnunk a régi köntösünket, hogy újat vehessünk fel, olyat, amilyet Jézus Krisztus szabott nekünk. A gyógyulás sosem marad el, csak az a kérdés, testvéreim, hogy láttok-e már, vagy csak néztek bele a nagyvilágba. Bátorság! Gyertek bennünket hív!

Imádkozzunk:

A mennyei lakoma örömében arra kérünk, Istenünk, hogy a szeretetnek e nagy szentsége érlelje meg azokat a magvakat, amelyeket az Egyház szántóföldjén bőkezűen elvetsz, és sokan válasszák élethívatásuknak, hogy testvéreikben szolgáljanak téged. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!