Évközi nyolcadik vasárnap

Évközi nyolcadik vasárnap

Gorzei Szent János bencés apát emléknapja

Hatvanadvasárnap emlékezete

Az Úr oltalmamra kelt,

Kivezetett biztonságos helyre,

Megszabadított, mert kedvét leli bennem.

Könyörögjünk!

Istenünk, irányítsd a világ folyását akaratod szerint békességben. Egyházadnak pedig add meg, hogy odaadó buzgósággal és zavartalan örömmel szolgáljon neked. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Sufficit diei malitia sua.”

(Máté 6, 34c.)

„Elég a mának a maga baja.” – mondja a mai evangéliumi szakasz legvégén, mintegy összegzésként a mi Urunk, Jézus Krisztus a tanítványainak. Sőt mondhatjuk azt is, hogy ez summás vélemény nemcsak a tanítványoknak szól, annak a hetvenkettőnek, aki körülötte élt és tölte el a napjait, hanem még sokkal inkább szólt nekünk évezredekkel később élt utódainak. Az aggódás azonban kitörölhetetlenül benne van mindennapjaink gondolkodásában. Ez az aggódás lehet elégtelen, lehet elégséges és lehet természetesen túlzó is, mint minden emberi viselkedési és szokási norma. Nekünk azonban keresztény katolikus híveknek mindig meg kell találnunk azt a helyes középutat, amelyet a mi tanítónk Jézus Krisztus is követett és mutatott meg nekünk. Ma egyik ilyen szükséges aggódásunk tárgya a katolikus oktatás helyzete, amiért is a püspöki konferencia útmutatásai alapján ma gyűjtést is szervezünk. Felmerülhet bennünk jogosan a kérdés ezzel kapcsolatban, hogy vajon miért vállalnak a keresztények közoktatási-köznevelési szolgálatot? Azért, mert alapítónk, Jézus Krisztus azzal küldte tanítványait a világba, hogy tegyenek tanítványaivá minden embert. S mivel az emberiség nemzedékről nemzedékre megújul. A tanítvánnyá tevő feladat az összes új nemzedék életére, minden hivatásra is kiterjed, része az Isten népe teljes küldetésének.

Első gondolatunk, hogy végeredményben ez a hitoktatást jelenti. Ez csak abban az esetben lenne igaz, ha a hitoktatás, a magyar szó értelmében, keresztény ismeretátadás lenne. Tény azonban, hogy a krisztusi küldetés nem teológusok képzését írja elő, hanem a krisztusi életbe való elvezetést. Jézus Krisztusnak minden embert üdvözítő evangéliuma ennek az egész világnak építése a teljesség felé. Érinti az egész embert gondolkozásában, beszédében, tevékenységében, közszolgálatában és keresztviselésében. Azt hiszem és azt vallom, hogy a keresztény oktatást még ennél komolyabban kellene képviselni, mert szinte egy egész élet kevés arra, hogy valóban megismerjük minden titkát, minden szükséges útmutatását.

Az új nemzedék fölkészítése tehát ennek a világnak a megismerésére és annak megvalósítására törekszik. Kötelessége ez a jövő életet adó családnak és az egész társadalomnak. Mindez a Krisztus-hívő ember számára egyértelműen csak akkor érték, ha a krisztusi örök élet érdekében történik. Hitünk szerint Isten világrendjében, a köznevelés és közoktatás csak a világ Világosságának fényében viszi előbbre a keresztények és – mivel egy családba tartozunk – az egész emberiség sorsát. Csak ez válik annak múló és örök jövője javára.

Ezért az Egyház a családból induló élet formálását szolgáló iskolák ügyét is köteles vállalni. Az európai iskolák első alapítója az Egyház volt. Ezért lesz követelmény ma is a keresztény közoktatás és köznevelés.

Ahol ezt tiszavirág-életű emberi elképzelések és hatalmak akadályozzák, azok csak késleltetik az emberhez méltó életet. Nem tagadjuk azt sem, hogy a keresztények sem álltak és állnak ennek a missziónak a magaslatán. Óvodáink, iskoláink, egyetemeink fönntartásának, működésének ügye mégis marad Krisztus adta feladatunk.

Magyarországon kereszténnyé válásunk óta létezik a keresztény iskola (Pannonhalma, 996). Mária Terézia koráig az oktatás kizárólag egyházi feladat volt (Ratio educationis, 1777.). A XX. század közepén, a keresztény oktatás-nevelés teljes megszüntetésére törekedett a marxista hatalom. Nyolc iskolát engedélyeztek ugyan – kirakatként a külföld számára –, de minden köztámogatást megvontak tőlük. Arra számítottak, hogy ezek jelentkező hiányában úgyis meg fognak szűnni. Ők azonban túlélték a zord időket. Támogatták ugyanis ezeket az iskolákat a magyar keresztények. Többek között ezekkel a tavaszi gyűjtésekkel is.

1990 óta új lehetőség nyílt az egyházi iskolák közoktatásban való részvételére. Akadály még az elkötelezett keresztény szellemű pedagógusok kis száma, a vallás nélkül felnőtt új szülők óvatossága, és természetesen az anyagiak hiánya és sajnos a mai világ szelleme is. Az iskolák anyagi gondjainak enyhítésére kérnek adományt jövő vasárnap templomainkban. Ha tudjuk, hogy krisztusi küldetésünkhöz tartozik a keresztény oktatás-nevelés, lehetőségeink szerint álljunk iskoláink mellé támogatásukkal.

A Szentírás sugallta egyik leginkább ajánlott magatartás az adakozás és az öngondoskodás ellenére a Gondviselésre való hagyatkozás. Az ég madarairól és a mezők liliomairól szóló hasonlat biztosan nem azt jelenti, amit érteni akarunk alatta, miszerint semmit nem kell tennünk földi életünk fönntartása érdekében. A modern tudomány már képes volt megállapítani és bebizonyítani azt, hogy az állatok és a növények is igen komoly erőfeszítéseket végeznek lényegesen rövidebb életidejük biztosítása érdekében. Azt mi magunk is láthatjuk és megtapasztalhatjuk, hogy az ég madarai is reggeltől estig utánajárnak a táplálékuknak, építik a fészküket, nevelik és tanítják utódaikat. A mezők virágai a természet adta életenergiájuk árán képesek ünnepi díszbe öltözni, de ehhez szertefutó gyökereiknek rengeteg tápanyagot kell felszívniuk és átalakítaniuk, hogy magot teremjenek és a termésüket elszórva biztosítsák utódaik számára is az életet, s hogy a mező ne csak egy évben pompázzon, hanem örökkön-örökké. Tény azonban, hogy a rendeltetésüknek megfelelő helyet és feladatot betöltik, megélik a világ életét fenntartó, Isten alkotta rendben. Kezdetekben az ember is ugyan ennek a bioszisztémának volt a tagja. Ebbe a rendben mi is éppen ilyen harmóniával illeszkedtünk bele, ez a rend, számunkra is törvényként, szabályként vonatkozott. Isten olyan világba küldte az embert, mely a mindenség jelentéktelennek tűnő bolygóján, ki tudja mióta képes élni nemzedékről nemzedékre, és építi letagadhatatlan kultúráját, civilizációját. Tagadhatatlan azonban az is, hogy a jelenkor előtt is léteztek fejlett korok, fejlett népek, de valahogy egy bizonyos földtől elrugaszkodott, csúcsokra törő szintet elérve, azok mégis megsemmisültek, kihaltak, és a fejlődés lentről újból kellett, hogy induljon. Ha ez a rend az örök Isten akaratához igazodik, a mindenség biztos előrehaladását jelenti. Ebből érik meg a földi élet és történelem után az élet teljessége. Ezt jelenti a jelképes beszédet záró mondat: „Keressétek előbb az Isten országát és annak igazságát, és a többit megkapjátok hozzá.” Ma azonban az egyes ember már kiragadja önmagát ebből a bioszisztémából, fölé helyezi magát az Isteni Gondviselésnek, és azt tartja magáról, csak ő egyedül saját gondoskodása, tervezése, technikája, ügyessége révén képes fennmaradni, fejlődni, az égbe törni. A kis embert is ez az erő bátorítja arra, hogy a nagy emberi közösségben ránk eső feladatot betöltsük elvégezzük: az ács, a tanár, a pap, a politikus saját szakterületén. Ha azonban mindenki, minden egyes ember a mindenség rendjében neki rendelt módon teljesíteni a hivatását, nem lenne zűrzavar a világban, nem lenne egyenlőtlen elosztás, nem lenne gazdag, nem lenne szegény. Nem kellene külön egyházi iskolákról és külön világi iskolákról gondoskodni, mert az embernek nem különböző félét kellene megtanulnia, hanem csupán azt, amire Isten a világrendjében meghívta. Ha minden így lenne nem ébrednénk reggelente arra az aggodalomra, hogy vajon holnap mi lesz, hogy vajon holnap hogy lesz. Mert ma az ember reggel erre ébred és nem ara, hogy hálát adjon Istennek azért, hogy egyáltalán lett újabb reggelje. A ma embere már nem tud gyönyörködni a természet csodáiban és szépségeiben, mert beleprogramozták a reklámokon, a médiákon keresztül a gyűjtés, a felhalmozás, a birtoklás kényszerét. A ma emberének ezért kell ma erőn felül teljesítenie, a ma embere ezért retteg a holnaptól, mert mi lesz, ha nem tudja életszínvonalát fenntartani. Már pedig nem tudja, mert Isten úgy rendezte be a világot, hogy ne csak az egyén múljon el idővel, hanem semmisüljenek meg a társadalmak, az országok, a fennálló emberi rendek is. Csak az elmúlás képes újjászületést hozni, csak a halál után jöhet újra élet, és ha az ember ezt a szabályt, ezt a törvényt kiiktatja a világ rendjéből, akkor pusztulást hoz magára és egész környezetére. A világnak ezt a rendjét a rendet megbontó lázadásunk ugyan lehetetlenné tette, ezért a Gondviselés nekünk adta a Megváltás művét is. A Jóisten Gondviselése tehát azt jelenti, hogy Isten a világ mai helyzetében is látja az utat az egyén üdvösségére és az új ég és új föld teljessége felé. Rajtunk múlik, hogy készen állunk-e megismerni és elfogadni Isten Jézus Krisztusban életre vezető igéjét. „Aki hisz bennem, annak örök élete van!” - mondja kinyíltan. Mi keresztény katolikus hívek nemcsak ismerni, de tenni is igyekszünk, a javunkat leginkább óhajtó Isten akaratának teljesítésére. „Aki hallgatja tanításomat és tettekre is váltja, a bölcs emberhez hasonlít.” Ezt megtenni azonban csak akkor leszünk képesek, ha igénybe vesszük hozzá a szükséges kegyelmeket. Mert azt is mondja János evangélista tolmácsolásában: „Nélkülem semmit sem tehettek.” Az emberi bukás és esendőség földi és örök életet akadályozó nyomorúságától pedig az Istenhez visszatérő kiengesztelődés háríthatja el az utolsó akadályt is. Ezt is önként kell megtalálnunk, és élni Isten kimeríthetetlen energiájával, Szentlelkével, irgalmával. Egyetlen szerencsénk, s oka még létező földi életünknek, hogy a velünk sorsközösséget vállaló Jézus Krisztus a megváltás művében a bűn következményét, a testi és lelki szenvedést, magát a közeledő halált, amelyen mindenkinek át kell mennie, tette meg, ha nem előbb, de az élet végén az új és örök élet elnyerésének terelő hatékony eszközévé. Ezzel a szemlélettel kel magunkat a Gondviselésre bízni. Tennünk, ami tőlünk telik nem kevesebbet és nem többet. Ebben szükségünk van Isten eligazító, biztató szavára, erőt adó kegyelmére és felemelő irgalmára, mint valami kézikönyvre. Igyekezzünk így látni, elfogadni és megélni a balgaságunk verte sebek fájdalmát, hogy húsvéti életre vezető keresztút legyen belőle. Reggel, amikor felnyitjuk a szemünket erre a Gondviselésre gondoljuk, bízzuk a napunkat! Lássuk meg a napfény felénk áradó sugaraiban Isten művének tökéletességét, harmóniáját, fogadjuk el benne a helyünket, ne akarjunk se kevesebbet, se többet ennél, csak hogy este, amikor ismét lehunyjuk a szemünket hálát tudjunk rebegni Istennek az elmúlt napért, és ne aggódjunk a holnapért, mert: Elég a mának a maga baja.”

Imádkozzunk:

Üdvösségszerző ajándékoddal vendégeltél meg minket, Istenünk. Kérjük irgalmasságodat, hogy amivel most földi életünkben táplálsz, ugyanazzal a mennyei eledellel tégy bennünket az örök élet részesévé. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!