Szűz Mária , az Úr szolgálóleánya

Évközi hetedik hét szombatja

Boldog Heinrichs Leó ferences vértanú emléknapja

Szűz Mária, az Úr szolgálóleányának emlékezete

Szívem ujjong üdvözítő Istenemben,

Mert tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát.

Könyörögjünk!

Irgalmas Istenünk, amikor te elhatároztad a mi megváltásunkat, alázatos szolgálóleányodat, a Boldogságos Szüzet kiválasztottad Krisztus anyjának, és meghívtad, hogy társa legyen a megváltás művében. Add, hogy szüntelenül reá tekintve teljes szívvel szolgáljunk neked, és fáradhatatlanul munkálkodjunk az emberek üdvösségén. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Sinite parvulos venire ad me.”

(Márk, 10. 14b.)

„Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket!” Hangzik fel ismét a mi Urunk, Jézus Krisztus szava az Apostolok felé. Azok felé a kiválasztott főtanítványok felé, akik ismét emberei ördöngösségbe burkolózva, úgy gondolják, hogy eldönthetik, hogy kik és mik jöhetnek a Mester közelébe, a Mester Egyházába. Jézus Krisztus nem is tétovázik és a néhány nappal ezelőtti evangéliumhoz hasonlóan ismét keményen leteremti, rendre utasítja apostolait, akik szemmel láthatóan nehezen tudják csak megérteni az Ő és Isteni Atyja szándékát. Korábban keményszívűeknek nevezi a zsidókat, de ez a meghatározás vonatkozik sajnos minden népre. És itt is ebben az evangéliumi történetben Jézus Krisztust azt látja, hogy apostolai igen keményszívűek, ha még az ártatlan gyermekeket is képesek elüldözni tőle. A keresztény hit alapjai közé tartozik a gyermekek szeretette és ápolása. A család évében különös képen is meg kell emlékeznünk naponta gyermekeinkről, vagy, akinek az nincs az rokonainak, ismerőseinek gyermekeiről. A papoknak, akiknek nem lehet saját gyermekük, Jézus Krisztus a mai evangéliumban odaadja az összes gyermeket, amely környezetükben létezik, és odajönnek hozzá. A gyermekkor és az aggkor azaz a kor az ember életében, amikor legközelebb áll Isten lelkületéhez. A gyermekkorban, amikor még nagyon közel áll a Teremtéshez, a születés misztériumához lelkükben kiszolgáltatottak, de egyben a legtisztábbak és legfogékonyabbak. Az aggkorban már ismét kiszolgáltatott az ember mások felé, a társadalom felé, lelkük már ismét egyre közelebb van Isten lelkületéhez hiszen hamarosan újból egyesülnek azzal a halál után. Itt ezekben a korokban tűnik ki leginkább, hogy az Isten országa mennyire kegyelmi ajándék. Csak azok kaphatják meg ezt az ajándékot, akiknek semmijük sincs, akik teljesen ki vannak szolgáltatva mások kényének-kedvének. Egy társadalom fejlettségét mondani szokás ott lehet legjobban lemérni, hogy hogyan bánik a gyermekekkel és az öregekkel. Igaz, hogy a gyermekek ebben a korban nem sokat ismerhetnek meg az evangéliumból, és az erkölcsi törvényekben sem igazodhatnak el, de mégis még a születés után jó ideig benne él lelkükben az ösztönös, az Istentől örökölt jóság, őszinteség és tisztaság. Az emberek világában való növekedésük és fejlődésük során szennyeződik be lelkük leginkább minden ártalommal, minden rosszal, itt tudja megkísérteni őket leginkább a gonosz és az örökölt rosszra való hajlam. Jézus Krisztus mégis kijelenti, ország-világ előtt kihangsúlyozza, hogy pontosan ilyeneké a mennyek országa. Szavaiban jól kiérezhető a mindenki számára kötelező érvényű felhívás: Az embernek olyan egyszerűséggel és közvetlenséggel kell fogadnia Isten közeledését, mint ahogy a gyermek fogadja a felnőttek szeretetét. Testvéreim mi, akik családban nőttünk fel, és családot nevelünk mi pontosan és jól emlékezünk gyermekeink első mosolyára, amellyel kezdi felismerni a körülötte lévő alakokban, hogy ki az apa, hogy ki az anya, és hogy kik a nagyszülők, esetlegesen a testvérei. Ennek a közvetlen mosolynak az emléke halálunkig nem fog elhalványulni. És mit tesz Jézus Krisztus azután, hogy a gyermekek hozzá futnak? A jelenetről a többi evangélista is beszámol, de csak Márk említi, hogy Jézus Krisztus ekkor megölelte, ölébe ültette őket és áldást adott rájuk. Ez a jelenet minden gyermek vallásos nevelésének buzdítása, felhívása kellene, hogy legyen. Azért is választottam a mai napra ezt az evangéliumot, mert tudjuk jól, hogy holnap országos gyűjtés lesz a katolikus iskolák javára. Szerencsére idén már az állam is komolyan hozzájárul ezeknek a fenntartásához és legalább olyan szinten elismeri őket, mint a polgári iskolákat. A segítségre mindezek ellenére nagyon nagy szükség van. A mi kis összegünk, a közösben igen nagy adománnyá képes növekedni. Jó szívvel adjuk, és így még a hit ereje is megnöveli a pénz értékét. Sajnos ezen evangélium kapcsán más is felmerül a gondolkodó, elmélkedő emberben. A mai világban igen közkedvelt támadási és lejáratási fegyver lett a pedofília. Vajon hol van a határ, amikor az ember még természetesen szereti a gyermekeket, vagy, amelyik szeretet már közerkölcsöt ront. Nehéz ezt megítélni és mindenkinél máshol és másutt van a határ. Ma sajnos ott tartunk, hogy a papok nem merik ölükbe venni a gyerekeket, nem merik megsimogatni a fejüket, arról már nem is beszélve, hogy esetleg ráüssenek a rosszalkodó gyermek fenekére. A rosszindulat, ami a világban van ezekre az esetekre hegyezi ki a figyelmét és nemcsak a papok, hanem pedagógus, aki a gyermekekkel kerül kapcsolatba kivan téve ennek a támadásnak. Ha így folytatódik tovább akkor gyermekeink egyre kevesebb szeretett fognak kapni, mert a szeretet átadásához, sokszor szükség van a fizikai érintésre is. Az erő, az energia, amely egy felnőtt ember szeretetében benne van, átáramlik érintéskor a gyermek lelkébe és képes megsokszorozni annak erejét és hitét. Ezért igen fontos, hogy hozzuk el a gyermekeinket a templomba, ne féljünk attól, hogy megfázik ilyenkor télen, ne féljünk attól, hogy bármi baja esne, mert ha van hely a világon, ahol biztonságban lehet egy gyermek az a templom, az Isten háza, Jézus Krisztus ölében. A ministráns gyermekeket sikerült rászoktatni, rávezetni arra, hogy minden áldozáskor bátran jöjjenek ki és kérjék az Isten áldását, akár gyóntak, akár nem. A pap által homlokukra rajzolt kereszt olyan erő és olyan védelem, mint a felnőttek számára a szentáldozás, a Jézus Krisztussal való egyesülés. Ma a gyermekek mellett szombat is van, és ha szombat van, akkor Szűz Mária kell, hogy gondolataink középpontjában legyen. Az a Szűz Mária, aki egyszerű tizenöt-hat éves gyermeklányként hatalmas terhet kapott a vállára. Férjtelenül egy előítéletekkel teli világban, ahol a gyűlölet a parancsolatok betartásán alapult magzatot fogan méhében. Ez majdnem egyenlő abban a világban a halálos ítélettel. Mária pontosan tudja, hogy mit jelent ez, amikor Gábriel arkangyal megjelenik neki és tudomására hozza az eljövendő eseményeket. Még sincsen rettegés, vagy félelem a szívében, pedig tudja, hogy a gyermekáldással, a családja megvetése, a jegyesének elvesztése, a megkövezés terhe jár. Mégis mit mond az angyalnak:”Íme, az Úrnak szolgálóleánya: történjék velem szavaid szerint!” Miért nem tudunk mi, ma élő emberek csak feleennyire ráhagyatkozni Isten döntéseire? Miért keményedik meg a szívünk, alig hogy elhagyjuk a gyermekkort? Tanulunk, okosodunk, technikailag egyre fejlettebbek vagyunk, miközben a szívünk és a lelkünk egyre kövesebb, egyre keményebb, egyre érzéketlenebbé válik. Bűnt és hibát keresünk embertársainkban és azonnal rögtönítélő bíróságként ítélünk el gondolkodás nélkül bárkit, még a családtagjainkat is. Ez az igazi farizeusi lélek és szív! Akinek nem számít semmi emberi kapcsolat, emberi érzés, csak egy-egy törvény tintabetűje! Nincsenek enyhítő körülmények, nincs megbocsátás, nincs segítségnyújtás! Van viszont káröröm. Ezekben a tulajdonságokban nincsen semmi emberi, mert az embert Isten önmagához hasonlóvá teremtette. Nem csak, hogy hasonlóvá, hanem még meg is hív bennünket, Egyszülött Fia vére által az örök életre. Ez a legmagasabb törvény, ez a földi élet alapja, amely nehezen megfogalmazható, mint minden különleges érték, nem mint a gyémánt, amely kézzel fogható, hanem mint lelki kincs, amely megfoghatatlan. Olyan érték, amely itt a földi életben is érték kellene, hogy legyen, és az élet túlsó teljességében is örök érték marad. Mindenesetre a legnagyobb érték, a legnagyobb kincs, mely a gyermekeket, a meg nem szülőtteket is, és a haldoklókat is megilleti. Mindezeken túl mióta Isten a második személyben emberré lett, Isten is így néz le ránk odafentről, mint emberré lett Fiának testvéreire. Ez mindennél nagyobb érdem, amelyben még az angyalok sem részesültek, mi emberek még is ezeket a kincseket elvetjük az emberi értékek birtoklásáért: házért, kocsiért, aranyért, karrierért, vagy csak egy csokoládéért. Pedig Krisztusban szeretett Testvéreim nekünk is, úgy kellene egymásra tekintenünk, ahogy Isten tekint le mi ránk. Fiai és Fiának Testvérei vagyunk, így mindannyian egymásnak is Testvérei vagyunk, ezért köszöntelek mindig így benneteket, még ha sokszor nem is így néznek vissza rám az emberek. Nagyon kedves lelki Atyám és nevelőm, ha szólíthatom így Bánk Atya. Érdekes módon sohasem találkoztunk és nem is beszéltünk még, mégis az éteren keresztül, vagy úgy is mondhatnám, hogy a lelkünkön keresztül naponta találkozunk. Ezt írta 2000. szeptember 2.-án:

Nagyboldogasszonyom

,,Hiszed ezt?'' -- kérdezte Lázár húga Mártát
Jézus a sír mellett, ahol negyednapja
holtan pihent a báty, a kedvelt jóbarát:

Hiszed-e, itt a holt gyors feltámadását?
Hiszed-e, én vagyok az élet-halál Ura
ott is, hol győztesnek tűnik a rút halál?

Itt most engem kérdez: ,,Hiszed, amit írtál,
hogy a nemzetek közt választott nép vagytok,
és Nagyasszonyotok az én Édesanyám?

Hiszed, gyors lovakon hegyen-völgyön-pusztán
Én hoztalak ide, hogy itt maradjatok
szenvedve, de élve, István hagyatékán?''

Uram, Te vezettél Boldogasszony-hitre,
tártad föl előttem e hit kincseit.
Végig kellett járnom népem Golgotáját.
Háromnegyed század látni megtanít.

A bőrömre írta ez a hét évtized,
mi volt évezredünk sorsa, élete.
Külső, belső vészek közt egyéni sorsom
egész történelmünk hű vetülete.

Tizenöt évesen jövőmet latolva
üstökön ragadtál: ,,ferences leszel!''
Nem is magad mondtad, szolgáddal üzented,
de pecsét volt rajta belső kegyelem.

Véres háború dúlt, kormolta jövőmet.
Űzött, vágott, sarcolt kispapként a front.
Szovjet szuronyokra ültetett a ,,Béke'',
panorámám hazám romhalmaza volt.

A vad hadak elől elástuk a szobrát
Az ősi, segesdi búcsús Madonnának.
Magunk vettük elő diszszékre ültetve,
vittük üzenetként a rémült világnak:

Itt van Nagyasszonyod, ne félj, szegény magyar!
-- Nem voltál hű hozzá, meggyötört a vész! --
De ő nem hagyott el és nem is fog soha:
veled járja utad, akármerre mész.

Megszűnt a kolostor, visszamentem Hozzá:
Veled kezdtem Édesanyám, most hova?
Készen volt a helyem: tudás fellegvára
várt rám s a pálosok ős monostora.

Kint viharok dúltak, bent munkált a Lélek.
Tanultam, vizsgáztam. Másfél év után
Milánó püspöke, Szent Károly ünnepén
pappá szenteltetett áldott Szűzanyám.

Szobra előtt mondtam első szentbeszédem.
Képzésem csúcsát Vele értem el:
,,Hazánk Nagyasszonya Mennybevitt Királynő'',
nagy értekezésem, Téged ünnepel.

Elveszett az írás. De őriztél engem.
Él már Tartományunk, s benne élek én.
Míg fényárban úszik kettős jubileum,
Hitem ne lépne túl, szívem rejtekén?

Hiszem: a Mennybevitt Istenszülő Szent Szűz
Hazánk s Tartományunk Boldogasszonya.
E könyv István király, ezer éves hazám
s a magam hitének élő tanúja.

E csodálatos sorok mindig borzongással töltenek el. Úgy gondolom, és azért is vettem kölcsön ide, mert a gyermekeknek szánom, akik felénk futnak, akik áldást várnak, „Engedjétek hát hozzám jönni a gyermekeket!”

Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, részesültünk ebben a lelki táplálékban. Kérünk, add meg nekünk, hogy a Boldogságos Szűz Mária példáját követve Egyházad feladatait mindig készséggel vállaljuk, és a te szolgálatodban örömet találjunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!