2014. november 8., szombat

Zsolozsma 308.



Szent Ambrus püspöknek
 „A halál értéke” című értekezéséből Hordozzuk magunkban Krisztus halálát!

Az Apostol mondja: Számomra a világ keresztre van feszítve, én pedig a világ számára (vö. Gal 6, 14). Mivel tudjuk, hogy ebben az életben van halál, mégpedig jó halál is, buzdítson minket az, hogy Jézus halálát hordozzuk a testünkben; aki ugyanis Jézus halálát hordja magában, az Jézus életét is hordani fogja a testében (vö. 2 Kor 4, 10). Működik tehát bennünk a halál, amint működik az élet is. A halál utáni jó élet olyan jó, mint a győzelem utáni élet, olyan jó, mint a verseny megnyerése utáni élet, olyan, hogy a test törvénye már nem tud ellenkezni a lélek törvényével, hogy már nem lesz semmi küzdelmünk sem a halott testtel, sőt ebben a halott testben lesz meg a győzelmünk. Nem is tudom, hogy a halál erősebb-e, mint az élet. Követem az Apostol tekintélyét, aki ezt mondja: Bennünk tehát a halál működik, de tibennetek az élet (2 Kor 4, 12). Egynek a halála mennyi nép életét építette! Azt tanítja tehát, hogy a földi életben levőknek e halál után kell vágyódniuk, hogy Krisztus halála nyilvánvaló legyen a testükön. Ama boldog halál után kell vágyódnunk, amely lerombolja bennünk a külső embert, hogy belső emberré újítson meg bennünket, és leomoljék e földi sátrunk (2 Kor 4, 16), és így kitáruljon előttünk mennyei otthonunk. A halálhoz hasonló folyamaton megy keresztül az, aki kivonja magát ennek a testnek az életformájából, és megszabadítja magát azoktól a bilincsektől, amelyekről az Úr mondja neked Izajás által: Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az igaz köteleit. Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát! (Iz 58, 6], Elszenvedte tehát az Úr a halált, hogy megszűnjek a bűn, de hogy a halálban mégse legyen vége az emberi természetnek, azért adta meg a halottaknak a feltámadást, hogy a halál által eltűnjék a bűn, a feltámadás által pedig örökké éljen az emberi természet. Ez a halál tehát mindenkire vonatkozó átmenet. Szükséges, hogy állandóan meglegyen benned ez az átmenet: átmenet a romlottságból a romolhatatlanságba, a halandóságból a halhatatlanságba, a bizonytalanságból a nyugalomba. Ne ijedj meg ettől a szótól: „halál”, hanem inkább örülj a te jó átmeneted sikerének. Mi más ugyanis a halál, hogyha nem a bűnök eltemetése és az erények feltámasztása? Ezért mondja Bileám: Bár az igazak halálával halhatnék meg én is! (Szám 23, 10), azaz bárcsak olyan lenne eltemetése, hogy lerakná bűneit, és magára venné azoknak az igazaknak a szeretetreméltóságát, akik Krisztus halálát hordozzák a testükben és a lelkükben.


Ima elsőszombaton



A VILÁG KIRÁLYNŐJE SZEPLŐTELEN SZÍVÉNEK MEGKÉRLELÉSE 

Ima elsőszombaton

Szentséges Szűz Mária, Isten Anyja, az angyalok és emberek Királynője! 
Hálát adunk az imádandó Szentháromságnak azokért a bőséges kiváltságokért, melyekkel kitüntetett. Hisszük és valljuk mindazt, amit az Egyház nagy méltóságodról és erényeidről tanít.
Kiváltképpen hisszük a Te szeplőtelen fogantatásodat. 
Hisszük, hogy bár Isten anyja lettél, szüzességed sértetlen maradt.
 Hisszük, hogy a kapott kegyelmek teljével és azok hűséges felhasználásával a szentség legmagasabb fokára jutottál és az összes emberi és angyali teremtmények fölé emeltettél. 
Hisszük, hogy miután részt vettél a világ megváltásában, kiérdemelted, 
hogy mi Téged a Megváltó segítőtársának nevezzünk. 
Hisszük, hogy miután részt veszel a kegyelmek kiosztásában,
 a mennyország kincstárosa és kapuja lettél. 
Végre hisszük, hogy uralmat nyertél a mindenség fölött, 
az angyalok és emberek Fejedelemasszonya, a Világ Királynője lettél.

Örömmel hirdetjük, hogy Te vagy a könyörgő Mindenhatóság, és hogy e nagy hatalmadat csak a lelkek üdvére és a szomorodottak vigasztalására használod. 
Mindenkor bárkinek segítségére sietsz, aki Hozzád fordul, sőt gyakran megelőzöd azokat is, 
akik segítségért nem fordulnak Hozzád.
Anyja az isteni kegyelemnek, menedéke a bűnösöknek, hatalmas segítsége a keresztényeknek, fogadd alázatos köszönetünket azokért a megszámlálhatatlan kegyelmekért, melyeket az egész Egyháznak és minden gyermekének kieszközöltél. 
Hálánk adóját rójuk le Neked minden jótéteményedért.

Bocsásd meg jóságos édesanyánk mindazokat a gyalázásokat, melyekkel szóban vagy írásban illettünk! Bocsásd meg a szent képeidnek megszentségtelenítését! 
Bocsásd meg a megbántásokat és hálátlanságokat, melyekkel anyai Szívedet sértettük! 
Bocsásd meg mindazokat a hűtlenségeket is, melyeket a Neked szentelt lelkek a kegyelemmel szemben tanúsítottak.
 
Az angyalok, szentek és választottak karaival egyesülve, kik Téged az égben és a földön szüntelenül dicsérnek, méltó elégtételt óhajtunk nyújtani mindezekért a bántalmakért.
Fogadd gyermeki szeretetünk kifejezését, mutasd meg, hogy Anyánk vagy és tégy méltóvá arra, 
hogy gyermekeidnek neveztessünk és azok is lehessünk. 
Ámen.


2014.11.08. Szombat



Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.11.08. Szombat

Az apostol búcsúzni kezd. Mindenek felett egyetértést kér két érvényesülni vágyó hívő, Evódia és Szintiché között. Ha az evangéliumi tekercs-másolatok nem is voltak elérhetők, azért mindenütt a jézusi elveket hirdették a tanítványok. Tudták, hogy az Úr többször felállította az erkölcsi mércét: aki nagyobb, az legyen mindenkinek a szolgája. Azért kapjuk a kegyelmeket és a természetes tehetségeket, hogy mások, sőt mindenki javára hasznosítsuk őket. Egykori munkatársaiért is szót ejt, hiszen az új vezetőség rendszerint új segéderőkkel dolgozik, mert szívesebben alkalmazza saját embereit. Örömben virul ki a boldog élet. A keresztények mind az Atyaisten fogadott gyermekei, Jézusnak pedig fogadott testvérei. Minden kereszténynek örülnie kell, mert lelkiekben és az anyagiakban is a végtelen szeretet forrásai gondoskodnak arról, hogy már a földön biztosítva van a boldogság alapja. Az örökkévalóságban minden szeretetgyakorlat gyarapítja az örök boldogság mértékét. Az apostol még arra is figyelmezteti volt tanítványait, hogy vegyék figyelembe, folyton méltányolják keresztény testvéreik jó tetteit, és ezért érezzék úgy, hogy ez nem valami kedveskedés, hanem a jelenlévő Megváltó hatása. Ez az igazi örömforrás, amely soha el nem apad. A búcsúzásban is van helye a kérő és hálaadó imádság megemlítésének: „Ne aggódjatok semmi miatt, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseiteket az Úr elé, hálaadásotokkal együtt. Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban. Egyébként, testvéreim, arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, tisztességes, igazságos, ami ártatlan, kedves, dicséretre méltó, ami erényes és magasztos. Amit tanultatok és elfogadtatok, amit hallottatok és példámon láttatok, azt váltsátok tettekre, s veletek lesz a béke Istene” (Fil 4,6-9) a mellénk rendeltekről való gondoskodás után az apostol sort kerít arra is, hogy a neki nyújtott segítséget megköszönje. Nem idézi a római közmondást, de isteni sugallatként ő is vallja: „Dicis aliquem ingratum? Dixisti de eo omne malum” Ha azt mondod valakiről: hálátlan, minden gonoszt elmondtál róla „Nagyon megörültem az Úrban, hogy ismét lehetőségetek nyílt a rólam való gondoskodásra. Azelőtt is gondoltatok rá, de nem volt rá módotok. Nem a nélkülözés mondatja ezt velem, hiszen megtanultam, hogy megelégedjem azzal, amim van. Tudok nélkülözni, de tudok bőségben is élni. Mindig mindenhez hozzászoktam: ahhoz, hogy jóllakjam és éhezzem, hogy bővelkedjem és nélkülözzem. Mindent elviselek abban, aki erőt ad. Mégis jól tettétek, hogy szükségemben segítségemre voltatok. Ti is tudjátok, filippiek, hogy az evangélium hirdetésének kezdetén, amikor Macedóniából elindultam, nem volt egyetlen egyházközség sem, amely velem az adás és viszonzás kapcsolatában állt volna, csak ti. Már Tesszalonikába ismételten küldtetek, amire szükségem volt. Nem az adomány fontos nekem, hanem inkább a gyümölcse, amelyet majd bőségesen javatokra írnak” (10-17) Mindezt büszke örömmel olvashatták filippiek. Most már „megvan mindenem, mégpedig bőségesen. Bőven el vagyok látva, amióta Epafroditusztól átvettem küldeményeteket, mint kellemes illatú, Istennek tetsző áldozatot. Az én Istenem, gazdagsága szerin dicsőségében ellát majd benneteket Jézus Krisztus által mindennel, amire szükségetek van. Istennek, a mi Atyánknak legyen dicsőség örökkön örökké! Ámen.” Én is megköszönök mindent, és amióta pappá szentelt Egyházam, lefekvés előtt utolsó tettem az áldás-osztás mindenkire, akit egykor rám bízott az Úr. Újabban az egész világra. Szeretném az életemet is így befejezni.



2014. november 7., péntek

Zsolozsma 307.



Nazianzi Szent Gergely püspök szónoklataiból


Szent gondolat a halottakért imádkozni Mi az ember, hogy gondolsz vele? (Zsolt 8, 5). Valójában mi is ez az engem körülvevő új misztérium? Kicsi vagyok és nagy is, jelentéktelen és hatalmas is, halandó és halhatatlan is, földi és égi is. El kell temetkeznem Krisztussal, hogy Krisztussal támadjak fel, és társörököse legyek, hogy Isten gyermekévé, sőt egészen istenivé váljak. Ez a nagy misztérium ezt jelenti tehát: a mi Istenünk értünk vette fel az emberi természetet, és értünk lett szegény, hogy fölemelje az esendő embert, hogy ismét teljessé tegye, újjáteremtse képmását, az embert, és így mindnyájan egyek legyünk Krisztusban, aki mindenkiben jelen van, akár férfi vagy nő, akár barbár vagy szkíta, akár rabszolga vagy szabad (Gal 3, 28). Ezek a jelek és megkülönböztetések csak a testre vonatkoznak. Mi azonban Isten jegyét viseljük magunkon, aki önmagáért teremtett, és aki annyira újjáalakított, és úgy megjelölt minket, hogy ezután már egyedül csak róla ismerjenek föl bennünket. Bárcsak olyanok lennénk, mint amilyenek az ajándékozó Isten nagy jóságával szeretnénk lenni. Isten keveset követel, és akik őszinte szívvel szeretik őt, azokat most is és az eljövendő örök életben is nagyon megjutalmazza. Az iránta való szeretetünkért és reményünkért viseljünk el és tűrjünk el mindent (1 Kor 13, 7), adjunk hálát mindenért (mert Isten igéje is gyakran ezeket említi az üdvösség fegyvereként). Ajánljuk neki lelkünket és azoknak lelkét, akik e közös utunkon, menyegzős ruhájukat hamarább megszerezve, előbb értek oda vendégségébe. Ó, mindenek Ura és Teremtője, te alkottál képmásodra minket. Te vagy az emberek Istene, Atyja és Kormányzója. Ó, élet és halál Bírája! Ó, lelkünk őre és jótevője! Te alkotsz mindent, és te változtatsz át mindent a maga idején Igéd által, aki a te bölcsességed és a mi fönséges gondviselőnk. Kérünk, úgy fogadd eltávozott Caesarius testvérünket, mint zsengeáldozatot. Fogadj jóságosan minket is, ha eljön halálunk órája! Addig tarts meg e testi életben, amíg üdvösségünkre szolgál. Azután úgy fogadj majd minket, mint akik szent félelmedben már felkészültünk, mint akik nem készületlenek, és nem fordítanak neked hátat az utolsó napon. Ne engedd, hogy kényszeredett lélekkel távozzunk és szakadjunk ki ebből az életből, ahogyan azok az emberek szokták, akik teljesen átadták magukat ennek a világnak és ennek a testnek. Add, hogy készségesen és örvendező lélekkel induljunk el abba a boldog és örök életbe, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van, akinek dicsőség legyen mindörökkön-örökké. Ámen. 


„Ma is vannak pogány keresztények, akik úgy viselkednek, mint Krisztus keresztjének ellenségei”



„Ma is vannak pogány keresztények, akik úgy viselkednek, mint Krisztus keresztjének ellenségei” – Ferenc pápa péntek reggeli homíliája


A Szent Márta ház kápolnájában tartott reggeli szentmise homíliájában Ferenc pápa a napi szentleckének, Szent Pál efezusi levelének üzenetéről elmélkedett. „Vannak keresztények, akik előre haladnak a hitben és vannak keresztények, akik Krisztus keresztjének ellenségeiként viselkednek” – aktualizálta a pápa a népek apostolának egykori figyelmeztetését. „Mindkét csoport az egyházban volt, együtt mentek szentmisére vasárnaponként, dicsérték az Urat, kereszténynek hívták magukat. Mégis mi a különbség a két csoport között?” – kérdezte a pápa.

„A második csoport úgy viselkedett, mint Krisztus keresztjének ellensége! Krisztus keresztjének keresztény ellenségei!”. „Ezek evilági keresztények, névleges keresztények. A név keresztény, de az élet pogány”. „Másképpen szólva – tette hozzá a pápa – pogányok a kereszténység két ecsetvonásával, így bár kereszténynek tűnnek, valójában pogányok. Ma is sokan vannak! Nekünk is figyelmesnek kell lennünk, hogy ne csússzunk a pogány keresztények, a színleg keresztények útjára. A középszerűséghez, a középszerű kereszténységhez alkalmazkodás kísértése az ő pusztulásuk, mert a szív kihűl, langyossá válik. És az Úr a langyosoknak kemény szót mond: „Mert langyos vagy, kivetlek a számból”. Nagyon erős ez a szó! Mert Krisztus keresztjének ellenségei. Fölveszik a nevet, de nem követik a keresztény élet elvárásait”.
„Pál apostol beszél a keresztények hovatartozásáról, hazájáról” – folytatta a pápa. „A mi hazánk a mennyben van. Az övéké a földön. Ők a világ polgárai, nem pedig a mennyországé. Evilág polgárai! A vezetéknév a világi! Őrizkedjetek tőlük!” – intett a pápa, majd magának is feltette a kérdést: „Van valami közöm ezekhez? Van bennem valami a világias magatartásból? Valami a pogányságból? Szeretek dicsekedni? Örömöt találok a pénzben? Dölyfös, gőgös vagyok? Hol vannak a gyökereim? A mennyben vagy a földön? A mi hazánk a mennyben van, onnan várjuk az Üdvözítőnket, Urunk Jézus Krisztust. És ők? Az ő végső sorsuk a pusztulás lesz! Rosszul végzik ezek a bemázolt keresztények… De figyeljünk csak a végére: hova visz bennünket ez a haza, ami a szívünkben van? Az evilági a romlásba, Krisztus keresztjének a hazája pedig a vele való találkozásra”.

Ferenc pápa végül „a szívben rejlő jelekre” utalt, melyek „megmutatják, hogy az ember az evilágiság felé csúszik: Ha te szereted és elfogadod a pénzt, a hiábavalóságot és a gőgöt, rossz útra lépsz. Ha ellenben törekszel az Istent szeretni és másokat szolgálni, ha szelíd vagy és alázatos, ha mások szolgája vagy, akkor jó úton jársz. Ha a te személyi igazolványod jó, akkor az a mennyé. A másik éppen ezzel ellentétes. Olyan hovatartozás, mely a rossz felé visz téged. Jézus emiatt kérte annyira az Atyját, hogy mentse meg a tanítványait evilág szellemétől, attól a világiasságtól, mely a pusztulásba visz”.

A pápa röviden érintette még a hűtlen intézőről szóló napi evangéliumi történetet. „Hogyan juthatott ez az intéző egészen odáig, hogy becsapja és meglopja az urát? Talán egyik napról a másikra? Nem! Apránként, lassanként. Egyik nap borravaló itt, másik nap kenőpénz ott, míg végül lassan-lassan elérkezik a korrupcióhoz. Ez az evilági útja Krisztus keresztje ellenségeinek, ami aztán a korrupcióhoz vezet. Aminek a vége az, amit ez az ember tett: nyíltan lopott”.

A Szentatya végül visszatért Pál szavaihoz, aki azt kéri, tartsunk ki az Úrban, anélkül, hogy meggyengülne a szívünk és a semmiben, a romlásban végeznénk. Kérjük ezt a szép kegyelmet, hogy kitartsunk az Úrban. Hiszen miénk a teljes üdvösség, odaát pedig a színeváltozás, a dicsőségbe átváltozás. Legyünk állhatatosak az Úrban, Krisztus keresztje példája nyomán, ami alázat, szegénység, szelídség, mások szolgálata, imádás, könyörgés” – zárta péntek reggeli homíliáját Ferenc pápa.



2014.11.07. Péntek



Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.11.07. Péntek

Pál apostol a megtéréséről az idézett nyilatkozatában ezt írta szent büszkeséggel: „Ám amit akkor (a damaszkuszi látomásig) előnynek tartottam, azt Krisztusért hátránynak tekintem.Sőt Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent szemétnek tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintettem, csakhogy Krisztust elnyerhessem, és hozzá tatozzam. Hiszen nem a törvény útján váltam igazzá, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit révén. Isten ugyanis a hit által tett igazzá, hogy megismerjem őt és feltámadásának erejét, de a szenvedésben is vállaltam vele a közösséget. Így hozzá hasonulok a halálban, hogy eljuthassak a halálból a feltámadásra is. Nem mintha már elértem volna, vagy már célba értem volna, de futok utána, hogy magamhoz ragadjam, ahogy Krisztus is magához ragadott engem. Testvérek, nem gondolom, hogy máris magamhoz ragadtam, de azt igen, hogy elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van. Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban. Mi, a tökéletesek, gondolkodjunk így! Ha valamiben még másképpen gondolkodtok, Isten majd megvilágosít benneteket, de amit már elértünk, abban tartsunk ki” (Fil 3,7-15) Az apostol magyarázatot akar adni a megtéréséről. Mi volt a döntő mozzanat, amely arra késztette, hogy hagyja el az ősi vallást? A magam és sok más iskolatársam példájából tudom, hogy tanáraink felfogása egyszerű vagy életre szóló döntésre ösztönzött bennünket. Páter Bozsoki Gerő már neves történész volt, amikor elmesélte, hogy a segesdi elemi iskolában az osztálytanítója kivezette az osztályt a régi várdombra. Akkor már legalább négyszáz éve romokban hevert falunk vára. A mohácsi csatavesztés után foglalták el a törökök és lerombolták. Az 1930-as években még a bástya téglái kipiroslottak a domboldalból. A falunk és hazánk történelméről olyan lelkesen beszélt nekik a tanító, hogy ott és akkor határozta el, hogy történész lesz. Pál apostol –eredeti nevén Saul—szülővárosából, Tarzusz-ból került Jeruzsálembe a híres rabbi képző iskolába. A zsidók tudós rabbit és lelkes törvénytisztelőt neveltek belőle. Aztán a Jézus halála utáni nagy viták idején a tanárainak hitt, akik szerint Jézus „Isten Fiává tette magát”, ezt káromkodásnak minősítette Kaifás főpap. Ítélet hozatalra szólította fel a főtanács tagjait, akik „Méltó a halálra” közfelkiáltással halálra ítélték Jézust.( Lk 22,66-71) Pilátus előtt a nép hozzájárult, hogy feszítsék keresztre. Saul hallott ezekről a történetekről. Később István diakónus kivégzésénél lelkesen vállalta a fő tanú tisztségét, (ApCsel 6,8-7,60) majd a leglelkesebb keresztényüldözők között tartották számon a damaszkuszi látomásig.(9,1-9) Ezeket nevezi (Fil 3,4b-8) szemétnek. Megtérése okaként azt vallja, hogy Damaszkusz előtt a feltámadt és élő Jézust látva tárult fel előtte a bibliai próféciák sora, ott tért meg és lett Jézus rajongó és tudós tanúságtevője (Fil 3,7-11) Ebben a meggyőződésben él, így is akar meghalni. Erre buzdítja tanítványait is: „Testvérek, kövessétek a példámat mindnyájan! Nézzétek azokat, akik úgy élnek, ahogy példámon látjátok. Hiszen –mint már többször mondtam, most meg könnyek közt mondom sokan úgy élnek, mint Krisztus keresztjének ellenségei. Végük a pusztulás, istenük a hasuk, azzal dicsekszenek, ami gyalázatukra válik, s eszüket földi dolgokon járatják. A mi hazánk azonban a mennyben van. Onnan várjuk az Üdvözítőt is, Urunkat, Jézus Krisztust. Ő azzal az erővel, amellyel mindent hatalma alá vethet, átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez. Ezért szeretett testvéreim, akik után vágyódom, örömöm és koronám, így álljatok helyt az Úrban, szeretteim!” (17-4,1) Aki pedig nem ilyen megrázó, ellentétes életet kapott az Úrtól, az legyen legalább ennyire boldog, és igyekezzék odaadóan szeretni Jézust, aki a kemény szenvedésével sokunkat megóvott a szélsőségektől. Kemény munkával és szeretettel készíti a hazavezető utat számunkra is.



2014. november 6., csütörtök

Zsolozsma 306.



Jeruzsálemi Szent Cirill püspök hitmagyarázataiból

(Cat. 5, De fide et symbolo, 12-13: PG 33, 519-523)

A hitvallás


Azt a hitet tanuld meg, és azt a hitet valljad, s csak azt tedd magadévá és őrizd meg, amelyiket az Egyház nyújt most neked, s amelyet az egész Szentírás hitelesít. Nem mindenki képes ugyanis áttanulmányozni a Szentírást: egyeseket a tanulatlanság tart vissza, másokat pedig valamilyen elfoglaltság gátol abban. Nehogy azonban elsorvadjon a lélek a kellő ismeretek híján, íme, a hitvallás néhány ágazatában összefoglaljuk a hit egész igazságrendszerét.
     Azt akarom, hogy ez a hit legyen útravalód egész életedben, és semmiképpen se fogadj el másikat helyette. Még akkor se, ha mi magunk netán megváltozva bármilyen ellentétes dolgot is mondanánk azzal szemben, amit most tanítottunk neked, de még akkor se, ha egy ellenséges angyal változna át a világosság angyalává, és tévedésbe akarna vinni téged. Mert ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit most mi hirdettünk nektek, átkozott legyen! (Gal 1, 8).
     Most magukat a puszta szavakat megfigyelve, vésd emlékezetedbe a hitvallást; alkalmas időben pedig gyújtsd össze az egyes ágazatokhoz a szentírási bizonyítékokat! A hitvallás ágazatait ugyanis nem emberi önkény fogalmazta meg: hanem az egész Szentírás legkiemelkedőbb igazságait gyűjtötték itt egybe, és így állították össze a hit egységes tanítását. És amiként az elültetett mustármag, bár igazán kicsike mag, mégis sok ágat tartalmaz magában, úgy ez a hitvallás is, kevés szóban mintegy magában foglalja az igaz vallásnak az Ó- és az Újszövetségben kinyilatkoztatott tanítását.
     Figyelmesek legyetek tehát, testvéreim, és tartsátok meg ezt az áthagyományozott hitet, amelyet most kaptatok, és írjátok be azt szívetek mélyébe!
     Legyetek óvatosak, nehogy az ellenség bárhol is megfossza a hittől a vigyázatlanokat és hanyagokat, és ügyeljetek, nehogy valamelyik eretnek meghamisítson bármit is abból, amit most átadtak nektek. A hívő hasonlít ahhoz az emberhez, aki ezüstjét a pénzváltók asztalára teszi, és mi is éppen ezt tettük most. Isten azonban majd elszámoltat a kamatokról is. Miként az Apostol, én is felszólítalak az Isten nevében, aki mindeneket éltet, és Krisztus Jézus nevében, aki Poncius Pilátus előtt tanúságot tett az igazság mellett (1 Tim 6, 13), hogy makulátlanul őrizzétek meg ezt a számotokra áthagyományozott hitet egészen a mi Urunk, Jézus Krisztus eljöveteléig.
     Az élet kincsét kaptad meg most, és ezt a kamatozásra letett kincset számon kéri majd tőled az Úr az ő megjelenése napján, amit a kellő időben végbevisz a boldog és egyedüli Uralkodó, a Királyok Királya és az Uralkodók Ura, aki egyedül halhatatlan, aki megközelíthetetlen fényességben lakik, akit senki nem látott, s nem is láthat (1 Tim 6, 15-16). Övé a dicsőség, a tisztelet és a hatalom mindörökkön-örökké. Ámen.
 


Ferenc pápa: Az igazi keresztény nem állhat meg félúton



Ferenc pápa: Az igazi keresztény nem állhat meg félúton


A mai evangélium elveszett bárányról és drachmáról szóló közismert kettős jézusi példázatát elemezte Ferenc pápa november 6-án reggel a Szent Márta-házban tartott szentmise homíliájában.


A Szentatya megállapította: a farizeusok és az írástudók megbotránkoztak azon, hogy Jézus bűnösökkel találkozik, és együtt eszik velük.
Ez valóságos botrány volt abban az időben ezeknek az embereknek. Képzeljük csak el, mi lett volna, ha abban az időben lettek volna újságok! De Jézus éppen azért jött, hogy megkeresse azokat, akik eltávolodtak az Istentől. Ez a két példázat megmutatja nekünk – magyarázta a pápa –, milyen is az Isten szíve. Az Isten nem torpan meg, nemcsak egy bizonyos pontig megy el, hanem egészen a végsőkig, elmegy egészen a határig, és nem áll meg félúton, nem mondja: „Mindent megtettem, a többi az ő dolguk.” Ő tehát mindig tovább megy, és harcba száll.
A farizeusok ellenben megállnak félúton. Nekik csak az számított, hogy a nyereség és a veszteség mérlege számukra többé-kevésbé kedvező legyen, majd nyugodtan továbbhaladtak. Azt mondják: „Igaz, elvesztettem három drachmát és elvesztettem tíz bárányt, viszont annyi mindent nyertem!” Ilyesmi persze eszébe sem jut az Istennek, hiszen ő nem nyerészkedő. Isten atya, aki mindenki megmentésére indul, egészen a legvégsőkig. Ez az Isten szeretete. Szomorú dolog, ha egy lelkipásztor ezzel ellentétben megáll félúton – mutatott rá a Szentatya.
Szomorú dolog, ha egy lelkipásztor, miközben megnyitja az egyház ajtaját, ott marad, és vesztegel – folytatta elmélkedését Ferenc pápa. – Szomorú dolog, ha egy keresztény a szíve mélyén nem érzi annak szükségét, hogy elinduljon, és elmondja mindenkinek, hogy jó az Úr! Mennyi eltévelyedés van azok szívében, akik igaznak tartják magukat, mint az írástudók és a farizeusok! Hiszen ők nem akarják bepiszkítani a kezüket a bűnösökkel. Emlékezzünk csak, mit is gondolnak ők: „Ha próféta lenne, biztosan tudná, hogy ez egy bűnös asszony!” Igen, a megvetés! Először kihasználták az embereket, aztán megvetették őket.
Az a pásztor, aki megáll a félúton, vereséget szenved. A pásztor hordozza az Isten szívét, menjen el a végsőkig, hiszen nem akarhatja, hogy bárki is elvesszen! Az igazi pásztor, az igazi keresztény buzgalommal él, azt szeretné, hogy senki el ne vesszen. Éppen ezért nem fél bepiszkítani a kezét. Nem fél! Oda megy, ahová mennie kell. Kockáztatja az életét, kockára teszi a hírnevét, kockáztatja a kényelmét, az állását, és kész elveszteni akár az egyházi karrierjét, de jó pásztor marad. A kereszténynek is ilyennek kell lennie – figyelmeztetett a pápa.
Olyan könnyű megítélni a másikat, miként azt a vámosokkal és a bűnösökkel tették, de ez lehetetlen a keresztény ember számára. Az Isten fiai számára! Az Isten fia a határig elmegy, az életét adja másokért, miként azt Jézus tette. Nem lehet nyugodt, miközben önmagát, saját kényelmét, hírnevét és nyugalmát kíméli. Emlékezzetek csak – figyelmeztetett Ferenc pápa –, soha nem állhatnak meg a pásztorok félúton! Soha nem állhatnak meg a keresztények félúton! Ellenkezőleg: azt kell tennünk, amit Jézus tett!
A jó pásztor, a jó keresztény – hangsúlyozta a Szentatya – kimegy, kilép önmagából, útban van Isten felé az imádságban, az imádásban, a többiek felé, hogy elvigye nekik az üdvösség örömhírét. A jó pásztor és a jó keresztény jól ismerik, mit jelent a gyengédség. De ezek a farizeusok és írástudók nem ismerték azt, nem is tudták, mit jelent gyengéden vállra venni a bárányt, és visszavinni a helyére, a társaihoz. A félúton megmaradó keresztény és pásztor talán ismeri a szórakozást, a nyugalmat és egy bizonyos békét is, de örömet, a paradicsom örömét, amely az Istentől ered, amely a mentésünkre induló Atya szívéből fakad, azt nem ismeri!
„Hallottam az izraeliták panaszát, és segítségükre sietek” – idézte a pápa az ismert ószövetségi fordulatot, majd ezzel a buzdítással fejezte be csütörtök reggeli homíliáját: Annyira szép ez! Ne féljünk attól, hogy megszólnak bennünket, amikor azon testvéreink keresésére indulunk, akik távol vannak az Úrtól. Kérjük ezt a kegyelmet mindnyájunk és anyánk, az egyház számára!


2014.11.05. Csütörtök



Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.11.05. Csütörtök

Pál apostol tudja, hogy a filippi hívek őszinte szívvel szeretik, és az egykor kapott nagyszerű tanításért, az igazság remek kifejtéséért, de különösen az atyai szeretetért igen hálásak. Érzi, hogy aggódnak egykori mesterük sorsáért. Ezért úgy véli, hogy meg kell indokolnia nekik, miért nem megy személyesen hozzájuk, miért nem küld közvetítőt, aki mindenről megbízható beszámolót adhatna nekik. Erre tér ki a mai levélrészlet: „Remélem Urunk Jézusban, hogy nemsokára elküldhetem Timóteust, és megnyugodhatom, hallva hogylétetekről. Nincs senkim ugyanis, aki annyira hozzám hasonló lelkületű volna, s oly őszintén, szívén viselné ügyeteket. A többiek mind a maguk javát keresik, nem Krisztus Jézusét. Róla azonban tudjátok, mennyire megbízható, hiszen, mint a gyermek apja mellett, úgy szolgált mellettem az evangélium ügyében. Remélem tehát, hogy elküldhetem, mihelyt megtudom, hogyan áll az ügyem. Sőt bízom az Úrban, hogy nem sokára magam is indulhatok hozzátok. Addig is szükségesnek tartom, hogy visszaküldjem hozzátok Epafroditusz testvért, akit ti küldtetek, hogy szükségemben szolgálatomra legyen. Nagyon vágyott már utánatok, és nyugtalankodott, hogy betegségéről értesültetek. Valóban halálos beteg volt, de Isten megkönyörült rajta. Nemcsak rajta, hanem rajtam is, hogy bánatra bánat ne érjen. Igyekszem hamarosan útnak indítani, hogy viszontlátva újra örüljetek neki, s nekem se kelljen szomorkodnom. Fogadjátok nagy örömmel az Úrban, és becsüljétek meg az ilyen embert. Hiszen Krisztus ügyéért került közel a halálhoz, az életét kockáztatta, hogy a nekem tett szolgálattal pótolja, amit ti nem tehettek.” (Fil 2,19-30) Lám, csaknem kétezer éve posta nélkül, vonalas és maroktelefon nélkül nem volt más eszköz a nehézségek leküzdésére, mint a tökéletes felebaráti szeretet: apostol és hívő egyformán tette, amit tudott, az Úr pedig nemcsak törvényt hozott, de a szíveket is megmozgatta és remekül igazgatta is a krisztusi közösség tagjait. Ez is jó igazolása a szent-páli eszmének: a katolikus Egyház működése hasonló az emberi test isteni szervezettségéhez: az Egyház Krisztus titokzatos teste. (1Kor 12,12-31.) Vissza kellene térnünk ehhez a gyakorlathoz a rémes embertelenség helyett. A fogság és betegség nyomorúságai között az apostol nem érzi magát felmentve a tanítás alól: nehéz igazságok megvilágítása helyett azonban most ez a cím foglalja össze mondandóját: Óvás a téves tanítástól: „Egyébként, testvéreim, örüljetek az Úrban. Nekem nincs terhemre, hogy ugyanazt írjam nektek, titeket pedig megerősít. Óvakodjatok a kutyáktól, óvakodjatok a kontár munkásoktól, óvakodjatok a megcsonkítottaktól (körülmetéltektől). A körülmetéltek ugyanis mi vagyunk, akik Isten Lelke szerint szolgálunk, akik Krisztus Jézusban dicsekszünk, s nem a testben bízunk, bár magam a testben is bizakodhatnék. Ha más úgy gondolja, hogy bizakodhatok a testben, én még inkább. Nyolcadnapra körülmetéltek. Izrael népéből, Benjamin törzséből származom, zsidó vagyok a zsidók közül. A törvény megtartásában farizeus, az Egyház üldözésében szenvedélyes, a törvény szerinti jámborságban feddhetetlen voltam. Ám amit akkor előnynek tartottam, azt Krisztusért hátránynak tekintem. Sőt Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent szemétnek tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintettem, csakhogy Krisztust elnyerhessem és hozzá tartozzam” (Fil 3,1-8) Az erdélyi Kájoni János erdélyi ferences atya is beleélte magát Jézus fájdalmába (1676): „Én nemzetem, zsidó népem, Te ellened mit vétettem? Tőled halált mért szenvedtem, Immár felelj meg énnekem. Én tégedet Egyiptomból kihoztalak nagy rabságból; te engemet én hazámból kivetél a szent városból. Egyiptomból kimentedben nyílást tettem a tengerben: te mellemet megnyitottad, piros vérem kiontottad. A pusztában itattalak, és mannával tápláltalak: te epével itattál meg és ecettel kínáltál meg” (Ho 81,1-4)
 
 

2014. november 5., szerda

2014.11.05. Szerda



Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.11.05. Szerda
 
Pál apostol Éva nagyravágyásával állítja szembe Jézus Krisztus alázatát. Ezzel a nagy lázadással a sátán győztesnek érezte magát. Az emberek bukása, az összes születendő gyerek megszentelő kegyelem híján való indulása és születése lelkiismeret furdalást okozhatott az ős-szülőknek. Ők maguk is tudták ezt,mert Isten aznap alkonyattájt a meghitt beszélgetés helyett a számonkérést gyakorolta. Tény,hogy az ősszülők arcát látva igyekezett reményt kelteni szívükben. Az apostol Filippieknek írt levelének kétszeres idézésével hangsúlyozni akarta,hogy a Megváltó önkéntes megalázkodása kiérdemelte nemcsak a saját felmagasztalását, hanem hogy emberként, Második Ádámként (1Kor 15,45) a az ősszülők vétkét is helyreigazította. A pokol tornácán tett látogatás után az Úr a pokol területére lépett, hogy ott fogadja a sátán és egész tábora alázatát.Az apostol Jézus győzelmét hirdetve, egy hatalmas győzelem végére tett pontot. Jézus győzelme ugyanis az angyalok kezdeti döntésére utal. A mennyország kapujánál zajlott le az első ütközet a kettészakadt angyali nem vezére: Mihály és Lucifer, és a melléjük csatlakozott angyaltábor között. A kérdés, hogy imádják-e a Fiú-istent, ha megtestesül „a napba öltözött Asszony gyermekeként”. „Ekkor a sárkány odaállt a szülő asszony elé, hogy mihelyt megszül, elnyelje gyermekét. Fiút szült, fiúgyermeket, aki majd vaspálcával kormányozza mind a nemzeteket. Gyermekét elragadták Istenhez és az ő trónjához. Az asszony a pusztába menekült, ahol az Isten helyet készített számára, hogy ott éljen ezerkétszázhatvan napig. Ezután nagy harc támadt a mennyben. Mihály és angyalai megtámadták a sárkányt. A sárkány és angyalai védekeztek, de nem tudtak ellenállni, s nem maradt hely számukra a mennyben. Levetették a nagy sárkányt, az ősi kígyót, aki maga az ördög, a sátán, aki tévútra vezeti az egész világot. A földre vetették, s vele együtt letaszították angyalait is. Ekkor harsány hangot hallottam az égben: ’Eljött Istenünk üdvössége, ereje és országa, és az ő Fölkentjének uralma, mert letaszították testvéreink vádlóját, aki éjjel-nappal vádolta őket Istenünk színe előtt. De legyőzték a Bárány vérével és tanúságuk szavával, s nem kímélték életüket mindhalálig. Ezért örüljetek, egek, és ti, akik benne laktok! De jaj a földnek és a tengernek, mert oda szállt le az ördög nagy haragjában. Tudja, hogy kevés ideje van hátra” (Jel 12,4b-12) Az apostol által említett égi és földalatti győzelem megtörtént,de vissza van a földi harc vége. Ebben nagy része van Pál apostolnak és többek között a filippi híveknek. „Kedveseim,ti mindig engedelmesek voltatok, félve-remegve munkáljátok hát üdvösségeteket, nemcsak amikor köztetek vagyok, hanem sokkal inkább most, amikor távol kell lennem. Hiszen maga Isten ébreszti bennetek a szándékot, s hajtja végre a tettet tetszésének megfelelően. Zúgolódás és huzavona nélkül tegyetek meg mindent, hogy kifogástalanok és tiszták legyetek, Istennek ártatlan gyermekei a gonosz és romlott nemzedékben, amelyben úgy kell ragyognotok, mint a csillagoknak a mindenségben. Ragaszkodjatok az életet tápláló tanításhoz, hogy Jézus Krisztus napján dicsőségemre váljatok. Akkor nem futottam hiába, és nem fáradtam fölöslegesen. Sőt, ha hitetek szent szolgálatáért véremet ontják is, örülök, együtt örülök mindnyájatokkal. Örüljetek hát ti is, örüljetek velem!” (Fil 2,12-18)Pál apostol örülne, ha kedves tanítványát,Timóteust küldhetné a filippi hívekhez. Mi még jobban örülhetünk annak a mennyei küldöttségnek, amelynek vezetője „a napba öltözött Asszony”, Jézus édesanyja egész emberségében és mennyei dicsfényben jött el Géza fejedelmünkhöz.


Zsolozsma 305.



Szent Imre herceg legendájából 

Kiváló dolog a szüzesség

Szent Imre, megelégedve kevés alvással, éjszakánként, amikor már mindenki aludni tért, s előtte, mint a király fiához illik, két gyertyatartó világított, Istennek zsoltárokat énekelve virrasztott, és minden egyes zsoltár végén szívének töredelmével bűnbocsánatért könyörgött. Atyja óvatosan, a fal nyílásán keresztül gyakran megfigyelte ezt, de övéi közül senkinek sem akarta elárulni.Mindezekben meg kell gondolnunk, mily kegyesen, mily irgalommal gondoskodott Isten a mi gyarlóságunkról, mert nemcsak szóban kapjuk meg az igazság mintáját, hanem szentjeinek élete is feltárul előttünk, mint követendő, egyenes út. Tehát senkinek ne essék nehezére a szegénység, mert az Úr kiválasztja a szegényeket, amint mondja is: Boldogok a szegények, mert övék a mennyek országa (vö. Mt 5, 3). De senki ne bizonygassa, hogy a gazdagok kirekesztendők az Isten országából, tudniillik azok, akik megkívánás nélkül birtokolják a gazdagságot. Az Egyház az írásokban úgy jelenik meg ragyogva előttünk dicsőségben és ékességben, mint a haditábor félelmetes erejű rendje; a jó cselekedeteknek sokaságától tündöklik, és sokféle hívő nép veszi körül, hiszen a barbár népektől sem maradt távol az isteni látogatás: az igét, amelyet ezer és ezer nemzedéknek adott az Úr (vö. Zsolt 104, 8), immár az egész világ befogadta. A hithez pedig csaknem a mi időnkben tért meg Pannónia, amely mostanáig a pogányság oktalan szokásaival volt megfertőzve, de a keresztény királynak, azaz Istvánnak buzdítására és érdemei által a hit erejében és az istentisztelet gyarapodásában nagyon is sokat fejlődött.Történt pedig egy éjszakán, hogy Imre egyetlen egy szolgája kíséretében titkon elment imádkozni az ősi templomba, amely Veszprém városában, Györgynek, Krisztus dicső vértanújának tiszteletére épült. Itt az oltár előtt imádságba merülve azon elmélkedett szívében, mi lenne az a mindennél kedvesebb áldozat, amelyet ő Istennek felajánlhatna. Hirtelen nagy fényességű ragyogás áradt szét a templom egész belsején, és isteni szózat hangzott fel a magasban: „Kiváló dolog a szüzesség, kívánom tehát tőled szívednek és testednek szüzességét! Ezt ajánld fel nekem, és ebben tarts ki mindvégig!” Ő azonban nem hagyatkozott saját erejére, ha nem mint orvossághoz, a kegyelemhez menekült, és így szólt: „Uram, Istenem, te a világ gondviselője és az emberi gyengeség erősítője vagy, te megtöröd a fejedelmek büszkeségét, és rettenetes vagy a föld királyai előtt (Zsolt 75, 13): teljesítsd bennem szándékodat, és az ártalmas indulatokat irgalmad hatalmával oltsd ki bennem!” Így Szent Imre abban az órában megerősítve Isten vigasztaló igéjével, ezt a titkot megtartotta szívében, és a szolgának, aki egyedül volt tanúja ennek az Istennel való társalgásnak, és a többinek is, megtiltotta, hogy haláláig e titkot valakinek is elárulják. Ez, és még több jele az erényeknek mintegy szíve kamrájába zárva volt Szent Imrénél mindaddig, amíg csak el nem törött a korsó, és a kenetnek illata szét nem áradt.


Püspöknek lenni nem kitüntetés, hanem szolgálat – Ferenc pápa katekézise



Püspöknek lenni nem kitüntetés, hanem szolgálat – Ferenc pápa katekézise a szerda délelőtti általános kihallgatáson


November 5-én, szerdán délelőtt, a Szent Péter téren megtartott általános kihallgatáson Ferenc pápa a „hierarchikus Anyaszentegyházról” tartotta katekézisét. Az audiencia elején elhangzott szentírási szakaszban Pál apostol (Títuszhoz írt levelében) felsorolja mindazokat az erényeket, amelyekkel a püspököknek rendelkezniük kell: „nem könnyű – állapította meg a pápa – mert bűnösek vagyunk. De imáitokra bízzuk magunkat, hogy legalább megközelítsük ezeket a dolgokat, amelyeket Pál tanácsol minden püspöknek”.

Az előző katekézisekben már volt alkalmunk hangsúlyozni, hogy a Szentlélek mindig bőségesen elhalmozza az egyházat adományaival. Szentlelke hatalmában és kegyelmével Krisztus szolgálatokat hív életre, hogy a keresztény közösséget, mint testét építsék. Ezek közül kitűnik a püspöki szolgálat. A püspökben, akit papjai és diakónusai segítenek, maga Krisztus válik jelenvalóvá és továbbra is gondját viseli egyházának, biztosítva oltalmáról és vezetéséről.

A püspökök, a papok és a diakónusok jelenlétében és szolgálatában felismerhetjük az egyház igazi arculatát: Ez a hierarchikus Anyaszentegyház. Valóban, az Úr által kiválasztott és az egyházi rend szentségében felszentelt testvéreink révén az egyház gyakorolja anyaságát: a keresztségben kereszténnyé tesz bennünket, újjáteremt minket Krisztusban; őrködik hitbeli növekedésünkön; elkísér bennünket az Atyához, hogy bocsánatában részesüljünk; előkészíti nekünk az eucharisztikus asztalt, ahol táplál bennünket Isten Szavával, valamint Jézus Testével és Vérével; lehívja ránk Isten áldását és Szentlelkének erejét, támogat bennünket egész életünk során, átölel gyengédségével és melegségével, különösen a megpróbáltatás, a szenvedés és a halál legtörékenyebb pillanataiban.

Az egyháznak ez az anyasága különösen kifejeződik a püspök személyében és szolgálatában. Mint ahogy Jézus kiválasztotta az apostolokat és elküldte őket, hogy hirdessék az evangéliumot és legeltessék nyáját, így a püspökök és utódaik is a keresztény közösség élén állnak, mint hitük biztosítékai és élő jelei az Úr köztük való jelenlétének. Megértjük tehát, hogy nem presztízsről, nem kitüntető megbízatásról van szó. Püspöknek lenni nem kitüntetés, hanem szolgálat. Ezt Jézus akarta így. Az egyházban nem lehet helye a mondén mentalitásnak, amely azt mondja: „De ez az ember egyházi karriert futott be, püspök lett…” Nem, nem. Az egyházban nem lehet helye ennek a gondolkodásmódnak.

Püspöknek lenni szolgálat, nem kitüntetés, amivel dicsekedünk. Püspöknek lenni azt jelenti, hogy mindig szem előtt tartjuk Jézus példáját, aki mint Jó Pásztor, nem azért jött, hogy szolgálják, hanem, hogy ő szolgáljon (vö. Mt 20,28; Mk 10,4) és életét adja juhaiért (vö. Jn 10,11). A szent püspökök – és sokan vannak az egyház történetében – azt mutatják nekünk, hogy ezt a szolgálatot nem keressük, nem kérjük, nem vásároljuk meg, hanem engedelmesen elfogadjuk, nem azért, hogy felemelkedjünk, hanem azért, hogy lealacsonyodjunk, mint Jézus, aki „megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8). „Szomorú, amikor látjuk, hogy valaki erre a hivatalra törekszik és annyi mindent megtesz, hogy megszerezze, és amikor megkapja, utána nem szolgál, hanem páváskodik, csak a hiúságának él” – mondta katekézisében Ferenc pápa.

„Van egy másik értékes elem, amire rá kell mutatnunk” – folytatta a Szentatya. Amikor Jézus kiválasztja és meghívja az apostolokat, nem külön-külön gondol rájuk, hanem együtt hívja meg őket, hogy legyenek együtt Vele, egységben, mint egyetlen család. A püspökök is egyetlen kollégiumot alkotnak a pápa körül, aki őrzője és biztosítéka ennek a mély szeretetközösségnek, amelyet olyan nagyon a szívén viselt Jézus és maguk az apostolok is. Milyen szép, amikor a püspökök a pápával kifejezésre juttatják ezt a kollegialitást és arra törekednek, hogy minél jobb szolgái legyenek a híveknek, az egyháznak!

„Ezt tapasztaltuk a közelmúltban, a családról tartott szinóduson” – folytatta katekézisét a pápa. De gondoljunk a világ összes püspökére, akik annak ellenére, hogy egymástól távol, különböző helyeken, kultúrákban, hagyományokban élnek, mégis egymás részének érzik magukat és bensőséges kapcsolat kifejezésévé válnak Krisztusban és közösségeik között. És a közös egyházi imában minden püspök közösen hallgatja az Urat és a Szentlelket, így tudja figyelmét az emberre és az idők jeleire fordítani”.

Kedves barátaim!

Mindez rávilágít arra, hogy a keresztény közösségek miért tekintik nagy ajándéknak a püspököt. Arra kaptak meghívást, hogy őszinte és mély szeretetközösséget tápláljanak vele, a papokkal és a diakónusokkal együtt. Nem egészséges az egyház, ha a hívek, a diakónusok és a papok nincsenek egységben a püspökkel. Ez a püspökkel nem egységben lévő egyház, beteg. Jézus akarta ezt az egységet minden hívő és a püspök, a diakónusok és a papok között. Annak a tudatában, hogy éppen a püspökben válik láthatóvá minden egyház kapcsolata az apostolokkal és az összes többi közösséggel, egységben püspökeikkel és a pápával Jézus Krisztus egyetlen egyházában, aki a mi hierarchikus Anyaszentegyházunk” – fejezte be szerda délelőtti katekézisét Ferenc pápa.



2014. november 4., kedd

Zsolozsma 304.



Szent Károly püspöknek utolsó egyházmegyei zsinatán mondott beszédéből
 
Ne légy olyan, aki mást mond, mint amit cselekszik!Be kell vallanunk: mindannyian gyengék vagyunk, de az Úristen adott nekünk annyi segítséget, amennyit, ha felhasználunk, könnyen segíthetünk magunkon. Felhasználhatja ezt az a pap is, aki belátja, hogy milyen feddhetetlen életet követelnek meg tőle, önmegtartóztatónak kell lennie, és mint illik is, angyali módon kell élnie, de még nem határozza el magát arra, hogy felhasználja ezeket a segítségeket: a böjtölést, az imádkozást, a rossz beszédek meg az ártalmas és veszélyes barátkozások elkerülését.Panaszkodik a másik, hogy midőn a kórusba lép zsolozsmára vagy amikor misézni megy, rögtön ezer olyan dolog jelenik meg a gondolatában, ami őt Istentől elvonja. De kérdem, mielőtt ez a pap a kórusba lép vagy misézni indulna, mit csinál a sekrestyében, hogyan készül elő, és figyelmének megőrzésére milyen eszközökhöz folyamodott, és mit használt fel?Akarod, hogy megtanítsalak arra, hogyan tudj haladni erényről erényre, és ha már a kórusban tudtál figyelni, akkor meg arra, hogyan lehetsz majd más alkalommal még figyelmesebb, és arra, hogyan lesz szolgálatod még kedvesebb Isten előtt? Jegyezd meg, amit mondok! Ha az isteni szeretet valami kis szikrája már meggyulladt benned, ne kívánd, hogy az rögtön melegítsen, de ne tedd ki a szélbe sem, hanem őrizd lelkedbe zárva, nehogy lehűljön, és elveszítse melegét. Azaz, amennyire csak lehet, kerüld el a szórakozottságot; maradj összeszedetten Istennel, kerüld az üres fecsegéseket!Feladatod a prédikálás és tanítás? Tanulj, és minden igyekezeteddel használd fel mindazt, ami e feladatod jó ellátásához szükséges, mindenekelőtt arra törekedj, hogy életeddel és erkölcsi magatartásoddal prédikálj; nehogy azt lássák az emberek, hogy te mást mondasz, mint amit cselekszel, mert akkor szavaidon gúnyolódva majd ide-oda csóválják fejüket. Lelkipásztori munkát végzel? El ne hanyagold ezért saját lelkedet, ne osztogasd olyan pazarlón magadat, hogy belőled neked semmi se maradjon; mert jól jegyezd meg, hogy – noha a lelkek pásztora vagy – a magad lelkéről se feledkezzél meg! Értsétek meg, testvérek, hogy nincs semmi sem, ami olyan szükséges lenne minden pap számára, mint az elmélkedés, ami minden cselekedetünket megelőzi, követi és bevégzi. A Próféta mondja: Néked éneklek zsoltárt, és figyelem életem útját (Zsolt 100, 1 Vulg.). Ha szentségeket szolgáltatsz ki, testvérem, elmélkedj arról, amit teszel; ha szentmiseáldozatot mutatsz be, elmélkedj arról, amit feláldozol; ha zsoltározol a kórusban, arról elmélkedj, kinek és mit mondasz; ha lelkeket vezetsz, elmélkedj arról, hogy kinek a vére mosta őket tisztára, és így minden dolgotokat intézzétek szeretettel! (1 Kor 16, 14). Így tudjuk majd könnyen legyőzni mindazt a nehézséget, amit szükségszerűen naponta tapasztalunk, hiszen még itt a földön élünk, így lesz majd erőnk arra, hogy megszülessék Krisztus bennünk is és másokban is.


Ferenc pápa: Isten mindent ingyen ad nekünk



Ferenc pápa: Isten mindent ingyen ad nekünk


„Isten országában nem szükséges viszonozni a kapott ajándékot, mert Isten ingyen ad mindent” – hangsúlyozta Ferenc pápa november 4-én, kedden reggeli szentmiséjén, amelyet a Szent Márta-házban mutatott be.


Ferenc pápa homíliájában a napi evangéliumi szakaszt elemezte (Lk 14,15-24): egy ember nagy vendégséget rendezett, de a meghívottak mind kimentették magukat, és nem mentek el.
Ez a példabeszéd mindnyájunkat elgondolkoztat, mert úgy véljük, hogy mindenki szeret vendégségbe járni, örül, ha meghívják. Ez a lakoma azonban valamiért nem tetszett a három meghívottnak, akik sokakat képviselnek. Az egyik azt mondta, ki kell menni a földjére. Fontosnak akarta érezni magát, a hiúság, a büszkeség, a hatalom fontosabb volt számára, mint annyi más ember között ülni. Egy másik öt ökröt vett és üzleti ügyeire összpontosított, nem akart időt vesztegetni másokkal. Végül az utolsó azzal mentette ki magát, hogy most nősült, nem akarja elvinni feleségét az ünnepségre. Önzésből csak saját magának akarta felesége szeretetét – magyarázta a pápa. – Végül mind a hárman saját magukat helyezték előtérbe, nem akartak osztozni az ünnepségben: nem tudták, mit jelent együtt ünnepelni.
Ha a meghívás úgy szólt volna: „Gyertek, van két-három üzletember barátom, akik egy másik országból jönnek, valamit tudnánk közösen tenni!”,  akkor egészen biztosan senki sem mentette volna ki magát. Azonban az ingyenesség az, ami megrémíti őket. Egynek lenni a sok közül. Az önzés áll mindennek a középpontjában. Olyan nehéz Jézus hangját hallgatni, Isten hangját, amikor valaki saját maga körül forog: nincs számára látóhatár, csak saját magát látja. És e mögött van a másik, még mélyebb dolog: az ingyenességtől való félelem. Félünk Isten ingyenességétől, mely olyan hatalmas, hogy félelmet ébreszt – mutatott rá homíliájában a Szentatya. – Ez azért van, mert életünk tapasztalatai sokszor szenvedést okoznak, mint ahogy az emmauszi tanítványokkal történt, akik elhagyták Jeruzsálemet, vagy Tamással, aki meg akarta érinteni az Urat, hogy higgyen.
Még a szentek is gyanakodnak, ha túl nagy a kínálat – idézett egy közmondást a pápa. – Gyanús dolog, ha valami ingyen van. Amikor Isten felkínál nekünk egy ilyen lakomát, akkor jobb, ha nem keveredünk bele ilyesmibe. Biztonságosabban érezzük magunkat bűneinkben, korlátainkban, jobban szeretünk otthon maradni. Lépjünk ki otthonunkból, fogadjuk el Isten meghívását, menjünk Isten házába a többiekkel? Nem. Én félek. Mi, keresztények, mindnyájan félünk, rejtetten, de félünk. Katolikusok vagyunk, de nem túlságosan. Bízunk az Úrban, de nem túlságosan. Ez a nem túlságosan jellemzi életünket, kicsinnyé tesz bennünket.
Gondolkodjunk el azon is, ami ezután következett az evangéliumi történetben: amikor a szolga mindezt elmondta urának, vagyis, hogy a meghívottak visszautasították a meghívást, az mérges lett, mert úgy érezte, a meghívottak megvetetik őt. Elküldi ezért szolgáját, menjen ki az utakra, szedje össze a szegényeket, bénákat, vakokat és sántákat. Az úr azt kéri a szolgától, hogy kényszerítse az embereket: jöjjenek el a vendégségbe. Hányszor tesz így velünk is az Úr! Mennyi, mennyi kísérletet tesz: „Kényszerítsd őket, mert itt ünnep lesz. Ingyenes. Kényszerítsd azt a szívet, azt a lelket, hogy higgyen Isten ingyenességében!” Abban, hogy Isten ajándéka ingyenes, az üdvösséget nem lehet megvásárolni. Az egy nagy ajándék, Isten szeretetének legnagyobb ajándéka! Ez az ingyenesség. És mi mégis félünk egy kicsit, és ezért gondoljuk, hogy saját erőnkből is eljutunk az életszentségre, és végül egy kicsit pelagiánusokká válunk. Életszentség, üdvösség és ingyenesség! – hangsúlyozta a Szentatya.
Jézus fizetett az ünnepért, egészen odáig, hogy megalázta magát kereszthalálával. Ez a valódi ingyenesség. Amikor a keresztre feszített Jézusra tekintünk, azt gondoljuk, hogy ez a lakoma belépődíja. „Igen, Uram, bűnös vagyok, de Rád tekintek, és elmegyek az Atya lakomájára. Bízom benned, nem ábrándulok ki, mert Te mindenért megfizettél. Ma az egyház azt kéri tőlünk, hogy ne féljünk Isten ingyenességétől! Nyissuk meg szívünket, tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, mert a nagy ünnepséget Isten rendezi!” – zárta kedd reggeli homíliáját Ferenc pápa.


2014.11.04. Kedd



Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.11.04. Kedd
 
Szent Pál működése a bibliamagyarázataiban mutatkozott meg igazán.
 
Úgy érzem, neki volt a legnagyobb öröm az az élmény, amikor a damaszkuszi úton Jézus mennyei fényébe belevakulva, egy-két napos világtalanság után az Úrral való találkozás élménye a lelkében összehangolta az Ószövetséget Jézus Krisztussal, az Új és Örök szövetség létrehozójával. Jézus két éves pusztai katekézise pedig mélységeket nyitott meg előtte, és attól kezdve nagyon sokat ért „a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség, a bensőség és együttérzés” (Fil 2,1) a legcsodálatosabb példát nyújtja kedves híveinek: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Jézus Krisztusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr” (2,5-11) Mi volt ez a különleges lelkület Jézus Krisztusban? A Második Isteni Személy, amit már korábban is említett Pál, egyenlőséget jelentett az Atyával, Jézus az Atya Önismerete. Ezt a tökéletes önismeretet az Atya ki is mondja: ez Szó, Ige. Az Atya a maga végtelen lényegét (természetét) odaadja Fiának, aki Isteni Személy, de nem élhet másként a Személy, csak ha van megfelelő természete. A Fiú-isten végtelen boldog mindettől, de rögtön vissza is ajándékozza az Atya Személyének az istenséget. Ettől az istenség örök oda-vissza ajándékuk lett. Mindketten ajándékozzák az isteni akarattal származó Szentléleknek az immár közös tulajdont, az istenséget, Ő pedig visszaajándékozza nekik. Az Atya ezt az ajándékozó szeretetet folytatni akarja, de ez már teremtés: a semmi helyén létet ad az addig nem létező anyagi világnak. Ezt csillagvilágnak hívjuk mi emberek. Eme milliárdszor milliárd csillag egyik naprendszeréből kiemel a Teremtő egy bolygót, azon élőlényeket teremt. Megszámlálhatatlan növényi testet millió alakban, majd milliószámra állati alakban, végül az első emberek testét formálja ki a meglévő anyagból és szellemi lelket teremt és leheli beléjük. Így alakul ki az emberek földje. Az embereknek a lényege két féle természetű. A teste anyagból való, minden állati test fölött magasan tökéletes szervezet. A lelküket pedig a testi élet indulásakor teljesen egy időben a három Isteni Személy együtt teremti. Az első emberpár lelkéhez Isten hozzáteremtette a megszentelő kegyelmet is, ezzel Isten fogadott gyermekei lettek. Minden gyermekfoganás alkalmával Isten úgy akarta teremteni a kisbabák lelkét, hogy rögtön vele teremti a megszentelő kegyelmet, és mint Istenatyánk fogadott gyermekei kezdhették volna az életüket. Az ősszülők első nagy bűnével azonban elvesztették a maguk személyes kincsét, a mennyországba átlépés nagy jelét. Gyermekeik sem örökölhették az emberek „csak” a földi életre kaptak jogot. Ezért kellett a Fiúistennek vállalni a megváltói sorsot:„Ti ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell,¸ hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr” (Fil 2,5-11) így kell eredményesen küzdeni és kimenteni világunkat a mélyre süllyesztő bűnökből.
 


2014.11.03. Hétfő



Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.11.03. Hétfő

Pál apostol a különböző isteni kegyelmek tárgyalása után a Filippi-levélben rátér a lelkiélet egy másik fontos területére. A szenvedések világába vezet el bennünket. Amikor elmélkedni kezd erről, maga is ezt az átmenetet éli. A tanítás, küzdelem, testi kínzások világából át kell lépnie a kiszolgáltatottság és magára hagyatottság világába. A dolgozó ember nehéz munkával gyötri a testét, de akkor ezt egészséges erőfeszítésnek és az alkotás természetes velejárójának tekinti és nem szenvedésként éli meg. Gondoljunk Pál és Barnabás apostol lisztrai gyógyítására. Egy születése óta béna férfi hallgatta Pál apostol beszédét. Az apostol észrevette rajta, hogy hinni kezd, ezért rákiáltott: Állj rá egyenesen a lábadra. Az talpra ugrott és kezdett járni. A tömeg ismerte betegségét, ezt az eseményt így magyarázta: Az istenek leszálltak hozzánk emberi alakban. Barnabást Zeusznak nézték, Pált pedig Hermésznek. A pogány pap feldíszített bikát vezetett áldozatnak. A két apostol kézzel-lábbal tiltakozott, Zsidók viszont felismerték, a tömeg meg megkövezte Pált. A kőszórást elégnek ítélték, azt hívén Pál meghalt, ezért otthagyták. Tanítványai köréje álltak, Pál eszméletre tért majd eltávoztak. Nem mondta a halálos bántalmazást szenvedésnek. A következő napon Barnabással együtt elmentek Derbébe.(ApCsel 14,6-20) Amikor a Filippieknek írja levelét, már szenved. Van reménye a szabadulásra, de nem tudja, sorsa mire fordul:„Bizakodom és reménykedem, hogy semmiben sem vallok szégyent, sőt nyíltan megmondom, hogy Krisztus, mint mindig, most is megdicsőül testemben, akkor is, ha élek, akkor is, ha meghalok. Hiszen számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. Ha meg tovább kell élnem, az gyümölcsöző munkát jelent. Nem tudom tehát, hogy mit válasszak. Mind a kettő vonz: Szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal egyesüljek. Mert ez mindennél jobb volna. De hogy értetek életben maradjak, arra nagyobb szükség van. Ebben a meggyőződésben biztosra veszem, hogy megmaradok, sőt előhaladásotokra és hitből fakadó örömötökre maradok meg, mindnyájatok javára. Így még több okotok lesz arra, hogy dicsőségtek Krisztusban növekedjék a javamra, ha újra elmegyek hozzátok. Éljetek hát Krisztus evangéliumához méltóan. Így akár elmegyek és látlak titeket, akár távol maradok, azt hallhatom rólatok, hogy egy lélekkel helytálltok. egy szívvel munkálkodtok az evangéliumi hitért, s az ellenfelektől nem ijedtek meg. Ez lesz számukra a kárhozatnak, számotokra meg az üdvösségnek Istentől adott bizonyítéka. Nektek az a kegyelem jutott, hogy ne csak higgyetek Krisztusban, hanem szenvedjetek is érte. Hiszen ugyanazt a harcot kell megvívnotok, amit nálam láttatok, és amiről most hallotok” (20-30) „Ha ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség, a bensőség és együttérzés, akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy egyetértetek, ugyanúgy szerettek, és egy lélekként ugyanarra törekedtek. Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak. Senki se keresse csak a maga javát, hanem a másét is.”(2,1-4) Jézus is ilyen figyelmeztetéseket adott apostolainak, amikor észrevette, hogy azon vitatkoznak, ki a nagyobb közülük. (Lk 14,7-14; Mk 10,35) „Jézus, világ Megváltója, Üdvözlégy, élet adója, megfeszített Istenfia, szent kereszted szívem hívja. Jézus, add, hogy hozzád térjek, veled haljak, veled éljek. Által szegve kezed, lábad, átvert tested roskad, bágyad, mezítelen tépett melled. Ó siratlak, ó ölellek! Virágoknak szép virága, honnét orcád sárgasága? Hegyes töviskoronázott, édes orcád vérrel ázott. Aszú földet harmatozván, vérzel, a keresztfán. Úgy piroslik tested róla, int a most nyílt piros rózsa. Szent karjaid széjjeltárod, tán az embereket várod, kiken vérrel könyörültél, betegekért betegültél”



2014. november 3., hétfő

Zsolozsma 303.



A II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű, az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló lelkipásztori konstitúciójából 


Új, békét óhajtó szellemet keli a lelkekben kialakítani Ne higgyék kortársaink, hogy elég néhány ember erőfeszítése, nekik maguknak pedig vágyaik fékezésével nem kell törődniük. A közvéleménytől és a tömegek érzelmeitől ugyanis igen-igen függnek a nemzetek vezetői, akik elvégre saját népük javának kezesei, és egyben a világ javainak munkálói. Hasztalan fáradoznak újra meg újra a béke építésén mindaddig, amíg az ellenségeskedés, megvetés, bizalmatlanság érzése, faji gyűlölködés meg az ideológiák merevsége megosztja, sőt szembefordítja egymással az embereket. Fontos és sürgős tehát átnevelni az emberek gondolkodását, új szellemmel áthatni a közvéleményt. A nevelők, főleg az ifjúság nevelői és a közvélemény irányítói tekintsék súlyos kötelességüknek, hogy az új, békét szerető szellemet mindenkibe beleplántálják. Mert szükséges, hogy mindannyian megváltoztassuk érzésvilágunkat, hogy szemünk kezdje látni az egész földkerekséget és azokat a teendőket is, amelyeket együtt tudunk végrehajtani az emberiség jobb sorsa érdekében. Ne legyünk csalfa reménység áldozatai: ha félre nem teszünk minden ellenségeskedést és gyűlölséget, ha nem jönnek létre szilárd és becsületes egyezmények a jövő egyetemes békéjének biztosítására, akkor a máris súlyos válságban élő emberiségen csodálatos tudománya sem segít, és megérheti azt a gyászos órát, amelyikben már megtapasztalhatja a békét, de csak a halál szörnyű békéjét. Igen, Krisztus Egyháza így beszél, hiszen körülveszik a jelen idők szorongatásai. Szilárd reményét azonban nem adja fel. Újra meg újra készen áll, hogy – akár alkalmas, akár alkalmatlan – odakiáltsa korunknak az Apostol üzenetét: Most van itt az alkalmas idő, hogy megváltozzanak a szívek; most van itt az üdvösség napja (2 Kor 6, 2) A béke építése mindenekelőtt azt követeli, hogy gyökerestül irtsák ki az ellentétek okait, elsősorban az igazságtalanságokat, amelyek végül is háborúra vezetnek. Az okok jelentős hányada ered kirívó gazdasági egyenlőtlenségekből, valamint szükséges orvoslásuk késedelméből. Soknak forrása viszont az uralomvágy és a másik személyiségének semmibevevése. Ha még mélyebbre nézünk, ott látjuk az irigységet, bizalmatlanságot, kevélységet és a többi önző szenvedélyt. Az ember nem képes elviselni a társadalmi rendezetlenséget; ennek következtében még akkor is szüntelenül mérgezik a világot a viszályok és erőszakosságok, amikor nem dúl háború. Ráadásul ugyanezek a bajok a nemzetek kapcsolataiban is jelentkeznek; ezért feltétlenül szükséges, hogy e bajok leküzdésére vagy megelőzésére s a zabolátlan erőszakosságok megfékezésére jobban és szilárdabban működjenek együtt a nemzetközi intézmények, tevékenységüket pedig hangolják össze. Ugyanakkor lankadatlanul szorgalmazni kell olyan szervezetek létesítését, amelyek a békét szolgálják. 


Ferenc pápa: A versengés és a dicsőségvágy gyengítik az egyházat



Ferenc pápa: A versengés és a dicsőségvágy gyengítik az egyházat


A versengés és az önteltség helyett az alázat és az egyetértés lelkiségével kell cselekedni, anélkül, hogy saját érdekeinket keresnénk – mondta homíliájában Ferenc pápa november 3-án, a Szent Márta-házban bemutatott reggeli szentmisén.


Szent Pál filippiekhez írt leveléből kiindulva (Fil 2,1-4) a pápa megállapította, hogy egy püspök számára öröm, ha egyházában szeretet, egység és egyetértés uralkodik.
Ez az összhang a Szentlélektől származó kegyelem. Mindent meg kell tennünk, hogy segítsük a Szentlelket, hogy megteremtse ezt az összhangot az egyházban – figyelmeztetett a Szentatya. Ezért Szent Pál arra szólítja fel a filippieket, hogy ne tegyenek semmit versengésből, sem hiú dicsőségvágyból, ne küzdjenek egymással, hogy azt mutassák, jobbak a többieknél. Látszik, hogy ez a jelenség nemcsak korunkat jellemzi, hanem régről jön.
Intézményeinkben, az egyházban, a plébániákon, például a kollégiumokban, hányszor találkozunk ezzel a versengéssel és önmagunk mutogatásával, a dicsőségvággyal? – tette fel a kérdést a Szentatya. Két szú ez, amely szétrágja az egyház állagát, gyengévé teszi szilárdságát.
A versengés és a dicsőségvágy az összhanggal és az egyetértéssel ellentétben működik – mutatott rá a pápa. Mit tanácsol ehelyett Pál? „Mindenki alázatosan tekintse a másikat maga fölött állónak.” Pál érezte ezt, saját magáról azt állította, hogy nem méltó az apostol névre, utolsónak tartja magát, és erőteljesen megalázkodik. Ezt érezte: azt gondolta, hogy a többiek fölötte álltak.
Ferenc pápa emlékeztetett Porres Szent Mártonra, az egyszerű domonkos szerzetesre, akinek ma liturgikus emléknapját tartja az egyház: spiritualitása a szolgálatban nyilvánult meg, mert érezte, hogy a többiek, még a legnagyobb bűnösök is, felette álltak.
Szent Pál a filippiekhez írt levelében arra buzdít bennünket, hogy ne saját érdekünket keressük: „Egyikőtök se tartsa csak a maga érdekét szem előtt, hanem a másokét is!” Keressétek a másik javát. Szolgáljátok a többieket. Ez a püspök öröme, amikor látja, hogy egyháza ilyen: egyformán érez, egyformán szeret, egy lélekkel, egységben, egyetértéssel. Ezt a légkört akarja egyházában Jézus. Létezhetnek egymástól eltérő vélemények, de mindig ebben a légkörben: az alázat, a szeretet légkörében, anélkül, hogy bárkit is lenéznénk – nyomatékosította a Szentatya.
Az evangéliumi szakaszra utalva (Lk 14,12-14) Ferenc pápa rámutatott, nem szép dolog, amikor az egyházi intézményekben, az egyházmegyékben, a plébániákon olyan emberekkel találkozunk, akik saját érdeküket keresik, nem a szolgálatot, nem a szeretetet. Jézus azt mondja nekünk az evangéliumban, hogy ne keressük saját érdekünkett, ne várjunk viszonzásra. „De én ezt és ezt a szívességet tettem neked, te tedd meg nekem ezt”, mondjuk sokszor, hajlamosak vagyunk így beszélni. Ez az evangéliumi példabeszéd arról szól, hogy amikor vacsorát adsz, ne azokat hívd meg, akik azt viszonozni tudják. Ez az ingyenesség. Amikor az egyház összhangban, egységben él, akkor az emberek nem saját érdekeiket keresik, hanem az ingyenesség magatartása jellemzi őket. A jót teszem, nem pedig üzletelek a jóval.
A pápa végül lelkiismeret-vizsgálatra szólította fel a híveket: Milyen az én plébániám, milyen a közösségem? Ezzel a lelkülettel rendelkezik-e? Milyen az intézmény, ahová tartozom? Jelen van-e ennek a szeretetnek, ennek az egyöntetűségnek, egyetértésnek a lelkülete versengés vagy dicsőségvágy nélkül? Alázatosak vagyunk-e és azt gondoljuk, hogy a többiek felettünk állnak plébániánkban, közösségeinkben? Talán találunk valamit, amin javíthatunk! Ma hogyan tudok javítani ezen?