2015. november 7., szombat

Zsolozsma CCCVIIL.



A Makkabeusok első könyvéből 
9, 1-22 J
Júdás elesik a háborúban

 
Amikor Demetriusz meghallotta, hogy Nikanor és csapatai elestek a harcban, másodszor is elküldte Júda földjére Bakchideszt és Alkimuszt serege jobb szárnyával. Galilea felé tartottak, és ostrom alá vették az Arbela vidékén fekvő Mezalotot. Elfoglalták, és sok embert megöltek.A 152. esztendő első hónapjában Jeruzsálem előtt vertek tábort. Aztán fölkerekedtek, és húszezer gyalogossal és kétezer lovassal Beerzet alá vonultak. Júdás egy háromezer férfiből álló válogatott sereggel Eleazában ütötte fel a táborát. Amikor a töméntelen csapatot megpillantották, nagyon megrémültek, és sokan megszöktek a táborból. Csak nyolcszáz férfi maradt ott belőlük. Amikor Júdás látta, hogy serege felbomlott, a harc pedig elkerülhetetlen, nagyon elcsüggedt, mert már nem volt rá ideje, hogy összegyűjtse őket. Teljesen magába roskadt, és így szólt a megmaradottakhoz: „Rajta, rontsunk rá ellenségeinkre! Hátha mégis legyőzzük őket.” Le akarták róla beszélni: „Nem vagyunk rá képesek – mondták. Mentsük inkább az életünket. Aztán majd visszatérünk testvéreinkkel, és fölvesszük velük a harcot. Most túl kevesen vagyunk.” Júdás azonban így felelt: „Távol legyen tőlem, hogy ezt tegyem, és meneküljek előlük! Ha elérkezik az ideje, bátran meghalunk testvéreinkért. De nem hagyjuk, hogy becsületünkön szégyenfolt essék.”Ezzel a sereg kitört a táborból. Azok szembeszálltak velük. A lovasság kettéoszlott. A parittyások és az íjászok – a bátrabb előharcosokkal egyetemben – a sereg élén nyomultak előre. Bakchidesz maga a jobb szárnyon tartózkodott. A csatasorok két oldalról közeledtek, s zengtek a kürtök. Júdás is megfúvatta a kürtöket. A föld megremegett a harci zajtól. Reggeltől estig folyt a küzdelem. Akkor Júdás észrevette, hogy Bakchidesz seregének a zömével a jobb szárnyon van. A bátrak mind csatlakoztak hozzá, és legyőzték a jobb szárnyat. Egészen a hegység szélső lejtőéig üldözték őket. Amikor a bal szárnyon a szírek észrevették, hogy a jobb szárnyat szétverték, megfordultak, és gyalog Júdás és emberei nyomába eredtek. Kemény csata volt, mindkét oldalon sokan megsebesültek és elestek. Júdás is elesett, a többiek pedig menekültek. Jonatán és Simon elvitték testvérüket, Júdást, és Modinban atyáik sírboltjába temették. Egész Izrael megsiratta, és nagy gyászt tartott. Sok napig gyászoltak, és mondogatták: „Hogy eshetett el a hős, aki Izraelt megszabadította?”Júdás történetének többi részét, harcait és véghezvitt hőstetteit, nagyszerű cselekedeteit nem jegyezték föl, annyi volt belőlük.


Ferenc pápa az Olasz Társadalombiztosítási Intézethez: A pihenés lelki gyökereire figyeljetek



Ferenc pápa az Olasz Társadalombiztosítási Intézethez: A pihenés lelki gyökereire figyeljetek


November 7-én, szombat délben a Szent Péter téren találkozott Ferenc pápa az Olasz Nemzeti Társadalombiztosítási Intézet vezetőivel és alkalmazottaival, akik mintegy 23.000-en kitörő lelkesedéssel fogadták Péter utódát.


Ferenc pápa hozzájuk intézett beszédében „az intézet évszázados történetére emlékeztette őket, melynek során most első alkalommal vesznek részt egy pápai kihallgatáson”. „Titeket illet az a megtiszteltetés, hogy a munkavégzéshez kapcsolódó néhány jogot védelmezzétek, melynek alapjai az emberi személy természetében és transzcendens méltóságában gyökereznek. Különösképpen is a ti figyelmességetekre van bízva a pihenéshez való jog őrzése. Éppen ezért nemcsak a pihenés társadalmi szolgáltatásaira gondolok, mint a heti szabadnap vagy az évi szabadság – mondta a pápa –, hanem az emberi élet olyan dimenziójára is, mely nem nélkülözheti a spirituális gyökereket és amelyért ti vagytok a felelősök”.

„Isten maga hívja az embert a pihenésre, melynek ő maga is részese lesz. A pihenés egyszerre hordoz emberi és isteni jelleget. A pihenés nem egyszerűen csak tartózkodás a fáradozástól és a rendszeres elkötelezettségtől, hanem alkalom arra, hogy teljesen megéljük a teremtményi mivoltunkat, amit az Isten az istengyermekség szintjére emelt” – hangsúlyozta a pápa. „A pihenés „megszentelésének” az igénye, melyet hetenként a vasárnap kínál föl, ahhoz az igényhez kapcsolódik, hogy gondozzuk a családi, a kulturális, a társadalmi és a vallásos életet, oly módon, hogy ezek a távlatok egyetlen teret és időt alkossanak az Isten és az ember számára”.

„Isten gyermekeinek a pihenésében ti az ő munkatársai vagytok, hiszen a társadalombiztosítás sokrétű szolgáltatása által megalapozhatjátok a pihenés valóban emberi arculatát, mely nyitott az embertárssal és az Istennel való találkozásra. Ez a megtiszteltetés számotokra legyen egyszerre kötelezettség is” – hangsúlyozta a pápa, majd kitért a „mai nyugdíjszemlélet változásaira. Régen magától értetődő volt a ledolgozott évek után az úgynevezett harmadik korban a megérdemelt pihenés idejét elvárni. Most sokszor alkalmilag elővételezik azt, máskor pedig újra tárgyalják szabálytalan szélsőségességgel”. Ferenc pápa ezen a ponton szabadon hozzáfűzte, „hogy a dolgozókat sokszor embertelen módon szeptembertől csak nyárig veszik fel dolgozni és így megfosztják őket a megdolgozott és megérdemelt pihenéstől”.

A pápa az olasz társadalombiztosítási intézet alkalmazottait arra a „kötelezettségükre is emlékeztette, hogy támogassák az állás nélkül maradt dolgozókat és családjaikat. Törődjenek a női munkával, figyeljenek oda az anyaságra, melyet védelmezni kell napról napra. Nem hiányozhat a nyugdíjhoz való jog, az idős korúak ellátása és a betegek biztosítása sem”.

„A munka – emlékeztetett a pápa – egyébként Istennek a történelemben megvalósuló művét hosszabbítja meg, személyes, hasznos és teremtő módon. A munka másfelől nem lehet kevesek nyerészkedésének az eszköze, hanem minden társadalmi intézet alapja, alanya és célja az ember kell, hogy legyen. Soha meg ne feledkezzetek az emberről, szeressétek és szolgáljátok az embert lelkiismeretesen, felelősséggel és készséggel. Dolgozni azért, aki dolgozik, és nem utolsósorban azért, aki dolgozna ugyan, de nem tud, mert nincs munkája, mindez nem annyira a szolidaritás műve, hanem az igazságosság és a szubszidiaritás követelménye” – zárta beszédét a pápa az Olasz Nemzeti Társadalombiztosítási Intézet vezetőivel és alkalmazottaival való szombati találkozása során.



A Megszentelt Élet Éve 309.



november 7.

Boldog Mária Assunta ünnepe
Imádkozzunk a Ferences Mária Misszionárius Nővérekért!
  • Ferences Mária Misszionárius Nővérek
Alapítójuk: Boldog Marie de la Passion
„Menjetek el az egész világra és tegyetek tanítvánnyá minden népet!” (Mt 28, 19) Jézusnak e hívása visszhangzott Alapító Anyánkban és bennünk is. Jézus, akit szemlélünk, testvéreinkhez küld minket, akikben felfedezzük rejtett jelenlétét. Testvéreink visszaküldenek Jézushoz, hogy kéréseiket elé tárjuk.
Lelkiségünkből:
„A nagy Misszionárius Jézus, jelen van az Oltáriszentségben, akit imádunk".
„Nekünk, Ferences Mária Misszionárius Nővéreknek csak egy hazánk van: az egész világ! A mi otthonunk a szeretet, és minthogy egyetemes, nem feledkezhet meg senkiről és nem hagyhat ki senkit. Legyen bennünk olyan látókör, mely átöleli az egész világot." NS/341


Évközi harmincegyedik hét szombat



Évközi harmincegyedik hét szombat


Témáját tekintve a mai evangélium kapcsolódik az előző napihoz, ismét vagyonról van szó. A hűtlen intéző magatartásával ellentétben most annak bemutatása következik, hogy miként kell hűen bánni a vagyonnal, de itt már az anyagi javakról Jézus áttér a lelki javakra, a lelki kincsekre. Ezek már nem mulandóak és veszendőek, mint az anyagiak, hanem maradandóak. „Aki pedig hűtlen a kicsiben, az a nagyban is hűtlen” (Jn 16,10) - mondja Jézus. Kijelentése azt jelenti, hogy a becstelenség általában kicsiben kezdődik, aztán egyre nagyobb méreteket ölt, mert a gátlástalan ember mohóságának semmi nem szab határt. A bűnnek és a rossznak, helytelen vágyainknak és kívánságainknak még akkor megálljt kell parancsolnunk, amikor kisebb mértékűek, mert később már nehezebb lesz. A fokozatosság a hűségre és a jóban való növekedésre is vonatkozik. „Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű” (Jn 16,10) - hangzik Jézus tanítása. Az emberi jóság és erény csúcsára nem azonnal juthatunk el, hanem a jó szüntelen gyakorlásával.
Ez a példázat is úgy mutatja be a gazdagok világát, mint ahol az ember elveszíti szabadságát és a pénz, a vagyon rabjává válik. Minden gondolatát és cselekedetét az határozza meg, hogy miként tud magának még nagyobb vagyont szerezni. A tanulság világos: vagy a pénz rabjává válunk vagy szabadon Istennek szolgálunk.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Uram, ahol ketten vagy hárman összegyűlnek, ott vagy te is. Benne vagy minden kézfogásban, minden találkozásban. De különösen ott vagy, amikor szent áldozatod körül gyűlünk egybe. A szeretet szent találkozása ez, ne engedd hát, hogy figyelmetlen, érzéketlen szívvel vegyek részt benne.
A. Pereira
 


2015. november 6., péntek

Zsolozsma CCCVIIIL.



A Makkabeusok második könyvéből
 12, 32-46
Áldozat a halottakért 
 
A Pünkösdnek nevezett ünnep után Júdás és akik vele tartottak, Idumea helytartója, Gorgiász ellen vonultak ki. Ez 3000 gyalogossal és 400 lovassal szállt szembe velük. Az egyik összecsapás alkalmával történt, hogy néhány zsidó elesett. Egy bizonyos Dozitheosz, tubiai bátor lovas Gorgiászra vetette magát, és teljes erővel húzta. Élve akarta elfogni az átkozottat. De az egyik trák lovas nekiesett, és levágta a karját, így Gorgiasznak sikerült elmenekülnie Marizába. Mivel Ezdriász katonái már sokáig harcoltak, és teljesen kimerültek, Júdás az Úrhoz folyamodott, legyen harcostársuk és vezérük a küzdelemben. Aztán atyáik nyelvén jó hangosan himnuszokra zendített, mintegy a csatakiáltás bevezetőjéül, majd menekülésre kényszerítette Gorgiász csapatait. Júdás összegyűjtötte a sereget, és Odollam városába ment. Amikor a hetedik nap elérkezett, a szokás szerint elvégezték a tisztulási szertartást, és ott ünnepelték a szombatot. Másnap (amikor már legfőbb ideje volt) fölkeresték Júdást, hogy menjenek, hozzák el az elesettek holttestét, és temessék őket atyáik sírboltjába rokonaik közé. Ám a halottak ruhái alatt Jamnia bálványainak szentelt tárgyakat találtak, amit a törvény tilt a zsidóknak, így megtudták, miért estek el. Mindnyájan dicsőítették az Urat, az igazságos bírót, aki azt is fölfedi, ami rejtve van. Aztán imádkozni kezdtek, és könyörögtek, hogy az elkövetett bűnök teljes bocsánatot nyerjenek. A nemes lelkű Júdás azonban figyelmeztette a csapatokat, hogy óvakodjanak a bűntől, hisz saját szemükkel láthatták az elesettek példáján a bűn következményeit. Aztán gyűjtést rendezett a katonák között, és mintegy 2000 ezüst drachmát küldött Jeruzsálembe engesztelő áldozat bemutatására. Ilyen szépen és nemesen viselkedett, mivel gondolt a feltámadásra. Ha ugyanis nem hitt volna az elesettek feltámadásában, fölösleges és értelmetlen dolog lett volna a halottakért imádkozni. Arról is meg volt győződve, hogy akik jámborságban halnak meg, azokra nagy jutalom vár. Ez szent és jámbor gondolat volt. Azért mutatott be engesztelő áldozatot, hogy megszabaduljanak bűneiktől. 


Ferenc pápa: Az egyház szolgáljon, ne kiszolgáltassa magát



Ferenc pápa: Az egyház szolgáljon, ne kiszolgáltassa magát


A Szentatya november 6-án, pénteken reggel a Szent Márta-ház kápolnájában tartott szentmise homíliájában a Szent Pál-i szolgálatot állította szembe az evangéliumban szereplő hűtlen intéző magatartásával.


A püspökök és papok győzzék le a „kettős élet” kísértését, mert az egyház hivatása a szolgálat, nem pedig a szolgálat elvárása. Ez utóbbi egyfajta kalmárszellem – figyelmeztetett a pápa, és óva intett a pénzhez ragaszkodó törtetőktől, akik nagyon sok kárt okoznak az egyháznak.
Ferenc pápa Pál apostol alakjára utalt szentbeszédében, aki „teljesen a szolgálatra adta magát”, míg aztán Rómába került, ahol „néhányan az övéi közül elárulták”, végül pedig elítélték.
Honnan ered a népek apostolának ez a nagysága? – tette fel a kérdést a pápa. – Jézus Krisztustól. És Pál szolgálatával dicsekedett, hogy kiválasztást nyert, hogy megkapta a Szentlélek erejét.
Pál egy szolga volt, aki szolgált, sáfárkodott, alapot vetett, vagyis Jézus Krisztust hirdette – összegezte Ferenc pápa Pál apostol tevékenységét –, aki soha nem élt a helyzeti előnyökkel, a tekintéllyel, hogy őt szolgálják. Ő volt a szolga, a miniszter, hivatása volt a szolgálat, nem pedig annak az elvárása másoktól.
Nagyon nagy öröm számomra – folytatta a Szentatya –, amikor erre a misére papok jönnek, és így köszöntenek engem: „Óh, atya, eljöttem ide, hogy itthon találkozzam az enyéimmel, mert negyven éve misszionárius vagyok Amazóniában.” Vagy amikor egy nővér mondja, hogy harminc éven át egy kórházban dolgozott Afrikában. És amikor egy másik szerzetesnővér mosolyogva mondja, hogy harminc-negyven éve fogyatékosok között végez ápolói munkát… Igen, ezt nevezik szolgálatnak, tovább, előremenni, odaadni az életet. Ez az, amit Pál apostol tett. Szolgált!
Pál apostol szolgálatával szemben áll az evangélium hűtlen intézője, aki a saját szolgálata helyett másoktól várja el, hogy őt kiszolgálják. Most olvastuk, hogy mit csinált ez a szolga, mekkora ravaszsággal iparkodott, hogy a helyén maradjon – hangsúlyozta a pápa. – Az egyházban is vannak ilyenek, akik ahelyett, hogy szolgálnának, hogy másokkal törődnének, hogy alapot vetnének, az egyházból élnek.
Ők a törtetők, akik a pénzhez ragaszkodnak. És hány ilyen püspököt és papot láttunk? Ugye, szomorú erről beszélni? – mondta Ferenc pápa. – Az evangéliumnak, Jézus Krisztus hivatásának radikalitása, gyökeres elkötelezettsége maga a szolgálat. Vagyis: hogy nem állunk meg benne, hanem mindig továbbmegyünk, hogy megfeledkezünk önmagunkról… A kényelmesség státusza kísért: „Én elértem ezt a státuszt, és most kényelmesen élek.” De becsület nélkül, mint azok a farizeusok, akikről Jézus beszél, akik a főtereken sétálgatnak, és mutogatják magukat másoknak...
Ez a két kép – összegezte tanítását a Szentatya – a keresztények, a papok, a nővérek két különböző típusát mutatja be. Jézus Pál apostol modelljében mutatja meg az egyházat, mely soha nem áll meg, hanem mindig előrehalad, és megmutatja nekünk az utat.
Ellenben amikor az egyház langyos, amikor bezárkózik önmagába, amikor üzletelni kezd, akkor már nem mondható el róla, hogy szolgál. Akkor valójában mások szolgálnak neki. Az Úr adjon nekünk erőt, ahogy megadta azt Pál apostolnak, hogy az egyház mindig haladjon tovább, mondjon le saját kényelméről, és mentsen meg bennünket a kettős életnek ezektől a kísértéseitől, vagyis attól, hogy miközben szolgának mutatjuk magunkat, valójában másokkal szolgáltatjuk ki magunkat – zárta homíliáját Ferenc pápa a Szent Márta-ház kápolnájában november 6-án reggel.


A Megszentelt Élet Éve 308.



november 6.

Imádkozzunk a juniorokért, skolasztikusokért!
Első fogadalmával a novícia, novícius új módon lép be az egyház, és az adott rend küldetésébe. Magára vállalja azt az életre szóló feladatot, hogy Istennek szentelt életének személyes, közösségi és apostoli szempontjait összhangba hozza. Törekszik arra, hogy felismerje Isten állandó hívását, együttműködjék kegyelmével, miközben felkészül az örökfogadalomra.


Évközi harmincegyedik hét péntekje



Évközi harmincegyedik hét péntekje


Jézus példabeszéde a gazdagok világát mutatja be. Szavait tanítványaihoz intézi, akik ugyan nem tartoztak a társadalom tehetősebb rétegéhez, de ismerhették azt. Jézus korában a munkások napi bére egy dénár volt. A száz korsó olaj vagy a száz véka búza ennél jóval nagyobb értéket jelentett. Akik a példázatban szereplő gazdának tartoztak, azok nem kétkezi munkások lehettek, hanem például üzletelő kereskedők. Jézus beszéde bepillantást enged a gazdagok világába, amelyet az ügyeskedés, egymás becsapása és szélhámosság jellemez. Nem feltétlenül minden gazdag emberre jellemzőek mindezek, de a történetben szereplőkre igen. Az intéző belenyúl a gazdagok amúgy is kétes ügyleteibe, hogy a maga javára fordítsa a helyzetet. A példázat végén Jézus nem az ő ravaszságát és becstelenségét dicséri meg, hiszen valóban kárt okozott, csupán előrelátását, hogy jövőjét akarja biztosítani barátok szerzésével. Az újabb csalást nem helyesli Jézus.
Hogyan gondolkozzon a keresztény ember, a „világosság fia” a vagyonról? Hogyan használja azt? A vagyon, a tulajdon nem örök érték. Ezen a világon használjuk, de a halál mindenkit megfoszt tőle. A vagyonnak az adja meg az értékét, ha az ember szétosztja azt, segíti vele a szegényeket és így barátokat szerez magának. Nem a hála miatt teszi ezt, hanem mert az igazságosság ezt kívánja.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Uram, megköszönöm Neked azokat az örömöket, amelyekben a lelkem segítségével részesedem. Köszönöm a költészet és a zene szépségeit, az életemet eligazító és betöltő igazságokat. Köszönöm a sok jót, amelyet felismertem és megtettem. Köszönöm minden szavadat, amelyet nekem kinyilatkoztattál, és minden indítást, amely megérintette bensőmet. Köszönöm Uram, hogy te magad vagy az igazság, és hogy benned megtalálom életem értelmét.
P. Haschek 



2015. november 5., csütörtök

Zsolozsma CCCIXL



A Bölcsesség könyvéből
 4, 7 – 5, 5
Kedvét találta lelkében az Úr


 Az igaznak, ha időnap előtt hal is meg, nyugalomban lesz része. Mert a tisztes aggkort nem a hosszú élet adja, nem függ az évek számától. Sokkal többet ér az embernek a megfontoltság, mint az ősz haj, és a bűntelen élet, mint a magas kor. Mivel kedves volt Isten előtt, szerette az Isten, és elvitte, mert bűnösök közt folyt az élete. Elragadta, hogy a gonoszság ne ártson értelmének, és az álnokság el ne csábítsa a lelkét. Mert a bűn igézete elhomályosítja a jót, és a szenvedély bódulata megrontja az ártatlan lelket. Aki korán tökéletes lett, nagy kort ért meg. Kedvét találta lelkében az Úr, azért sietett kimenteni a romlottság köréből. Látják ezt az emberek, de nem értik, és nem veszik szívükre, hogy kegyelem és irgalom vár az Úr választottaira, és oltalom a szentjeire. Az elhunyt igaz elítéli az élő istenteleneket, és a korán beteljesedett ifjúság a bűnösnek években gazdag életét. Mert látják ugyan a bölcsnek végét, de nem értik, mit rendelt felőle az Úr, és miért helyezte biztonságba. Látják, és becsmérlőleg szólnak róla, de az Úr majd gúnyt űz belőlük. Akkor hullává lesznek, megvetetté és gúnynak tárgyává a holtak közt örökre. Mert letaszítja őket, úgyhogy meg sem mukkannak, velejükig megrendíti őket; végső pusztulásra jutnak, gyötrődniük kell, és elenyészik az emlékük. Reszketve jelennek meg számot adni bűneikről, és gaztetteik vádlóként lépnek föl ellenük. Akkor az igaz teljes biztonsággal áll szemben azokkal, akik sanyargatták, és lebecsülték a fáradozását. Amikor ezt látják, iszonyú félelem fogja el őket, és nem tudnak hová lenni annak nem várt üdvössége miatt. Bánkódva szólnak egymáshoz, és sóhajtoznak lelkük félelmében: Ez az, akit egykor kinevettünk, és akiből gúnyt űztünk. Mi esztelenek! Életmódját őrültségnek tartottuk, és halálát dicstelennek. Hogy lehet az, hogy Isten fiai közé sorolták, és a szentek között van az osztályrésze?


Ferenc pápa: A keresztény senki előtt ne zárja be az ajtót!



Ferenc pápa: A keresztény senki előtt ne zárja be az ajtót!


Ferenc pápa november 5-én a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szokásos reggeli szentmiséjén a nap olvasmányairól elmélkedve azt hangsúlyozta, hogy a keresztény magatartásnak befogadónak kell lennie.


Szent Pál Rómaiakhoz írt levelében azt sürgeti, hogy ne ítélkezzünk, és ne vessük meg a testvéreket. Az ilyen magatartás – a pápa szavai szerint – a csoportból való kizáráshoz vezet, a különbségtétel nem keresztény magatartás. Krisztus a Kálvárián szerzett áldozatával egybeköt, minden embert befogad az üdvösségbe. Az evangélium szavai szerint közelednek Jézushoz azok is, akiket kivetettek, akik kívülállók voltak, a bűnös emberek. Erre a farizeusok és az írástudók zúgolódni kezdtek, ők is a kirekesztést, a különbségtételt szorgalmazták. Azt tartják magukról, hogy ők tökéletesek, tisztelik a törvényt, amazok pedig bűnösök. Ha eltávolítunk közösségeinkből embereket, akkor a kirekesztés útján járunk. Kezdetben kis dologról van szó, ám ez a gyökere minden háborúságnak, minden katasztrófának, a háborúk is kirekesztéssel kezdődnek. Kirekesztés a nemzetközi közösségből, de a családból is, és a barátok között is mennyi veszekedés van… A Jézus által mutatott és tanított út ennek éppen az ellenkezője, azaz a befogadás útja.
Nem könnyű befogadni az embereket, sokan vannak olyanok, akik ellenállnak, és a megkülönböztetés magatartását választják. Jézus ezért elbeszéli az elveszett bárány és a fillérét elveszítő szegény asszony történetét. A pásztor és az asszony is minden erejükkel keresik azt, ami elveszett. Amikor megtalálják, teli vannak örömmel. Mennek, és elmondják a szomszédoknak, barátoknak a jó hírt: „Megtaláltam, befogadtam.” Ez Isten befogadó magatartása azokkal szemben, akik kirekesztenek, ítélkeznek, elkergetik az embereket. Ez nem kell, ez sem kell, és ez sem – és így szépen kialakítanak egy kis csoportot, megalkotják saját környezetüket. Ez egyfajta dialektika a kirekesztés és a befogadás között. Isten azonban mindenkit befogadott az üdvösségbe.
Jézus ugyanazt teszi, mint az Atya, aki arra hívta Őt, hogy üdvözítsen. Keres és befogad minket, hogy egy család legyünk. Gondolkozzunk el ezen, és legalább a mi kis környezetünkben ne ítélkezzünk. Ne zárjunk ki senkit életünkből, szívünkből, mosolyunkból, imáinkból, és ha úgy adódik, mondjunk egy jó szót. Ferenc pápa Szent Pál szavaival zárta gondolatait: „Mindnyájan megjelenünk Isten ítélőszéke előtt (…) tehát mindegyikünk magáról ad számot Isten előtt.” Kérjük a kegyelmet, hogy olyan férfiak és nők legyünk, akik a higgadt óvatosság jegyében mindig a befogadó magatartást követjük. Nem zárjuk be az ajtót senki előtt, és szívünk mindig nyitott. Tetszik, nem tetszik, de a szívem nyitva áll. Adja meg az Úr ezt a kegyelmet – fogalmazott Ferenc pápa a csütörtök reggeli szentmisén


A Megszentelt Élet Éve 307.




november 5.

Szent Imre ünnepe
Imádkozzunk a novíciákért, novíciusokért!
A noviciátus ideje alatt a novícia, novícius azon fáradozik, hogy elmélyítse Krisztussal való kapcsolatát, és az adott rendre vonatkozó tudását. Külön időt, alkalmat és segítséget kap ennek megélésére. Magány, ima és tanulmányok segítenek neki abban, hogy az Urat egyre személyesebben megismerje és megszeresse. A közösségi élet megtapasztalása által ismerheti föl, hogy lelki beállítottsága összhangban van-e a rend karizmájával.
Idézet az imaszándékhoz:
Képzésünk négy alappillére a következő: spirituális képzés, vagyis a spirituális élet; az intellektuális élet, vagyis a tanulás, az apostoli élet, az, hogy elkezdjük az evangélium hirdetését; és végül a negyedik, a közösségi élet. Négy! - mondta nyomatékosan Ferenc pápa. Erre a négy pillérre kell építenünk hivatásunkat.

ÁRPÁDHÁZI SZENT IMRE



ÁRPÁDHÁZI SZENT IMRE


Az úr érkezésére várakozó szolgákról mondott jézusi példázatot korábban már olvastuk. A liturgia rendje szerint, ma Szent Imre herceg ünnepén ismét ez szerepel az evangéliumban. Szent Imréről elmondható, hogy bár fiatalon érte a halál, mégsem érte őt váratlanul az Úrral való találkozás. Gyermekkorától kezdve jellemző volt rá a vallásos buzgóság, a rendszeres imádkozás, a csendes elmélkedés. Apja, Szent István király és családja arra szánta, hogy uralkodó legyen. Mivel jól tudták, hogy az uralkodói képességek elsajátítása mellett hasznára lesz a keresztény erény is, ezért vallásos neveléséről is gondoskodtak. Szent Imre életében az uralkodás tekintetében nem valósult meg az emberi akarat, de a vallásos neveltetés meghozta gyümölcsét. Szülei, Szent István király és Boldog Gizella maguk is az életszentség útját járták. Elsőként ők tanították gyermeküket a hitre és a Krisztus iránti szeretetre, majd pedig nevelését Szent Gellértre bízták.
A szülőknek, a nagyszülőknek és a neveléssel foglalkozó személyeknek érdemes elgondolkozniuk: vajon személyes életpéldájuk milyen hatással van azokra, akiknek nevelését Isten rájuk bízta. Mert ezt a feladatot, szolgálatot mindenki Istentől kapja. Ennek a felelősségnek tudatában nevelje mindenki saját gyermekét és a rábízottakat!
© Horváth István Sándor
Imádság:

Istenem! Hosszú az út! Sokan elfáradnak; feladják vagy azt gondolják: nem lehet segíteni, ezért együnk-igyunk, és vigadjunk. Ámde mi a te ajándékaidat fogadtuk magunkba. Szent ételeddel megerősítve új utakat kell keresnünk egymás felé. Add, hogy osztozkodjunk egymással azon, amit magunkhoz vettünk.
A. Pereira 



2015. november 4., szerda

Zsolozsma CCCXL.



Makkabeusok első könyvéből
 3, 1-26
Makkabeus Júdás 

Azokban a napokban Mattatiás helyébe fia, a Makkabeusnak nevezett Júdás lépett. Mind támogatták a testvérei és atyjának hívei. Örömmel harcba szálltak Izraelért. Hírt szerzett népének messze földön. A páncélt óriásként viselte, felöltötte fegyverzetét, úgy szállt harcba, oltalmazva kardjával a tábort. Tetteiben oroszlánhoz volt hasonló, zsákmányért bömbölő oroszlánhoz. Felkutatta a hitehagyottakat, üldözte őket, tűzbe vetette népe szorongatóit. A bűnösök reszkettek előtte félelmükben, remegtek mind a gonosztevők, így a szabadítás sikerrel járt. Bajt hozott sok királyra, Jákob örült tetteinek. Örökre áldott marad emlékezete. Végigvonult Jákob városain, kiirtotta belőlük a gonoszokat, és elfordította a haragot Izraelről. Hírneve elért a föld határáig, és maga köré gyűjtötte, akik szétszóródtak. Apolloniusz pogány népeket és hatalmas szamariai sereget toborzott, hogy harcba szálljon Izraellel. Amikor Júdás ennek hírét vette, kivonult elé, legyőzte és megölte. Sokan halálos sebet kaptak, és meghaltak. A többiek elmenekültek. A zsákmányt összeszedték, Júdás megszerezte Apolloniusz kardját, és ezentúl mindig azzal harcolt. Amikor a szíriai sereg vezére, Szeron meghallotta, hogy Júdás embereket gyűjtött maga köré, egy hűségesekből álló csapatot, akik hadba vonultak vele, így szólt: „Nevet szerzek magamnak, s híres leszek az országban, ha Júdást és embereit, akik semmibe vették a király törvényét, megtámadom.” Kivonult hát egy második támadásra. Istentelenekből álló hatalmas sereg kísérte, hogy segítsen neki Izrael fiain bosszút állni. Amikor Bethoron lejtői felé közeledett, Júdás kevés emberrel kivonult eléje. Amikor ezek meglátták a hatalmas sereget, így szóltak Júdáshoz: „Hogy vehetnénk fel a harcot ily kevesen ekkora túlerővel? Ráadásul kimerültek vagyunk, hiszen ma még nem is ettünk.” „Kevesen is körülzárhatnak sokakat – felelte Júdás –, mert az égnek egyre megy, hogy sok vagy kevés által szerez-e szabadulást. A háborúban nem a sereg nagyságától függ a győzelem, hiszen a segítség az égből jön. Azok ott gőggel és istentelenséggel eltelve jönnek ránk, hogy asszonyainkkal és gyermekeinkkel egyetemben elhurcoljanak és kifosszanak bennünket. De mi harcba szállunk életünkért és törvényünkért. Isten maga fogja őket a szemünk láttára megsemmisíteni. Ne féljetek hát tőlük!” Alighogy befejezte, hirtelenül nekik rontottak. Megsemmisítették Szeront seregével együtt. Bethoron lejtőjétől egészen a síkságig üldözték őket. Mintegy nyolcszáz ember elesett közülük, a többiek meg a filiszteusok földjére menekültek, így félelem fogta el őket Júdástól és testvéreitől, rémület szállta meg körülöttük a népeket. Híre eljutott a királyig, és a nemzetek Júda harcairól beszéltek. 


Ferenc pápa: A társadalmat is segítjük, ha megtanulunk megbocsátani a családban!



Ferenc pápa: A társadalmat is segítjük, ha megtanulunk megbocsátani a családban!


November 4-én az általános kihallgatás keretében a Szentatya folytatta családról szóló katekézissorozatát. Ezúttal az egymásnak való megbocsátás elsajátításának és gyakorlásának fontosságáról beszélt, megbocsátás nélkül ugyanis mind a családi, mind a társadalmi élet könnyen ellehetetlenülhet.



Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A nemrégen véget ért püspöki szinódus alaposan átgondolta, mi a hivatása és küldetése a családnak az egyház életében és a mai társadalomban. A szinódus kegyelmi esemény volt. A végén a szinódusi atyák átadták nekem végkövetkeztetéseik szövegét. Azt akartam, hogy közzé tegyük ezt a szöveget, hogy mindenki részesülhessen ebben a munkában, amelyet közösen két éven át végeztünk. Nem ez a megfelelő alkalom e végkövetkeztetések megvizsgálására, ezekről nekem kell majd elmélkednem.
Közben azonban az élet nem áll meg, főként nem a családokban! Ti, kedves családok, mindig úton vagytok. Folytonosan írjátok a konkrét élet oldalaira a család evangéliumának szépségét. Egy olyan világban, amely gyakran élet- és szeretethiánytól szenved, ti mindennap a házasság és a család nagy ajándékáról beszéltek.

Ma ezt a szempontot szeretném hangsúlyozni: a család egy nagy edzőterem az odaadás és a kölcsönös megbocsátás gyakorlására, ami nélkül semmilyen szeretet nem tud tartósan megmaradni. Önátadás és megbocsátás nélkül a szeretet nem marad meg, nem lesz tartós. Abban az imádságban, amelyet Jézus maga tanított nekünk, vagyis a miatyánkban, Jézus a következő kérést fogalmaztatja meg velünk az Atyához: „Engedd el tartozásunkat, miképpen mi is elengedjük a nekünk tartozókét.” Jézus végül megmagyarázza: „Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti bűneiteket” (Mt 6,12.14–15).
Nem lehet anélkül élni, hogy meg ne bocsátanánk egymásnak, legalábbis jól nem, főként a családban nem. Mindennap megsértjük egymást. Számot kell vetnünk ezekkel a hibákkal, melyek gyengeségünkből és önzésünkből fakadnak. Viszont az a feladatunk, hogy azonnal gyógyítsuk be az egymásnak okozott sebeket, rögtön állítsuk helyre a családban tönkretett kötelékeket. Ha túl sokat várunk, minden sokkal nehezebb lesz. Van egy egyszerű titka annak, hogyan gyógyítsuk be a sebeket és simítsuk el a nézeteltéréseket. Mégpedig ez: ne engedjük, hogy véget érjen a nap bocsánatkérés nélkül, anélkül, hogy békét teremtett volna egymás közt férj és feleség, szülő és gyermek, testvér és testvér, anyós és meny. Ha megtanuljuk, hogy azonnal bocsánatot kérjünk egymástól és azonnal megbocsássunk egymásnak, akkor sebeink begyógyulnak, a házasság megerősödik, családunk egyre szilárdabb ház lesz, amely ellenáll kisebb-nagyobb rosszaságaink lökéseinek. Ehhez pedig nem kell nagy szónoklatot tartani, hanem elég egy kis cirógatás: egy kis kedveskedés, és már vége is mindennek, újrakezdhetünk. De sose zárjuk le úgy a napot, hogy háborúban állunk egymással!

Ha megtanulunk így élni a családban, így teszünk majd kívül is, bárhol legyünk is. Persze, könnyű kételkedni ebben. Sokan gondolják, még keresztények is, hogy ez túlzás. Azt mondják: igen, ezek szép szavak, de nem lehet megvalósítani a mindennapi életben. De Istennek hála, nem így van. Ugyanis épp azáltal, hogy elfogadjuk Isten megbocsátását, mi is képesek leszünk megbocsátani másoknak. Ezért ismételteti meg velünk Jézus ezeket a szavakat, valahányszor elmondjuk a miatyánkot, vagyis mindennap. A mai, sokszor kegyetlen világban nélkülözhetetlen, hogy legyenek olyan helyek, mint a család, ahol megtanulunk megbocsátani egymásnak.

A szinódus e téren is felélesztette reménységünket: a család hivatásának és küldetésének része az a képesség, hogy megbocsássunk és megbocsássunk egymásnak. A megbocsátás gyakorlása nemcsak megmenti a családokat a megoszlásoktól, de képessé teszi őket segíteni a társadalmat, hogy az kevésbé rossz és kevésbé kíméletlen legyen. Igen, a megbocsátás minden gesztusa betömi a ház falain támadt repedéseket és megerősíti a falakat. Kedves családok, az egyház mindig mellettetek áll, hogy segítsen benneteket abban, hogy házatokat arra a sziklára építsétek, amelyről Jézus beszélt.

És ne felejtsük el ezeket a szavakat, amelyek közvetlenül a házról szóló példabeszéd előtt hangzanak el: „Nem mindenki fog bemenni a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: «Uram, Uram», hanem csak az, aki megteszi mennyei Atyám akaratát.” És hozzáteszi: „Sokan mondják majd nekem azon a napon: «Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk, nem a te nevedben űztünk ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk sok csodát?» De akkor kijelentem nekik: «Sosem ismertelek titeket»” (Mt 7,21–23). Erős szavak ezek, kétségtelenül, amelyeknek az a célja, hogy felrázzanak és megtérésre szólítsanak minket.
Kedves családok, biztosítalak titeket: ha képesek lesztek mind eltökéltebben járni a boldogmondások útján, ha megtanuljátok és megtanítjátok az egymásnak való megbocsátást, akkor az egyház egész nagy családjában növekszik majd a képesség, hogy tanúságot tegyünk Isten megbocsátásnak megújító erejéről. Ellenkező esetben mondhatunk ragyogó prédikációkat, s talán még néhány ördögöt is kiűzhetünk, de végül az Úr nem fog tanítványainak elismerni minket, mert nem volt meg a képességünk, hogy megbocsássunk és engedjük, hogy mások megbocsássanak nekünk!

A keresztény családok valóban sokat tehetnek a mai társdalomért, és az egyházért is. Ezért szeretném, ha az irgalmasság jubileumi évében a családok újra felfedeznék a kölcsönös megbocsátás kincsét. Imádkozzunk, hogy a családok egyre jobban képesek legyenek arra, hogy a kiengesztelődés konkrét útjain járjanak, és ilyen konkrét utakat építsenek, és senki se érezze úgy, hogy magára maradt tartozásainak súlya alatt!
Ezzel a szándékkal mondjuk most közösen: Mi Atyánk, bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!


A Megszentelt Élet Éve 306.



november 4.

Imádkozzunk a jelöltekért!


A jelölt személyisége azáltal fejlődik, hogy életét egyre inkább az Evangélium szerint alakítja, és megismeri azt a kölcsönös adást, elfogadást, amely fenntartja a közösséget. Ezenkívül felülvizsgálja elhivatottságát, össze tudja-e egyeztetni a rend életmódjával adottságait, képes-e a személyes kibontakozásra, és készségesen lép-e be a noviciátusba.
 


Évközi harmincegyedik hét szerdája



Évközi harmincegyedik hét szerdája


A farizeus háza után ismét az úton lévő Jézust állítja elénk az evangélium. Nincs egyedül, sokan követik őt, mégpedig nem csak tanítványai, hanem „nagy népsokaság.” Szavait ugyan sokan hallgatják, de tanítását mintha csak tanítványaihoz intézné, azokhoz, akik komolyan veszik követését. A tegnapi evangélium példázatában az elsőként meghívottak valamilyen személyes érdekre hivatkozva utasították el a meghívást. Jézus most arról beszél, hogy mindenki tegye félre személyes érdekeit, mert az ő követése lemondásokkal jár. Isten hívását hallva ugyanis az ember döntéshelyzetbe kerül, s ha nem látja döntésének jövőbeli következményeit, akkor rosszul választhat.
Éppen ezt az előrelátást hangsúlyozza Jézus két hasonlata. Az első a tornyot építő emberről szól, aki előre pontosan kiszámítja az építkezés költségeit, s így lát neki a munkának. A másodikban egy seregével hadba induló királyról szól, aki előzetesen felméri a helyzetet, vajon van-e esélye a győzelemre azzal szemben, aki országát fenyegeti, megtámadta, mert ha nincs akkor jobb volna, ha békésen oldanák meg a helyzetet.
Krisztus-követésünkre is igaz: ha valamit rosszul kezdünk el, attól ne várjunk jó eredményt. Időnként pedig érdemes megvizsgálni azt, hogy nem tértünk-e le a kitűzött cél felé vezető útról.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Uram, nem szabad azt hinnem, hogy az egyház a maga intézményes valóságában nem a te szereteted és gondviselő útmutatásod kifejezője lenne. Győzd le kevélységemet. hogy felismerjem: nem lehet az Isten Atyja annak, akinek az egyház nem édesanyja. Segíts, hogy mindig szeressem egyházadat, mint édesanyámat.
E. Beck



2015. november 3., kedd

Zsolozsma CCCXXXIX.



Szent Pál apostolnak a korintusiakhoz írt első leveléből 
1 Kor 15, 12-34
Krisztus feltámadása a hívők reményének alapja 

Testvéreim! Ha azt hirdetjük, hogy Krisztus feltámadt a halálból, hogyan állíthatják némelyek közületek, hogy nincs feltámadás? Ha nincs feltámadás, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, és nincs értelme a ti hiteteknek sem. Ráadásul még Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert Istenről azt tanúsítjuk, hogy Krisztust feltámasztotta, holott nem támasztotta fel, ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel. Ha ugyanis a halottak nem támadnak fel, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus sem támadt fel, semmit sem ér a hitetek, mert még mindig bűneitekben vagytok. Sőt azok is elvesztek, akik Krisztusban haltak meg. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk. De Krisztus feltámadt a halálból elsőként a halottak közül. Mivel egy ember idézte elő a halált, a halottak is egy ember révén támadnak fel. Amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre is kel. Mindenki, amikor sorra kerül: először Krisztus, majd az ő eljövetelekor mindnyájan, akik Krisztushoz tartoznak. Azután következik a vég, amikor is (Krisztus) átadja az Istennek, az Atyának az uralmat, miután minden felsőbbséget, hatalmat és erőt megsemmisített. Addig kell ugyanis uralkodnia, amíg ellenségeit mind lába alá nem veti. Utolsó ellenségként a halál semmisül meg, hiszen „mindent lába alá vetett.” Amikor arról van szó, hogy „minden alá van neki vetve”, természetesen kivétel az, aki mindent alávetett neki. S ha majd minden alá lesz neki vetve, maga a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben. Különben mi értelme van annak, hogy a halottakért megkeresztelkednek? Ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel, miért keresztelkednek meg értük? Miért tesszük ki mi is magunkat szüntelenül veszélynek? Mindennap készen vagyok meghalni, hiszen büszkeségem vagytok, testvérek, Urunkban, Krisztus Jézusban. Mit használ nekem, hogy Efezusban – emberi módon szólva – vadállatokkal küzdöttem? Ha a halottak nem támadnak fel, akkor „együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk”. Ne hagyjátok magatokat félrevezetni! A gonosz beszéd megrontja a jó erkölcsöt. Legyetek józanok, és ne vétkezzetek. Némelyek ugyanis nem ismerik az Istent. Azért mondom ezt, hogy szégyelljétek magatokat.


Ferenc pápa a tavaly elhunyt bíborosokért és püspökökért mutatott be szentmisét



Ferenc pápa a tavaly elhunyt bíborosokért és püspökökért mutatott be szentmisét


Ferenc pápa november 3-án délelőtt a Szent Péter-bazilika katedraoltáránál szentmisét mutatott be az elmúlt év során elhunyt bíborosokért és püspökökért. A szentmise a szokásos pápai asszisztencia nélkül, teljes egyszerűségben zajlott.


Homíliájában Ferenc pápa Isten megváltói szeretetének módjáról elmélkedett, ahogy annak előképe – a pusztában felemelt rézkígyó formájában – Krisztus üdvözítő keresztjévé válik.

„Ma hálával emlékezünk az utóbbi év során elhunyt bíborosokra és püspökökre. Ők ezen a földön szerették az egyházat mint jegyesüket, és most azért imádkozunk, hogy teljes örömnek örvendhessenek a szentek közösségében” – kezdte homíliáját a pápa. „Hálával gondolunk ezen szent szolgák hivatására, és amikor a »derék és hűséges szolgának« megígért jutalmat kérjük számukra, megújítjuk döntésünket az egyház szolgálatában. Ezt kéri tőlünk az a Jézus, aki megmosta a lábunkat, hogy mi is hasonlóképpen cselekedjünk. Nem kér magának szolgálatot, hanem másokat szolgál, és pásztorként kész életét adni a bárányokért. Márpedig az, aki szolgál és ad, vesztesnek tűnik a világ szemében, valójában azonban elvesztvén az életét, újból megtalálja azt. Mert az élet, mely kifosztja magát és elvész a szeretetben, Krisztust követi: legyőzi a halált, és életet ad a világnak. Aki szolgál, az üdvözít. Megfordítva, aki nem azért él, hogy szolgáljon, az nem szolgálja az életet.”

Ferenc pápa az evangélium szavára utalt, Jézust idézve: „Isten úgy szerette a világot” (Jn 3,16). Ez a szeretet annyira konkrét, hogy magára vette a halálunkat. Hogy üdvözítsen bennünket, utolért ott, ahová jutottunk, távol az életadó Istentől, a halálban, egy kijárat nélküli sírban. Isten Fiának ez a megalázkodása – mint egy fölénk hajló szolga, hogy magára vegye, ami a miénk – azért történt, hogy kitárja nekünk az élet kapuit. Jézus az evangéliumban önmagát a „felemelt kígyóhoz” hasonlítja. A pusztában vándorló népet mérges kígyók marják meg, de akik feltekintettek a felemelt kígyóra, azok megmenekültek. Egy kígyó mentett meg kígyóktól. Ugyanez a kereszt logikája, amiről Jézus beszél Nikodémusnak. Az ő halála megment bennünket a mi halálunktól.

Ferenc pápa a pusztában felemelt kígyó és Jézus keresztje képét értelmezte tovább: a pusztában a kígyók fájdalmas halált okoztak, amit a tőlük való halálfélelem előzött meg. A mi szemünkben is a halál sötétnek és félelmetesnek tűnik. Mi is megtapasztaljuk azt, és Jézus sem menekült el előle, hanem teljesen magára vette az összes következményeivel. Mi pedig most, őrá hittel tekintve, megmenekülünk általa, ahogy kétszer is ismétli Jézus a napi evangéliumban: „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete lesz” (vö. Jn 3,15–16).

„Isten stílusa abban áll – magyarázta a pápa –, hogy szolgálatával és megalázkodásával vált meg bennünket.” Nem várhatunk tehát diadalmas isteni győzelmet, hiszen Jézus nagyon alázatos győzelmet mutatott nekünk. Felemelve a keresztre hagyta, hogy a rossz és a halál acsarkodjanak ellene, miközben ő továbbra is szeretett. Ez titok, de ennek a titoknak, ennek a rendkívüli alázatnak a titka a szeretet erejében áll. Jézus húsvétjában együtt látjuk a halált és a halál gyógyszerét. Ez az alázatos, a szolgáló és a megsemmisülő szeretet révén lehetséges. Így Jézus nemcsak elvette a rosszat, hanem jóvá alakította. Nem a szavával változtatta meg a dolgokat, hanem a cselekedetével, nem látszatra, hanem lényegileg, nem a felszínen, hanem a gyökérig terjedően. A keresztből hidat csinált, mely az életre vezet. „Mi is vele együtt győzhetünk – figyelmeztetett a pápa –, ha a szolgáló és alázatos szeretetet választjuk, mely győzedelmes marad mindörökké. Az ilyen szeretet nem kiált, nem kényszerít, hanem tud várakozni bizalommal.”

„Isten úgy szerette a világot – idézte a pápa az evangélium sorát. – Mi hajlamosak vagyunk azt szeretni, amire szükségünk van és amire vágyakozunk, ezzel szemben Jézus úgy szereti a világot és minket, ahogy vagyunk” – fűzte hozzá. Az Eucharisztiában is a szolgálatunkra jön, az életét adja, hogy a haláltól megmentsen és reménységgel töltsön el minket. Végül Pál apostol szavával buzdított a pápa: „Ami ott fönn van, arra legyen gondotok, ne a földiekre.” (Kol 3,2) Az Isten és a felebarát szeretetére ügyeljetek és azokéra, akik szükséget szenvednek. Ne azért aggódjunk, amit itt nélkülözünk, hanem a mennyei kincseknek örüljünk, ne azért aggódjunk, ami minket szolgál, hanem inkább mi szolgáljunk. „Legyen elég Ő nekünk, akiben az élet, az üdvösség, a feltámadás és az öröm van. Így leszünk szíve szerint való szolgák, nem hivatalnokok, hanem szeretett fiak, akik életüket adják a világért” – zárta homíliáját Ferenc pápa.




A Megszentelt Élet Éve 305.



november 3.

Ward Mária alapító "Igaz Lélek " látomásának ünnepe (november 1.)
Imádkozzunk a Congregatio Jesu tagjaiért!
  • Congregatio Jesu
Alapítójuk: Ward Mária
A rend sajátossága Ward Mária és társnői lelki tapasztalataiban gyökerezik, amely arra vezet minket, hogy elsajátítsuk az ignáci lelkiséget. Megértjük és tettekre váltjuk azt a küldetést, amelyet Ward Mária 1611-ben kapott: „Vedd a Társaságét, úgy értve, hogy tartalmilag és forma szerint ugyanazt”. Krisztustól kapott küldetésünk egyetemes: „Menjetek el az egész világra, és tegyetek tanítványommá minden népet” (Mt 28,19). Ward Mária apostoli céljai: a hit védelmezése és terjesztése, valamint az emberekben a krisztusi életvitel gyarapodásának szolgálata az alázat és a szeretet minden művén keresztül.
Lelkiségünkből:
„Mutasd magad olyannak, amilyen vagy és légy olyan, amilyennek mutatod magad.” Ward Mária


Évközi harmincegyedik hét keddje



Évközi harmincegyedik hét keddje


Ismét egy farizeus látja vendégül otthonában Jézust, aki Isten mindenkinek szóló meghívásáról és az emberek elutasításáról mond példabeszédet. A példázat szerint a meghívottak meglehetősen udvariatlan módon viselkednek, amikor szinte nevetséges indokokkal visszautasítják a meghívást. Mivel az első körben meghívottak csalódást okoztak távolmaradásukkal, a vendéglátó ezt követően hívja meg házába „a szegényeket, bénákat, vakokat, sántákat,” akik már elfogadják a hívást. A harmadik körben újabb vendégek érkeznek, a társadalomból leginkább kitaszítottak, az „utak mentéről,” hogy az ünnepségnek helyet adó ház megteljen vendégekkel.
A példabeszéd azt tanítja, hogy Isten meghív minket országába, hogy éljünk vele. Nem csak a túlvilági mennyországra kell itt gondolnunk, hanem arra a titokzatos országra, amely itt a földön valósul meg. A történetben fontos szerepet kap a „szolga,” aki Isten meghívását közvetíti az embereknek, s aki maga Jézus, a mennyei Atya küldötte és szolgája. Ebben az értelemben Jézus saját küldetéséről ad tanítást, ugyanakkor rávilágít arra, hogy milyen nagy hibát követnek el azok, akik visszautasítják Isten meghívását.
Nagy könnyelműség és hiba volna részemről, ha valamilyen komolytalan ürüggyel, evilági teendőkre hivatkozva visszautasítanám Isten hívását.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Add, Uram, hogy keresztedet megértsem. Add, hogy elfogadjam. Add, hogy szíved jobb megértéséért hordozzam. Mennyei Atyám! Fiad szíve nyilvánította ki a te emberszeretetedet. Nem tudnám, hogy ki vagy, ha nem nyilvánítottad volna ki magadat Fiad emberi szívében. Ha lelki szemem végtelenségedre tekint, akkor határtalanságod megzavarja látásom. Világosság helyett sötétség vesz körül. De ha Krisztus szívére tekintek, akkor igazán tudom, hogy szeretsz.
G. Miller 



2015. november 2., hétfő

Zsolozsma CCCXXXVIII.



Szent Pál apostolnak a korintusiakhoz írt első leveléből
 1 Kor 15, 12-34
Krisztus feltámadása a hívők reményének alapja 


Testvéreim! Ha azt hirdetjük, hogy Krisztus feltámadt a halálból, hogyan állíthatják némelyek közületek, hogy nincs feltámadás? Ha nincs feltámadás, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, és nincs értelme a ti hiteteknek sem. Ráadásul még Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert Istenről azt tanúsítjuk, hogy Krisztust feltámasztotta, holott nem támasztotta fel, ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel. Ha ugyanis a halottak nem támadnak fel, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus sem támadt fel, semmit sem ér a hitetek, mert még mindig bűneitekben vagytok. Sőt azok is elvesztek, akik Krisztusban haltak meg. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk. De Krisztus feltámadt a halálból elsőként a halottak közül. Mivel egy ember idézte elő a halált, a halottak is egy ember révén támadnak fel. Amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre is kel. Mindenki, amikor sorra kerül: először Krisztus, majd az ő eljövetelekor mindnyájan, akik Krisztushoz tartoznak. Azután következik a vég, amikor is (Krisztus) átadja az Istennek, az Atyának az uralmat, miután minden felsőbbséget, hatalmat és erőt megsemmisített. Addig kell ugyanis uralkodnia, amíg ellenségeit mind lába alá nem veti. Utolsó ellenségként a halál semmisül meg, hiszen „mindent lába alá vetett.” Amikor arról van szó, hogy „minden alá van neki vetve”, természetesen kivétel az, aki mindent alávetett neki. S ha majd minden alá lesz neki vetve, maga a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben. Különben mi értelme van annak, hogy a halottakért megkeresztelkednek? Ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel, miért keresztelkednek meg értük? Miért tesszük ki mi is magunkat szüntelenül veszélynek? Mindennap készen vagyok meghalni, hiszen büszkeségem vagytok, testvérek, Urunkban, Krisztus Jézusban. Mit használ nekem, hogy Efezusban – emberi módon szólva – vadállatokkal küzdöttem? Ha a halottak nem támadnak fel, akkor „együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk”. Ne hagyjátok magatokat félrevezetni! A gonosz beszéd megrontja a jó erkölcsöt. Legyetek józanok, és ne vétkezzetek. Némelyek ugyanis nem ismerik az Istent. Azért mondom ezt, hogy szégyelljétek magatokat. 


Ferenc pápa homíliája Mindenszentek napján: Aki zűrzavart teremt, az nem boldog



Ferenc pápa homíliája Mindenszentek napján: Aki zűrzavart teremt, az nem boldog


A Campo Verano temetőben - ANSA

Ferenc pápa november elsején Mindenszetek ünnepén, vasárnap délután a Campo Verano római nagytemetőben szentmisét mutatott be az elhunytak lelkiüdvéért. A szentmise homíliájában a Máté evangélium hegyi beszédének a nyolc boldogságát elemezte.
A boldogság felé az út árral szemben halad
„Az evangéliumban a galileai tó közelében egy hegyen a tanítványait és a tömeget tanító Jézust hallgattuk” – kezdte beszédét a pápa. „A feltámadt és élő Jézus szavai nekünk is jelzik, hogy az igazi boldogság elérésének az útja az az út, mely a mennybe vezet. Nehéz megérteni ezt az utat, mert árral szemben halad, de maga az Úr mondja, hogy aki ezen az úton jár, előbb vagy utóbb boldog lesz.
Aki kiüresíti a szívét és szabad marad, azt a mennyek országa várja
„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa”. Megkérdezhetjük, hogy miként lehet boldog egy lélekben szegény ember, akinek egyetlen kincse a menynek országa? Ennek értelme pedig az, hogy aki kiüresíti a szívét és szabad marad az evilági dolgoktól, ez a személyt a mennyek országa várja” – emelte ki a pápa.
Boldogok, akik megérzik a szívükben a maguk és mások fájdalmát
„Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket”. De hogyan is tudnak a sírók boldogok lenni? És mégis, aki az életében soha nem tapasztalt szomorúságot, szorongást és fájdalmat, soha nem fogja megismerni a megvigasztalódás örömét. Ellenben boldogok csak azok lehetnek, akik képesek részvevőnek lenni, akik képesek megérezni a szívükben a maguk és mások fájdalmát. Ezek boldogok lesznek – szögezte le a pápa – mert az Atyaisten gyengéd keze megsimogatja és megvigasztalja őket”.
Az Úr útja a gyengédség és a türelem útja
„Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld. Ezzel szemben mi hányszor vagyunk türelmetlenek, idegesek, készek mindig a panaszkodásra. Annyi elvárásunk van mások felé, de amikor bennünket illet a sor, akkor felemeljük a hangunkat, mintha a világ urai lennénk, miközben valójában Isten fiai vagyunk. Gondoljunk csak azokra az anyákra és apákra, akiket oly türelmetlenek a gyerekeikkel, akik szinte megőrjítik őket. Ez az Úr útja: a gyengédség és a türelem útja. Jézus megjárta ezt az utat, kiskorában üldöztetést és száműzetést szenvedett, míg aztán felnőttként a rágalmakkal, a cselszövéssel, a kelepcékkel, a hazugságokkal és hamis vádakkal szemben a törvényszék előtt mindent elviselt szelíden”.
Boldogok, akik készek befogadni egy nagyobb igazságosságot, amit csak az Isten tud adni
„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele. Igen, akiknek erős az igazságérzetük, nemcsak mások, hanem saját magunk iránt is, azok majd eltelnek vele, mert készek befogadni egy nagyobb igazságosságot, amit csak az Isten tud adni”.
Mindenkinek szüksége van megbocsátásra
„Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak”. Boldogok, akik meg tudnak bocsátani, akik irgalmasok mások iránt, akik nem ítélnek meg mindent és mindenkit, hanem mások helyzetébe próbálnak kerülni. Mindenkinek szüksége van megbocsátásra. Éppen ezért a mise elején annak ismerjük el magunkat, amik vagyunk, vagyis bűnösöknek. És ezt nemcsak mondjuk formailag, hanem ez az igazság: Uram, íme itt vagyok, irgalmazz nekem! Ha meg tudjuk bocsátani másoknak azt, amit magunknak kérünk, akkor boldogok vagyunk. Ahogyan mondjuk a Miatyánkban: Bocsásd meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”.
Boldogok, akik minden nap türelmesen békét és kiengesztelődést vetnek el
„Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket”. Nézzünk csak azok arcába, akik körüljárva konkolyt hintenek, boldogok ők? – kérdezte a pápa. Akik mindig csak az alkalmat keresik, hogy zűrzavart keltsenek, és hogy kihasználják a másokat, nos, boldogok ők? Nem , nem lehetnek boldogok! Ellenben azok, akik minden nap türelmesen békét vetnek, békét és kiengesztelődést teremtenek, azok valóban boldogok, mert ők a mennyei Atyánk igazi gyermekei, aki mindig és csak békét vet le, odáig menően, hogy a saját Fiát küldte el nekünk, mint a béke magját az egész emberiségért”.
Engedjük magunkhoz Isten megbocsátását
Kedves testvéreim, ez a szentség útja és ez a boldogság útja” – folytatta pápa. „Ezt járta meg Jézus, sőt maga ez az Út: aki vele jár és aki rajta keresztül halad, az belép az életbe, az örök életbe. Kérjük az Úrtól a kegyelmet, hogy mindig egyszerűek és alázatosak legyünk, kérjük a kegyelmet, hogy tudjunk sírni, a kegyelmet, hogy szelídek legyünk. Kérjük a kegyelmet, hogy dolgozzunk az igazságosságért és a békéért, és mindenekelőtt a kegyelmet, hogy engedjük magunkhoz Isten megbocsátását, hogy aztán mi is az irgalmasság eszközei lehessünk”.
„Így tettek a szentek is, aki megelőztek bennünket a mennyei hazába menet. Ők elkísérik a  földi zarándokutunkat, és bátorítanak bennünket, hogy menjünk tovább. Közbenjárásuk segítsen minket, hogy Jézus útján járjunk és elnyerjük a boldogságot elhunyt testvéreink javára, akikért felajánljuk ezt a szentmisét” – fejezte be homíliáját Ferenc pápa.