2014. július 5., szombat

Zsolozsma 182.



Jeruzsálemi Szent Cirill püspök hitmagyarázataiból

(Cat. 1, 2-3. 5-6: PG 33, 371. 375-378)

Itt az alkalmas idő, hogy megvalljuk bűneinket

Ha valamelyiktek rabja a bűnnek, itt az ideje, hogy kész legyen újjászületni, Isten fogadott gyermekévé lenni azzal a nagylelkűséggel, amelyet a hit kíván. Hagyja ott az átkos szolgaságot, a bűnt, lépjen az Úr boldogító szolgálatába. Legyen méltóvá az örökségnek, a mennyei királyságnak az elnyerésére. Bűneitek bánkódó megvallásával vessétek le a csalóka kívánságokban megromlott régi embert, hogy felölthessétek az újat, aki megújul Teremtője megismerése szerint. A hit által szerezzétek meg a Szentlélek foglalóját, hogy bebocsássanak titeket az örök hajlékba. Fogadjátok magatokba a misztikus pecsétet, hogy az Úr jóságosan rátok ismerjen. Csatlakozzatok Krisztusnak emberekből álló szent nyájához, hogy egykor majd jobbjára állhassatok, és elnyerjétek az örökségül nektek szánt életet.
     Akiknek lelkét ugyanis durva kéregként bűnök vonják be, azok bal kéz felől lesznek, mert nem fogadták be Isten kegyelmét, amelyet Krisztustól kaptak volna az újjászületés fürdőjében. Nem a test újjászületésére utalok, hanem a léleknek a Szentlélekben történő újjászületésére. A test szerint való születést szüléinknek köszönhetjük, a Lélek szerint való újjászületés viszont a hit által történik, hiszen a Lélek ott fúj, ahol akar (vö. Jn 3, 8). Ha ezzel méltóvá leszel, akkor majd meghallhatod: Jól van, te hűséges, derék szolga (Mt 25, 21), tudniillik, ha akkor olyan lesz a lelkiismereted, hogy az álnokságnak semmi szennye sem lesz rajta.
     Ha valaki a jelenlevők közül úgy gondolná, hogy próbára teszi Isten kegyelmét, az saját magát csapja be, mert nem akarja elismerni Isten erejét. Őszinte és minden tettetés nélküli lélekkel jöjj ide, te, ember, hiszen Isten a szívek és vesék vizsgálója.
     Ez a mostani idő a bűnök bánkódó megvallásának az ideje. Valld meg, amit szóval vagy cselekedettel, éjjel vagy nappal vétkeztél. Itt az alkalmas idő, hogy megvalld bűneidet, itt az üdvösség napja, hogy magadba fogadd a mennyei kincset.
     Vesd ki a lelkedből, ami nem odavaló, hogy bőségesebben kapj kegyelmet. Mert a bűnök megbocsátását megkapja ugyan mindenki egyformán, de a Szentlélek közlése már az egyes ember hitének a mértéke szerint történik. Ha kevéssé feszíted meg erőidet, keveset kapsz, ha viszont sokat fáradozol, nagy lesz jutalmad. A magad érdekében futsz, a magad hasznáról van szó.
     Ha pedig neheztelsz valakire, bocsáss meg neki. Hiszen azért jössz ide, hogy bűnbocsánatot nyerj: szükséges tehát, hogy előbb te is megbocsáss az ellened vétkezőknek.
 


Úrnapja után 13.



Úrnapja utáni napok

elmélkedés tizenkettedik rész

Isten az akkor élő hagyomány legerősebb áldozatával nyugtatja meg Ábrámot, hogy a negyedik nemzedékben már komoly népnek számító nemzetségé lesz törvényesen is Kánaán. Mert az ember hite mellé újabb kézzel fogható bizonyságokat keres: „Nézd, nem adtál nekem utódot, így szolgám lesz az örökösöm. Az Úr szava ezt mondta neki: Nem az lesz örökösöd, hanem az lesz örökösöd, aki testedből származik. Aztán kivezette, és ezt mondta neki: Nézz föl az égre, és számold meg a csillagokat, ha meg tudod számolni őket. Majd hozzáfűzte: Ilyen lesz a nemzetséged. Hitt az Úrnak, ő pedig beszámította neki megigazulásra. Ismét szólt hozzá: Én vagyok Isten, aki kihívtalak a kaldeai Úrból, hogy ezt a földet adjam birtokul. Ő így válaszolt: Uram, Istenem, miből tudom meg, hogy birtokolni fogom azt? Erre megparancsolta neki: Hozz egy három éves üszőt, egy három éves kecskét, egy három éves bakot, egy gerlét és egy galambot!’ Amikor odahozta neki ezeket az állatokat, középen átvágta őket, és a két felet egymás mellé állította, a madarakat azonban nem vágta szét. Akkor rablómadarak szálltak a testekre, de Ábrám elűzte őket. Amikor a nap lenyugodott, Ábrámot mély álom fogta el, s nagy félelem szállta meg. Ő azonban így szólt Ábrámhoz: Tudd meg, hogy nemzetséged idegen lesz egy országban, amely nem az övé. Szolgálni fognak nekik, azok pedig elnyomják őket négyszáz esztendeig. De én megítélem azt a népet is, amelynek szolgálniuk kell. Akkor javakban bővelkedve vonulnak ki onnan. Te azonban békében térsz meg atyáidhoz, és magas korban temetnek el. A negyedik nemzetségben térnek ide vissza, mivel az amoriták bűne még nem teljes’.Mikor a nap lenyugodott és beállt a sűrű sötétség, füstölő kemencéhez és égő fáklyához hasonló valami ment végig ezek között a darabok között. Azon a napon kötött az Úr szövetséget Ábrámmal, és így szólt: Utódaidnak adom ezt a földet Egyiptom patakjától egészen a nagy folyamig, az Eufráteszig: a kenitákat és kenizitákat, a kadmonitákat, hettitákat, perizitákat és refaitákat, az amoritákat, kánaániakat, girgasitákat és jebuzitákat”. (Ter 15,5-21) Isten megnyugtató választ ad Ábrámnak: választottja okos ember, de csak ember. A teremtés Ura végtelen hatalmú és tudású Isten. Ettől a végtelen nagy Úrtól önként jött Ábrám kiválasztása itt a földön. Vele és általa vissza akarja állítani a családi viszonyt az emberekkel. Ehhez hit kell. Isten megérti a földi dolgokban jártas ember igényét, hogy saját mércéje szerint is szeretné magát biztosnak érezni. Ezért hozatja elő a nagy és apró állatokat, vágatja ketté és rakatja a fél testeket egymással szemben egy kis utat hagyva köztük, mert az ember szerződése komolyságát így tudja végső soron igazolni: mindketten átmegyünk a tetemek között. Aki megszegi a szerződést, járjon úgy, mint ezek az állatok. Ábrám őrzi a kiterített tetemeket, mert jönnek a sakálok, madarak és felfalják őket. Aztán elnyomja az álom. Arra ébred, hogy füstölő kemencéhez és égő fáklyához hasonló valami bevonul a madarak és az egyre nagyobb értékű tetemek közé, és felemészt mindent. Ennek a mondanivalója: így jár az esetleges szószegő! Ábrám pedig megnyugszik: Még négyszáz évet várni kell, de Kánaán az utódaié lesz. Még egy újabb biztosítékot kap Ábrahám. Amikor a felesége, Sára meghalt, Ábrahám nem akarta idegen földbe eltemetni. Ezért Kánaán gazdag földbirtokosához akart folyamodni, hogy egy viszonylag kicsi földet adjanak el neki örök áron, ahol egyelőre Sára holttestét tisztességgel saját földjükbe temetheti, aztán később majd az ő és egész családja temető helye lehet. Az Istentől tanult család-eszme szerint, hogy az ősök és utódok együtt nyugodjanak békességben a testük feltámadásáig.


2014.07.05. szombat



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.07.05. szombat

Isten komoly üzenetét, amelyet a júdeai pásztor közvetített a tíz testvértörzsnek, nem vette mindenki komolyan az északi királyságban, Izraelben. Nyugodtan állíthatjuk, semmi átütő erő nem mutatkozott az északi Zsidó ország területén. Kemény kérdés vezeti be Ámosz utolsó sorait: „Izrael fiai, nem vagytok-e ti is olyanok, mint a kusiták fiai? Mondja az Úr. Nem én hoztam-e fel Izraelt Egyiptom földjéről, a filiszteusokat Kaftorból, az arámokat Kírből? Nos, rajta tartom szememet a bűnös országon, hogy eltöröljem a föld színéről. De Jákob házát mégsem pusztítom el egészen – mondja az Úr. Mert lám, parancsot adok, és szétszórom Izrael fiait a különféle népek közé, mint amikor rostál az ember, anélkül, hogy egy szem is a földre esnék. Kard élén hullik el népemben minden gonosztevő, mind, aki mondja: a vész nem közeleg, nem érkezik el hozzánk” (Ám 9,7-10) Az Újszövetségben az Istenember, a Megváltó hozta az Atya üzenetét. Mennyit kellett csodák sorozatával biztosítani hallgatóit, hogy küldetése biztos, gyógyítania az egyéni aggodalmakat, az egymás után jelentkező sérülteket, hogy az emberek hite annyira megerősödjék, hogy a fenntartásokat elvessék és elhiggyék, hogy a természetfeletti mindenkinek a baján segíteni tud. Amikor Jézus egy távolabbi helységből megérkezett az aznapra tervezett csodatétel helyszínére, Keresztelő János tanítványai mesterük nagyon fontos, aszketikus gyakorlatát kérték számon, Jézuson és tanítványain: „Miért van az, hogy mi és a farizeusok sokat böjtölünk, a te tanítványaid ellenben nem böjtölnek? Jézus így felelt: Hát búsulhat-e a násznép, míg vele a vőlegény? Eljön a nap, amikor elviszik a vőlegényt, akkor majd böjtölnek. Senki sem tesz ócska ruhára új szövetből foltot, mert a folt továbbszakítja a ruhát, s a szakadás még nagyobb lesz. Új bort sem töltenek régi tömlőkbe. De ha mégis, kiszakadnak a tömlők, a bor kiömlik, s a tömlők tönkremennek. Az újbort új tömlőbe öntik, így ez is, az is megmarad” (Mt 9,14-17) Ez a változás elmélete. Volt a helyszínen néhány csodás gyógyulást igénylő beteg. A legtöbb kegyelmet két félénk vak férfi igényelte. Azok elé sorolta Jézus az előkészítő csodákat. Lássák több csodán Jézus hatalmát. Az óriási tömeg kellős közepén állt az Úr. Egy apa jött gyenge hitével gyógyítást kérni otthonfekvő, haldokló tizenkét éves lánya részére. Az apa hite gyenge, ezért kéri Jézust, menjen oda, érintse meg. Jézus elindul, bár tudja, hogy Jairust értesítik: Ne fáraszd a Mestert, meghalt a lányod. Amíg ez történik, Jairus elsápad, Jézus hangosan kérdezi: Ki érintett? A tömegből egy nagyon sovány asszony lépett eléje, és hangosan szól, boldog is, fél is, hogy bevallja: tizenkét éve kezelik eredménytelenül a vérfolyását, ezért csak megsimogatni merte Jézus ruháját, de érzi, azonnal meggyógyult. Mindenki ámul, Jézus Jairusra néz: Látod, hallod? Ne félj, hanem legalább ekkora hittel higgy! Aztán elindul Jairussal. Az udvaron a siratóasszonyok jajonganak. Jézus elküldi őket, nincs rájuk szükség! Kinevetik. Jézus a szülőkkel, Péter, Jakab és János apostolokkal együtt belép a már szőnyegre helyezett, halott leány mellé. Megfogta a kezét és emelt hangon megszólította: Leány, kelj föl! Erre visszatért a lélegzete s rögtön fölkelt.(Lk 8,40-56) Amikor kimentek onnan, követte őket a két vak. Most már ők is bízva kérték az Urat, hogy gyógyítsa meg a szemüket. (Mt 9,18-31) Ámosz utolsó szavaiból kiemelhetjük: „Azon a napon felállítom Dávid roskadozó sátrát, repedéseit kijavítom, romjait felépítem, helyreállítom, hogy olyan legyen,mint hajdanában volt” (Ám 9,11)
„Ez nap nékünk dicséretes nap, napja vigasságunknak, új bizodalma váltságunknak: Ma született Betlehemben Szűz Máriának Úr Jézus Krisztus mi Megváltónak. Áronnak vesszeje kivirágozék, Tiszta Szűztől gyermek születék, Mennyei királyul nékünk adaték, Krisztusnak, Jézusnak nevezteték”. (Ho 22,1)


2014. július 4., péntek

Úrnapja után 12.



Úrnapja utáni napok

elmélkedés tizenegyedik rész

Ábrahám kiállta a végleges személyes próbát, amit a magasból olyan pontosan, olyan erővel harsogott szét négyezer éve, hogy akkor ez elégnek bizonyult Istennek és magának Ábrahámnak is. Elégnek bizonyult nekem és a hívő, de gondolkodva hívő embernek is. Isten ígéreteinek örök érvényét nem befolyásolja sem az idő, sem az oktondi félelem, sem valami különleges erő. A különleges erőt azóta is egyértelműen Istennek mondják, a vele szembenállókat pedig kotnyeleseknek hívják. Azért kellett olyan sokáig tartania a próbának, hogy minden emberi és túlvilági értelembe jól bevésődjék. Azért írták le mindezt a Biblia első huszonöt fejezetébe, hogy még az örökké hazudó sátán se tudja letagadni. Van azonban ennek a nagy alapvetésnek egy másik oldala is. Az ember a történelmet akkor látja és érzi biztonságosnak, ha a történelem biztos talajon játszódik le, ha van a történelemnek hazája, biztos anyaföldje. Ábrahámnak és családjának nem volt földje, sem háza Háránban. Ősei módján az ottani föld birtokosaitól vettek bérbe legelőket egy-egy esztendőre. Kifizették a díját, és egy év múlva újra kezdődött a tárgyalás. Ez is jelentett némi biztonságot, hiszen hosszú időn át becsületük volt a garancia a föld tulajdonosainál. Ezt a viszonylagos biztonságot mondatta fel az Úr Ábrahámmal a meghívása után: „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak (Ter 12,1-2) Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége”. (3b) „Ábrám tehát elköltözött, ahogy az Úr meghagyta neki, s vele ment Lót is. Ábrám hetvenöt éves volt, amikor Háránból elindult. Ábrám vette feleségét, Sárait és unokaöccsét, Lótot, minden vagyonukat, amijük volt, és az összes szolgát, akiket Háránban szereztek. Az után elindultak, hogy Kánaán földjére menjenek, s meg is érkeztek Kánaán földjére. Ábrám végig vonult az országon Szichem városáig. Móre terebintjéig. A vidéken kánaániták laktak. Akkor az Úr megjelent Ábrámnak, és így szólt hozzá: Ezt a földet utódaidnak adom. Erre ő oltárt épített az Úrnak, aki megjelent neki. Innét tovább vonult a hegyvidékre, Bételtől keletre. Fölverte sátrát, s Bétel nyugatra esett, Ai pedig keletre. Aztán oltárt épített az Úrnak, és segítségül hívta a nevét. Majd tovább vonult a Negeb felé.”. (4-9)Súlyos éhínség arra késztette, hogy Egyiptomba költözzék. Kellemetlen epizód után a fáraó embereivel visszaköltöztette Kánaánba. Ekkor költözött el mellőle Lót, mert a legelők nem voltak elegendők mindkettőjük barmainak ellátására. Egyedül maradt az ígéret földjén. Isten így szólt hozzá: „Emeld föl szemedet, és tekints a helyről, ahol állsz, északra és délre, keletre és nyugatra. Az egész földet, amelyet látsz, neked és utódaidnak adom minden időkre. Olyanná teszem utódaidat, Mint a föld homokját: Ha az ember megszámlálhatná a föld homokját, akkor megszámlálhatná utódaidat is. Rajta tehát, járd be a földet széltében és hosszában, mivel neked adom azt. Ábrám tovább vonult sátraival, és Mamre terebintjénél telepedett le, Hebron mellett, s ott oltárt épített az Úrnak.” (13,14-18) Amíg Ábrám szemével és a szíve örömével birtokba vette Kánaánt, annak távlati jövőjére is fényt villantott az Úr: megmutatta, hogy politikai zűrzavarok keletkeznek: Szodomát és négy szövetségesét megtámadja négy másik király. Ábrám értesül erről és háromszáztizennyolc szolgájával legyőzi a győzteseket. Amikor visszavonul, találkozik Melkizedekkel, az élő Isten főpapjával, aki megáldja és a tőle származó Messiásra mutat kenyér és bor áldozatával. Ábrám pedig tizedet ad neki zsákmányaiból. Az Úr egy szövetségi áldozattal nyugtatja meg Ábrámot (15,7-15), hogy népéé lesz az egész Kánaán, és elmondja neki, hogy ez majd négy nemzedék múltával válik valóra, „mivel az amoriták bűne még nem teljes”(16)


Zsolozsma 181.



Szent Ágoston püspöknek

„A szentek eleve elrendelése” című könyvéből

Jézus Krisztus test szerint Dávid ivadéka

Az eleve elrendelés és kegyelem legragyogóbb bizonysága maga az Üdvözítő, Ő a közvetítő Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus (1 Tim 2, 5). Hogy közvetítő lehessen, vajon ezt Krisztusnak emberi természete a tettek vagy a hit megelőző érdemeivel szerezte meg? Kérem, feleljenek: az Atyával egylényegű Ige személyi egységébe felvett ember hogyan érdemelte ki, hogy Isten egyszülött Fia legyen? Miféle jótette előzte ezt meg? Mit tett előtte, mit hitt, mit ért el, hogy erre a kimondhatatlan méltóságra eljuthatott? Nemde azáltal kezdett létezni, hogy az Ige megteremtette, és magába felvette? Ez az ember nemde ezáltal lett Isten egyszülött Fiává? Ismerjük fel tehát a Főben, Krisztusban a kegyelemnek azt a forrását, ahonnan minden egyes tagja a saját mértéke szerint kapja a kegyelmet. Minden ember, mihelyt hinni kezd, azzal a kegyelemmel lesz krisztusivá, vagyis kereszténnyé, amely kegyelemmel az az ember kezdettől fogva Krisztussá lett. Minden ember abból a Szentlélekből születik újjá, akinek erejéből az az ember megszületett. Ugyanannak a Szentléleknek erejéből kapjuk bűneink bocsánatát, akinek erejéből annak az embernek semmi bűne sem volt. Isten kétségtelenül már előre tudta, hogy ezeket meg fogja tenni. Ez tehát a szentek eleve elrendelése, ez Krisztusban, a legszentebben látszik legvilágosabban. Ki tagadhatná ezt az eleve elrendelést, ha helyesen értelmezi az igazság szavait? Hiszen magánál a dicsőség Uránál, az Isten Fiánál láttuk, hogy amennyiben emberré lett, az is eleve el volt rendelve.Előre el volt tehát rendelve, hogy Jézus, akinek majd test szerint Dávid ivadékának kell lennie, a szentség Lelke szerint Isten hatalmas Fiának bizonyuljon (vö. Róm 1, 4), hiszen a Szentlélek erejéből Szűz Máriától született. Isten Igéje olyan egyedülálló, kimondhatatlan módon emelte fel magához az embert, hogy valóságos és sajátos értelemben egyszerre mondjuk Krisztust Isten Fiának és ember fiának is. Ember fiának a felvett emberi természet miatt, és Isten Fiának, mert a felvevő az Isten Egyszülöttje, nehogy a Háromság helyett négyes valóságot mondjunk. Előre el volt tehát rendelve az emberi természetnek ez a nagy, fenséges és olyan magasra való felemelése, amelynél magasabbra már nem is juthatott volna. Hasonlóképpen nem volt már semmi más alacsonyabb, mint mi, emberek, ahová Isten leereszkedhetett volna, amikor felvette az emberi természetet testi gyengeségeinkkel együtt, a kereszthalált sem kivéve. Amint tehát előre el volt rendelve, hogy az az egy ember a mi Fejünk legyen, ugyanúgy sokan eleve arra vagyunk rendelve, hogy az ő tagjai legyünk. Némuljon el itt most minden emberi érdem – hiszen Ádám vétke által ez mind elveszett –, és legyen korlátlan hatalmú az Isten kegyelme, amely Urunk, Jézus Krisztus, Isten egyetlen Fia és a mi egyetlen Urunk által mindent betölt. Mindaz pedig, aki felismeri, hogy a mi Főnk kiváltságos születése az ő érdemeinek tulajdonítható, az lássa meg, hogy bennünk, tagjaiban is az ő megelőző érdemei szükségesek a többszöri újjászületéshez. 


2014.07.04. péntek



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.07.04. péntek

Egy új társadalom felé

A mi korszakunk iszonyú viszonyokat teremtett azzal, hogy elhagyta Istent. Elveszítette az Atyát, árvaságának állandó tudata félelmetes érzés. Azt a testvért, aki áldozatul odaadta magát minden emberért, hogy visszaszerezze nekünk a földi békét,a szeretni tudást és ezzel a boldogság lehetőségét, kitagadta. Visszautasítja tanítását, az igazság tárházát; az Eukarisztiában az istenemberi szeretet csodálatos lehetőségeit. A Szentlelket legtöbbször azonnal kiutasítja lelkéből a bérmálás után. Ember embernek farkasa lett. Nem akar ember lenni. Pedig mi szentháromságos tiszta szeretetre vagyunk teremtve, ez az egyetlen jó út. Sokan talán úgy gondolják, hogy a Szentháromság személyei között is vannak különbözőségek, tehát az emberek között is lehetnek. Valóban lehetnek, de ezek az isteni személyek közötti különbözőségek nem a konfliktusok gyökerei, mint az embereknél. Aki különböző, annak vannak lehetőségei valami mást ajándékozni. Emberi síkon sem vezethetnek oda a különbözőségek, hogy az felforgassa a rendet, mint a nők és férfiak átalakítása. Testvér, te a magad nemében akarj több lenni, nem más.


2014. július 3., csütörtök

Úrnapja után 11.



Úrnapja utáni napok

elmélkedés tizedik rész

Ábrahám szíve Isten parancsának elhangzása óta rettenetes kínokat állt ki. Eszébe jutott a boldog óra, amikor Isten kegyelme megérintette őt úgy fél évszázaddal korábban. Nevén szólította egy ismeretlen, barátságos túlvilági hang. Elmondta neki, hogy nagyon rossz úton jár az emberiség, hiszen elhagyta az egy igaz, a láthatatlan Istent, és undorító bálványokat farag kőből, fából, és a keze munkája előtt hódol, neki tulajdonít isteni erőt és tőle kér segítséget. Milyen más lett minden: fejét felemelve látta a fényes napot, a zöld földi növényeket, és hallotta újra a csodálatos hangot: Látod, mindezt én teremtettem, alkottam, alakítottam azért, hogy embereket teremtsek. Embereket akartam látni, akik vidáman veszik birtokukba a minden földi jóval pompázó földet. Megtanítottam az első emberpárt, hogy a csillagok milliárdjai ragyogják be a végtelennek tűnő égboltozatot, de én, az Isten vagyok csak végtelen. Arra is felhívtam az első férfi és az első asszony figyelmét, hogy a testük további életforrás lesz: édesanyás szeretettel fogannak majd férjüktől új fiúkat és leányokat. Boldog családi kört alkotnak, játék lesz a munka, és a vidám gyerekkacagás egybeolvad az az állatok füttyével, zsongásával. A háromnapi vándorúton eszébe jutott: Nekem is ígérte a Teremtő Isten, hogy a feleségem nekem is fog szülni egy gyermeket. Fiút! Amit hatvan éves koromig olyan szomorúan nélkülöztem, engem is apámnak szólít majd a kisfiam, a legnagyobb ajándék a házaspár számára. Igaz, megmondta, hogy erre még várnom kell, de ha vállalom feleségemmel együtt ezt a nehéz feladatot, akkor a boldog szülés lesz osztályrészünk. Hosszú idő elteltével annyi unokát ígért nekem, mint az égen a csillag, a földön a porszem: „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből, és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége”. (Ter 12,1-3) Évtizedeket kellett várnom, hogy ezt a boldog percet megérjem. S most, hogy csinos és okos legény lett a fiamból, kaptam a parancsot Istenemtől, hogy „áldozzam föl egészen elégő áldozatul!” Íme, ma reggel megláttam a hegyet. Amikor pedig a lábához értünk, leszálltam szamaramról, leszállítottam fiamat és két szolgámat is. A szolgákat a hegy lábánál hagytam. Fiam hátára helyeztem a faköteget. Kezembe vettem a tüzet és a kést. Így ballagtunk fel a hegyoldalon. „Ekkor megszólalt Izsák: „Atyám! Az válaszolt: Igen, fiam! Ez azt mondta: Lám, itt a tűz és a fa, de hol a bárány az égőáldozathoz? Ábrahám így felelt: Isten majd gondoskodik bárányról az égőáldozathoz, fiam” Így mentek tovább egymás mellett” (7-8) Felértek a hegytetőre. Összeszedték a követ az oltárépítéshez. Rárakták a fát. Fiam, tudod, mennyit szenvedtem, amíg végre megszülettél. A sorsodat Isten úgy mondta el jó előre, hogy férfivá érsz, lesznek gyermekeid. Ők majd szaporodni kezdenek, és igen nagy néppé növekszik a számuk. Aztán két évezred múlva utódaid közül születik a világ Megváltója. De most azt parancsolja, hogy téged áldozzalak föl egészen elégő áldozatul. Fiam! Isten mindig igazat mond. Vállald el hősiesen! A hamvaidból fel fog támasztani téged. Majd egy mennydörgő hang kiált a hős apára: „Az Úr angyala rászólt az égből és azt mondta: Ábrahám, Ábrahám! Itt vagyok, felelte. Az folytatta: Ne nyújtsd ki kezedet a fiú felé, és ne árts neki! Most már tudom, hogy féled az Istent, és egyetlen fiadat sem tagadtad meg tőlem. Amikor Ábrahám fölemelte szemét, látott egy kost, amely szarvánál fogva fennakadt a bozótban. Ábrahám odament, megfogta a kost és föláldozta égőáldozatul a fia helyett. Ábrahám így nevezte a helyet: Az Úr gondoskodik, ezért mondják mind a mai napig: A hegyen, ahol az Úr gondoskodik” (22,11-14)


Zsolozsma 180.



Nagy Szent Gergely pápának az evangéliumokról mondott szentbeszédeiből

Én Uram, én Istenem!

A tizenkettő közül az egyik, Tamás vagy melléknevén Didimusz, nem volt velük, amikor megjelent nekik Jézus (Jn 20, 24). Ez az egy tanítvány tehát távol volt. Visszatérve hallotta, hogy mi történt, de a hallottakat nem akarta elhinni. Amikor ismét eljött az Úr, a hitetlen tanítványnak megmutatta oldalát, majd odanyújtotta neki kezét is, hogy érintse meg. Sebhelyeinek megmutatásával begyógyította Tamás hitetlenségének sebét. Szeretett testvéreim, vajon mit gondoltok ezek láttán? Talán azt hiszitek: véletlen volt az, hogy ez a választott tanítvány éppen azon a napon távol volt, és azután visszatérve hallotta a történteket, de a hír vétele után is kételkedett, és kételkedő lélekkel érintette Jézust, sebeit megérintve pedig már hitt? Bizony nem véletlen volt ez, hanem az isteni Gondviselés műve. Az isteni irgalom csodálatos módon úgy intézte, hogy amikor a kételkedő tanítvány megérintette a sebhelyeket Mesterének és Urának szent testén, ugyanakkor begyógyítsa bennünk is hitetlenségünk sebeit. Több haszna lett hitünknek Tamás hitetlenségéből, mint a hívő tanítványok hitéből, mert míg a sebek érintése visszavezeti őt a hitre, a mi lelkünk az alatt minden kételkedést elvetve megszilárdul a hitben, így lett tehát a kételkedő és a sebeket megtapintó tanítvány a megtörtént feltámadás tanúságtevője. Megérintette a sebeket, és felkiáltott: Én Uram, én Istenem! Jézus csak ennyit mondott: Hittél, Tamás, mert láttál (Jn 20, 28). Amikor Pál apostol azt írja, hogy a hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk (Zsid 11, 1), akkor egészen világosan érthető, hogy a hit olyan dolgokról ad szilárd meggyőződést, amelyeket nem lehet látni. Amit ugyanis látni lehet, az már nem a hit, hanem a megismerés tárgya. Akkor pedig miért mondja az Úr Tamásnak, miután látta és tapintotta őt, hogy hittél, mert láttál? Azért mondja, mert más volt az, amit látott Tamás, és más az, amit hitt. Hiszen a halandó ember nem láthatja az istenséget. Tamás az embert látta, és Istent vallotta meg, amikor felkiáltott: Én Uram, én Istenem! Látása alapján hitt tehát Tamás, aki valóságos embert tapasztalt meg érzékszerveivel, és azt a láthatatlan Istennek vallotta felkiáltásával. Nagyon örvendetes az, amit ezután mondott az Úr: Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek (Jn 20, 29). Ebben a kijelentésben ugyanis kifejezetten rólunk van szó, akik őt teste szerint nem látjuk, de szívünkben megvalljuk. Igen, rólunk van szó, de csak akkor, ha hitünk szerint élünk. Mert csak az hisz igazán, aki cselekedeteivel tesz tanúságot hitéről. Akik nem így tesznek, akiknek csak a nevük hívő, azoknak mondja Pál: Hangoztatják, hogy ismerik az Istent, de tetteikkel megtagadják (Tit 1, 16). Ezért mondja Jakab is: A hit, ha tettek nem származnak belőle, magában holt dolog (Jak 2, 17)


2014.07.03. csütörtök



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.07.03. csütörtök

Szent Tamás ünnepén

Jézus húsvét vasárnapján azon fáradozott, hogy akiket szeretett, akikért szenvedett és meghalt, visszakapják a nagypénteken elvesztett hitüket. Elvesztették a hitüket a jámbor asszonyok is, amikor húsvét hajnalban Jézus holttestét akarták bebalzsamozni az üres sír láttán nem a feltámadás öröme töltötte el szívüket, hanem az újabb csalódás: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hová tették” (Jn 20,2) Erre a hírre Péter és János odafutottak, a tényt igaznak találták, majd csalódottan visszamentek a többiekhez. János ugyan azt írja önmagáról evangéliumában: „Most már a másik tanítvány is bement (a sírboltba), aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt. Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból. Ezzel a tanítványok visszatértek övéikhez” (8-10) Hogy ennek a hitnek mekkora volt az ereje, nem tudni. Annyi bizonyos, hogy erre nem lehetett építeni a világ üdvösségét.„Amikor beesteledett, még a hét első napján, megjelent Jézus tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, bár a zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót. Belépett, megállt középen, és köszöntötte őket: Békesség nektek! E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad”(19-23) Ezek a sorok igen fontos, lényeges nyilatkozata annak a Jézusnak, aki a többiekkel együtt, Pétertől hallja az Atyától közölt kinyilatkoztatást:„Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16) Jézus maga is nyilatkozott: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Én is mondom neked: Péter (szikla) vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva”(’7-19) A húsvét esti jézusi nyilatkozatban nincs szó arról, hogy a tíz apostol kérte volna Jézust,hogy mutassa meg a feltámadt testben megőrzött szent sebhelyeket (stigmákat), hogy szemmel láthassák és kézzel érinthessék. A felfeszített,a holtan látott és eltemetett, és az újra élő test tökéletesen ugyanaz az egy test. Ha szóval nem is kérték, de lélekben igen. Minden emberi ismeret az érzékeléssel kezdődik, a következtetéssel és az értelmi, szellemi megismeréssel folytatódik. Jézus nem hajlandó mindenkinek külön igazolni magát, de az apostolok tapasztalatain keresztül mi is megkapjuk egyéni biztos és megbízható hit-alapunkat. Ez az üdvösség alapkövetelménye. Az apostolok erre sokszor hivatkoznak és vérükkel pecsételték meg.Amikor ezt az élményt megkapta a tíz jelenlévő apostol, mint Istentől kijelölt tanú, Tamás nem volt közöttük. Kimaradt, lemaradt, mert a tapasztalat, mint a hívés alapfeltétele nem volt közvetíthető. Innen érthető az ideges követelőzése, amikor a többiek boldog kitüntetésüket elmondják neki.„A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Didimus, nem volt velük, amikor megjelent nekik Jézus. A tanítványok elmondták: Láttuk az Urat. De kételkedett: Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem. Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok, s Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent nekik Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett, megállt középen, és köszöntötte őket: Békesség nektek!’Aztán Tamáshoz fordult: Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki kezedet, és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívő! Tamás felkiáltott: Én Uram és Istenem! Jézus csak ennyit mondott: Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak,mégis hisznek” (24-29)


2014. július 2., szerda

Szűz Mária látogatása Erzsébetnél



Szűz Mária látogatása Erzsébetnél

„Íme, Erzsébet a te rokonod is fiat fogant öregségében, és már a hatodik hónapban van, ő, akit magtalannak hívtak, mert Istennél semmi sem lehetetlen”

Isten az élet Istene.„Isten a halált nem alkotta, ő nem leli örömét az élők pusztulásában” (Bölcs 1,13) Isten úgy teremtette az embert, hogy anyagi teste és szellemi lelke egységesen alkossa lényegét és azt az embertest kezdeményt, ami a szülők szerelméből fogant, azonnal emberré avatja. A semmiből megteremti a szellemi lelket, egyesíti a testtel, egy-időben teremt új személyiséget. Mindazt, amit a szülők és Isten együtt életre keltett, a személy birtokba veszi és az emberi nem új tagjaként élni kezdi. Isten az élet kezdetére lépett embert szeretettel szereti, örök rendelkezéssel neki is megadja az ember gyerekét Isten fogadott gyermekévé avató óriási ajándékot, a megszentelő kegyelmet, amit az ősszülők mind a ketten elnyertek Teremtőjüktől. Isten nem akarja az emberek halálát, minden édesapát és édesanyát azzal a hatalmas joggal ruházza fel, hogy közös gyermekük apai-anyai jogon örökölje a fogadott fiúság ajándékát. Amikor az angyal köszöntötte Máriát, a köszöntésben fogalmazta meg, hogy az ősszülők vétke miatt a maguk kárára és az összes leszármazottaik kárára is elvesztették ezt a kiváltságot, de Mária a Szeplőtelen Fogantatással lelke megteremtésével együtt visszakapta. Új neve ezért: Kegyelemmel teljes. Az angyal elsődlegesen azért említi meg az idős rokonasszony rendkívüli anyaságát, hogy Mária anyasága is a mindenható erejéből lesz szűzi foganás, de erre figyelmeztetni akarja: ha majd a Megváltó foganása után elviszed az idős várandós rokonasszonyhoz, a benne élő gyermeket nem a lelke teremtésével egy időben, de még születése előtt megajándékozhatja az istengyermekség csodálatos ajándékával. Mi, akik elvéreztünk a tőled kapott küldetésben, hogy Fiad titokzatos testét, az európai kereszténységet megmentsük, most már azért aggódunk, hogy a legújabb bűnök miatt ki ne haljunk. Nagyasszonyunk, hozd közénk Szent Fiadat, árassza kegyelmét a magyar asszonyokra, hadd ujjongjon a magyar nép, az öntudatra ébredt édesanyák sokasága láttán.


Úrnapja után 10.



Úrnapja utáni napok

elmélkedés kilencedik rész

Ábrahám boldog volt, hogy mellékfelesége fiút szült neki. Ez annyira megnyugtatta, hogy amikor az Úr újra megígérte neki, hogy Sára fogja megszülni a megígért fiút, aki majd a nagy néppé bővülő ábrahámi család őse lesz, Ábrahám jókedvűen nevetgélt, és azt mondta a földre borulva: „Százéves embernek legyen még fia? És Sára, a kilencven esztendős még szülni fog? Ezért Ábrahám így szólt Istenhez: Éljen csak Izmael színed előtt! De Isten ezt válaszolta: Nem úgy! Feleséged, Sára, ajándékoz meg fiúval téged, s te majd az Izsák nevet adod neki. Szövetségemet örök szövetséggé teszem vele, én pedig az ő és őutána leszármazottainak Istene leszek De Izmaelt illetően is meghallgatlak. Nézd, megáldom, termékennyé teszem, és szerfölött megsokasítom. Tizenkét fejedelmet fog nemzeni, és nagy néppé teszem. De szövetségemet Izsákkal kötöm meg, akit Sára a jövő évben ez idő tájt szül. Miután Isten befejezte beszédét Ábrahámmal, előtte felemelkedett”. (Ter17,17-22) Isten szerette Ábrahámot, de a Gondviselés öröktől fogva megerősített rendjét nem forgatta fel az ő kedvéért. Nem kárpálta Ábrahámot azért, mert kinevette a harminc éve megerősített rendet, de Sárának fiát örök figyelmeztetőül Jiszchaknak (a férfi nevetett) kell hívni. Isten tervei örök életűek. Ezt mindenkinek tudomásul kell vennie. Keményen határozta el az Úr, hogy az ördögtől származó paradicsomkerti kísértésnek lesz halálos áldozata, de nem az egész emberiség, hanem annak egy olyan tagja, aki öröktől fogva született az Istenatyától, a Második Isteni Személy, akivel megosztotta a végtelen isteni természetet, és ez a megosztás állandó marad köztük. A Fiúisten egyrészt ősmintája lesz az örök tervek szerint a teremtendő világnak azzal, hogy a testből és lélekből álló emberi természetet az istensége mellé magára veszi, elválaszthatatlanul összeköti Isteni Személye alatt. Az ősbűn büntetése: „Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy, és a porba térsz vissza.” (Ter 3,19) Ezzel a büntetéssel meghal minden ember, itt nincs szó a feltámadásról, amitől újra ember (azaz anyagi testből és szellemi lélekből álló) minden bűntől megtisztult istengyermeke tudna lenni. Ezt az állapotot csak a Megváltó tudja visszaállítani, aki nemcsak ember, hanem Istenember. Amikor meghal, emberi lelke válik el emberi testétől, de istensége szoros egységben marad mindkettővel. Ez a halál tehát isteni értékű áldozat, és egyben biztosítani tudja a feltámadás lehetőségét is azzal, hogy saját hatalmával újra egyesíti a halálban szétszakadt emberségét és megújított testét. Isten előtt kiérdemli az összes emberhalálból való feltámadását is az összes emberi bűn bocsánatát is. Mindebből érthetővé válik, hogy mit jelent az Ábrahámnak ígért utolsó áldás: „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3) Ebbe beletartozik az élet egyik legfontosabb áldása, a gyermek-áldás, amit az eredeti házasság, Ábrahámnak Sárával kötött házassága kaphatott meg egyedül. Izmael máig élő népei a jézusi megváltásról még ma sem akarnak tudni. Amikor Izsák már felserdült, Isten próbának veti alá Ábrahámot: „Vedd egyetlen fiadat, akit szeretsz, Izsákot, menj Morija földjére, s ott mutasd be égőáldozatul azon a hegyen, amelyet majd megnevezek neked. Amikor pedig ama hegynek oldalán kapaszkodtak felfelé a harmadik napon, Izsák feltette a kérdést apjának: Lám, itt a tűz és a fa, de hol a bárány az égőáldozathoz? Ábrahám így felelt: Isten majd gondoskodik bárányról az égőáldozathoz, fiam. Így mentek tovább egymás mellett” (22,2; 8)


Zsolozsma 179.



Tiszteletreméltó Szent Béda áldozópap szentbeszédeiből

Mária magasztalja a benne működő Urat

Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong üdvözítő Istenemben (Lk 1, 46). Mária ezekkel a szavakkal bizonyára a neki külön megadott adományokért ad hálát, azután Isten általános jótéteményeit sorolja fel, amelyekkel az Úr meg nem szűnik mindörökké segítségére sietni az emberi nemnek. Az Urat pedig annak lelke magasztalja, aki minden belső elhatározását Isten dicséretének és szolgálatának veti alá, aki Isten parancsainak megtartásával azt tanúsítja, hogy állandóan szeme előtt tartja az ő fenséges hatalmát. Annak szíve ujjong üdvözítő Istenében, akit egyedül csak az örök üdvösséget ígérő Teremtőre való emlékezés gyönyörködtet. Noha ezek a szavak minden tökéletes lélekre állnak, a legjobban az illett, hogy Isten szent Szülője mondja el ezeket; őbenne a rendkívüli érdem kiváltságánál fogva annak lelki szeretete lángolt, akinek testi fogantatása örömmel töltötte be. Ő joggal ujjonghatott a többi szentnél nagyobb örömmel Jézusban, azaz Üdvözítőjében, mert akit az üdvösség örök szerzőjének ismert, arról tudta, hogy e világi származására nézve az ő testéből fog megszületni; így egyetlen személyben fia is, Ura is lesz. Mert nagyot művelt velem ő, aki Hatalmas: ő, akit Szentnek hívunk (Lk 1, 49). Semmit sem tulajdonít tehát saját érdemeinek, mert nagy voltát a lényegénél fogva hatalmas és nagy Isten ajándékának tartja, aki a benne hívő kicsinyeket és gyengéket erősekké és nagyokká szokta tenni. Helyesen tette hozzá azonban: ő, akit Szentnek hívunk, hogy figyelmeztesse hallgatóit, sőt mindazokat, akikhez szava eljut, hogy kioktassa őket a hitre és nevének segítségül hívására, s így ők is részesei lehessenek az örök szentségnek és az igazi üdvösségnek a prófétai szózat szerint: Aki segítségül hívja az Úr nevét, az megmenekül (Jo 3, 5). Ez az a név, amelyről fentebb mondja: Szívem ujjong üdvözítő Istenemben. Ezért nagyon jó és üdvös szokás az Egyházban, hogy az ő énekét mindennap az Esti dicséret zsoltáraival együtt mindannyian énekeljük. Jó ez, mert egyrészt az Úr megtestesülésére való gyakori emlékezés áhítatra gyullasztja a hívek lelkét, másrészt pedig az Istenanya gyakran felidézett példája megszilárdítja a lelkeket az erényekben. És a legjobb helyen, éppen az Esti dicséretben történik ez, hiszen a napközben elfáradt és különböző gondokba merült lelkünk a nyugalom idejének beköszöntésével összeszedettebben tudja átadni magát az Istennel való egyesülésnek. 


2014.07.02. szerda



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.07.02. szerda

Sarlós Boldogasszony

"A hatodik hónapban az Isten elküldte Gábor angyalt (Gábor, ugyanaz az angyal, aki jelezte a Megváltó előfutárának születését) Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki egy Dávid házából való férfinak, Józsefnek volt a jegyese, és Máriának hívták. Az angyal belépett hozzá és megszólította: Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Veled van az Úr! Áldottabb vagy minden asszonynál. E szavak hallatára Mária zavarba jött, és gondolkozni kezdett rajta, miféle köszöntés ez. Az angyal ezt mondta neki: Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni. Nagy lesz ő, és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége. Mária megkérdezte az angyalt: Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek? Az angyal ezt válaszolta és mondta neki: A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni. Íme, rokonod, Erzsébet is fogant öregségében s már a hatodik hónapban van, noha meddőnek mondták, mert Istennél semmi sem lehetetlen. Mária így válaszolt: Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint. Erre az angyal eltávozott”(Lk 1,36-38) A mai ünnepre rendelt liturgikus szöveg megerősíti azt a tényt, hogy az ősszülők által súlyosan megsértett Isten milyen végtelen kegyelemmel válaszol. Amikor Isten az ősbűn alkonyatában jelezte, hogy tudja, hol van Ádám, nem kell megvárnia az őszinte választ:„Hallottam lépteidet a kertben, s féltem, mert meztelen vagyok, tehát elrejtőztem” Ki adta tudtodra, hogy meztelen vagy? Ettél a fáról, amelyről megtíltottam hogy egyél? Az ember így válaszolt: Az asszony adott a fáról, akit mellém rendeltél, azért ette. Az Úristen megkérdezte az asszonyt: Mit tettél? Az asszony így felelt: „ A kígyó vezetett félre, azért ettem” (Ter 3,10-13) Isten a főbűnöst,a becsapott asszonyt állítja őszinteségéért a bűn elkövetést kitaláló sátán ellenfelévé, amikor bejelenti a megváltásért kezdődő dicső harcot: ”Az Úristen így szólt a kígyóhoz:Mivel ezt tetted, átkozott leszel minden állat és a mező minden vadja között. Hasadon csúszol és a föld porát eszed életed minden napján. Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba. Az asszonyhoz pedig így szólt: Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalommal szülöd gyermekeidet. Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad” (14-16) A harcot az emberiség megváltásáért nem a Szűzanya vívta meg, hanem a Fiúisten, de Mária volt az Édesanyja, aki a világra szülte. A Gondviselés tudtára adta, hogy Ő az a kiválasztott Szeplőtelen Szűz, akit nem terhelt Éva bűne egy pillanatra sem és nem tartozott a megszentelő kegyelem nélküli, eredeti bűnnel fogantatottak táborába sem Mária saját akaratából vállalta a szüzességet, az Istennek szentelt szűzi életet, és ezt feloldotta a szűzi foganásra és szülésre adott angyali válasz. A szenvedő Jézus mellett vállalt küldetés egyedül őt tette a Megváltó nemes társa” (Generosa Socia Redemptoris) méltóságra érdemessé. Az ősi gondolkodásmód nem elmaradott tudatlanság hordozója, ha valaki nem tudja, mit mond ki Isten, amikor azt mondja: „Hasadon csúszol” és „a föld porát eszed”. Nem természetrajzi tévedések ezek. A kígyót Isten teremtette lábnélküli lénynek és húsevőnek. A régi harcokban a győztes vezér parancsára a legyőzött vezérnek a földre kellett hasalnia, mintha port zabálna (Tipara ipru) vagy a legyőzött vezér négykézláb térdelt a győztes lova mellett, és az a hátáról ugrott nyeregbe.„Mária, Szűzanya Názáretből indul útnak. Az úton fa, virág egymásnak szent titkot súgnak. Madárkák zengenek, az ég is ráragyog: Földön még nem esett ily nagy dolog: Mária szent szívén dobog szíve örök Úrnak”. (Ho 185,1)


2014. július 1., kedd

Zsolozsma 178.



Szent Ágoston püspök beszédeiből

Ha az emberek tetszését keresném, nem volnék Krisztus szolgája

Csak azzal dicsekedhetünk, amiről a lelkiismeretünk tanúskodik (2 Kor 1, 12). Vannak vakmerően ítélkező, megszóló, sugdolózó, károgó emberek, akik szeretnék megsejteni azt, amit nem látnak, akik szívesen meghányják-vetik azt is, amiről sejtelmük sincs. Az ilyenek ellen mi marad más, mint saját lelkiismeretünk tanúságtétele? Testvérek, még amiben tetszeni akarunk, abban sem keressük dicsőségünket, és nem is kell keresnünk, hanem azok üdvösségét kell keresnünk, akik minket követnek, és azért kell helyesen élnünk, hogy el ne tévedjenek. Kövessenek minket, ha mi Krisztust követjük, ha pedig mi nem követjük Krisztust, ők akkor is Krisztust kövessék. Mert ő legelteti nyáját, és mindenkivel, aki jól legeltet, vele van, mert mindenki őbenne van. Nem a magunk javát keressük tehát, amikor az emberek tetszésére akarunk lenni, hanem örülni akarunk az emberek miatt, és örülni akarunk azért, hogy tetszésükre vagyunk, hiszen ez azért jó, mert az ő javukat szolgálja, és nem a mi tekintélyünket. Érthető tehát, hogy kik ellen beszél az Apostol, amikor azt mondja: Ha még emberek tetszését keresném, nem volnék Krisztus szolgája (Gal 1, 10). Viszont az is nyilvánvaló, hogy kik miatt mondta ezt: Legyetek mindenkinek mindenben a kedvére, ahogy én is mindenkinek mindenben a kedvére járok (1 Kor 10, 33). Mind a kettő világos, mind a kettő békét hozó, mind a kettő becsületes, egyik sem okoz zavart. Te csak egyed Isten legelőjének füvét, és igyad tiszta vizét, de le ne taposd azt, és fel ne zavard ezt. Mert bizonyára hallottad magától Urunktól, Jézus Krisztustól, az apostolok Mesterétől: Úgy világítson a ti világosságotok az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat (Mt 5, 16), hiszen ő az, aki ilyenekké tett titeket. Mi ugyanis legelőjének népe és kezének nyája vagyunk (Zsolt 94, 7). Őt dicsérd tehát, aki téged jónak tett, ha jó vagy, és ne saját magadat, hiszen a magad erejéből csak rossz lehettél. Miért akarod az igazságot kiforgatni úgy, hogy amikor valami jót cselekszel, a magad dicsőségét keresed, és amikor meg valami rosszat teszel, az Úrban keresed a hibát? Mindenesetre, aki ezt mondta: Világítson a ti világosságotok az embereknek, ebben a beszédében azt is mondta: Ügyeljetek, hogy a jót ne az emberek szeme láttára tegyétek (Mt 6, 1). Ha ezt az Apostolnál ellentmondásnak láttad, most az evangéliumban is annak látod. De ha szíved hűséges meghódolását nem zavarod meg, akkor majd megtalálod itt is a szentírási helyek békés megegyezését, és megtalálod bennük a te békédet is. Testvéreim, tehát ne csak arra törekedjünk, hogy buzgók legyünk, hanem arra is, hogy az embereknek jó példát adjunk. Ne csak arra törekedjünk, hogy lelkiismeretünk szerint cselekedjünk, hanem amennyire gyengeségünkből és emberi gyarlóságunktól telik, törekedjünk arra is, hogy semmi olyat ne tegyünk, ami gyenge testvérünkben a rossznak gyanúját kelthetné, nehogy – amíg mi tiszta füvet fogyasztunk, és tiszta vizet iszogatunk – letapossuk Isten legelőjét, és a gyenge juhok már csak ezt a letaposott füvet egyék, és a zavaros vizet igyák.


Úrnapja után



Úrnapja utáni napok

elmélkedés nyolcadik rész

A Mennyei Atya Ábrahám kiválasztása után megkezdi a megváltás konkrét előkészítését. Az előző történelmi áttekintésben szépen kibomlik az atyai terv Ábrahámtól Dávidon keresztül a Messiásig. Most viszont a Szentírásban nézzük át azt a folyamatot, amelyikben ténylegesen megvalósulnak a korábban meghirdetett történelmi tények. Mindennek kezdete és alapja az Élő Istentől kapott áldás.
„Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége”. (Ter 12,1-3) Ábrahám arra a vidékre költözött, amely majd egykor az ő leszármazottainak tulajdona lesz. Csak elhunyt bátyjának árváját vitte magával, aki később elvált tőle, és akit Szodomából kimentettek az angyalok. 318 szolgájával legyőzött négy királyt seregükkel együtt. Találkozott a Magasságbeli főpapjával, Melkizedekkel, aki szintén megáldotta őt. Isten újabb látomásban részesítette, és még több jót ígért neki. Ekkor fakadt ki Ábrahám: „Uram, Istenem, mit adhatsz nekem, hiszen gyermek nélkül maradtam. És Ábr (ah) ám így folytatta: Nézd, nem adtál nekem utódot, így szolgám lesz az örökösöm. Az Úr szava ezt mondta neki: Nem az lesz az örökösöd, hanem az lesz az örökösöd, aki testedből származik. Aztán ki vezette, és azt mondta neki: Nézz föl az égre, és számold meg a csillagokat, ha meg tudod számolni őket. Majd hozzáfűzte: Ilyen lesz a te nemzetséged. Hitt az Úrnak, ő pedig beszámította neki megigazulásra”.(15,2-6) Ez az isteni megállapítás nemcsak azt jelenti, hogy Ábrahám nagy sokaság testi életforrás lesz, tehát a zsidó nép ősatyja, hanem azt is, hogy lelki síkon is ősatya lesz a hitével. Szent Pál apostol kemény igazságokat keményen megfogalmazó levelében erre utal: nem azok Ábrahám igazi gyermekei, akik körül vannak metélve: „hiszen maguk a körülmetéltek (a zsidók) sem tartják meg a törvényt. Csupán azért kívánják a ti körülmetéléseteket, hogy testetekkel dicsekedhessenek. Én azonban nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk Jézus Krisztus keresztjével. Általa keresztre szegezték nekem a világot, és engem is a világnak. Mert sem a körülmetéltség nem ér semmit, sem a körülmetéletlenség, hanem csak az új teremtmény. Béke és irgalom mindazoknak, akik ezt a szabályt követik, Isten igaz Izraelének! Ezután senki ne okozzon kellemetlenséget nekem, mert Jézus jegyeit viselem testemen”. (Gal 6,13-17)„Isten igaz Izraele” Jézus abszolút érve szerint az, hogy hisz Jézus megváltói halálában és feltámadásában. Olvassuk el Szent Márk evangéliumának befejező részéből: „Végül a tizenegynek jelent meg, amikor egyszer asztalnál ültek (Húsvétvasárnap este). Szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik feltámadása után látták (az asszonyoknak, Mária Magdolnának: Lk 24,9-11; Mk 16,10-11)(az emmauszi tanítványoknak: (Mk 16,12-13) Aztán így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik.(Mk 16,13-16) Gondolom, ezek után értjük, hogy miért kellett Ábrahámnak olyan keservesen megszenvednie azzal, hogy kilencven esztendős koráig várnia kellett Izsák születésére. Sára segítő ötlete átmenetileg megvigasztalta, hogy éljenek az akkori kor közmegegyezéséből vett biztatással, hogy ha a feleség nem tud gyermeket szülni, adja férjének mellékfeleségül, és ha az fiút szül, legyen törvényes örököse apjának. Ábrahám beleegyezett. Izmaelt elfogadta, sőt Istent kinevette, amikor újra megígérte, hogy Sára megszüli az ígért gyermeket. Isten ezért rendelte el, hogy Sára fiának ezt a nevet kell kapnia: Jiszchak, vagyis az apa kinevette Istent. Mi őt Izsáknak írjuk és mondjuk.(Ter 17,15-19)


Hívom a családokat 2014 júliusában



Hívom a családokat 2014 júliusában – Bíró László püspök levele


Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes és pap testvéreket és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!


Nagyon örülök fiúnk szép bizonyítványának– mondta az édesapa feleségének az évzáró után –, de tele vagyok a jövője miatti aggodalommal. Sok mindent megtanult, elsajátított készségeket, és biztos még sokat fog tanulni, mert helyén van az esze. De vajon elég-e ez a mai világban az érvényesüléshez? Azt látom, hogy ma nálunk többnyire azok lesznek sikeresek, akik ügyesek, furfangosak, megtalálják a „kiskapukat”, nem pedig azok, akik komolyan megalapozott tudással, becsületes és szorgalmas munkával igyekeznek előrejutni. Mi mindig a becsületre, tisztességre próbáltuk a gyerekeinket nevelni, meg is kaptam a magamét a lányunktól, amikor gratulált főosztályvezetői kinevezésemhez mondván: jó, hogy legalább ezt elérted. Kár, hogy még mindig a hatéves, elavult autónkkal járunk, és egy lakótelepi panellakásban lakunk. Tudod – válaszolt felesége –, tény, hogy nem élünk fényűzően, de gyerekeink nagyobb értéket kaptak azzal, hogy szeretetben élünk, hogy feltétlenül bízunk egymásban, hogy a családban örömben és bánatban, jóban-rosszban mindig számíthatunk egymásra.
Közhelyszámba megy a megállapítás: válságban élünk. Szent II. János Pál pápa sokszor hangsúlyozta, hogy nem a társadalom, a család van válságban, hanem az ember, aki úgy akar élni, mintha Isten nem létezne. Ferenc pápa többször megismétli az európai ember válságának valódi okát: beszélhetünk-e globalizációról, ha a testvériség legalapvetőbb forrását, az Atyaságot tagadjuk? Ha eltűnik az Atyaság, a transzcendens Atyaság az emberek világából – magyarul az Isten –, akkor torzul a személy és a szabadság fogalma, a szabadság egoizmusba, individualizmusba, önzésbe fordul át, s elveszik a szolidaritás. Az emberi személy a test, a lélek és a szellem egysége. Azok, akik az embert csak biológiai lénynek tekintik, szellemét és értelmét is materiális tényezők hatásának tekintik, megfosztják méltóságától, létének értelmétől. Az emberi személy méltóságának alapja az istenképiség, azaz, hogy Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette. Ehhez a méltósághoz pedig alapvetően hozzátartozik az ember transzcendenciája és hivatása.
Soroljatok fel néhányat korunk válságjelenségei közül! Mi ezekben a közös? Milyen veszélyekkel jár, ha nem ismerjük fel gyökerüket?
Az ember hivatását Istentől kapja teremtésekor, amikor Isten a semmiből a létbe hívja őt, hogy célját elérve az Ő örök boldogságának részese legyen. Isten minden embert meghív a szentségre, a többi ember és a világ szolgálatára, ez az emberi lét értelme. Az ember hivatásának Jézus Krisztus követésével, az Ő új parancsának (Jn 13,34) teljesítésével felehet meg. Aki „test szerint” él, az az evangéliumban csak súlyos terhek, nehéz szabályok halmazát, szabadsága megkötését látja. Aki „lélek szerint jár” annak az evangélium öröm forrása, mert megadja a szükséges útmutatást a szabadon választott és megélt szeretet gyakorlásához. ” Azt mondom tehát: Lélek szerint járjatok, és ne teljesítsétek a test kívánságait!” (Gal 5,16)
Amíg azonban az ember hivatását keresi, és meg akarja találni a teljesítéséhez vezető utat, számtalan és sokféle kihívás éri. Ferenc pápa Evangelii Gaudium c apostoli buzdításában felsorol néhány nagy kihívást: a kirekesztő gazdaságot, amely sokakat nyomorba taszít, a pénz bálványozását, azaz a pénzt legfőbb értéknek tekintő gondolkodásmódot, azt a politikát, amely nem az ember javát, hanem a pénzt szolgálja, a társadalmi egyenlőtlenséget és az erőszakot, a különböző kultúrák közötti rossz kapcsolatokat, a nagyvárosok elidegenedését. Gondoljuk csak meg, milyen csábításoknak van kitéve egy mai fiatal, amikor szabad idejét akarja jól eltölteni; mennyi mindent kell megfontolnia pályaválasztáskor; milyen nehéz eldöntenie, hogy a rövid távon kecsegtető vagy a hosszú távon értékesebb, de küzdelmesebb úton induljon-e el. Szemesnek áll a világ – mondják, de hol vannak a „szemesség” erkölcsi korlátai? Igaz-e, hogy nagyszüleink erkölcsi felfogása elavult, ha ehhez ragaszkodunk, nem juthatunk semmire? Tény, hogy nagyot változtak a házasság és a családalapítás körülményei, de az átlagember nehezen láthatja át, hogy mi nyújtja a nagyobb biztonságot, mi a boldog családi élet biztosítéka: a régi, vagy az új felfogás?
Hogyan tudtok segíteni gyerekeiteknek emberi hivatásuk felismerésében? Milyen szerepe van a hivatás kibontakozásában a családi háttérnek és az iskolának?
A nevelés talán legnehezebb feladata, hogy rávezesse a fiatalokat az igaz, a jó, a szép és a szent tiszteletére, hogy megtanítsa őket ezek mellett dönteni, a hamisat, a rosszat, a csúfot és az ordenárét elutasítani. Az Egyház társadalmi tanításának kompendiumában ezt olvassuk: „A világi hívőnek úgy kell cselekednie, ahogyan azt a bölcsesség diktálja a számára: ez a megkülönböztetés erénye, amely képessé teszi arra, hogy a valódi jót minden helyzetben felismerje, és alkalmas eszközöket válasszon, hogy azt végbevigye. (…) Végeredményben a bölcsesség olyan erény, amely érett gondolkodást és felelősségtudatot kíván, amely által a helyzet tárgyilagos ismeretéből kiindulva és a jót tenni akarva képesek vagyunk meghozni döntéseinket.” (ETTK 547–548)
Ennek a bölcsességnek az Evangélium a forrása. „Jézus tanítványának lenni állandó készséget jelent arra, hogy elvigyük másokhoz Jézus szeretetét, és ez spontán módon bárhol megtörténhet, utcákon, tereken, munka közben, egy úton.” (EG 127) Az evangélium közlésének a család a legmegfelelőbb helye. Ha a családban a gyerekek megérzik azt az örömet, amely az evangéliumból árad, olyan erőforrást kapnak szüleiktől, amely képessé teszi őket a bölcs döntésekre és az ebből következő helyes cselekvésre. „Nem kell azt gondolnunk, hogy az evangéliumi üzenetet mindig előre meghatározott formulákkal vagy olyan pontos szavakkal kell átadni, amelyek abszolút változtathatatlan tartalmat fejeznek ki. Ez az üzenet oly változatos formában adódik át, amelyeket lehetetlen volna leírni vagy egy listába foglalni, s amelyeknek a maga megszámlálhatatlan gesztusával és jelével Isten népe kollektív alanya.” (EG 129)
Hogyan tudjátok az evangélium szellemiségét munkahelyeteken, lakókörnyezetetekben, a mindennapi élet forgatagában (pl. a közlekedésben) megélni, terjeszteni? Hogyan érhetitek el, hogy az emberek elfogadjanak, együttműködjenek veletek akkor is, ha nem mindenben értenek veletek egyet?
Sokszor gondolok arra – folytatta az édesapa –, hogy azt olvassuk az evangéliumban „Ne aggódjatok tehát a holnapért; a holnap majd aggódik önmagáért. Elég a napnak a maga baja.” (Mt 6,34) Most épp a fiúnk holnapjáért aggódom, azon, hogy hogyan tud majd boldogulni a mai csak a pénzszerzésre, a másik ember kihasználására és legyőzésére törekvő társadalomban, ahelyett, hogy annak örülnék, hogy rá tudtuk vezetni: nem a tanárt, az iskolát kell legyőznie, hanem saját magát. Abban bízom, hogy ezen az úton fog tovább haladni, mert a társadalmi igazságosság és a társadalmi szeretet csak az önmagukat legyőzni képes, jóakaratú emberek együttműködése által valósulhat meg.

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke



2014.07.01. kedd



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.07.01. kedd

A Gondviselő Isten mai nappal kezdődően kis időt szán arra, hogy a most élő népek és nemzetek kül- és belhoni zűrzavaraiban felhívja a figyelmet: egyetlen Ura és parancsolója van a mérhetetlen hatalmas csillagvilágnak, és egy részecskéjének, a földnek. Ez az egyetlen Úr a fölséges Isten. Az anyagvilág törvényein kívül vannak erkölcsi törvények, amelyeket ugyanaz az Isten azért rendelt el, hogy az embereknek az Istenhez és az emberek egymáshoz való viszonyát biztos alapokra helyezze. Mindenki tudja, jogát és kötelességét Istennel és egymással való viszonyában, miért jutalmaz, és miért büntet az Úr. A sátán igyekszik az Isten által hozott és többszörösen kihirdetett törvényeket megzavarni, de az Úr mindannyiszor visszaállítja az örök rendet. Megjutalmazza az engedelmes, fizikai és erkölcsi rend megtartóit, ezek megsértőit helyesbítésre szólítja fel, ellenkező esetben pedig keményen bünteti. Erre figyelmezteti a zsidók északi tíz törzséből alapított Izrael királyságát, mielőtt a hatalmas büntetést, az országnak teljes felszámolását elrendelné. A közvetítő próféta a déli két törzs országából, Júdeából érkezett Izrael végromlása, Kr.e. 722 előtt néhány évtizeddel. „Jár-e együtt két ember, ha nem értenek egyet”? Nem akkor ordít-e az oroszlán, ha nem talál prédát? Leesik-e a madár a földre, hogyha nincsen csapda? Csattan-e a csapda, ha nincs mit fogjon? Megszólal-e a kürt a városban anélkül, hogy a nép meg nem rémülne? Jön-e valami rossz a városra, amit nem az Úr hozna rá? Valóban, az Isten, az Úr, nem tesz semmit a nélkül, hogy szándékát el ne árulná szolgáinak, a prófétáknak. Ki ne félne, ha ordít az oroszlán? Ki ne jövendölne, ha szól az Úr, az Isten?”(Ám 3,1-8) Azért,hogy sem az akkori, sem a modern világban senki félre ne értse Isten üzenetét, az ókor szörnyű példáját idézi Ámosz: „Felforgattalak titeket, miként az Isten felforgatta Szodomát és Gomorrát; olyanok lettetek, mint a tűzből kimentet üszök, és mégsem tértetek vissza hozzám, - mondja az Úr. Ezért bánok így veled, Izrael! Mivel így bánok majd veled, készülj fel, hogy találkozzál a te Isteneddel, Izrael!” (4,11-12) Izrael területét 722-ben elfoglalta Asszíria, népét pedig száműzetésben szétszórta. Jézus nem büntetni jött a földre, hanem megváltani. Nem próféta volt, mint Ámosz, nem rombolást hirdetett, hanem hitet kért az evangéliumban, az örömhírben, hogy magára veszi az összes ember bűnét és büntetését és a keresztfán függve kiömlő vérével mossa tisztára a minket vádoló adóslevelet. (Kol 2,14) Isteni mindentudásával részben emberi ételmével tökéletesen ismerte a jövőt is. Amikor a hajón mélyen elaludt, arra figyelmeztette tanítványait és a jövő híveit is: a sátán próbálja tönkretenni megváltott híveit is: „Bárkába szállt, s tanítványai követték. Egyszerre csak nagy vihar támadt a tavon, úgyhogy a hullámok elborították a bárkát. Ő azonban aludt. Odamentek hozzá, fölkeltették és kérték: Uram, ments meg minket, elveszünk! Jézus ezt mondta nekik: Mit féltek, kishitűek? Aztán fölkelt, parancsolt a szélvésznek és a víznek, s nagy nyugalom támadt. Az emberek csodálkozva kérdezgették: Ki lehet ez, hogy még a szélvész és a víz is engedelmeskednek neki?”(Mt 8,23-27)


2014. június 30., hétfő

Zsolozsma 177.



Szent Ágoston püspök beszédeiből

Ő a mi Urunk, Istenünk, mi meg legelőjének népe

Ezek a szavak, amelyeket elénekeltünk, arról tesznek hitvallást, hogy mi az Isten nyája vagyunk: Mert ő a mi Urunk, Istenünk, aki alkotott minket (Zsolt 99, 3). Ő a mi Istenünk, mi meg legelőjének népe és kezének nyája vagyunk (vö. Zsolt 94, 7). A pásztoremberek a saját nyájukat nem maguk alkották, a nyájat, amelyet legeltetnek, nem maguk teremtették. De a mi Urunk, Istenünk, mivel Isten és Teremtő, ő maga teremtette a saját nyájat, ez az ő tulajdona, és ezt ő legelteti. Nem más teremtette, amit ő legeltet, sem más nem legelteti azt, amit ő hozott létre.Mivel ebben az énekben megvallottuk, hogy nyája, legelőjének népe, kezének nyája vagyunk, hallgassuk meg tehát, hogy mit mond nekünk, mint az ő nyájának. Azelőtt pásztoraihoz beszélt, most pedig nyájához szól. Szavait akkor mi remegve hallgattuk, ti pedig nyugodtan. De mi van a mai szavaiban? Vajon most fordítva lesz, és mi hallgatjuk nyugodtan, ti pedig remegve? Nem így van! Először, mert ha pásztorok is vagyunk, a pásztor nemcsak azt hallgatja remegve, ami csak a pásztoroknak szól, hanem azt is, ami a nyájnak szól. Ha ugyanis gondtalanul hallgatja azt, ami a nyájnak szól, akkor nincs gondja a nyájra. Azután pedig, mint már előzőleg is mondtuk, kedveseim, két dolgot is meg kell magunkban fontolni: az egyik, hogy keresztények vagyunk, a másik, hogy elöljárók vagyunk. Azzal, hogy elöljárók vagyunk, a pásztorokhoz tartozunk, ha jók vagyunk. Azzal pedig, hogy keresztények vagyunk, veletek együtt mi is a nyájhoz tartozunk. Tehát akár a pásztorokhoz, akár a nyájhoz szól az Úr, nekünk mindent szent félelemmel kell meghallgatnunk, és a rólatok való gondoskodás nem hiányozhat a szívünkből. Hallgassuk meg tehát, testvéreim, miért korholja az Úr a rossz juhokat, és mit ígér nyájának. Ti is az én juhaim vagytok (Ez 34, 31), mondja. Először is, milyen nagy boldogság az, hogy Isten nyája vagyunk. Ha valaki elgondolkodik ezen, testvéreim, még könnyei és szenvedései között is nagy örömet ad neki ez. Hisz ugyanarról mondjuk: Te Izraelt legelteted, akiről azt is mondjuk: Sosem szunnyad, sosem alszik, aki őre Izraelnek (Zsolt 120, 4). Őrködik tehát felettünk, ha ébren vagyunk, őrködik felettünk, ha alszunk is. Ha tehát a pásztorember őrködése alatt nyugodt az ember nyája, mily nagynak kell lennie akkor a mi nyugalmunknak, akiket Isten legeltet, nemcsak azért, mert ő legeltet, hanem azért is, mert ő teremtett minket. És ti, nyájam – mondja az Úr, az Isten –, nézzétek, igazságot teszek a juhok között, a kosok és a bakok között (Ez 34, 17). Mit csinálnak a bakok itt az Isten nyájában? Ugyanazon a legelőn és ugyanannál a vízforrásnál egyrészt a bal oldalra rendelt bakok keverednek össze a jobb oldaliakkal, másrészt pedig ezek megtűrik maguk közt most azokat, akiket később majd különválasztanak tőlük. Itt is türelmet gyakorol a nyáj, mint ahogy türelmes az Isten is. Ő fogja majd szétválasztani őket: egyeseket a bal oldalra, másokat pedig a jobb oldalra. 


Úrnapja után 8.



Úrnapja utáni napok

elmélkedés hetedik rész

Szodoma és Gomorra pusztulása bevezető esemény volt a Fiúisten megváltói működéséhez. Igaz ugyan, hogy Dávid király csak nyolcszáz év múlva születik meg és kezdi el nagyon fiatalon hős harcosi, neves hadvezéri, majd végül a zsidó népet erős állammá szervező ténykedését, így a most ismertetett időszakot is csak később tudta megénekelni zsoltáraiban. Ámde nekünk, a megváltást még később megismerőknek elősegíti Isten országának, az örökkévalóság abszolút tér és idő-nélküliségét együtt élni a térben és időben élő teremtett világgal. Így figyelhetjük meg az Ószövetség néhány ismertetett mozzanatából és a későbbi dávidi látomásokból összeálló messiási idő kialakulását. Felrémlik egyik zsoltárában a sátán félrevezette, a kárhozat útját járó világot. Látja az ószövetségi átmenetet is, a törvény korszakát, majd hallja az égből feléje áramló igazi örömhírt: a messiási küldetés elvállalja a Fiúisten: „Bíztam az Úrban, bizakodtam, s ő lehajolt hozzám és meghallgatta kiáltásomat. Kiszabadított a sírgödörből, ki az iszapból és mocsárból. Sziklára állította lábamat, és megszilárdította léptemet. Ajkamra új éneket adott, Istenünk magasztalására. Sokan látják majd és megremegnek, s eltelnek az Úr iránt bizalommal. Boldog az ember, aki reményét az Úrba veti, aki a bálványok szolgáit nem követi. Sem azokat, akik csalfa ámításnak élnek. Mennyi csodát tettél, Uram, és Istenem, a rólunk való gondban hozzád senki sem mérhető. Ha elmondani vagy hirdetni próbálnám, felsorolni sem győzném. Te nem kívánsz véres vagy ételáldozatot, de megnyitottad fülem a hallásra. Nem követelsz égő- és engesztelő áldozatot, így szólok hát hozzád: Lásd, itt vagyok! A könyvtekercsben rólam írták, hogy teljesítsem akaratod. Parancsod, Istenem, örömmel tölti el szívemet. Az Úr igazságát hirdetem a nagy közösségben”. (Zsolt 40,1.10) Dávidnak sok és ádáz ellenséggel kellett megküzdenie. Ezeket azonban az Úr segítségével legyőzte. A Messiásnak viszont megüzeni az Úr rajta keresztül egy újabb zsoltárral, hogy a sátánon ő is úgy fog győzni, ahogyan Dávid győzött ellenségei felett: „Azt mondta az Úr az én Uramnak: Ülj jobbomra, és minden ellenségedet lábad elé teszem zsámolyul!” Az Úr kinyújtja hatalmas jogarod Sionból: uralkodj ellenségeid közepette!” (Zsolt 110,1-2) – Ez a győzelmes messiási harc azonban nem karddal és dárdával folytatódik, mint Dávidé. Amikor ugyanis Dávid már cédrusfa palotájában lakott, rádöbbent egy nagy igazságra. El is mondta prófétájának, Nátánnak: „Nézd, én már cédrusházban lakom, az Úr szövetségének ládája pedig sátor alatt van”. Nátán így felelt Dávidnak: „Valósítsd meg mind, amit elterveztél, hiszen az Isten veled van”. De Isten szava még azon az éjjelen felszólította Nátánt: „Menj és mondd meg szolgámnak, Dávidnak, ezt üzeni az Úr: Nem te fogsz nekem házat építeni lakásul… Én hoztalak el a legelőről, a juhok mögül, hogy népem fejedelme légy. Veled voltam minden vállalkozásodban, és megsemmisítettem előtted minden ellenségedet… Leigázom (népem) minden ellenségét… Az Úr házat épít neked (Dávid), s ha majd betöltöd napjaidat és atyáidhoz térsz, megőrzöm utánad ivadékodat: egyik fiad lesz az, s én megerősítem királyságát”. (1Krón 17,1b-4. 7b-8. 10b-11) „Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége”. (Lk 1,32b-33) „Születésed óta tiéd a királyi méltóság a szent hegyen, anyád méhétől kezdve, ifjúságod hajnala óta. Az Úr megesküdött és nem bánja meg: Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint. Jobbodon áll az Úr: Haragja napján királyokat tipor le, a pogányok között ítéletet tart”. (Zsolt 110,3-6a) Jézusnak világszerte rengeteg temploma van, ahol trónja áll, és aranyos edényekben őrzik népéért vállalt emberi testét, az Eukarisztiát. Íme, az Atya örök akarata. 


2014.06.30. hétfő



Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.06.30. hétfő

Jézus jelenléte hazánk utcáin

Sokan akadtak olyan keresztények, akik tudatosan átélték Jézus szavait: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok köztük". Az új keresztény egyházat Jézus még nagyobb figyelemmel segíti, mint azokat, akik már évezrede keresztények. Ez azért van, mert mi már annyira otthonosan alkalmazzuk az Úr szavát, hogy észre sem vesszük, amikor közénk toppan? Vagy annyira elszoktunk attól, hogy az evangélium nem holt szöveg, hanem „az én tanításom lélek és élet!" (Jn 6,63) Inkább arról van szó, hogy ritkán beszélgetünk Jézusról. Ha kimegy a misehallgatók csapata a szentmiséről, nem tudom, sokaknak eszébe jut-e arról beszélni, hogy milyen élményt nyújtott neki a szentáldozás? Kapott-e választ a prédikációban valamilyen aktuális problémája megoldásához? Volt-e igénye arra, hogy a fülében tornyosuló rossz hírek magyar vagy világi problémáira próbáljon a szentmisén választ kapni? Ha nem értett meg valamit a szentbeszédből, van-e bátorsága megkérdezni ugyancsak kifelé tartó ismerősétől a helyes választ? Meri-e mondani a modern hívő, hogy Jézus nem csak friss keresztény közösségben áll rendelkezésre a nevében összegyűltek megsegítésére? A mi utcáinkon egyre több az erőszak, az ocsmány beszéd, vagy talán csak közömbös traccsolás, amitől nem lesz szeretet, becsület, igazság és öröm a szívünkben. Jézust nekünk kell jelenvalóvá tenni a magyar utcákon, akkor általa majd visszatér a szent közösség, békesség és az áldás.
 
 

2014. június 29., vasárnap

Szent Péter és Szent Pál apostolok



Szent Péter és Szent Pál apostolok ünnepe

„Kinek tartják az emberek az Emberfiát?”

Miért teszi fel Jézus ezt a kérdést az apostoloknak, amikor Fülöp Cézáreájának vidékére ért: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Azért, mert ezt a kérdést tanítványainak egyszer megnyugtatóan tisztázniuk kellett. Jézus tudta, hogy az Ő kiléte apostolai előtt is talányos. Gondoljunk arra, hogy amikor ezt a kérdést Jézus felveti, előtte már sok csodát tett. Már kétszer megszaporította csodával a kenyeret, ami először öt darab tenyérnyi kenyér csodálatos megszaporítását jelentette ötezer megszámolt férfi és legalább ugyanannyi asszony és gyerek szeme láttára, hasa feszülésének tapasztalatára történt, utána szemük láttára összeszedtek tizenkét kosár maradékot, amit mint valós létezőt mindenki láthatott. Később ezt Jézus hamarosan megismételte négyezer férfi és ugyanannyi asszony és gyerek szeme láttára, hét kosár maradék összegyűjtésével.(Mt 14,13-21; 15,32-39) És ezekről mindegyik evangélista beszámol Másnap mégsem hiszik el Jézus szavát, hogy Ő a mennyből alászállott élő kenyér, amit majd ugyanúgy enni lehet, mint az előző napi csodálatosan megszaporított kenyeret, de ez az újabb ajándék nem gyomor-tápláló, hanem kegyelmi erőt hordozó ennivaló lesz, és nem búzakenyér, hanem abból isteni erővel történő átváltoztatás után Jézus teste és vére. Ezt nem értették vagy nem akarták józan következtetésként sem érteni, sokan el is hagyták Jézust. (Jn 6,22-71) Mindez a Genezáreti tó északi partján történt. Rövidesen ezután ott járt Jézus pár kilométerrel északabbra Fülöp Cézáreájának környékén, és kérdezi: ezek után a csodák után kinek tartják az emberek az Emberfiát? Az Emberfia a zsidók szótárában a Messiást jelentette. A „kinek” kérdőszó pedig egyértelműen Jézus személyéről érdeklődik. Az emberek kifejezés alatt Jézus nemcsak az akkor élőket értheti, mi legalábbis már erre is gyanakszunk, mert annyi esetlen, gyermeteg, sőt gonosz „emberi véleményt” hallunk olvasunk régebbről és a mi napjainkban is, hogy kénytelenek vagyunk ezt a hívők hitének józan megóvása érdekében szóvá tenni. Mert mindez azt állítja: aki ilyet meg tud tenni, az nem lehet csupán ember. Jézus most tudatosítani akarja tanítványai értelmében, hogy ezt ki is kell mondani, ha erre a józan, logikus következtetésre jutottak. Ezért folytatja a kérdést: „és ti kinek tartotok engem? Simon Péter válaszolt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. (Mt 16,16) Vehetjük ezt perdöntő bizonyságnak? Jézus felel rá: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyben van. És mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyeken is. Az után meghagyta tanítványainak, hogy senkinek se mondják el, hogy ő a Messiás”: (17-20) Jézus tehát az ószövetségi egyháztól, a zsinagógától különböző, új, más fajta egyházat alapít majd, és ennek az alapja lesz Péter, az ő hite. Ezt tehát komolyan kell venni. Ahol az élő Péter, a mindenkori római pápa van, ott van Jézus igazi egyháza. Ezért ünnepeljük Szent Péter apostolt. Rázza fel ennek tagadóit, amikor zeng ajkunkon: „Hol Szent Péter sírba téve.”