Ferenc
pápa hamvazószerdán: Itt az alkalmas idő – állj meg, nézz, és térj vissza!
Február 14-én, hamvazószerdán
este a Szentatya a római Szent Szabina-bazilikában mutatott be szentmisét.
Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes terjedelmében közöljük.
A negyven
napos bűnbánati idő alkalmas időszak arra, hogy kijavítsuk keresztény életünk
hamis hangzását és befogadjuk az Úr húsvétjának mindig új, örömteli és reményt
ébresztő üzenetét.
Anyai
bölcsességében az Egyház azt javasolja, hogy különös figyelmet fordítsunk
mindarra, ami hívő szívünk kihűlését vagy berozsdásodását eredményezheti.
Sokféle
kísértésnek vagyunk kitéve. Mindenki tudja, milyen nehézségekkel kell
szembenéznie. Szomorú megtapasztalni, hogy a mindennapi bajok közepette olyan
hangok szólalnak meg, amelyek – kihasználva az emberek fájdalmát és
elbizonytalanodását – csak a bizalmatlanságot képesek növelni. Márpedig ha a
hit gyümölcse a szeretet – amint Kalkuttai Teréz anya szerette ismételni –,
akkor a bizalmatlanság gyümölcse a lehangoltság és a lemondás. Bizalmatlanság,
lehangoltság és lemondás: ezek azok a démonok, amelyek kiégetik és megbénítják
a hívő nép lelkét.
A
negyven napos bűnbánati idő alkalmas időszak arra, hogy leleplezzük ezeket és
más kísértéseket, és engedjük, hogy szívünk ismét Jézus szíve szerint dobogjon.
Ezt az egész liturgiát ez az érzés hatja át, és elmondhatjuk, hogy ez három
szóban visszhangzik, melyeket a „hívő szív felmelegítésére” kapunk: állj
meg, nézz, és térj vissza.
Állj meg egy
kicsit, hagyd a nyughatatlanságot, az értelmetlen futkosást, amely csak annak
keserűségét érezteti lelkeddel, hogy soha nem érkezünk meg sehová! Állj meg,
hagyd a kényszeresen rohanó életmódot, amely szétszórttá tesz, szétszakít és
végül teljesen elveszi a családra szánt időt, a barátságra szánt időt, a
gyermekekre szánt időt, a nagyszülőkre szánt időt, az önzetlenül adott időt… az
Istenre szánt időt!
Állj meg egy
kicsit, ne akarj mindenáron kitűnni, mindenki figyelmét felkelteni, állandóan
„kirakatban” lenni, ami elfeledteti veled a meghittség és elmélyülés értékét!
Állj meg egy
kicsit gőgös tekinteted, a szádon kiszaladó becsmérlő megjegyzés előtt, melynek
az az oka, hogy elfelejtetted a gyengédséget, az irgalmat és a tiszteletet
mások iránt, különösen a sérülékeny, megsebzett, sőt bűnben és tévedésben
elmerült emberekkel való találkozásban!
Állj meg egy
kicsit azon késztetésed előtt, hogy mindent ellenőrzésed alá vonj, mindent
tudj, mindenen átgázolj, ami azért van, mert elfelejtetted a hálát az élet ajándékáért
és a sok kapott jóért!
Állj meg egy
kicsit a fülsüketítő zaj előtt, amely elfeledteti veled a csend termékeny,
teremtő erejét!
Állj meg egy
kicsit azon magatartásoddal, hogy meddő, terméketlen érzéseket táplálsz,
amelyek abból fakadnak, hogy bezárkóztál, sajnáltatod magad, és amelyek
elfeledtetik veled, hogy mások segítségére siess, hogy megoszd terheiket és
szenvedéseiket!
Állj meg annak
üressége előtt, ami pillanatnyi, időleges és múlandó, ami megfoszt a
gyökerektől, a kapcsolatoktól, a fejlődés útjainak és a mindig úton levés
tudatának értékétől!
Állj
meg! Állj meg, hogy nézz és szemlélj!
Nézz!
Nézd a
jeleket, amelyek megakadályozzák, hogy a szeretet kihunyjon, amelyek elevenen
tartják a hit és a remény lángját; nézd a köztünk tevékenykedő Isten
gyengédségének és jóságának élő arcait!
Nézd
családjaink arcát, akik nem adják fel, és napról napra – sok erőfeszítéssel –
mindent megtesznek, hogy előrehaladjanak az életben, és nagy szűkölködés és sok
nyomorúság közepette is mindent megtesznek, hogy otthonukból a szeretet
iskoláját hozzák létre!
Nézd az
arcokat, amelyek kérdőre vonnak minket, a gondoskodást és oltalmat igénylő
gyermekek és fiatalok jövőt és reményt tükröző, holnapról és lehetőségekről
álmodó arcát; nézd a szeretet és az élet élő hajtásait, amelyek mindig utat
törnek maguknak szűkös és szánalmas számításaink között!
Nézd
öregeinknek az idő múlásától barázdált arcát: a népünk élő emlékezetét hordozó
arcokat: Isten tevékeny bölcsességének arcait!
Nézd
betegeink és sok segítőjük arcát; azokat az arcokat, amelyek sebezhetőségükben
és szolgálatukban arra emlékeztetnek minket, hogy egyetlen ember értékét sem
lehet leszűkíteni pénzbeli és hasznossági kérdésre!
Nézd a sok
bűnbánó arcát, akik próbálják helyrehozni hibáikat és tévedéseiket, akik
nyomorúságaik és fájdalmaik közepette is azért küzdenek, hogy változtassanak
helyzetükön és tudjanak előrehaladni!
Nézd és
szemléld a megfeszített Szeretet arcát, aki a keresztről ma is a
remény hordozója; kinyújtott kéz azok felé, akik keresztre feszítve érzik
magukat, akik megtapasztalják életükben a kudarcok, kiábrándulások és
csalódások súlyát!
Nézd és
szemléld Krisztus konkrét arcát, aki kivétel nélkül
mindenkiért vállalta a keresztre feszítést! Mindenkiért? Igen, mindenkiért. Az
ő arcának szemlélése reményteli meghívást jelent ebben a negyvennapos bűnbánati
időben arra, hogy legyőzzük a bizalmatlanság, a lehangoltság és a lemondás
démonait. Ez az arc arra hív minket, hogy kiáltsuk: Isten országa lehetséges!
Állj
meg, nézz, és térj vissza!
Térj
vissza Atyád házába! Félelem nélkül térj vissza rád
váró, irgalmas Atyád feléd nyújtott, vágyakozó karjaiba (vö. Ef 2,4)!
Térj
vissza! Félelem nélkül: itt az alkalmas idő hazatérni,
„az én Atyám és a ti Atyátok” házába (vö. Jn 20,17). Itt az ideje, hogy
engedjük megérinteni szívünket… Ha a rossz útján maradunk, az csak
szomorúsághoz és csalódáshoz vezet. Az igazi élet valami egészen más, és
szívünk jól tudja ezt. Isten soha nem fárad bele, hogy kinyújtott kézzel várjon
ránk (vö. Misericordiae
vultus bulla, 19).
Térj
vissza félelem nélkül, hogy megtapasztald Isten
gyógyító, megbékélést adó gyengédségét! Engedd, hogy az Úr begyógyítsa a bűn
sebeit, és beteljesítse atyáinknak adott ígéretét: „Új szívet adok nektek és új
lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet, és hússzívet adok
nektek” (Ez 36,26).
Állj meg,
nézz, és térj vissza!