A
Mennyei Atyával - Mindennapi kenyerem
Mindennapi kenyerem
A fölséges Isten a teremtéskor csodálatosan szép földet hozott létre és adott a
gyermekévé fogadott embernek. De nemcsak gyönyörűvé tette a az ember
lakóhelyét, hanem hasznossá is. Az ember testből és lélekből áll. A teste
táplálékra szorul, hogy élni és növekedni tudjon. A munkában elhasználódott
energiáit is pótolnia kell. így tudósít erről a Biblia: „Elkészült tehát az ég
és a föld, s azok minden ékessége." (Ter 2, 1) „Ültetett az Úr Isten egy
kertet édenben, keleten, és elhelyezte benne az embert, akit alkotott. S
növesztett az Úr Isten a földből mindenféle fát, amelyet látni szép és amelyről
enni jó - az élet fáját is a kert közepén, s a jó és a rossz tudásának fáját. Édenből
folyóvíz jött ki, hogy öntözze a kertet, utána pedig négy ágra szakadt."
(8-10) Volt tehát az embernek bőven ennivalója a gyümölcsfákon, de dolgoznia is
kellett, hogy mást is termeljen: „Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az Éden
kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze meg." (15) A kenyér lett az
egyik legfontosabb táplálék, amit Isten ajándékozott az embernek: „Füvet
sarjaszt az állatoknak, és növényeket az ember szolgálatára, kenyeret adsz a
földből, és bort, hogy vidámítsa az ember szívét. Hogy ragyogjon az arca az
olajtól, és a kenyér erősítse az ember szívét." (Zsolt 104, 14-15) A bűn
elkövetése után a legnagyobb büntetés az volt, hogy „átkozott legyen a föld
miattad.- Fáradozva élj belőle életed minden napján... Arcod verejtékével edd
kenyeredet, míg vissza nem térsz a földbe, amelyből vétettél." (Ter 3, 19)
Tehát Ádámnak már az étkezés kifejezésére is a kenyerezés volt a gyűjtőfogalom.
A népek bűneinek büntetésére is az szolgált, hogy hiányzott a mindennapi
kenyér: „Én viszont azt tettem veletek, hogy elfogyott a harapnivaló minden
városotokban, és szűkké tettem a kenyeret minden helységetekben, és ti mégsem
tértetek vissza hozzám, mondja az Úr." (Ám 4, 6) Az emberiség legnagyobb
részének a kenyér lett a legfőbb tápláléka. Minden táplálék megvan benne,
mondják. Az étkezést is kenyerezésnek hívták keleten. A régimagyar nyelvben a
családfenntartó munkát kenyérkeresetnek hívták. A legjobb barátját pedig
kenyeres pajtásnak szólította a magyar férfi. Egyiptomról tudjuk, hogy kiváló
gabonatermő ország volt. Ez mentette meg a szárazságok idején a környező
népeket is, pl. a zsidókat. Nekünk, magyaroknak is nagy örömünk a finom magyar
kenyér, amelyet bőven terem az áldott magyar föld. Átvitt értelemben is nagyon
fontos nekünk a kenyér, hiszen Urunk, Jézus is ezt tette meg a lélek
táplálékául, úgy hogy ezt változtatta át saját Testévé. Ide iktathatjuk az
Eukarisztia második hordozóját, a bort is, amint a fentebb idézett zsoltárban
is láttuk. Nézzük ennek a gondolatnak a kivirágzását a kinyilatkoztatásban.
Isten a pusztában csodás módon a kenyeret a zsidó népnek negyven évig minden
nap. - A Megváltónak Betlehemben kellett megszületnie. Oda való volt ősapja,
Dávid. De Betlehem jelentése: kenyér háza. Viszont később nem a földi kenyere
tette ismertté a nevét, hanem legnagyobb Szülötte, a Messiás: „De te, Efrata
Betlehemje kicsiny vagy ugyan Juda ezrei között, mégis belőled származik majd
nekem Izrael jövendő uralkodója, származása az ősidőkre, a régmúlt időkre
nyúlik vissza." (Mik 5,1) Jézus körülbelül másfél éves koráig élt ott,
tehát megkóstolhatta, fogyaszthatta a betlehemi kenyeret. Mária kínálhatta vele
a napkeleti bölcseket is: vigyék el jó hírét, és majd nyerjék el egykor ennek
mennyei változatát is. Felnőttként Jézus maga is kenyérkereső ember lett Szent
Józseffel együtt, majd egyedül is. Minden bizonnyal megosztotta kenyerét
nemcsak Édesanyjával, hanem más rászorulókkal is. Előre vetítette a nagy
ajándékot, amit mindenkinek szánt. Aztán elérkezett a nyilvános működés ideje,
a nagy, egész társadalmat érintő három éves tanítás és csodatevés. Az első nagy
ajándék a kánai borcsoda. Ott a bor fogyott el, a szív megvidámítója. Később a
pusztában elfogyott Jézus hallgatóinak kenyere, és Jézus akkor kezdte
előkészíteni élete nagy - nagy ajándékát, az Eukarisztiát. Az emberek Jézust
hallgatták három napon át. A tanítványok el akarták őket küldeni ennivalót
venni a közeli falvakba. Ezt Jézus nem engedte. O akart segíteni rajtuk, mert a
lélek nagy energia forrására kívánta ezzel felhívni a figyelmüket. Figyeljük meg,
mennyire céltudatosan cselekszik. Tudatosítja a kenyér hiányát: „Honnan veszünk
kenyeret, hogy ehessenek?" (Jn 6, 5) „Fülöp azt felelte neki: „Kétszáz
dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindegyiknek csak valami kevés
jusson." (7) András megtoldja: „Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere
és két hala. De mi ez ennyinek?" (9) Ezután Jézus letelepíti az ötezer
férfit. Kis túlzással: asztalhoz ülteti őket. Legalább ennyi asszony és gyerek
is van jelen. Fölcsigázódik a figyelem. Mindenki feszülten lesi, mi következik?
Ki kapja meg a kevéske ennivalót? Milyen módon osztják szét? „Jézus pedig fogta
a kenyereket, hálát adott, és szétosztotta a letelepülteknek. Ugyanígy a
halakból is adott, amennyit akartak." Jóllakott mindenki. A csoda
nyilvánvaló volt, nem kellett senkinek magyarázni. Jézus azonban gondolt a
jövendő hitetlenkedőkre is, ezért mindegyik apostol kezébe nyomott egy-egy
kosárkát, hogy szedjék össze a lehullott maradékot, aztán tegyék ki középre,
hogy mindenki jól láthassa, velünk, illetőleg a hitetlen gáncsoskodókkal akarja
láttatni: nem holmi látszat volt a szaporítás, nem hipnózis, aminek hatására az
üres gyomrot telinek lehet érezni. A maradék is valóságos kenyér, nem is kis
mennyiség. A józan eszű emberek a történtek után királlyá akarják kikiáltani
Jézust. Mózes jutott ugyanis eszükbe, aki kiesdette Istentől népe számára a
mannát. Ő szólt a majdan eljövendő nagy prófétáról is, akire mindenben
hallgatni kell. Felmerül a kérdés: nem ő az? Jézus király ugyan, de nem ezt a
kikiáltást akarta elérni. Elküldi hát a tanítványokat a csónakkal a túlsó
partra. O viszont felballag a hegyre egyedül. Nyilvánvaló csodájával
megmutatta, hogy hatalma van az anyag felett, úgy szaporítja, ahogyan akarja,
ahogyan szükséges. Másnap hajnalban gyalog indul a tavon a csónakban széllel,
hullámmal bajlódó tanítványok után. Ők egész éjjel nem jutottak túl a tó
közepén. Nem birkóznak meg az elemek erejével. Egy újabb jelzés ez Jézustól:
„Nálam nélkül semmit sem tehettek." (Jn 15, 5) Jézus a vízen jár. O
mindent megtehet. De most sem mindenhatóságát mutogatja fennen, hanem felkelti
a figyelmet a jelen és a jövő gondolkodóinak: lám, teljesen elvette a testének
súlyát, nem Archimedes törvénye szerint úszva közeledik, hanem állva megtartja
a víz. - Mi tudjuk, hogy a test súlya egyenesen arányos a test tömegével,
illetőleg azzal az erővel, amellyel a föld vonzza. Jézus jelzi: testének
tömegét is el tudja venni anélkül, hogy maga a teste károsodnék. „Hópehely
ostya, csöpp búzakenyér, benne, lásd, az édes Úr, téged szomjaz, rád borul, egy
világgal ér fel." (Ho 29) Péternek is megadja a vízen járás lehetőségét,
amíg el nem vész a derűs, vállalkozó kedvű hite. Hite abban, hogy Jézus
mindenkinek mindent megtehet, amit akar. Aztán beszáll a csónakba, és az rögtön
kifut a partra. íme, az előkészítés első szakasza véget ér. Jön a második.
Jézus bemegy a kafarnaumi zsinagógába. Imádkozik, hallgatja a felolvasást. És
vár. Várja az előző napi tömeget, hogy bejelentse nekik élete nagy örömhírét:
Az Atya nemcsak értünk adja egyszülött Fiát, hanem nekünk is adja, mint az örök
élet kenyerét és a velünk lakó testvért, jóbarátot. Most talán érzi egy kicsit
annak a boldogító kijelentésnek ízét, amit a böjtölést firtatóknak mondott:
„Vajon gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Eljönnek azonban a
napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek." (Mt 9,
15) A Vőlegény magáról beszél. Persze, átvitt értelemben, de igazán. A
természet síkján a vőlegénység lényege: odaajándékozni önmagát egy életre a
menyasszony boldogítására. Jézusnál: Odaajándékozni önmagát egy egész
történelemre az Egyház, az emberiség boldogítására. A tapasztalat szerint a
vőlegények repdesnek örömükben, amikor bejelentik nagy élményüket a
barátaiknak, rokonaiknak: vőlegény vagyok, boldog vagyok. Jézus is így érez,
amikor megérkeznek előző napi vendégei. Lelkesen keresik a kenyeres jótevőt, és
folytatást remélnek. Jézus pedig igyekszik áthangolni a figyelmet a gyomor
tájékáról a szív és lélek síkjára. Nehezen megy. A földi kenyér körül forog az
eszük, nem értik az ígért adomány végtelen többletét. A gyomor és a negyven
évig ingyen kapott manna, ez a fixa ideájuk. Szegény Jézus! Már gyötrődik a
lelke és nem ujjong. Sokszor ismétli: „Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes
adta nektek az égből való kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi
mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le, és
életet ad a világnak." Ekkor azt mondták neki: „Uram, mindenkor add nekünk
ezt a kenyeret!" Jézus azt felelte nekik: „Én vagyok az élet kenyere. Aki
hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg. De
mondom nektek, hogy bár láttatok engem, mégsem hisztek. Mindenki, akit nekem ad
az Atya, hozzám jön, és aki hozzám jön, nem utasítom el, mert nem azért
szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki
küldött engem. Annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy el ne veszítsek
semmit abból, amit nekem adott, hanem föltámasszam azt az utolsó napon. Mert
Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete
legyen és én feltámasztom őt az utolsó napon." (Jn 6, 32-40) Nagy morgás,
visszautasítás a válasz. Jézus még újra próbálkozik: „Én vagyok az élet
kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak. Ez a mennyből alászállott
kenyér, hogy aki ebből eszik, meg ne haljon. Én vagyok az élő kenyér, amely a
mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér
pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért. Vitatkozni kezdtek
erre a zsidók egymás közt, és ezt kérdezték: „Hogyan adhatja ez testét
nekünk?" Jézus azt felelte nekik: „Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem
eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet
tibennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök
élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóságos
étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én
véremet, az bennem marad és én őbenne. Amint engem küldött az élő Atya, és én
az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az is általam él. Ez az a kenyér,
amely az égből szállt alá. Nem olyan, mint amit az atyák ettek és meghaltak:
aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog. Ezeket mondta Kafarnaumban, amikor a
zsinagógában tanított." (Jn 6, 48-59) A tömeg dühödten elvonul.
Tanítványai egy része is morog: „Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?"
(60) És sokan otthagyják. Jézus nagyon szomorú, de nem mondja, nem mondhatja,
hogy igazuk van. Őt senki és semmi nem helyettesíti, s ha elutasítják, a boldogságot
vetik el maguktól. Az embereket sajnálja, nem önmagát. Ő a tervét
megvalósította, s az most is érvényes. Ötven év óta kat. magyar testvéreink
közül is sokan kihátráltak Jézus mögül. A kenyér kell, az élet Kenyere nem.
Nekünk sok évtizedes szentáldozásunk után is forrón szeretett, mindig várva -
várt Vendégünk, Testvérünk, Barátunk Ő? Amikor konszekrálunk, elsőmisés
áhítattal tartjuk Őt kezünkben? Átérzett igazságot cseng a hangom, amikor
mondom: „Ő általa, őbenne és ővele. Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba
jöjj" Összeolvad bennünk a két kenyér szükségessége:nincs élet sem az
egyik, sem a másik nélkül.