Ferenc pápa irgalmasság vasárnapján: Írjuk tovább az evangéliumot az irgalmasság cselekedeteivel!
Április 3-án, az isteni irgalmasság vasárnapján tartott szentmisén, Ferenc pápa arra buzdította a híveket, hogy nyissák meg szívüket Isten irgalmassága előtt, azután induljanak el, hogy másoknak is elvigyék Isten sebeket gyógyító szeretetét.
„Jézus sok más jelet is művelt tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben” (Jn 20,30). Az evangélium Isten irgalmasságának a könyve, amelyet újra és újra olvasni kell, mert amit csak mondott és tett Jézus, az az Atya irgalmasságának kifejezése. De nem mindent írtak meg. Az irgalmasság evangéliuma nyitott könyv marad, amelyet tovább kell írni a Krisztus tanítványai által művelt jelekkel, a szeretet konkrét gesztusaival, melyek az irgalmasság legjobb tanúbizonyságai. Mindnyájunknak az evangélium élő íróivá kell válnunk, az örömhír hírvivőivé minden ma élő férfi és nő számára. Azzá válhatunk az irgalmasság testi és lelki cselekedeteivel, ezek jellemzik ugyanis a keresztény ember életstílusát. Ezekkel az egyszerű és erős, időnként pedig láthatatlan gesztusokkal meglátogathatjuk a rászorulókat, Isten gyengédségét és vigasztalását vihetjük nekik. Így folytatódik az, amit Jézus húsvét napján tett, amikor a megijedt tanítványok szívébe az Atya irgalmasságát öntötte, és kiárasztotta rájuk a Szentlelket, aki megbocsátja a bűnöket, és örömmel tölti el az embert.
Ugyanakkor
az elbeszélésben, melyet hallottunk, feltűnik egy világos ellentét: egyfelől
ott van a tanítványok félelme, akik bezárják a házkapukat; másfelől ott van a
küldetés, melyet Jézus ad, aki elküldi őket a világba, hogy elvigyék a
megbocsátás üzenetét. Bennünk is ott lehet ez az ellentét, egy belső küzdelem a
szív bezárása és a szeretet hívása között, hogy megnyissuk a bezárt kapukat és
kilépjünk önmagunkból. Krisztus, aki szeretetből belépett a bűn, a halál és a
pokol zárt kapuin, szeretne hozzánk is, mindannyiunkhoz belépni, hogy kitárja
szívünk zárt kapuit. Ő, aki a feltámadással legyőzte a minket fogva tartó
félelmet, ki akarja tárni zárt kapuinkat, és el akar küldeni minket. Az út,
melyet a feltámadt Mester mutat nekünk, egyirányú, csak egy irányba vezet:
kilépni önmagunkból, kilépni, hogy tanúságot tegyünk a minket meghódító
szeretet gyógyító erejéről. Szemünk előtt a sebesült és ijedt emberiség áll,
amely a fájdalom és a bizonytalanság sérüléseit hordozza. Halljuk az emberek
irgalom és béke utáni fájdalmas kiáltását, de azt is, hogy Jézus bizalommal hív
minket: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21).
Minden
betegség hatékony segítségre lelhet Isten irgalmában. Az ő irgalma ugyanis nem
áll meg tisztes távolságban: el akar jutni minden szegénységhez, és ki akar
szabadítani abból a tömérdek szolgaságból, mely világunkat sújtja. El akarja
érni mindannyiunk sebeit, hogy begyógyítsa őket. Az irgalmasság apostolainak
lenni azt jelenti, hogy megérintjük és megsimogatjuk a sebeket, amelyek ma is
ott vannak oly sok testvérünk és nővérünk testén és lelkén. Amikor gyógyítjuk e
sebeket, megvalljuk Jézust, jelenvalóvá és élővé tesszük; lehetővé tesszük
másoknak, hogy kézzel fogják az ő irgalmasságát, és elismerjék őt „Úrnak és
Istennek” (vö. Jn 20,28), amint Tamás apostol tette. Ez az a küldetés, amelyet
Jézus ránk bízott. Rengeteg ember kéri, hogy hallgassuk és értsük meg. Az
irgalmasság evangéliuma, melyet hirdetnünk és az élet lapjaira kell írnunk,
türelmes és nyitott szívű embereket igényel, „irgalmas szamaritánusokat”, akik
ismerik az együttérzést és az elcsendesedést a testvér és nővér misztériuma
előtt; nagylelkű és örömteli szolgákat igényel, akik ingyenesen szeretnek,
semmit sem várva cserébe.
„Béke
veletek!” (Jn 20,21): így köszöntötte Krisztus tanítványait; a korunkban élő
emberek is ezt a békét várják. Ez nem tárgyalással elért béke, nem valami nem
működő dolognak a felfüggesztése: ez az ő békéje, az a béke, amely a feltámadt
Krisztus szívéből származik, az a béke, amely legyőzte a bűnt, a halált és a
félelmet. Ez a béke nem megoszt, hanem egyesít; az a béke, amely nem hagy
egyedül, hanem azt érezteti velünk, hogy elfogadottak és szeretettek vagyunk;
az a béke, amely a fájdalomban is megmarad és reménységet virágzik. Ez a béke,
mint húsvét napján, mindig Isten megbocsátásából születik, újból és újból, aki
megszünteti szívünk nyugtalanságát. A béke hordozójának lenni: ezt a küldetést
kapta az egyház húsvét napján. Krisztusban arra születtünk, hogy a
kiengesztelődés eszközeiként mindenkinek elvigyük az Atya megbocsátását, hogy
feltárjuk az ő csak szeretetet sugárzó arcát az irgalmasság jeleiben.
A válaszos zsoltárban azt énekeltük: „Szeretete örökre megmarad” (Zsolt
117/118,2). Így igaz, Isten irgalmassága örök; nem ér véget, nem merül ki, nem
adja meg magát a bezárkózásnak és nem fárad el soha. Ebben az „örökre” szóban
találunk támaszt a megpróbáltatás és a gyengeség pillanataiban, mert biztosak
vagyunk abban, hogy Isten nem hagy el minket: ő örökre velünk marad! Köszönjük
meg, hogy ilyen nagy az ő szeretete, melyet képtelenek vagyunk megérteni: annyira
nagy! Kérjük a kegyelmet, hogy sose fáradjunk bele abba, hogy merítsünk az Atya
irgalmasságából és elvigyük azt a világba: kérjük, hogy mi magunk is irgalmasak
legyünk, hogy mindenfelé terjesszük az evangélium erejét, hogy megírjuk az
evangéliumnak azokat a lapjait, amelyeket János apostol nem írt meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése