2019. április 20., szombat

Útravaló – 2019. április 20., húsvét vigíliája



Útravaló – 2019. április 20., húsvét vigíliája


Napról napra közreadunk a napi evangéliumi szakaszhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat. Húsvét második vasárnapjáig Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót: elmélkedései a római egyház ősi stációs liturgiája útján vezetnek.


(Statio: ad S. Joannem in Laterano)
A keresztkút minden templomban az anyaszentegyház öle, hiszen ott születnek meg Jézus testvérei az örök életre. Ennek egyik ősmintája a Laterán keresztelőkápolnája: nyolcszögletű, mert a földi tökéletesség szimbóluma a hét, Jézus feltámadásával pedig ezt a földi világot összekapcsolta a mennyeivel, ezért a nyolcas szám a beteljesedés jelképe lett. Így a vasárnap is: a kezdőnap egyben az örök élet kezdetének emlékezete. A nyolcas szám aztán megjelenik a kőből formált szószékeken, amely mellett ott áll a húsvéti gyertya és a fehérruhás pap, ezzel érzékelteti az Egyház: minden evangéliumolvasás és igehirdetés az angyal örömhírhirdetésének eseménye, amely rámutat a feltámadottal való találkozásra az Eucharisztia kenyerében.


Húsvéti vigília a jeruzsálemi Szent Sír bazilikában: A halált őrző Sírból Élet fakad



Húsvéti vigília a jeruzsálemi Szent Sír bazilikában: A halált őrző Sírból Élet fakad

A halott testet őrző sírból lépett ki a Feltámadott A kereszténység bölcsője a jeruzsálemi Szent Sír bazilika, mely Urunk Jézus Krisztus megfeszítésének, halálának a helyszínét, valamint a közeli sírboltot foglalja magába. Ebből a sziklasírból támadt fel harmadnapra saját szavai nyomán és az Írások szerint. A Szent Sír bazilika „Ecclesia Sancti Sepulchri” néven lett ismertté a nyugati kereszténységben, ám az ortodox keresztények a húsvéti misztérium másik oldalát tekintik névadónak és beszélnek a Feltámadás templomáról, görögül Anasztaszísz-ról. A valóság együtt teljes, mert a halott testet őrző sírból lépett ki a Feltámadott.

Az egész kereszténység legszentebb helye

A „Szent Sír – Anasztaszísz” templom egyszerre székhelye a jeruzsálemi ortodox pátriárkának és a jeruzsálemi latin pátriárkának is. Ezen túlmenően az örmény, a kopt, a szír és etióp vallási közösség is kötődik hozzá. Maga a Szent Sír számtalan templom és kápolna mintájául szolgált az egész keresztény világban. Joggal mondhatjuk, hogy minden más szent helyet megelőzően az egész kereszténység legszentebb helye.

A különféle keresztény felekezetek közös megegyezés alapján egymás után végzik el a saját rítusú szertartásaikat

A Szent Sír bazilikában a különféle keresztény felekezetek közös megegyezés alapján egymás után végzik el a saját rítusú szertartásaikat. Idén a jeruzsálemi latin szertartású patriárkátus apostoli adminisztrátora, Pierbattista Pizzaballa érsek tartotta a húsvéti vigília szertartást már Nagyszombat reggelén fél nyolc órakor. Ünnepélyes bevonulást a Szent Sír bazilikába, majd azt követően körmenetet délután fél négykor tartottak, míg este hat órakor imádkozták a vecsernyét a Szent Sír kerek épületével szemben.

Az Isten ma is szeret, teremt, megszabadít, vezet és megbocsát, ma tölti be a megváltás művét

Pizzaballa érsek a húsvéti vigília ünnepi szertartásában az „üdvösség történetének misztériumáról” beszélt. A szertartás mozzanatai és Isten felolvasott Szava azt közvetítik, hogy az Isten szeretetből teremtett és maradandóan szeret bennünket. Ő szabadon dönt, választ, megszabadít és vezet a pusztában. Ő olyan Isten, aki türelmes a keményszivüségünkkel szemben. Mindig vár bennünket és prófétáin keresztül meg nem szűnően kéri, hogy térjünk vissza hozzá. És ő az, aki megtörve késedelmünket, maga jön elénk. Szertartásunk gesztusai nemcsak felidézik azt, amit atyáinkkal tett az Isten, hanem ő ma is szeret, teremt, megszabadít, vezet és megbocsát. Ma tölti be a megváltás művét köztünk.
Pizzaballa érsek megemlítette, szívesen látja, hogy a megváltás történelmi műve a szertartásban valójában a mi üdvösségünk története, mely itt és most számunkra valósul meg az egyház szolgálata által. A szent éjszaka néhány fontos jelét ebben az összefüggésben értelmezte.

Szent a szabadítás éjszakája

Az éjszaka bibliai értelemben Isten kinyilatkozatásának az ideje az álmok révén. Az éjszakában Isten működik és oltalmaz. Ám az éjszaka másfelől a félelem, a kétség, a magány és veszély ideje. Éjszaka a bűn. Ám a bibliai éjszaka, kiváltképpen a Kivonulás éjszakája, melyben Izrael megszabadul a fogságától, számunkra ezt a „szent éjszakát készíti elő, mely szerte az egész világon megszabadítja a Krisztusban hívőket a világ tévelygéseitől” – idézett a Húsvéti Exultet öröménekből.

A mai világ sötét éjszakái

Akkor hát milyen éjszakától szabadít meg minket Krisztus? - kérdezte a ferences Pizzaballa atya és azokra gondolt elsősorban, akik saját éjszakáik sötétsége miatt nem látják a világosságot, a családok éjszakáiban, a migrálás okozta megosztottság éjszakáiban, a munka iránti szükség éjszakáiban, a politikusok cinikus magatartásának az éjszakáiban, a kilátás nélküli fiatalok éjszakáiban, a vallási megosztottság, a migránsok és menekültek új formájú rabszolgaságában és megannyi függőség sötét éjszakájában.

Ha van világosságunk, felfénylünk

A mai napon azonban az egyház azt hirdeti, hogy ez a sötét éjszaka nincs többé, pontosabban, vége van ennek az éjszakának. A Feltámadt Krisztus húsvéti gyertyájáról vett láng, amit magunkkal viszünk, megvilágítja az utunkat és reményt ad. Mi vagyunk a világosság. Nem történik semmi rendkívüli csoda kívülről. „Vessük el a sötétség műveit és öltsük magunkra a világosság fegyvereit” - idézett a jeruzsálemi érsek a Római levélből.  A fényt, mely megvilágította a mi saját személyes éjszakáink sötétségét, vigyük a jelenkor megannyi éjszakájába, mert akkor majd észrevesszük, hogy nincs többé hatalma az éjszakának. Ha van világosságunk, felfénylünk.

Isten tüze megvilágít és melenget

A tűzről elmélkedve a szónok felidézte a Kivonulás eseményét, amikor az Isten nappal felhőoszlop, éjjel pedig tűzoszlop formájában volt jelen népe körében. Miként az éjszaka, úgy a tűz is Isten kinyilatkoztatására utal. Az égő csipkebokor maga a hőség, mellyel étel készül és ami mellett megmelegszik a család. A megáldott tűzből vettük mi is a lángot, mely megvilágította sötétségeinket – utalt Pizzaballa atya a vigília szertartás kezdetén ünnepelt tűzszentelésre. Ám a tűz ítélet, döntés és megtisztulás, ahogy Malakiás próféta beszél: „De ki fogja tudni elviselni jövetele napját? És ki maradhat állva, amikor megjelenik? Mert olyan, mint az olvasztók tüze és a ványolók lúgja” (Mal 3,3). Az üdvösség tüze megtisztítja igazságtalan ítéleteinket és a képtelenségünket, hogy felismerjük a jót és a rosszat. De gondolhatunk az igazságtalanul, ítélet nélkül fogvatartottakra, a hamisan megvádoltakra. Ez az éjszaka az övék, ítéletüknek vége, az igazságosság helyreáll, ahogy Jézus mondja: „Ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét” (Jn 12,31).

A mi vizünk Jézus, tiszta és friss, minden szomjúságot olt

A víz, miként a tűz, Isten tisztító jele – folytatta elmélkedését a szónok. „Akkor majd tiszta vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok minden tisztátalanságtól, s minden bálványtól megtisztítalak benneteket” (Ez. 36, 25) – szól Ezekiel próféta, Jézus pedig üzeni: „Aki szomjúhozik, az jöjjön hozzám és igyék”  (Jn 4, 7-14). Ez az Isten jelképe, aki megtisztít bennünket, de ne menjünk messzi vizek után, amikor a forrás bennünk fakad föl. Szomjazunk Istenre és a Szavára. Ezen a szent éjszakán a források megtisztultak, a mi vizünk tiszta és friss, minden szomjúságot olt. Ezen a szent éjszakán azt is meghirdetjük, hogy elhagyunk minden más innivalót, amely nem a Krisztus oldalából kifolyó tiszta víz.

Ma éjjel szeretnénk megtört kenyérré lenni mások számára

Végül a szónok a kenyér titkáról elmélkedett és kérte, mint az apostolok és a nép: „Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret” (Jn 6,34). Az Eucharisztia jele minden mást magába foglal: áldozat, adomány, dicséret, lakoma, osztozás, ünnep. Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret, mert szükségünk van rá. De szükségük van rá azoknak is, akik még nem érzik az ízét és egyfajta lelki anorexiától szenvednek. Vagy akik tobzódó bőségben élnek és nem akarnak osztozni másokkal. De szükségünk van a lelki kenyérre is, mely az értelmünk vágyát elégíti ki, az igazságosság, az egyenlőség és a jogok iránti vágyainkat. Ma éjjel mi vagyunk ez a kenyér, mert befogadtuk az értünk kenyérré lett Jézust. Ma éjjel szeretnénk megtört kenyérré lenni, itt Jézus üres sírja mellett, akinek minden lehetségessé vált. A Lélek tüzétől meggyújtva, az Élet és Fény ajándékát hordozva induljatok haza, a világba és gyújtsátok meg benne a szeretet tüzét, áldott Húsvétot! – zárta homíliáját Pierbattista Pizzaballa érsek, a jeruzsálemi latin pátriarkátus apostoli adminisztrátora.


Nagyszombat



Nagyszombat


Harmadnap

Tanító útja során Jézus három alkalommal jövendölte meg tanítványai számára szenvedését és halálát. Máté evangéliumában találjuk ezt a három jövendölést (vö. Mt 16,21, Mt 17,22-23, Mt 20,17-19). Mind a három alkalommal szó esik a feltámadásról is. Mégpedig úgy van megemlítve mindhárom esetben a feltámadás, mint amely esemény „harmadnap” fog bekövetkezni. Biztosra vehetjük, az Úr Jézus ezen szavai mélyen beívódtak az apostolok emlékezetébe, különben nem emlékeztek volna rá később, nem ismételték volna el igehirdetésük során és aligha kerültek volna bele az írott evangéliumokba. Mégis, a hét első napján, húsvét hajnalán, az apostoloknak eszébe sem jutott, hogy éppen ma van az a „harmadnap”, amiről Mesterük többször is beszélt. Azt akarom ezzel mondani, hogy annak az első húsvétnak a hajnalán az apostolok nem várták Jézus feltámadását és persze más napra sem várták. Bár a háromszori jövendölés az Úr biztos ígéretének tekinthető, nem gondoltak arra, hogy az események fordulatot vesznek.
Az asszonyok, akik hajnalban a sírhoz mennek, nem feltétlenül tudhattak a „harmadnapra” vonatkozó jövendölésről, ígéretről. Ők azért indulnak, mert pénteken, a kereszthalál napján, az este beálltával és az ünnep kezdete miatt már nem volt idő arra, hogy a holttestet a szokásoknak megfelelően bebalzsamozzák a sírbatétel előtt. Ők ezt a halottnak járó, de elmaradt dolgot szeretnék pótolni, igyekezetük a halottnak járó tiszteletből fakad.
Jézus ellenfeleinek viszont volt tudomása arról, hogy Jézus tett utalásokat a „harmadnapra” várható eseményekről, igaz, sejtésük sem volt arról, hogy miről beszél nekik Jézus. A jeruzsálemi templom megtisztítása és a kereskedők kiűzése alkalmával a zsidók kérdőre vonták őt, hogy milyen jogon tesz ilyet. Válaszul ezt mondta nekik: „Romboljátok le ezt a templomot és én három nap alatt felépítem” (Jn 2,19). A zsidók már ekkor sem értették a kijelentést, mert ők arra gondoltak, hogy a negyvenhat esztendőn keresztül épült templomot lehetetlen ilyen rövid idő, mindössze három nap alatt felépíteni. János evangélista viszont fontosnak tartja e helyen megjegyezni, hogy Jézus saját testének templomáról beszélt és feltámadása után tanítványainak eszébe jutottak ezek a szavak (vö. Jn 2,21-22). Ha az ellenfelek már korábban sem értették a „harmadnapra” vonatkozó kijelentést, akkor a kereszthalál utáni harmadnap sem várhattak semmit.
A „harmadnap” úgy következik tehát be, hogy nem készül rá senki, nem tud róla senki, vagy aki tudott róla, az éppen elfelejtette, vagy sem korábban, sem most nem is értette. Az örökkévalóság Ura viszont, akinek nem szokása a napok számolgatása, nem feledkezett meg erről a „harmadnapról”, hanem ezen a napon feltámasztotta Fiát a halálból. Az Isten közbeavatkozása akkor érkezik, amikor senki ember nem számít rá. Érdekes, hogy amikor az ember megtapasztalja ezt a váratlan közbelépést, akkor elkezdi számolgatni a napokat visszafelé is és előre is. Emlékszik már, hogy három napja volt a keresztre feszítés, nyolc napja volt a jeruzsálemi bevonulás. Ettől a „harmadnaptól” még a korábban feledékenyek számára is fontossá válik az idő, a napok múlása, ezért jól megjegyzik és később pontosan lejegyzik az események menetét, például a negyvenedik és az ötvenedik napot, a mennybemenetel és a Szentlélek kiáradása napját.
Ezt a „harmadnapot” a húsvéti beszámolókban János evangélista a „hét első napjaként” említi. Nem bizonytalanságról vagy zavarról van itt szó a napok számolása tekintetében, hanem talán arra érdemes gondolnom, hogy az én „harmadnapom”, feltámadásom napja, az első napom lesz az örökkévalóságban.
© Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, feltámadt Üdvözítőnk! Az örök élet vágya és a feltámadás reménye erősen él bennünk. A mai napon az életet, a feltámadást ünnepeljük. A veled való találkozásokról szóló híradások és a húsvéti jelek megerősítik hitünket és bátorságot adnak ahhoz, hogy mi is feltámadásod hirdetői legyünk. Húsvét titka, a feltámadás titka megosztható. Olyan örömhír ez, amelyet nem zárunk szívünk mélyébe, hanem tovább kell adnunk másoknak, mindazoknak, akik az örök életre vágyakoznak. Adj bátorságot és buzgóságot, hogy feltámadásod hirdetői legyünk!


2019. április 18., csütörtök

Útravaló – 2019. április 18., nagycsütörtök



Útravaló – 2019. április 18., nagycsütörtök


Napról napra közreadunk a napi evangéliumi szakaszhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat. Húsvét második vasárnapjáig Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót: elmélkedései a római egyház ősi stációs liturgiája útján vezetnek.


(Statio: ad S. Joannem in Laterano)
Hamvazószerdán Szent Szabina templomában kezdtük meg a szent időt, akit rabszolgája vezetett el a hitre, ma pedig maga az Úr az, aki rabszolgaként mutatkozik számunkra. A pap Jézust utánzó mozdulatai megjelenítik a megváltás minden fontosabb mozzanatát: felkelt – elindult értünk; leveti felsőruháját – Jézus istensége; kötényt köt maga elé – felvette az emberséget; tanítványai lábát mossa – megalázza magát; asztalhoz ülteti őket – visszavezetett az Atya országába. A Lateránban, a Megváltó, valamint a Keresztelő és az Apostol Szent János templomában vagyunk. Az Egyház a megváltás művének tanújaként, Őt utánozva mutat Krisztusra: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét” (Jn 1,29).


Francois Mauriac: Nagycsütörtök



Francois Mauriac: Nagycsütörtök


A francia Nobel-díjas író esszéjét ajánljuk olvasóink figyelmébe nagycsütörtökön.


François Mauriac (1885–1970) francia, Nobel-díjas író, aki mély katolikus hitét mindig nyíltan vállalta. Hőseire gyakran jellemző, hogy tudatosan gonoszak, rosszindulatúak, a szívük tele van gyűlölettel – egyik leghíresebb regényének címe (Viperafészek) is ezt fejezi ki.  Az író műveinek szereplői nemegyszer tagadják vagy gúnyolják Istent, a keresztény hitet, s céljuk a rombolás, a tiszta lélek megrontása. Így tragédiák előidézőivé válnak. Majd látva, hogy magatartásuk hová vezetett, nagy lelki gyötrődések után, bűneiktől megtisztulva, a kegyelem révén eljutnak a krisztusi szeretetig, vagy legalábbis annak közelébe.
Nagycsütörtök című esszéjét Mauriac 1936-ban írta. Felidézi benne gyermekkora nagyheteit, s közben az Eucharisztia csodáján elmélkedik. Hangsúlyozza, hogy nagycsütörtök misztériumát Jézus már előre jelezte Kafarnaumban, a zsinagóga előtt, amikor azt mondta: „Az Isten kenyere az égből száll alá és életet ad a világnak (…) Én vagyok az élet kenyere; aki hozzám jön, többé nem éhezik, és aki hisz bennem, többé nem szomjazik” (Jn 6,33). Az evangélium szerint Jézus e kinyilatkoztatásán sokan felháborodtak, még a tanítványok közül is többen elhagyták őt, és többé nem mutatkoztak vele. Mauriac rámutat: az Eucharisztia is olyan, mint a kereszt: „alighogy megjelenik, megosztja a lelkeket. Az ember hitének és Krisztus iránti szeretetének próbakövévé válik”.
Mauriac szerint a minden nagycsütörtökön megújuló lábmosással és a lábmosás értelmét egyértelműen meghatározó szavakkal – „Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát (…), úgy ismerik meg az emberek, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel lesztek egymáshoz” (Jn 13,14.35) – az Egyház azt bizonyítja, hogy tudatában van annak a szeretetnek, amely nagycsütörtökön „ömlik ki a világra, tudatában van annak, hogy küldetést nyert arra, hogy ápolja és terjessze ezt a szeretetet”. Mindennapi tapasztalatok alapján az író leszögezi, hogy ez a tudat mindenestül ellenkezik az emberi természettel. Krisztus szeretete nagycsütörtök óta „küszködve tör utat magának, az emberi gyűlölködések között”. Mauriac a Szentírásra és az ókori keresztény egyházatyákra hivatkozva „őrült” szeretetnek nevezi Istennek a teremtményei iránti szeretetét, rámutatva arra, hogy nagycsütörtök „a szeretet balgaságát” árasztja szét a világban, ahol azonban olyan ellenállásra talál, amely a történelem végéig sem szűnik meg. „Az emberi értelem lázong a tűz ellen, melyet Krisztus” nagycsütörtök éjszakáján gyújtott lángra, minden hatalmával küzd ellene. Másészt pedig az emberek még akkor is önző céljaikra használták fel ezt a szeretetet, amikor látszólag elfogadták: a történelem során nemritkán „irgalmatlan” vérontásra, „hajthatatlan” zsarnokságra szolgált ürügyül. Mauriac megállapítja: a szeretet „csak Krisztusban virágzik ki”. Egyúttal emlékeztet arra, hogy a világ gyakran vádolja meg a hívőket azzal, hogy csak érdekből, pusztán a túlvilági jutalmak reményében cselekszenek a hitük szerint. Az emberiség jelentős része nem ismeri azt a szeretetet, amely minden emberfeletti önfeláldozás forrása, és amelynek az Egyház megszámlálhatatlan példáját őrzi.
A francia író összekapcsolja az isten- és az emberszeretetet, hangsúlyozva: Krisztust szeretni – különösen az Eucharisztiában – és embertársunkat, egy és ugyanaz. Ez a két parancs tulajdonképpen egy: „Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem teszitek.” Ebben nincs számítás, a jutalmak előzetes mérlegelése, itt csupán arról van szó, hogy szeretni kell. Nagycsütörtök szent éjszakáján „örök hasonlatosság születik a mindenkor szenvedők teste és Isten fiának szenvedő teste között”. Krisztus barátainak két nagy családja támadt: azok, akik közvetlenül Krisztus „fájdalmas emberségének vigasztalására” adják életüket, vagyis részt kérnek kínszenvedéséből, és azok, akik a szegények, betegek, rabok, bélpoklosok és az emberiség kitaszítottjainak szenvedő testében akarják szolgálni őt.
Mauriac figyelmeztet: az Eucharisztia mindenestül elkötelez bennünket. A szeretet szövetsége ez, „melyre lényünk legmélyebb bensejében nyomtuk rá a pecsétet; minden, ami bennünk felajzott, éber erő, melléje áll, hogy megvédje és beteljesítse; de az árulás ereje is a szövetség erejének mértékével méretik”. Júdás árulására kitérve az esszéíró kifejti: azok, akik gyengeséggel, gyávasággal vádolják a kereszténységet, nem sejtik, hogy a megtérő bűnösnek „szinte vakmerőségre van szüksége, amikor a hívek tömegében állva várja, hogy a szent ostyát magához vegye”. Bizonyosra veszi, hogy akinek szeretetében az Eucharisztia megfogant, az „kiűz minden rémületet a szegény, ijedt lélekből, amelyet meglátogat Krisztus akkor is, az Ő békéjét hozva magával”, ahogyan azt megígérte nekünk nagycsütörtökön. Éppen ezért minden megzavart léleknek bizalmat kell merítenie, és hinnie kell Isten iránta érzett szeretetében.
Nagycsütörtökön történt az is, hogy az Úr egy látomásban azt mondta Szent Gertrúdnak: „(…) most is fel akarok áldoztatni mindennap minden bűnösért, ugyanazzal a szeretettel, amellyel az egész világ megváltására adtam magam. És ezért minden embernek, ha bűneinek iszonyatos súlya alatt még úgy roskadoznék, remélnie kell a megbocsátást halálom és kínszenvedésem által”.
Mauriac szerint az, hogy a Végtelen leereszkedjék és elrejtőzzék a kenyér és a bor színe mögé, az, hogy Isten tisztasága egyesüljön a megromlott testtel, meghaladja az emberi értelmet. Az az Isten, akiről a zsoltáros azt mondja, hogy a Napban állította fel sátorát, lakást vesz a testben és a vérben. Elképzelhetetlen, mégis beteljesedett az egyesülés, nemcsak a szentekkel, hanem a legutolsó bűnössel is, ha megbocsáttattak bűnei. Annak lelkébe pedig, aki alázattal hajol meg a misztérium előtt, „mindig bevilágít az örök világosság egy sugara, olyan valósan és igazán, hogy éppen ezen mérheti hitének erősbödését”.
Az Eucharisztia a világban élő híveket is arra kötelezi, hogy lelki katedrálist, templomot építsenek maguknak, hogy Jézus tanítását megvalósítva élő kövekből épült templommá, Krisztus-hitű néppé váljanak, ahogyan azt Péter írta első levelében: „Mint élő kövek, épüljetek lelki házzá, szent papsággá.”