2015. április 4., szombat

Zsolozsma CXXVI.



Zsidókhoz írt levélből 
4, 1-16
Törekedjünk bejutni Isten nyugalmának országába 

Testvéreim! Óvakodjunk attól, hogy valaki közületek későn jöttnek számítson, amíg érvényben van az ígéret, hogy nyugalma (országába) bemehetünk. Hozzánk éppúgy eljutott az üdvösség örömhíre, mint őhozzájuk; ám nekik nem vált hasznukra a tanítás, mert nem csatlakoztak azokhoz, akik hittel hallgatták.Nyugalma országába ugyanis csak akkor jutunk el, ha hívők vagyunk. Mert ezt mondta: „Megesküdtem hát haragomban, hogy nyugalmam (országába) nem jutnak el.” A világ teremtése óta művei ugyan befejeződtek, mint ahogy egy helyen a hetedik nappal kapcsolatban megállapítja: „A hetedik napon az Isten abbahagyta minden munkáját.” Itt mégis így nyilatkozik: „Nyugalmam (országába) nem jutnak el.” Azaz még hátravan, hogy némelyek eljussanak, ugyanakkor mások, akik már korábban hallották az evangéliumot, hitetlenségük következtében nem jutottak el oda. Azért ismét kijelölt egy napot, egy „má”-t. Dávid által mondatja annyi idő után, amit már előbb idéztünk: „Ma, amikor majd meghalljátok szavát, ne keményítsétek meg a szíveteket.” Ha Józsue megszerezte volna nekik nyugalma (országát), nem szólt volna egy másik, későbbi napról. A szombati nyugalom tehát még ezután vár az Isten népére. Aki ugyanis belép nyugalma országába, az abbahagy minden munkát, mint ahogy az Isten is abbahagyta a magáét. Törekedjünk tehát rá, hogy bejussunk nyugalmának ebbe az (országába), nehogy valaki éppúgy elessék, mint előbb a hitetlenség példáján láttuk. Az Isten szava ugyanis eleven, átható, és minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és szellem, az íz és a velő gyökeréig, megítéli a szív gondolatait és érzéseit. Semmilyen teremtett dolog nem marad előtte rejtve; minden föl van fedve, és nyitva van az előtt, akinek számadással tartozunk.


Hívom a családokat 2015 áprilisában – Bíró László püspök levele



Hívom a családokat 2015 áprilisában – Bíró László püspök levele


Hívom a családokat, a házaspárokat, a jegyeseket és a szerelmeseket, a szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!


Most, hogy már a férjem is nyugdíjas, – mondta szomszédasszonyának egy idősödő nő – a gyerekeink is kirepültek, jobb szeretek csak magamban lenni. Nem szeretem a nyüzsgést, a sok embert, legjobb szóba se állni velük. A fiatalabbja elégedetlen, az öregebbje csak panaszkodik. A férjemmel sem sokat beszélgetünk, egy életen át már kibeszélgettük magunkat. Meg különben is, mi jót várhatunk még a mi életünkben? Mi okozhatna nekünk még örömet? Új ismerősökre nem vágyunk, a régiek elmaradoztak, egyik nap olyan, mint a másik, annak örülünk, hogy élünk.
Az embert – az egyetlen teremtményt a földön, akit Isten önmagáért akart – Isten a saját képére és hasonlóságára teremtette, és ez, – mivel maga Isten egy és háromságos: az Atya, a Fiú és a Szentlélek közössége –, viszonyban létet, kapcsolatban létet jelent másik személyekkel. (vö. Mulieris Dignitatem 7.) Isten nem magányosnak, hanem társas lénynek teremtette az embert, és már a teremtéskor megalapította a házasság intézményét (Ter 1, 28), hogy lehetővé tegye a társadalom létrejöttét. A társadalom nem magányos egyedekből áll, hanem házaspárok által alapított családokból. A családokból azonban csak akkor lesz társadalom, ha a családtagok közötti kapcsolat tartós, egyre mélyülő, kölcsönös tiszteletre épülő. A Teremtő szeretetből és szeretetre teremtette az embert, az ember és Isten kapcsolatának alapja tehát Isten szeretete. Erre a szeretetalapra épül fel az emberek, a családok és a közösségek közötti kapcsolat. A Szeretet arra késztet, hogy szolgáljuk mások javát és a közjót. Az ember akkor tölti be hivatását, ha harmonikus szeretet-kapcsolatban van Teremtőjével, a Teremtő többi gyermekével és az egész teremtett világgal.
Az emberi kapcsolatokról Ferenc pápa így ír: „A keresztény eszmény mindig arra hív, hogy győzzük le a mai világ sugallta gyanakvást, az állandó bizalmatlanságot, a megtámadástól való félelmet, a védekező magatartást. Sokan próbálnak mások elől a kényelmes magánszférába vagy a bizalmas barátok szűk körébe menekülni, és lemondanak az evangélium társas természetének realizmusáról. Mert ahogyan egyesek szívesen vennének egy test és kereszt nélküli, tisztán spirituális Krisztust, a személyek közötti kapcsolatokat is csak kifinomult készülékek, képernyők és rendszerek által keresik, melyeket tetszésük szerint ki- és bekapcsolhatnak. Eközben az evangélium mindig arra hív, hogy vállaljuk a másik arcával, minket megszólító fizikai jelenlétével, fájdalmával és kéréseivel, magával ragadó örömével való találkozás kockázatát, szüntelen testi közelségben. Az Isten testté lett Fiába vetett igazi hit elválaszthatatlan az önátadástól, a közösséghez tartozástól, a szolgálattól, a mások testével való kiengesztelődéstől. Isten Fia a maga megtestesülésében a gyöngédség forradalmára hívott meg minket.” (Evangelii Gaudium 88.)
Mi akadályozza ma az embereket őszinte, elmélyült kapcsolatok kialakításában? Segítenek vagy akadályoznak a technikai eszközök az emberi kapcsolatok létrehozásában és ápolásában? Mondjatok példákat a Ferenc pápa által említett „gyengédség forradalmára”!
Korunk embere hajlamos a világot, az életet csak a saját érdeke szempontjából nézni. Az érdekek között első helyen szerepelnek az anyagiak, a maga és családja testi-lelki jóléte, a biztonság, a háboríthatatlanság. Ezeket veszélyeztetve látja, ha másokkal, egyénekkel és közösségekkel kell szorosabb kapcsolatba lépni, kötelezettségeket vállalni, elköteleződni. Ez vezet a családok bezárkózásához, elszigetelődéséhez, és a közösség széteséséhez. Az ilyen elszigetelődött családok arra nem gondolnak, hogy bármi gond, probléma adódik, akkor magukra maradnak, külső segítség híján pedig könnyen széteshet a család is. A családon belüli és a családok közötti kapcsolatok kölcsönhatásban vannak egymással.
Az önközpontú emberek nem feltétlenül ateisták, sőt, gyakran hívőnek, kereszténynek gondolják magukat, vallásosságuk azonban a spirituális fogyasztói szemlélet egy formája. Nem akarnak sem a másik emberrel, sem Istennel személyes kapcsolatba lépni. Sok hívő ezért elrejtőzik és visszavonul a többiek tekintete elől, és finoman egyik helyről a másikra, vagy egyik feladatból a másikba menekül, anélkül hogy mély és tartós kapcsolatokat építene ki. Pedig a menekülés hamis orvosság, mely megbetegíti a szívet, s olykor a testet is. Az egyetlen út a másokkal való találkozás. Legyünk kezdeményezők, segítsünk azoknak, akikkel találkozunk, hogy legyőzve belső ellenállásukat sajátítsák el a találkozás művészetét, hogy tudjanak másokat őszintén becsülni és útitársnak elfogadni. Tanuljuk meg Jézust mások arcán, hangjában, igényeiben felfedezni. És anélkül hogy belefáradnánk a testvériség melletti döntésbe, meg kell tanulnunk, hogy egy ölelésben együtt szenvedjünk a megfeszített Krisztussal, amikor igazságtalan támadás vagy hálátlanság ér.
Hogyan tudtok iskolai, főiskolai tanulmányaitok alatt, munkahelyeteken magányos társaitokkal kapcsolatba lépni? Milyen veszéllyel jár, ha egy csoport bezárkózik, új tagot nem fogad be, a csoporton kívüliekről pedig nem vesz tudomást?
Sok családban egyhangúan telnek a napok, mindenki végzi a dolgát és esténként arra is fáradt, hogy jó éjszakát kívánjon a másiknak. Találkoznak, meg is beszélik a napi teendőket, kötelességszerűen gondoskodnak egymásról, de nincs közös örömük, nem ismerik egymás vágyait, nem köti össze őket az együtt növekedés igénye. Ha valami nézeteltérés támad, könnyen kitör a vihar, és nehezen csillapodik le, mert kicsi, vagy gyenge a villámhárító: a türelmes szeretetet.
„Az igazi öröm a családban nem felületes, és nem a tárgyaknak, vagy a kellemes környezetnek köszönhető. Az igazi öröm az emberek közötti mélységes, a szívükben érzett harmóniából fakad, és szívüket kitárva mutatják meg együttlétük és egymás kölcsönös szolgálatának szépségét életük útján. A felszabadult öröm magával ragadó érzésének azonban az alapja Isten jelenléte a családban, az ő befogadásra kész, irgalmas, figyelmes szeretete mindenki iránt. Mindenek előtt pedig a türelmes szeretet. A türelem isteni erény, amely arra tanít, hogy legyünk türelmes szeretettel egymás iránt a családban. Csak Isten tudja összhangba hozni a különbözőségeket. Ha Isten szeretete nincs jelen, elenyészik a harmónia, felszínre tör az önzés, és kialszik az öröm. Az a család azonban, amely a hit örömében él továbbsugározza ezt az örömöt, a föld sójává, a világ világosságává, az egész társadalom kovászává válik. (Ferenc pápa 2013. okt. 27-i homíliájából)
A szomszédasszony mosolyogva hallgatta az idősödő nőt. Tudja kedves, mi se sokat nyüzsgünk már – mondta –, de néha olyan jól esik egy jót beszélgetni. Megemlítette egyszer, hogy hova való, hát az én férjem is arról a vidékről jött, biztos találnának közös ismerősöket. Tudja mit? Jöjjenek át hozzánk vacsora után, van a férjemnek egy kis otthonról való bora, azt mondja, hogy az minden gondra, bajra a legjobb orvosság.
Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke



A Megszentelt Élet Éve 92.



április 4.

Nagyszombat
Imádkozzunk az államosítás, az elhurcolás, a szétszóratás nehézségeit megélő szerzetesekért!
„Minél hasonlóvá válunk Krisztushoz, annál inkább az Ő életútját mintázza a miénk is. Személyesen és közösségként is megtapasztaljuk Urunk húsvéti misztériumát, életét, halálát és feltámadását, egyszer inkább az egyik, majd másik szemszögből.” Boldogasszony Iskolanővérek Konstitúciója §46.
Idézet az imaszándékhoz:
„Mindenfelől szorongatnak minket, de össze nem zúznak, bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk. Üldözést szenvedünk, de elhagyatottak nem vagyunk. Földre terítenek bennünket, de el nem pusztulunk. Testünkben folyton-folyvást viseljük Jézus szenvedését, hogy egyszer Jézus élete is megnyilvánuljon testünkön. Életünkben állandóan ki vagyunk téve a halálnak Jézusért, hogy majd Jézus élete is nyilvánvaló legyen testünkön.” (2Kor 4 ,8-10)
 


Nagyszombat



Nagyszombat

„Miért alszol, Uram?”(Zsolt 43,24)

Ezt a kérdést a zsoltáros Istennek teszi fel, mégpedig azért, mert úgy érzi, hogy a porba taposták a lelkét, a teste a földhöz tapadt, és Isten nem felel, nem mozdul, olyan, mint a mélyen alvó ember. Nem tud semmiről.
Mi most Jézust szólongatjuk. Ő válaszolhatna: lelkemet a porba aláztátok, emberek, a testem többször is a földre zuhant, iszonyatosan összetörték minden porcikámat, majd keresztre feszítve kivégeztetek.
»Valóban alszom. Alszik a testem halálos álomban, mert emberi lelkem az alvilágban jár, a test halott. Nem a beteg gyógyító alvása ez, nem igazi pihenés, hanem a halál mozdulatlansága, némasága. Vállalt sors az ősbűn miatt. Testvéreim sorsából nem húztam ki magam, ha már a bűneiket magamra vettem.
Jó mély sír ölén alszom háborítatlanul. Isten törvénye védi nyugalmamat: szombat van, nem jöhet ide senki, még az sem, aki a legjobban szeret, és egyedül hisz bennem a szenvedések után.
Akik sírba fektettek, szerettek, de úgy vélték, meghaltam, elaludtam atyáim sorsa szerint mindörökre.
Alszom, de nem tehetetlenül. Lelkem a pokol tornácán tartózkodó sokmillió igaz lélek között örvend az örömüknek, hogy megváltottam őket.
Aztán bement a lelkem a pokol szenvedtető területére is: parancsomra megkötözték a sátánt, és előttem ott görnyedt nyögve az összes ördög. Szánakozó szemem megnézte a kínok közt örökre vergődő embereket. Rajtuk segíteni nem tudok, de egy pillanatra találkozhattak velem, a Jósággal. Egy halvány sugár ott maradt belőlem.
Alszom, de csak harmadnapig, amint életemben többször is előre megmondtam. Milyen kár, hogy ezt csak Édesanyám hiszi egyedül. Alszom az elvetett búzaszem néhány napos álmát.«
Úgy tűnik ma is alszol Uram. Úgy tűnik néha, újfent legyőztek. Pedig Te titokban ma is dolgozol.
És mi, kiáltó szükségeinkben mi már nem ószövetségi szinten szólítgatunk, mi már tudjuk, hogy alvásod rövid, és feltámadsz!


2015. április 3., péntek

A SZENT HÁROM NAP




A SZENT HÁROM NAP


Bizonyos értelemben Nagypénteken az egyházi év legmagasabb hegycsúcsára jutunk fel. Jézus titokzatos jelenlétében a Kálvária hegyéről lehet rátekinteni életünk titokzatos vonulataira: arra, hogy honnét, hová tart az életünk. Mindent, ami van, és mindenkit, aki létezik, és minden eseményt, ami eddig megtörtént és meg fog történni, csakis innét láthatunk helyes arányaiban és igaz valóságában. Igen, mert a kereszten függő Jézus pontosan középen van az ég és föld között. Felülről, Isten oldaláról nézve az emberiség tökéletes hódolatát mutatja be, alulról, a mi szemszögünkből nézve pedig Isten végtelen irgalmát hozza el és osztja szét nekünk.

Ezen a napon nincs szentmise, az Egyház liturgiája ma sajátos módon, szokatlanul erőteljes jelekkel, drámai eszközökkel hozza a jelenbe a világ történelmének legkiváltságosabb óráját, melyben Jézus Krisztus keresztáldozata végbement. Isten legnagyobb történelmi tettét ünnepeljük, amely számunkra a hitben fogható: az idő és a tér megváltását, a teljes emberi élet és minden teremtett dolog egzisztenciájának megváltását. Az egész szertartás egyetlen hatalmas elmélkedés, az Egyház egyetemes jelentőségű és igen súlyos elmélkedése a kinyilatkoztatás csúcspontjáról Húsvét és Pünkösd sugárözönében, mely a jelek segítségével, azokon keresztül a jeleken túli isteni lényeget ragadja meg.

Az üres tabernákulum előtt kezdődik a szertartás, tehát nincs jelen az Eucharisztia. Nyitva áll az üres tabernákulum, akárcsak a keleti egyházakban a királykapu, mert a katona lándzsája megnyitotta Jézus oldalát, és abból vér és víz folyt ki (vö. Jn 19,34). Máté, Márk és Lukács Jézus halálának pillanatát összekapcsolja a templom kárpitjának kettéhasadásával. Nincs tehát többé a templomot a szentélytől elválasztó függöny. (János azért nem említi ezt a külső mozzanatot, mert ő az új templomról, Jézus testéről mondja el ugyanezt igen ünnepélyesen, amikor oldalának megnyitásáról beszél.)

Nincs gyülekező ének, nincs introitus, nincs köszöntés – a papság és az asszisztencia némán vonul be a templomba, majd a nyitott tabernákulum elé érve mindnyájan leborulnak. Eredetét tekintve minden bizonnyal igen korán kialakult véniatevés ez, amely egyszerre fejezi ki a legmélyebb megalázkodást, az egységet a földdel, melyet megszentelt Jézus lehulló vére, az imádást, a hódolatot, a gyászt s a bocsánatért való esedezést. Szavakkal ki nem meríthető e néma gesztus gazdagsága, mellyel az ember Isten csendjére válaszol. Egész testünkkel átérezzük a pillanat egyedülálló voltát, megfoghatatlan nagyságát. Nincs ennél igazabb emberi helyzet. A megújulás, a felkelés, az ige új füllel történő hallgatása, egy szebb és szeretőbb közösség létrejötte csak innét forrásozhat. Két ember mélységes szeretete, szövetsége is csak ebből a teljesen magányos és mégis együttes leborulásból épülhet fel. A kezdetek kezdete nem az igehallgatás, nem a hangos imádság, hanem a néma leborulás.

Ezután kezdetét veszi az igeliturgia. Az ószövetségi olvasmányt régen a Kivonulás könyvéből vették, azt a részt, amelyben az Úr elrendeli a húsvéti bárány feláldozását (12,1-8.11-14), az újrómai liturgia szerint Izajás próféta könyvéből az Úr szolgájáról szóló negyedik éneket olvassuk (52,13–53,12). Az ősi olvasmányrend szerencsésebb volt annyiban, hogy az előképről szólva utal az igazi áldozati Bárányra, Krisztusra, aki azután a Szentleckében mint egyetlen és örök főpap jelenik meg (Zsid 4,14-16;5,7-9). Az ószövetségi olvasmány és az újszövetségi olvasmány így, ebben a kettős beállításban készített fel a János-passió mélyebb megértésére, Jézus szenvedéstörténetének hitben való szemlélésére.

A Traktusban ma az ószövetségi Szentírás talán legtitokzatosabb prófétai látomását, Habakuk énekét halljuk, melyben a próféta személyében az Egyház feltekint a keresztre, s megdöbbenve, megrendülve mondja: „Uram, hallottam a te szavadat és féltem, megláttam művedet, és rettegek.” Valóban minden képzeletet felülmúló s az emberi értelem számára felfoghatatlan, sőt szinte botrányos az a mód, ahogy Isten megváltásunkat megvalósítja. „Megrendült az én lelkem, midőn haragodban is megemlékezel irgalmasságodról.” Éppen ez a megrendítő csoda: az egyszülött Fiú meggyilkolásáért Isten jogos haragját és kegyetlen büntetését várhatnánk, s íme, helyette végtelen irgalmával találkozunk. A keresztben egyszerre mutatkozik meg az ítélő igazságosság és a gyöngéd irgalom. A „két élőlény között megjelenő” Úr egyrészt a két lator közt megfeszített Üdvözítő, másrészt viszont az utolsó ítéletre angyalok kíséretében érkező Király.

A szinoptikus evangélisták szenvedéstörténetében arról olvasunk, hogy Jézus keresztre feszítésének órájában sötétség borult a földre. Szent János passióját azonban, melyet Nagypénteken olvasunk (éneklünk), az isteni irgalomból született új világ ragyogása járja át. Nála Jézus halálának pillanata egyben megdicsőülése is, felemeltetésének órája a beteljesedés órája, melyben Isten befejezi a teremtés művét: utolsó sóhajtásával most leheli a Szentlelket az Úr Jézus a kereszt alatt álló Jánosra és Máriára, beteljesítve az Ábrahámmal kezdődő isteni kinyilatkoztatást és létrehozva az Egyházat, amelyben titokzatos módon folytatódik az ő isteni, halhatatlan élete.

„Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk” – olvassuk a Szentleckében. Miután Jézus Krisztus áldozata révén szabad utunk nyílt az Atyához, eléje is járulunk könyörgéseinkkel a Fiú által a Szentlélekben. Ezek a könyörgések valóban egyetemesek. Jézus szívének méreteit mutatják, nem a mi szűkös szívünkét. Szerkezetükkel, stílusukkal is tanítanak minket a krisztusi imára. Ahogy az anyanyelvünket édesanyánktól tanultuk meg, úgy imádkozni sem magunktól kell megtanulnunk: anyánk, az Egyház tanít meg minket Szentlelke által. A liturgikus könyörgésekben mindig az Atyaistenhez imádkozunk, a Fiú által a Szentlélekben, mert Jézus az út az Atyához a Lélekben.

A szertartás központi helyén az Úr szent testének és vérének felmutatása helyett a Szent Keresztet mutatják fel és előtte hódolunk. Az egész szertartást a János-evangélium szemléletmódja határozza meg, amelyben a keresztre való feltekintés mint a megmenekülés, vagyis az üdvözülés pillanata szerepel: „Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen.” (Jn 3,15) A Szent Keresztre való feltekintésnek ma mintegy konszekrációs értéke, a Szentlélekben lelkünket újjáteremtő ereje van.

A kereszt előtti hódolat ezért nem bálványimádás, hiszen itt Jézus azonos a kereszttel. Origenész ki meri mondani, hogy amennyire Jézus kinyilatkoztatja Istent, annyira el is fedi, mert amit kortársai láthattak, amit tapinthattak, amit hallhattak, az mind emberi. Olyan közel jött Isten, hogy felismerhetetlen, mint Isten, csak a hit tudja jelenlétét megragadni: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28) Persze ez másfajta látást feltételez, mint amivel általában kortársai néztek Jézusra. Eucharisztikus jellegű látást, olyat, mint amellyel az Oltáriszentségre tekintünk: testi szemünkkel csak a kenyeret és a bort látjuk, de lelki szemünkkel, a hit látásával magát az örök Igét szemléljük. Ha valaki csupán a szinoptikus evangéliumokat olvassa, hajlamos irigyelni Jézus kortársait, ha azonban elsajátítja ezt a jánosi látást, nem irigykedik többé. Felismeri, hogy a megtestesülés titka folytatódik az Egyház által őrzött szent jelekben: a szentségekben és a liturgikus szimbólumokban, amelyek megmentenek a tisztán „szellemi” Jézus eretnek képzetétől. Hiszen ugyanaz a Szentlélek a liturgia Lelke, mint akinek erejéből Jézus Krisztus fogantatott s a halálból feltámadott. Nagypéntek liturgiája annak számára lehet gyümölcsöző, aki a Lélek szerint képes nézni a szent jeleket, mert itt a „test nem használ semmit” (Jn 6,63).

A szinoptikus evangéliumokban, jóllehet ott is rávetődnek Húsvét aranysugarai, a keresztnek inkább a borzalmas kínzóeszköz volta áll előtérben. Szent János evangéliumában viszont a keresztfa kimeríthetetlenül gazdag szimbólum, amely kapcsolatban áll a Szentírás első és utolsó könyvében megjelenő titokzatos fával, az élet fájával és a bűnbeesés történetében szereplő tudás fájával egyaránt. Az őskígyó a tudás fájánál marta meg az embert halálos harapással – a kereszt pedig az új tudás fája, melynek gyümölcse Krisztus, aki az utolsó vacsorán mindent tudtul adott nekünk (vö. Jn 15,15), halálával és feltámadásával pedig halál helyett életet szerzett, eltörölve az átkot, amely elzárta előlünk az élet fájához vezető utat. Amikor Nagypénteken hittel feltekintünk a szent Keresztre, és leborulunk az előtt, aki a fánál engedetlen Ádám bűnéért az engedelmesség áldozatával megnyerte a bűnbocsánatot, beavatást nyerünk a Krisztusban való élet és üdvösség mélységeibe, és felhívást kapunk arra, hogy nap mint nap megújítsuk magunkban ezt a hitben való szemlélést.

A hódolat kifejezése a kereszt előtti térdhajtás és a szent sebhelyek megérintése, illetve megcsókolása. Szent János első levele említi, hogy „...amit szemünkkel láttunk, amit megnéztünk és a kezünk tapintott az élet Igéjéről..., azt hirdetjük nektek”. Nem elég csak látni: érinteni, tapintani is kell a szent keresztet, Jézus testét, mint Tamás apostol, aki embert látott és érintett, de Istent vallott meg. Ezzel a talán kicsit szégyellős érintéssel vagy csókkal minden szónál mélyebben megvalljuk Isten utáni vágyunkat, kifejezzük megújított odaadásunkat, a visszavonhatatlan igent a megváltó Isten szeretetére, amely életünknek értelmet ad, s újra vállaljuk a krisztusi életet a maga teljességében, megszorítások és megalkuvások nélkül.

Ma nincs epiklézis, Lélek-lehívás, és elmaradnak Jézus Krisztus átváltoztató szavai, enélkül pedig nincs szentmise. Az Egyház ezen a napon lemond a konszekrációról, de nem mond le az áldozásról: mintha már elővételezné az eljövendő világot, ahol nyilvánvalóan megszűnik az átváltoztatás, viszont az áldozás lényege: a kommunió megmarad. Itt most még a szent színek alatt megy végbe az egyesülés, mégis, ez már az eszkaton, a végső idők beköszöntét jelzi (a mise posztkommuniója éppen ezért rendszerint az eljövendő örök életre utal). A nagypénteki áldozásban már a feltámadott Úrral találkozunk, ő lép be életünkbe, hogy azt saját megdicsőült életévé alakítsa.

Az oltárt leterítik, ráteszik a korporálét és a misekönyvet. Az Oltáriszentséget a pap – vagy ha van, a diakónus – előhozza az őrzési helyről, a nép ezalatt csendben áll. A pap az oltárhoz lép, és összetett kézzel szólítja a híveket az Úr imádságának elmondására. A Miatyánk kérései most, Krisztus passiójának kontextusában különösen mély értelmet nyernek. Vérrel verítékezésekor Jézus imájában értelmetlen halálának célt és értelmet adott: emberi akaratát alárendelte Isten akaratának – „Legyen meg a te akaratod” –, hogy ha másképp nem lehetséges, hát felajánlott halála által szenteltessék meg Isten neve és jöjjön el az ő országa. „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”: a mindennapi kenyér most mint annak a Kenyérnek szimbóluma jelenik meg, melyet saját testeként nyújtott tanítványainak az utolsó vacsorán. „És bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”: Jézus halála a bűnök bocsánatára történt, s azért, hogy mi is képesek legyünk megbocsátani. „És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”: Jézus is kísértést szenvedett, de bűnt nem követett el, és engedelmességével kiérdemelte nekünk a védelmet a megpróbáltatások óráiban. A szentáldozásban vele egyesülve a Miatyánk kérései beteljesedésének leszünk részesei, s méltókká válunk arra, hogy a Jézusnak a kereszten bemutatott hódolatához kapcsolódva megvalljuk: „Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Ámen.”

Hiszen nem csupán az Úr halálának évfordulóját ünnepeljük, mert az évfordulók be vannak zárva a halállal és pusztulással megjelölt ciklikus időbe, hanem a Feltámadottat ünnepeljük, aki a kereszten halálával legyőzte a halált, és saját isteni életét adja nekünk itt és most a szentáldozásban. Ahogy a szertartás zárókönyörgése mondja: „A te néped, Urunk, szent Fiad halálát saját feltámadásának reményében ünnepelte...”

A szertartás végén megnyitják a szentsírt, más néven úrkoporsót. Most Máriával és Jánossal elkísérjük Jézust földi életének utolsó mozzanatáig, testének sírba tételéig, hogy azután majd követhessük Szentlélekben a feltámadás világába. Igen erőteljes és merész jel a szentsír, ahová elzarándokol az emberek sokasága, hogy miután látták a halott Urat, majd a legszebb jelet, az igazán isteni stílusú jelet: az üres sírt is megláthassák és megérthessék.


Zsolozsma CXXV.



A Zsidókhoz írt levélből 
9, 11-28
Krisztus a mi főpapunk, saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a mennyei szentélybe 

Testvéreim! Krisztus a ránk váró javak főpapjaként jelent meg, s belépett abba a nagyobb és tökéletesebb sátorba, amelyet nem ember keze alkotott, vagyis nem ebből a világból való. Nem a bakok vagy borjak vérével, hanem saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett. Ha ugyanis a bakok és bikák vére meg az üsző hamva a tisztátalanokra hintve külsőleg tisztává teszi őket, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére, aki az örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul az Istennek, hogy az élő Istennek szolgáljunk. Ezért ő új szövetség közvetítője. Előbb azonban a régi szövetség korában elkövetett bűnök megváltásáért el kellett szenvednie a halált, hogy a meghívottak elnyerjék az örökké tartó örökséget. Ahol ugyanis van végrendelet, előbb bizonyítani kell a végrendelkező halálát, hiszen a végrendelet csak halál esetén jogerős; addig, amíg a végrendelkező él, nem érvényes. Ezért az első szövetséget sem kötötték vér nélkül. Miután ugyanis Mózes – a törvény előírása szerint – minden rendelkezést felolvasott az egész nép előtt, a bakok és borjak vérét vízzel keverte, majd vörös gyapjúval és izsóppal meghintette magát a könyvet és az egész népet, e szavakkal: „Ez a szövetségnek a vére, amelyet az Isten veletek kötött.” Azután meghintette vérrel a sátort és az összes istentiszteleti eszközt is. Sőt a törvény szerint majdnem mindent vérrel tisztítanak meg, és vérontás nélkül nincs bűnbocsánat. A mennyekben levők előképeinek így kellett megtisztulniuk, maguk a mennyeiek azonban ennél kiválóbb áldozatot követeltek. Krisztus ugyanis nem kézzel épített szentélybe lépett, amely a valódinak csak előképe, hanem magába a mennybe, hogy most az Isten színe előtt közbenjárjon értünk. Nem azért lépett be, hogy többször áldozza fel magát, mint ahogy a főpap minden évben idegen vérrel belép a legszentebb szentélybe, hiszen akkor a világ kezdete óta már többször kellett volna szenvednie, így azonban az idők végén egyszer s mindenkorra megjelent, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. Amint az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg, és utána ítéletben legyen része, úgy Krisztus is egyszer áldozta fel magát, hogy sokaknak bűnét elvegye. Másodszor nem a bűn miatt jelenik meg, hanem azok üdvözítéséért, akik rá várnak.


A Megszentelt Élet Éve 91.



április 3.

Nagypéntek
Imádkozzunk az Unum Társaság tagjaiért!
  • UNUM Sanctissimae Trinitatis Társaság
Alapítójuk: Mester Margit Mária
Az Unumot elsősorban a kegyelem által az emberekben lakó és működő három isteni Személy örök egységének imádására és utánzására alapították. Az Unum belső életét a láthatatlan örök Atya, a megtestesült megváltó Fiú és az őket és minket egyesítő Szentlélek egysége iránt való áhítat irányítja. Azért lelki életének két alappilére: Isten bennünk lakozása a kegyelem által; Krisztussal és egymással való egységünk az Ő Titokzatos Testébe való beoltódással.
Lelkiségünkből:
"Elégek a vágytól, hogy legyenek lelkek, akik feloldódnak az Ő imádásában és elégnek az Ő szerelmében az Unumért. Ó, ha át tudnám adni a lelkeknek élő hitemet a lelkünk Istenében." Mester Margit Mária
"Az én utam a Szűzanya. Csak ezen az úton tudok járni, itt várnak rám Isten kegyelmei." Mester Margit Mária
 


Nagypéntek



Nagypéntek


A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön kilenc óráig (12-15 óra)
A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt
Jézus ekkor hangosan felkiáltott: Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.
E szavakkal kilehelte a lelkét”
(Lk 23,44-46)

A sötétséggel a jelennek és a történelemnek: ezt üzente „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt föl nem fogta”. (Jn 1,1-5) Az emberek az Ige világosságát életük kezdetén kioltották, amikor az Atya ellen fellázadtak, ettek a tiltott fáról, elvesztették a mennyországot. A büntető Isten megígérte, hogy ennek a becsapott asszonynak egy magzata helyrehoz mindent. Ennek jele volt később a szövetség sátrában elhelyezett frigyszekrény tetején, a két kerub-szobor között nappali fénynél ragyogóbb világosság, amelyet csak a főpap láthatott időnként, mert a függöny a Szentek Szentjéből még kiszivárogni sem engedte. A keresztre feszítés miatt kihunyt a fénye annak, aki azt mondta magáról: „Én vagyok a világ világossága. Aki követ engem, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága”.(Jn 8,12) Most kialudt a természetfeletti fény, kialudt a nap fénye, és a rejtett isteni fény is megszűnt a függöny mögött, pedig a függöny örökre szétnyílt mindenki előtt. A föld sötét mélye viszont felhördült. Rengett tőle a város, amely megölte egyetlen reményét. „Jézus ekkor hangosan felkiáltott: Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet”. (Lk 23,46) Szerzetes pap vagyok. Minden szentmisében-kezemben változik át az ostya és a bor Jézus szentséges Testévé és Vérévé. Mindkettő előtt földig kellene hajtanom a térdemet, de már csak a derekam hajlik.Felemelem Uramat, hogy testvéreim lássák külön kenyérszínben és külön bor színében, és egyre jobban értsék meg, hogy Jézus meghalt értünk, Urunk pedig ugyanúgy ontja ránk, a mostani bűnösökre töméntelen kegyelmét, mint a keresztről: „Amikor azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem, hogy amint a bűn halált hozva uralkodott, ugyanúgy uralkodjék a kegyelem is a megigazulás által az örök életre a mi Urunk, Jézus Krisztus által” (Róm 5,20-21) A templomunk gyóntatófolyosójának keresztje előtt állva a Szűzanya ölébe képzelhetem Urunkat véresen, fagyottan. Ő nem felém tekint, hanem a láthatatlan Mennyei Atyára, akinek Dávid király és próféta hallomására mondta a mennyben: „Vágóáldozatot és ételáldozatot nem kívántál, hanem készségessé tetted fülemet. Égő s bűnért való áldozatot nem követeltél, ezért így szóltam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat. Ezt akarom, én Istenem, törvényed a szívemben van” (Zsolt 40,7-9) Megrázó és gyönyörű mindennap újra átélni ezt.


2015. április 2., csütörtök

Zsolozsma CXXIV.



A Zsidókhoz írt levélből
 4, 14 – 5, 10
A mi főpapunk: Jézus Krisztus

 Testvéreim! Mivel olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, legyünk állhatatosak a hitvallásban. Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyengeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk, és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk. Mert minden főpapot az emberek közül választanak, és arra rendelik, hogy az Isten tiszteletében képviselje az embereket, ajándékokat és áldozatot mutasson be a bűnökért, mint olyan valaki, aki megértő tud lenni a tudatlanok és a tévelygők iránt, hiszen őrá is gyöngeség nehezedik. Ezért a népért is, saját vétkeiért is áldozatot kell bemutatnia. A tisztséget magától senki sem vállalhatja, csak akit az Isten meghív, mint Áront. Így Krisztus sem önmagát emelte főpapi méltóságra, hanem az, aki így szólt hozzá: „A Fiam vagy, ma szültelek.” Másutt meg ezt mondja: „Pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint.”Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott, s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatásra talált. Annak ellenére, hogy Isten Fia volt, a szenvedésből engedelmességet tanult. Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek neki, mert az Isten őt tette főpappá, Melkizedek rendje szerint. 


Ferenc pápa homíliája a krizmaszentelési szentmisén: "A pap fáradtsága kegyelem"



Ferenc pápa homíliája a krizmaszentelési szentmisén: "A pap fáradtsága kegyelem"


Ferenc pápa a római egyházmegye papjaival


Ferenc pápa Nagycsütörtökön délelőtt a Szent Péter bazilikában tartotta meg a krizmaszentelési szentmisét, a római egyházmegye segédpüspökei, papjai és diakónusai részvételével. A szentmise során a papság megújította szentelési fogadalmait és a pápa megáldotta a keresztelendők, a betegek olaját, valamint a krizmát.

Isten népének a szolgálata nehéz feladat
Homíliájában Ferenc pápa a papi élet hétköznapi örömeit-gondjait érintette, ezúttal is egészen gyakorlati szempontból. „Az én kezem a te támaszod,  a karom pedig a te erősséged” – kezdte beszédét a pápa egy zsoltáridézettel. Így gondolja az Úr, amikor önmagában mondja: „Kiválasztottam szolgámat, Dávidot, szent olajommal fölkentem”. És ezt gondolja a mennyei Atyánk, valahányszor „talál” egy papot,  majd hozzáteszi: „Hűségem és kegyelmem kíséri majd, Így szólít majd engem: Atyám vagy, Istenem és üdvöm sziklája!
Szép dolog belépni a zsoltárossal Istennek ebbe a magánbeszélgetésébe. Ő rólunk beszél, a papjairól, ám valójában ez nem egy monológ, mert nem egyedül beszél, hanem az Atya az, aki Jézusnak mondja: „A barátaid, akik szeretnek téged, különös módon mondhatják nekem: Te vagy az én Atyám (v.ö. Jn 14,21). Ha pedig az Úr ennyire igyekszik, hogy segítsen nekünk, ez azért van, mert tudja, hogy a feladat, fölkenni a hűséges népet, nem könnyű, hanem nehéz, hiszen az fáradságot eredményez. Ezt megtapasztaljuk minden formában: a hétköznapi apostoli munka megszokott fáradságától egészen a betegségig és a halálig menően, beleértve a vértanúságban való elemésztődést.
A papok fáradtságáról
A papok fáradtsága! Tudjátok hányszor gondolok erre, a ti fáradságotokra? Nagyon sokszor gondolok rá és gyakran imádkozom, de főként akkor, ha én vagyok fáradt. Imádkozom értetek, akik Isten hűséges népe közt dolgoztok, akiket rátok bíztak, akik közül sokan elhagyatott és veszélyes helyen dolgoznak. A mi fáradtságunk pedig, kedves papjaim, mint a tömjénfüst, fölszáll csendben az égig. Fáradtságunk egyenesen az Atya szívébe érkezik meg!
A Szűzanya is tudja
Legyetek nyugodtak, hogy a Szűzanya észreveszi ezt a fáradtságot és azonnal jelzi az Úrnak. Ő mint Anya, meg tudja érteni, amikor az ő fiai fáradtak és nem gondol semmi egyébre: „Isten hozott benneteket – mondja. Pihenjétek ki magatokat. Aztán majd beszélünk… Nemde én vagyok itt, a te Anyád? – mondja majd nekünk, amikor hozzá közeledünk. És szól a Fiának, mint Kánában: „Nincs boruk”.
Az is megtörténik, amikor a pásztori munka súlyát érezzük, jöhet a kísértés, hogy valamiképp kipihenjük magunkat, mintha a pihenés nem lenne az Isten dolga. Ne engedjünk ennek a kísértésnek! A mi fáradságunk értékes Jézus szemében, aki befogad bennünket és fölemel minket: „Jöjjetek hozzám mindnyájam, akik fáradtak vagytok és meg vagytok terhelve, én felüdítelek titeket” (v.ö. Mt 11,28).  Amikor valaki tudja, hogy halálosan fáradt, leborulhat az imádságban és mondhatja: „Elég már, Uram!” és megadja magát az Atyának, mert azt is tudja, hogy nem roppan össze, hanem megújul, mert aki fölkente Isten hűséges népét az örvendezés olajával, az Úr őt is fölkeni„és „koszorút ad a hamu helyébe, örömnek olaját a gyászruha helyett, a szomorúság lelke helyett meg ünnepi öröméneket” (v.ö. Iz 61,3).
A papi termékenység kulcsa abban áll, hogyan  pihenünk
Jól jegyezzük meg, hogy a papi termékenység kulcsa abban áll, hogyan  pihenünk és mit gondolunk arról, hogy az Isten minek tartja a fáradtságunkat. Milyen nehéz megtanulni pihenni! A bizalmunkkal játszunk és az emlékezetünkkel, mert elfeledjük, hogy mi is bárányok vagyunk és nekünk is szükségünk van pásztorra, aki segít minket. Néhány kérdés segíthet bennünket ebben a dologban.
Tudok-e úgy pihenni, hogy közben önzetlen szeretetet kapok Isten hűséges népétől? Vagy a lelkipásztori munka után választékos pihenéseket keresek, nem a szegényekét, hanem amit a fogyasztói társadalom kínál?  A Szentlélek tényleg  „pihenés a fáradtságban” számomra, vagy csak egyszerűen az, aki megdolgoztat  engem?  Tudok-e segítséget kérni néhány bölcs paptól? Ki tudome- pihenni saját magamat? Az önzésemből, az öntetszésemből, az önigazolásomból? Tudok-e beszélgetni Jézussal, az Atyával, a Szűzanyával, Szent Józseffel, a védőszentjeimmel, hogy az ő kívánalmaikban pihenjek meg, melyek „édesek és könnyűek”? Tudok-e pihenni az ő tetszésükben, mert ők szívesen vannak az én társaságomban? Tudok-e pihenni az ellenségeimtől, az Úr oltalma alatt? Érvelgetek-e gyakran magamban, többször is elrágódva saját védelmem ügyében,vagy pedig a Szentlélekre bízom magam, aki megtanít arra engem, mit is kell mondanom minden alkalommal?  Aggodalmaskodom-e túlságosan, vagy pedig, mint Pál apostol, pihenésre lelek ezt mondva: „Tudom, kinek hittem” (2 Tim 1,12)?
Gondoljuk végig egy pillanatra röviden, a pap elkötelezettségeit, amit a mai liturgia hirdet nekünk: örömhírt vinni a szegényeknek, meghirdetni az Úr kegyelmi esztendejét. Izajás azt is mondja nekünk, hogy ápolni a megtört szívűeket és megvigasztalni a szomorkodókat.
Papi szolgálat szenvedélyes odaadottsággal
Ezek nem könnyű feladatok, ezek nem külsődleges feladatok, mint például a kétkezi munka, új plébániai terem vagy sportpálya építése az oratórium fiataljainak. A Jézus említette tevékenységek magukban foglalják a szenvedélyes odaadottságot, mert ezek olyan munkák, melyekben a szívünk megmozdul és megrendül. Örvendezzünk a házasságra készülő  jegyespárokkal, nevessünk a gyerekekkel, akiket keresztelni viszünk, kísérjük a fiatalokat, akik a családi életre készülnek. Érezzük át a fájdalmat annak a betegnek, akinek a kenetet föladjuk, sírjunk azokkal, akik eltemetik a szeretett személyt. Mennyi érzelem! Ha nyitott a szívünk, ez az érzelem és a szeretet, fáradttá teszi a pásztor szívét. Számunkra ezeknek az embereknek a története nem egy hírműsor. Mi ismerjük a népünket, ki is tudjuk találni, mi történik a szívükben, és szenvedéseikben és miközben kibogozzuk a szálakat, ezer darabra törik a mi szívünk, megrendül és úgy tűnik, megeszi azt a nép: vegyétek és egyétek. Ezeket a szavakat mondogatja állandóan Jézus papja, amikor gondjába veszi az ő hűséges népét: Vegyétek és egyétek… Így a papi élet átadódik a szolgálatban, Isten hűséges népe közelségében és ez az élet fáradt, mindig fáradt.
Ferenc pápa beszédében utalt a tömegtől való fáradtságra, mely Jézus számára is nyomasztó volt. De ez egy jó fáradtság, gyümölcsökkel és örömmel teli. Ez a papi munka adta fáradtság egy kegyelem, és minden papot érint. Isten hűséges népe nem hagy bennünket munka nélkül, feltéve ha nem menekülünk el az irodánk mélyébe, vagy nem tűnünk el a város forgatagában besötétített ablakú kocsikban.
Mindig jó fáradsággal
Ferenc pápa említést tett még az ellenségtől való fáradtságról. A gonosz örökké munkálkodik és nagyon is fáradságos dolog szembesülni az állandó kísértésekkel. Fontos tanácsként ajánlja a pápa, hogy próbáljuk meg semlegesíteni a rosszat.
Végül a pápa megemlítette az önmagunktól való fáradtság veszélyét, ami azt jelenti, hogy az evilág lelkületével kacérkodunk. Ez persze egy rossz fáradtságot eredményez. Idézte a Jelenések könyve második fejezetét: „Állhatatos vagy, szenvedtél értem, és nem fáradtál bele. De a kifogásom ellened, hogy elhagytad első szeretetedet”. Csak a szeretet ad megpihenést. Az, aki nem szeret, rosszul fárad el, és ez hosszabb távon egyre rosszabb lesz.
Ám Jézus a végsőkig szereti az övéit, megmossa a lábukat. Az Úr megmos, megtisztít bennünket is, a lábmosásnál megtisztít azoktól a sebektől és meggyógyít azoktól a ficamoktól, amelyeket az ő követésében szereztünk. Jézus a követésének a nyomait lemossa, hogy szabadnak és örömtelinek érezzük magunkat. Kedves papjaim, kérjük a kegyelmet, hogy megtanuljunk kimenni a perifériákra, hogy ott is hirdessük az örömhírt a legelhagyatottabbaknak is, tudván, hogy az Úr velünk van a világ végezetéig” – zárta nagycsütörtöki homíliáját Ferenc pápa.


A Megszentelt Élet Éve 90.



április 2.

Nagycsütörtök
Imádkozzunk az Eukarisztia Szolgálóleányai Társaságért!
  • Eukarisztia Szolgálóleányai Társasága
A Társaságunk alapítónője francia: Jeanna-Onesima Guibret, aki 1857. május 31-én, Pünkösd reggelén egész lényét az Eukarisztia tiszteletére szentelte, ezzel megalapítva az Eukarisztia Szolgálóleányai Társaságát. Hivatásunk: elmélyedni az Eukarisztia titkának megismerésében és részt venni abban a hálaadásban, amelyet az Egyház végez; terjeszteni ott, ahova az élet szólít minket az Eukarisztia titkából merített szeretetet. Arra vagyunk szentelve, hogy megéljük és kinyilvánítsuk az Eukarisztia teljességét. Felfedezzük és megragadjuk misztériumának gazdagságát az Egyház hálaadásában. Tanúságot teszünk róla a Szentlélek segítségével. Karizma és szolgálat. Rejtettségben találkozunk Krisztussal. Különösen imádkozunk a papokért, az Eukarisztia kiváltságos szolgáiért, és amennyire lehetséges, segítjük őket szolgálatukban.
A Társaság magyarországi letelepedését Shvoy Lajos székesfehérvári püspök engedélyezte 1928-ban, Klotildligeten.
Lelkiségünkből:
„Imádni lélekben és igazságban; egész szívem ebben van.” Jeanna-Onesima Guibret


NAGYCSÜTÖRTÖK



Triduum sacrum
 
A nagyhét három utolsó napját az Egyház Triduum sacrumnak nevezi, vagyis három szent napnak. Általában a liturgiának középpontja és tetőfoka Krisztusnak a keresztfán szenvedett áldozati halála, az újszövetség legszentebb és Istenhez egyedül méltó áldozati liturgiája. Ennek a három napnak szinte az egyedüli tárgya az újszövetségi áldozati báránynak levágása, az újszövetség ez igazi kegyelmekben gazdag pászka ünnepe. Így tehát ez a három nap is már az a Húsvét ünnepéhez tartozik, mert Krisztus halála és feltámadása együtt alkotja a Húsvét misztériumát. Ezért éles elválasztás nélkül megy át a nagyhét a húsvét hetébe; Nagyszombat már feltámadási és keresztségi ünnep. Ezek a napok egy egészet alkotnak s már az apostolok napjaitól kezdve böjttel és külön istentisztelettel megszentelt napok voltak. Komolyságukat és szentségüket az egész nagyhétre, sőt az egész liturgikus évre kiterjesztik. Innen erednek azok a sajátságos és tiszteletreméltó szertartások, melyeket az Egyház ezeken a napokon végez. A zsolozsmában, melyet Ténebrae-nek, azaz a sötétség zsolozsmájának is neveznek, Jeremiás siralmait, más néven a lamentációkat olvassa fel az Egyház, amelyeket a bűnös lélekre, vagy az Uráért gyászoló Egyházra kell vonatkoztatni. Az Egyház Nagycsütörtökön az Olajfák hegyén vérrel verítékező Üdvözítőnk halálfélelméről elmélkedik; pénteken, a Golgotán keresztre feszített Urunkkal együtt érezve szenved; szombaton a Szűzanyával a sírjában nyugovó Krisztus sebeit siratja. A szenvedés beata Passio,azaz boldogságot árasztó isteni tett; a kereszt pedig  crux gemmata a drágakövekkel ékesített diadaljel. A szentmise főtárgya csütörtökön az Eucharisztia.

NAGYCSÜTÖRTÖK
FERIA QUINTA IN COENA DOMINI
 
A római katolikus egyház a megváltásra emlékezik minden esztendőben, és ezt az Üdvözítő eljövetelére váró hosszú időt, sok ezer esztendőt, négy hét alatt idézi vissza. Ennek a felkészülésnek a neve: Advent, Úrjövet. A befejezése mindig december 25-e, Jézus születésének szabadon választott emlékünnepe. A következő nagy ünnep Jézus feltámadásának emléknapja: ideje változó, a tavaszi nap éj egyenlőséget követő holdtölte utáni vasárnap. Ehhez igazodik a felkészülési idő, a nagyböjt negyven hétköznapja, Hamvazószerdától Nagyszombatig. Ezek a hetek általános felkészülést jelentenek az utolsó hét, a nagyhét szerdájáig. Az utolsó hét csütörtökét, péntekét és szombatját nevezi az Anyaszentegyház a húsvéti Szent Három Napnak. Ez az időszak különleges szabályok szerint alakul: minden hívő számára Jézus megváltó szenvedését óramű-pontossággal segít átélni az Anyaszentegyház az egyedi liturgikus előírások szerint. Nagycsütörtök délelőtt csak a püspöki székesegyházban van szentmise: ennek a neve „olajszentelő szentmise”. A Szentmise keretében újabb évre készül fel az Egyház. A püspök Atya a kereszteléshez és a betegek szentségének kiszolgáltatásához szükséges szent olajat, a papszenteléshez és templomszenteléshez krizmát szentel. Az esti órákban, az utolsó vacsora idejében együtt misézik a templomok papsága. Jézus így vezeti be az utolsó vacsora szertartását: „Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek” (Lk 22,15) „Mi pedig dicsekedjünk Urunk, Jézus Krisztus keresztjében; benne van a mi üdvünk, életünk és feltámadásunk”(Gal 6,14) a Dicsőség alatt szól az orgona, a ministránscsengő és a harangok. Az ének végétől mindezek elnémulnak. „Istenünk, annak a szent vacsorának megünneplésére jöttünk össze, amelyen egyszülött Fiad, új és örökre szóló áldozatát és szeretetlakomáját halála előtt az Egyházra bízta. Kérünk, segíts, hogy ebből a nagy misztériumból a szeretet és az élet teljességét meríthessük” A bárány-vacsorát az Úr az Egyiptomból való kimenekülés (Kr.e.1250) estéjére rendelte. Az egy éves hím bárány az Isten Bárányának, Jézusnak az előképe volt. Megölték, megnyúzták, de nem volt szabad feldarabolni, csak sütni. Utalás volt ez arra, hogy a Megváltó testének csontjait sem fogják majd megtörni. Mellé kovásztalan búzakenyeret és salátát fogyasztottak. Három kehely bort készítettek és fogyasztottak el a vacsorához. Jézus befejezte a bárányvacsorát, a bárányhús és kenyér után felemelt egy szelet kenyeret, „hálát adott, megtörte és odanyújtotta nekik ezekkel a szavakkal: Ez az én testem, amelyet értetek adok, ezt tegyétek az én emlékezetemre. Ugyanígy a vacsora végén fogta (a harmadik) kelyhet is, és azt mondta: Ez a kehely az újszövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak”(Lk 22,19b-20) Jézus ezzel bezárta az Ószövetséget és a bárányvacsorát, megkötötte az új és örök szövetséget, és elrendelte a szentmisét. Az evangélium felolvasása után a szerető szolgálat jeléül a Szentmisét bemutató pap megmossa tizenkét férfi lábát.  A mise végén ünnepélyes körmenetben viszik az Eukarisztiát egy külön oltárhoz. Majd Jézus elfogatása emlékére az oltárok díszeitől való megfosztás következik. Végezetül egy órás szentségimádást tartunk emlékezetül arra az eseményre, amikor az Olajfák hegyén a tanítványok elaludtak, és Jézus virrasztásra kérte őket.
 


2015. április 1., szerda

Zsolozsma CXXIII.



A Zsidókhoz írt levélből 
12, 14-29
Az élő Isten hegyéhez való eljutás 

Testvéreim! Törekedjetek rá, hogy mindenkivel békességben éljetek, és az életszentségre eljussatok, mert e nélkül senki nem látja meg az Urat. Vigyázzatok, az Isten kegyelmét közületek senki se hanyagolja el, nehogy valami mérges gyökér szárba szökkenjen, kárt okozzon, és sokakat megfertőzzön. Senki ne legyen parázna és alantas lelkületű, mint Ézsau, aki egy tál lencséért eladta elsőszülöttségét. Hiszen tudjátok, mennyire szerette volna később az áldást örökölni, de elutasították, és nem talált módot a dolog megváltoztatására, noha könnyek között kérte. Ti nem kézzel tapintható hegyhez, lobogó tűzhöz, sötét felhőhöz, forgószélhez, harsonazengéshez vagy mennydörgő szózathoz járultatok, amelynek hallatára könyörögni kezdtek, hogy ez a hang ne szóljon tovább hozzájuk, mert nem tudták elviselni a parancsot: „Még ha állat ér is a hegyhez, meg kell kövezni.” A látvány annyira rettenetes volt, hogy még Mózes is ezt mondta: „Félelem és rettegés fog el.”Nem, ti Sion hegyéhez járultatok, az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez, az angyalok ezreihez, az égben számon tartott elsőszülöttek ünnepi sokadalmához és gyülekezetéhez, mindnyájunk bírájához, az Istenhez, a tökéletes igazak lelkéhez, az Újszövetség közvetítőjéhez, Jézushoz, a ránk hulló vérhez, amely hathatósabban kiált, mint Ábelé. Vigyázzatok, ne utasítsátok vissza azt, aki hozzátok szól. Mert ha azok sem menekültek meg, akik a földön szólót elutasították, mi még kevésbé fogunk megmenekülni, ha elfordulunk attól, aki az égből szól hozzánk. Hangja akkor a földet rendítette meg, most pedig ezt ígéri: „Még egyszer megrendítem, de nemcsak a földet, hanem az eget is.” Ez a „még egyszer” annak az átalakulását jelenti, ami mint teremtett dolog megrendíthető, hogy azután megmaradjon az, ami változhatatlan. Így tehát mi, akik rendíthetetlen országot kaptunk hazánkul, legyünk hálásak, s szolgáljunk az Istennek, neki tetsző módon, tisztelettel és félelemmel. Mert a mi Istenünk emésztő tűz.


"A szent Háromnap üzenete" Ferenc pápa nagyszerdai katekézise



"A szent Háromnap üzenete" Ferenc pápa nagyszerdai katekézise


Ferenc pápa az Oroszországból érkezett zarándokok közt -

Ferenc pápa a Szent Péter téren tartotta meg a nagyszerdai általános kihallgatást és katekézisét ezúttal a Nagyhét szent Háromnapjának, a Triduumnak szentelte.
„Holnap Nagycsütörtök. Délután az Úr Vacsorájának a szentmiséjével veszi kezdetét Krisztus szenvedésének, halálának és feltámadásának Szent Háromnapja, aki az egész liturgikus év és a mi keresztény életünk csúcspontja” – kezdte beszédét a pápa.
Nagycsütörtök: a lábmosás és az eucharisztia közös értelme a szolgálat
„A Triduum az Utolsó Vacsora emlékezetével kezdődik. Jézus, szenvedésének vigíliáján felajánlja az Atyjának testét és vérét, a kenyér és a bor színe alatt, táplálékul adva azt az apostoloknak, elrendelvén, hogy folytassák mindörökké ezt a felajánlást az ő emlékezetére.  A szertartás evangéliuma, a lábmosásra emlékezve, ugyanolyan értelmezést ad az Eucharisztiának, egy másik összefüggés távlatában. Jézus, mint egy szolga, megmossa Simon Péter és a többi tizenegy apostol lábát (v.ö. Jn 13,4-5). Ezzel a prófétai tettel Ő kifejezésre juttatja életének és szenvedésének az értelmét, mint az Istennek és a testvéreknek végzett szolgálatot: „Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10.45).
Ez történt meg a keresztségünkben is – hangsúlyozta  a pápa – amikor az Isten kegyelme lemosta nekünk a bűnt és Krisztusba öltözködtünk (cfr Kol 3,10). Ez történik, mindahányszor az Úrra emlékezünk az Eucharisztiában: közösségre lépünk a Szolga-Krisztussal, hogy engedelmeskedjünk parancsolatának, vagyis hogy úgy szeressük egymást, ahogy ő szeretett minket (v.ö. Jn 13,34; 15,12). Ha úgy járulunk a szentáldozáshoz, hogy nem vagyunk őszintén készek egymás lábát megmosni, nem ismerjük fel Krisztus testét. Az ugyanis Jézus szolgálata, aki teljesen önmagát adja.
Nagypéntek: Jézus a legnagyobb gonoszságot alakítja át szenvedésével a legnagyobb szeretetté
Holnapután, Nagypéntek liturgiájában Krisztus halálának titkáról elmélkedünk és a keresztet imádjuk – folytatta a Nagyhét értelmezését Ferenc pápa. Életének utolsó pillanataiban, mielőtt az Atyának adná a lelkét, Jézus ezt mondja: „Beteljesedett!” (Jn 19,30). Mit jelent ez a szó, amit Jézus mond, hogy „beteljesedett”? Az üdvösség beteljesedett művét jelenti, hogy az Írások egészen beteljesültek Krisztus, a föláldozott Bárány szeretetében. Szenvedésével Jézus a legnagyobb gonoszságot átalakította a legnagyobb szeretetté. A századok során férfiak és nők tanúskodnak az életükkel ennek a tökéletes, teljes és szeplőtelen szeretetnek a visszfényéről. Örömmel emlékezem napjaink hűséges tanújára, Andrea Santoro atyára, a római egyházmegye papjára, törökországi misszionáriusra. Néhány nappal, mielőtt Trabzonban – a Fekete tenger partján – meggyilkolták, írta: „Itt vagyok, hogy együtt legyek ezekkel az emberekkel és engedjem, hogy felajánljam Jézusnak a testemet... Csak akkor leszünk képesek az üdvösség befogadására, ha felajánljuk a saját testünket… A világban levő rosszat hordozni kell, a fájdalomban részt kell vállalni, felvéve azt a saját testünkbe, egészen a végsőkig, ahogy azt Jézus tette”. (A. Polselli, Don Andrea Santoro, le eredità, Città Nuova, Roma 2008, 31. o.).
Korunk egy emberének és sok másnak a példája segít nekünk abban, hogy az életünket, mint szeretet-adományt ajánljuk a testvéreinknek, mintegy Krisztus követéseként. Ma is van sok férfi és nő, igazi vértanúk, akik felajánlják az életüket Jézussal, hitük megvallására, pusztán csak ezzel a szándékkal. Ez egy szolgálat, a vérontásig menő keresztény tanúságtétel szolgálata, az a szolgálat, melyet Jézus értünk tett: Megváltott bennünket a végsőkig. Ez a jelentése annak a szónak: „Beteljesedett!”. Milyen szép is lesz, amikor életünk végén, mi mindnyájan, hibáinkkal, bűneinkkel, de a jótetteinkkel is, és a felebarát iránti szeretettel együtt elmondhatjuk az Atyának, mint Jézus:  „Beteljesedett!”; nem azzal a tökéletességgel, ahogy ő mondta, hanem így szólva: „Uram, mindent megtettem, amit megtehettem. Beteljesedett! A keresztet imádva és Jézusra nézve, gondoljunk a szeretetre, a szolgálatra, az életünkre, a keresztény vértanúkra, és gondoljunk az életünk végére, ami jót tesz majd nekünk. Senki nem tudja közülünk, mikor fog ez megtörténni, de kérhetjük a kegyelmet, hogy elmondhassuk: Atyám, megtettem mindent, amit megtehettem. Beteljesedett!”- tette hozzá katekéziséhez szabadon Ferenc pápa.
Nagyszombat: A teremtményt beburkoló sötétségben egyedül csak ő tartja égve a hit lángját
Nagyszombat az a nap, melyen az egyház Krisztus „pihenését” szemléli a sírban, a kereszten aratott győzelmes küzdelme után. Nagyszombaton az egyház ismét Máriával azonosul, egész hite összegyűlik benne, hiszen ő az első és tökéletes tanítvány, az első és tökéletes hívő. A teremtményt beburkoló sötétségben egyedül csak ő tartja égve a hit lángját, remélve minden reménytelenség ellenére (v.ö. Róm 4,18) Jézus feltámadásában. És a nagy Húsvéti Virrasztásban benne  újból felhangzik az Alleluja, megünnepeljük a Feltámadt Krisztust, a világ és a történelem közepét és célját; teljes reménységgel virrasztunk visszatértének a várakozásában, amikor a Húsvét elnyeri a maga teljességét.
A mi életünk nem ér véget egy nyitott sír előtt
Néha úgy tűnik, hogy az éjszaka sötétje behatol a lélekbe; néha arra gondolunk, hogy „immár nincs többé mit tenni”, és a szívnek nincs ereje tovább szeretni… De éppen ebben a sötétben gyújtja meg Krisztus az Isten szeretetének a tüzét: villám hasít a sötétségbe és meghirdeti az új kezdetet, valami ebben a mélysötétben kezdődik. Nem tudjuk, hogy az az éjszaka több éjszakát jelent-e? A legsötétebb éppen akkor van, amikor éppen csak pirkad. De éppen ebben a sötétségben győz Krisztus, amikor föllobbantja a szeretet tüzét. A fájdalom köve elhengeríttetik, és szabad tér nyílik a reménységre. Íme, ez Húsvét nagy titka! Ezen a szent Éjszakán az egyház átadja a Feltámadott fényét, azért hogy többé ne legyen bennünk annak a siránkozása, aki azt mondja „Immár többé nincs…!”, hanem annak a reménysége, aki megnyílik a jelennek, melyet teljesen áthat már a jövő: Krisztus legyőzte a halált és mi  vele együtt vagyunk! A mi életünk nem ér véget egy nyitott sír előtt – hangsúlyozta a pápa – hanem a mi életünk túllép azon, a Krisztusban hordott reménységgel, aki éppen abból a sírból támadt fel. Keresztényként arra kaptunk meghívást, hogy hajnali őrállók legyünk, akik észre tudják venni a Feltámadott jeleit, amiként azt tették az asszonyok és a tanítványok, akik a hét első napjának a hajnalán a sírhoz futottak.
Kedves Fivéreim és Nővéreim, a Szent Háromnap során ne szorítkozzunk csak az Úr szenvedésére emlékezni, hanem lépjünk is be a titokba, tegyük magunkévá az ő érzelmeit, a magatartását, amiként erre hív bennünket Pál apostol: „Ugyanaz az érzés legyen bennetek, mint ami Krisztus Jézusban volt” (Fil 2,5). Ekkor lesz jó és áldott Húsvétunk!
Emlékezés Szent II. János Pál pápa halálának tíz éves évfordulájára
Az általános kihallgatás végén Ferenc pápa a szokásnak megfelelően köszöntötte a fiatalokat, a betegeket és a fiatal házasokat, ezúttal mégis sajátos módon: „Különleges gondolattal fordulok hozzátok fiatalok, betegek és fiatal házasok. Holnapra, csütörtökre esik Szent II. János Pál pápa halálának tízedik évfordulója: az ő példája és tanúságtétele legyen mindig élő közöttetek! Kedves fiatalok, tanuljatok meg szembenézni az élettel az ő tüzességével és lelkesedésével! Kedves betegek, örömmel hordozzátok a szenvedés keresztjét, amint azt ő nekünk tanította! És ti, kedves ifjú házasok, tegyétek Istent mindig az életetek középpontjába, azért, hogy házasságotok története mind több örömet és boldogságot őrizzen!


A Megszentelt Élet Éve 89.



április 1.

Prohászka Ottokár püspök társalapító halálának emléknapja
Imádkozzunk a Szociális Missziótársulat tagjaiért!
  • Szociális Missziótársulat
Alapítójuk: Farkas Edith
Farkas Edith alapította Társulatunkat 1908-ban a nő-, család-és gyermekvédelem területén, és Prohászka Ottokár támogatta. A szociális hivatást tekintjük életünk fő céljának, és szakszerű kiképzésben részesülve teljes munkaerőnkkel és tudásunkkal szolgáljuk a szegények, elhagyatottak és a veszélyeztetettek ügyét. Mindehhez olyan lélek kell, amely önmagát feledve szeret, önzetlenül fárad, akinek szenvedélye a felebarát szolgálata. A Szociális Missziótársulat szerkezete az elöljáró vezetése alatt álló szerzetesi közösséget és a női önkéntesek szervezetét öleli fel. A rendszerváltozást követő időszakban fokozatosan elkezdhette működését egy óvoda, egy szakiskola, egy egyetemi kollégium és két idősek otthona.
Lelkiségünkből:
"Egy a szükséges." (Lk 10,41-42)
„Minden lélekmentés és szociális munka otthon és saját környezetünkben kezdődik: rossz szociális munkások volnánk, ha a távolabbi világgal törődnénk, közelállóinkat pedig elhanyagolnók.” Farkas Edith