Nagyszombat

Nagyszombat

„Miért alszol, Uram?”(Zsolt 43,24)

Ezt a kérdést a zsoltáros Istennek teszi fel, mégpedig azért, mert úgy érzi, hogy a porba taposták a lelkét, a teste a földhöz tapadt, és Isten nem felel, nem mozdul, olyan, mint a mélyen alvó ember. Nem tud semmiről.

Mi most Jézust szólongatjuk. Ő válaszolhatna: lelkemet a porba aláztátok, emberek, a testem többször is a földre zuhant, iszonyatosan összetörték minden porcikámat, majd keresztre feszítve kivégeztetek.

»Valóban alszom. Alszik a testem halálos álomban, mert emberi lelkem az alvilágban jár, a test halott. Nem a beteg gyógyító alvása ez, nem igazi pihenés, hanem a halál mozdulatlansága, némasága. Vállalt sors az ősbűn miatt. Testvéreim sorsából nem húztam ki magam, ha már a bűneiket magamra vettem.

Jó mély sír ölén alszom háborítatlanul. Isten törvénye védi nyugalmamat: szombat van, nem jöhet ide senki, még az sem, aki a legjobban szeret, és egyedül hisz bennem a szenvedések után.

Akik sírba fektettek, szerettek, de úgy vélték, meghaltam, elaludtam atyáim sorsa szerint mindörökre.

Alszom, de nem tehetetlenül. Lelkem a pokol tornácán tartózkodó sokmillió igaz lélek között örvend az örömüknek, hogy megváltottam őket.

Aztán bement a lelkem a pokol szenvedtető területére is: parancsomra megkötözték a sátánt, és előttem ott görnyedt nyögve az összes ördög. Szánakozó szemem megnézte a kínok közt örökre vergődő embereket. Rajtuk segíteni nem tudok, de egy pillanatra találkozhattak velem, a Jósággal. Egy halvány sugár ott maradt belőlem.

Alszom, de csak harmadnapig, amint életemben többször is előre megmondtam. Milyen kár, hogy ezt csak Édesanyám hiszi egyedül. Alszom az elvetett búzaszem néhány napos álmát.«

Úgy tűnik ma is alszol Uram. Úgy tűnik néha, újfent legyőztek. Pedig Te titokban ma is dolgozol.

És mi, kiáltó szükségeinkben mi már nem ószövetségi szinten szólítgatunk, mi már tudjuk, hogy alvásod rövid, és feltámadsz!