Útravaló – 2019. július 17.

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Júliusban Földi István badacsonytomaji esperes-plébános ad útravalót.

Jézus mindent az Atyában tesz. Minden az ő jelenléte. A kicsinyek, akik nincsenek eltelve önmagukkal, tudásukkal, pozíciójukkal, csak ők veszik észre titkait. Akik elbizakodottak, és az Atyát saját elképzeléseikhez, vágyaikhoz igazítanák, önmagukat zárják el tőle. Isten nem automata, hogy bedobok egy imát, aztán beírom, hogy mit szeretnék, és megkapom. Torz istenkép ez. Akár dolgozol, akár nyári pihenésedet töltöd, jusson időd az Istenre. Tudsz-e kicsiny lenni, hogy megismerd a Fiút és általa az Atyát? Ő emberközeli, de rejtőzködő Isten! Elrejtőzik a természetben, az emberekben, életed eseményeiben, és arra vár, hogy észrevedd őt. Nap mint nap jön feléd is!

Az Eucharisztia az ökumenikus párbeszédben - P. Szabó Ferenc jegyzete

II. Vatikáni zsinat jórészt összefoglalta a 20. század első felének Eucharisztiára vonatkozó kutatásait, amelyek a szentségtan és a liturgia megújításához vezettek. (DH 4001–4048) A zsinat után az erre a célra létrehozott vatikáni titkárságok (később tanácsok) szervezésében kibontakozott a teológiai párbeszéd a különvált keresztényekkel. A következőkben az ökumenikus teológiai párbeszéd részleges eredményét mutatjuk be.

A II. Vatikáni zsinat az Eucharisztiáról. Az Eucharisztia az egyházi élet forrása és csúcsa. (LG 11).

II. Vatikáni zsinat jórészt összefoglalta a 20. század első felének Eucharisztiára vonatkozó kutatásait, amelyek a szentségtan és a liturgia megújításához vezettek. (DH 4001–4048) A zsinat után az erre a célra létrehozott vatikáni titkárságok (később tanácsok) szervezésében kibontakozott a teológiai párbeszéd a különvált keresztényekkel. A következőkben az ökumenikus teológiai párbeszéd részleges eredményét mutatjuk be.

A katolikus szentségtan a századok során, főleg a 20. században sokat fejlődött.[1] Az Eucharisztiáról szóló hivatalos katolikus tanítás a II. Vatikáni zsinat megújult egyháztana és szentségtana után is folytonosságban marad a Trentói zsinat tanításával (DH 1642: átlényegülés), bár VI. Pál körlevele (Mysterium fidei, 1965) elfogadja kiegészítésként az újabb perszonalista megközelítéseket is. (DH 4410–4411)[2]

A „hitünk titkára” vonatkozó jelenlegi katolikus tanítás fontosabb pontjait összefoglalja a Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK, 1322–1419)

,,Eucharisztia, mert hálaadás Istennek. Az eucharisztein (Lk 22,19; 1Kor 11,24) és az eulogein (Mt 26,26; Mk 14,22) szavak azokra a zsidó áldásokra emlékeztetnek, amelyek – különösen étkezések alatt – magasztalták Isten műveit: a teremtést, a megszabadítást és a megszentelést.

Az Úr lakomája, mert az utolsó vacsoráról van szó, amelyet az Úr tanítványaival szenvedése előestéjén elköltött. Nevezik még a Bárány menyegzői lakomájának, hiszen annak elővételezése, amelynek színhelye a mennyei Jeruzsálem.

Kenyértörés, mert a zsidó étkezésnek ezt a sajátos szertartását használta fel Jézus, amikor családfőként megáldotta és szétosztotta a kenyeret, különösen az utolsó vacsora során. Föltámadása után a tanítványok erről a gesztusról ismerték föl, az első keresztények eucharisztikus gyülekezeteiket ennek a nevével jelölték. Az első keresztények ezzel kifejezésre juttatták azt is, hogy mindazok, akik az egyetlen megtört kenyérből, Krisztusból esznek, vele közösségre lépnek, és ettől kezdve őbenne egyetlen testet alkotnak.

Eucharisztikus gyülekezet (synaxis), mert az Eucharisztiát a hívek gyülekezete, az Egyház látható megjelenülése ünnepli.

Az Úr szenvedésének és föltámadásának emlékezete

Szent áldozat, mert Krisztus a Megváltó egyetlen áldozatát megjeleníti (aktualizálja), és magában foglalja az Egyház fölajánlását; vagy más nevein: szentmiseáldozat, »a dicséret áldozata« (Zsid 13,15), lelki áldozat, tiszta és szent áldozat, mivel befejezi és túlhaladja az Ószövetség valamennyi áldozatát.

Szent és isteni liturgia, mert az Egyház egész liturgiája középpontját és legösszefogottabb kifejezését e szentség ünneplésében találja meg; ebben az értelemben nevezik a szent misztériumok ünneplésének. Lehet beszélni a fönséges Oltáriszentségről, mert ez a szentségek szentsége. Ez utóbbi névvel a tabernákulumban őrzött eucharisztikus színeket illetik.

Communio, vagyis közösség, mert e szentség révén egyesülünk Krisztussal, aki teste és vére részeseivé tesz bennünket, hogy egyetlen testet alkossunk; nevezik még a szent dolgoknak: tahagia, sancta – ez a szentek közösségének első értelme, amiről az Apostoli hitvallás beszél –, angyalok kenyere, mennyei kenyér, halhatatlanság gyógyszere, útravaló (viaticum)…

Szentmise, mert a liturgia, amelyben az üdvösség misztériuma beteljesedik, a hívek elküldésével (missio) zárul, hogy azok Isten akaratát mindennapi életükben betöltsék.’’(KEK 1328–1332)

Ökumenikus párbeszéd

II. János Pál pápa 1995-ben kiadott Ut unum sint kezdetű enciklikájával elkészítette a II. Vatikáni zsinat óta szépen kibontakozott ökumenikus párbeszéd mérlegét, és további irányelveket adott az egységtörekvés fokozására, a teológiai párbeszéd folytatására, amely során katolikus szakemberek ortodox, anglikán és protestáns teológusokkal számos korábban vitatott tanbeli kérdésben egyetértésre jutottak. A pápa az enciklika 36. pontjában hivatkozik az Unitatis redintegratio kezdetű zsinati határozat 11. pontjára:

,,A katolikus hitnek a megfogalmazása (…) ne legyen akadálya a testvérekkel folyó párbeszédnek. Mindesetre teljes egészében és világosan ki kell fejteni a tanítást. (…) Igazságszeretet, jóindulat és alázatosság vezesse a katolikus teológusokat, akik az ökumenikus párbeszédben – hűségesen az egyház tanításához – különvált testvéreikkel vizsgálják Isten titkait.’’

A pápa a következő pontban még a határozat most következő szakaszát is idézi: ,,A tanítások egybevetésénél ne feledjék, hogy a katolikus tanításhoz tartozó igazságoknak  hierarchiájuk, rangsoruk van, mert más-másképpen kapcsolódnak a keresztény hit alapjához.’’ Testvéri szellemben kell elmélyíteni Krisztus kimeríthetetlen gazdagságát, megkülönböztetve a hit igazságait olyan teológiai megfogalmazásoktól, amelyek egy adott kor változó felfogásához igazodtak. Kerülni kell a türelmetlen polémiákat, hitvitákat, és inkább azt kell hangsúlyozni, amiben már egyetértünk (vö. Ut unum sint 38.) – Ezt a szellemet követték a katolikus–protestáns teológiai vegyes bizottságok az Eucharisztia misztériumának újraértelmezésében.

II. János Pál enciklikájára hivatkozott Ferenc pápa Az Evangélium öröme (Evangelii gaudium 32) programjában, amikor a II. Vatikáni zsinat szellemében elkötelezte magát a „pápaság megtérésére”, primátus szolgálatként felfogott gyakorlására, a decentralizálásra és a szinodális egyházmodell megvalósítására, ami kulcsfontosságú az ökumenikus párbeszédben.[3]

Az ökumenikus párbeszéd egyik eredménye, hogy kölcsönösen tisztázták az álláspontokat, amelyekről kiderült, hogy jórészt egymást kiegészítő szempontok a misztérium megközelítésében, nem pedig egymásnak ellentmondó nézetek.

Anélkül, hogy e párbeszéd minden állomását részleteznénk,[4] inkább az Eucharisztiával kapcsolatos eredmények főbb pontjaira irányítom a figyelmet.[5]

Memoriale – hathatós megjelenítés

A katolikus–lutheránus vegyes bizottság dokumentuma,[6] amikor a 2. részben a közös feladatokról beszél, hangsúlyozza, hogy már túlhaladtunk bizonyos ellentéteken az Eucharisztia értelmezésében. Az eucharisztikus jelenlétről ezt írja: ,,Katolikusok és lutheránusok közösen megvallják az Úr igazi és valóságos jelenlétét az Eucharisztiában. De különbségek vannak a teológiai megfogalmazásokban, amelyek a jelenlét módját és tartalmát fejezik ki.’’

A lutheránusok a Trienti zsinat szóhasználatát (transsubstantiatio) olyan kísérletnek tartják, amely racionalista módon akarja megmagyarázni Krisztus jelenlétét a szentségben. Egyesek szerint ez a kifejezésmód nem érzékelteti, hogy az Úr személyesen van jelen, tehát a szakkifejezés egy bizonyos naturalista félreértéshez vezethet. A lutheránusok a valóságos jelenlét jelölésére nem beszélnek átlényegülésről, hanem ezt mondják: Krisztus teste és vére jelen van a kenyérben és a borban, a kenyérrel és a borral, a kenyér és a bor alatt. Luther a megtestesülés analógiáját idézi fel.[7] M. Thurian joggal bírálja a lutheri analógiát. A nehézség onnan ered, hogy Krisztus feltámadt testének misztériuma számunkra megérthetetlen. Kálvin a Szentlélek tevékenységével magyarázza Krisztus hathatós jelenlétét.

Az Eucharisztia újabb ökumenikus értelmezésében egyrészt rávilágítottak arra, hogy az Úrvacsora alapítása a zsidó pászkaünnep keretébe illeszkedik: dicsérő és hálaadó áldozat; másrészt, hogy az alapító igékben („Ez az én testem…” „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”) kiemelik az alapításra emlékezést (anamnézis), és a cselekményben igen lényeges a Szentlélek lehívása (epiklézis), mert a teremtő Lélek erejében történik a kereszten meghalt és feltámadt Krisztus üdvhozó művének hathatós szentségi megjelenítése. Fontos hangsúlyoznunk ezt a helyes (katolikus) tanítást, mert sokszor találkoztunk katolikusok körében is olyan magyarázattal, amely szerint a szentmise (a miseáldozat) Krisztus keresztáldozatának megújítása, megismétlése. Ezt az utóbbi kifejezést kerülni kell, hiszen az egyszer megtörtént keresztáldozatot nem lehet megismételni. A helyes fogalmazás: a meghalt és feltámadt Krisztus testének és vérének hathatós megjelenítése (re-praesentatio).

A teológiai párbeszédben tehát a kulcskifejezés az anamnézis-memoriale-emlékezet lett. A vegyes bizottság tagjai megmagyarázták, hogy itt nem puszta emlékezésről (emlékezetbe idézésről) van szó. A Biblia szerint az emlékezés-emlékeztetés azt jelenti, hogy az Isten előtt hálával  felidézzük mindazt, amit Ő  népéért tett, emlékezünk jótéteményeire, kérve további segítségét, ígéreteihez híven. A memoriale tehát Isten műveinek aktualizálása, miközben – imádkozva és dicsérve őt – „emlékeztetjük’’ az Atyát arra, amit értünk tett, és kérjük, hogy folytassa csodatetteit.  A csoda meg is történik, miután/amikor a pap lehívja a teremtő Szentlelket (epiklézis).

A memoriale gondolata különösképpen kidomborodik az ún. dombes-i csoport 1971-es nyilatkozatában.[8] A közös eucharisztikus hit felé-című (nem hivatalos) jelentés így magyarázza a memorialét:

,,Krisztus az Eucharisztiát egész élete, és főleg keresztje és feltámadása emlékezetéül (anamnézis) alapította.  Maga Krisztus, mindazzal, amit értünk és az egész teremtésért tett, van jelen ebben a memoriáléban, amely egyben Országának  előíze. Ez a memoriále (emlékezet), amely Krisztus Egyháza örvendező ünneplése révén hatékony, magában foglalja tehát halála és feltámadása megjelenítését és Országa elővételezését. Nemcsak arról van tehát szó, hogy emlékezetünkben felidézzük a múlt eseményeit (Krisztus kereszthalálát) vagy annak jelentését. A memoriale (anamnézis) által az Egyház hathatósan hirdeti Isten nagy művét. Az Egyház  Krisztussal való közösségben részesedik ebben a valóságban, amelyből él. A memoriálét mint megjelenítést és elővételezést a hálaadásban és a közbenjárásban éljük meg.” Mindez a természetfeletti hitben történik.

„Az Egyház tehát, amikor megéli  Krisztus – főpapunk és közbenjárónk – szenvedése, feltámadása és mennybemenetele »emlékezetét«, bemutatja az Atyának Fia egyetlen és tökéletes áldozatát, és azt kéri tőle, hogy minden ember részesedjék az általa hirdetett megváltás nagy művében. Így egyesülve az Úrral, aki felajánlja magát Atyjának, és egységben az égi és földi egyetemes Egyházzal, megújulunk a Krisztus vére által megpecsételt szövetségben, és felajánljuk önmagunkat élő és szent áldozatként, aminek egész életünkben ki kell fejeződnie. Krisztus memoriáléja a hirdetett Ige és az Eucharisztia lényeges tartalma. Nem ünnepeljük az Eucharisztiát az igehirdetés nélkül, mert az igeszolgálat az Eucharisztiát célozza, ez viszont feltételezi és beteljesíti a hirdetett igét.’’

Évközi tizenötödik hét szerdája

Évközi tizenötödik hét szerdája

Tanításának befejezéseként Jézus imádkozik és a mennyei Atyát dicsőíti e szavakkal: „Magasztallak téged, Atyám, ég és föld Ura, mert elrejtetted mindezt a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek!” Szavait már nem a néphez intézi, hanem kifejezetten az Atyához. Minden bizonnyal nem félrevonulva, egyedül imádkozik, hanem hallották imáját a jelenlévő „kicsinyek.” Azok, akik felismerik emberi kicsinységüket Isten nagysága közelében. Azok, akik felismerik bűnösségüket Isten szentsége mellett. Azok, akik felismerik gyengeségüket Isten végtelen hatalma mellett.
Kicsinyek mindazok, akik nem a maguk erejéből szeretnék megváltoztatni életüket, hanem Isten kegyelmétől várják a lelki újjászületést. Kicsinyek mindazok, akik nem zárják be szívüket az üdvösség tanítása előtt, hanem készek arra, hogy ezen igazság szerint éljenek. Kicsinyek mindazok, akik elismerik, hogy minden jó Istentől származik, ő nyilatkoztatja ki szeretetét és ő mutatja meg irgalmasságát nekünk. Kicsinyek mindazok, akik nem földi kincseket gyűjtögetnek és birtokolnak, hanem lélekben akarnak gazdagodni. A kicsinyek bátran elindulnak a hit útján, a szeretet útján, amelyen Isten a vezetőjük. A kicsinyek nem aggódnak a jövő miatt, hanem a gondviselő Istenre bízzák magukat és életüket. A kicsinyek Istent választják.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Uram, Jézus, vezess engem a gyógyulás útján és a hit útján. Benned ismerem fel gyógyítómat és a te vagy a hit ajándékozója. Időt adsz nekem a bűnbánatra és a megtérésre. Időt adsz nekem a lelki megújulásra és hitem elmélyítésére. Időt adsz nekem, hogy veled találkozzak. Megbocsátó kegyelmed mindennél többet ér számomra!

Útravaló – 2019. július 16.

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Júliusban Földi István badacsonytomaji esperes-plébános ad útravalót.

Istenhez menni. Megállni a mindennapok forgatagában, elcsendesedni. Meg kell találnunk életünkben a csendnek a helyét és idejét, hogy Jézussal találkozzunk. Mindannyiunknak szüksége van a csendre. Megtalálod a csend helyét és lehetőségét életedben? A mai embert zavarja a csend. Zajokkal veszi körül magát. Isten vár arra, hogy felpörgött életünkben vajon tudunk-e rá időt szakítani, vagy annyira elmerültünk életünk zajaiban, hogy nem vesszük észre őt? „Jaj neked…!” Városok, de lehetünk mi is. Jézus ott van az életedben, és vár, hogy észrevedd. Most is jelzi feléd, hogy veled van. Ahhoz, hogy észrevedd, fontos, hogy higgy! A hit emel ki a zajból Isten csendjébe. Megszólít! Meghallod-e?

ENSZ-jelentés: Az éhezők száma nem csökken, miközben az elhízás terjed

820 millió körül volt 2018-ban azok száma, akik nem jutottak elegendő élelemhez, míg 2017-ben „csupán” 811 millióan; a negatív tendencia már harmadik éve tart – derült ki az Egyesült Nemzetek Szervezetének Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) július 15-én nyilvánosságra hozott jelentéséből.

A világ élelmezési és táplálkozási helyzetéről szóló jelentés fókuszában az éhezés megszüntetése mint fenntartható fejlődési cél megvalósításának kihívásai állnak. Még mindig sok a növekedésben megállt vagy alacsony testsúllyal született gyermekek száma. Mindeközben a helyzetet nehezíti a túlsúly és az elhízás folyamatos terjedése a világ minden pontján, különösen az iskolás- és serdülőkorúak körében.

Az éhezés nagyobb valószínűséggel sújtja a nőket, a két nem közötti különbség ezen a téren Latin-Amerikában a legnagyobb. „Bátrabb tettekre van szükség, hogy megállítsuk ezeket a rossz folyamatokat, és nem csak többet, hanem szélesebb összefogással kell cselekednünk” – hangsúlyozták a jelentés mögött álló szervezetek vezetői, nevezetesen az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO), a Nemzetközi Mezőgazdaság-fejlesztési Alap (IFAD), az ENSZ Gyermekalapja (UNICEF), a Világélelmezési Program (WFP) és az Egészségügyi Világszervezet (WHO).

Azon országokban, ahol lassú a gazdasági növekedés, különösen a közepes jövedelmű országokban, melyek erősen rá vannak utalva a nemzetközi nyersanyag-kereskedelemre, egyre nagyobb mértékben van jelen az éhezés. A jelentés szerint a társadalmi egyenlőtlenségek is növekednek itt, megnehezítve a szegény, rászoruló és a társadalom peremén élők helyzetét a gazdaság lassulása vagy összeomlása esetén.

„Támogatnunk kell a szegényeket célzó és befogadó szerkezeti átalakításokat, melyek az egyének és közösségek középpontba állításával csökkentik a gazdasági sebezhetőséget, és az éhezés és a táplálkozási problémák felszámolásához vezető útra segítenek minket” – folytatják az ENSZ-vezetők közös előszavukban.

A legsúlyosabb a helyzet az afrikai kontinensen, ahol az éhezők aránya a legmagasabb a világon. Kelet-Afrikában a lakosság közel harmada (30,8 százaléka) alultáplált. Az éghajlati szélsőségek és politikai konfliktusok mellett a gazdasági nehézségek húzódnak a tendencia mögött. 2011 óta az országok közel felében, ahol nőtt az éhezés, a gazdaság lassulása volt ennek fő okozója.

Az alultáplált emberek legnagyobb számban (500 millió) Ázsiában élnek, főleg a déli országokban. A táplálkozási problémák legsűrűbben és együttesen Afrikában és Ázsiában fordulnak elő, itt él a növekedésben elmaradt és a kórosan alacsony súlyú gyermekek 90 százaléka. Dél-Afrikában és a szubszaharai Afrikában minden harmadik gyermek ide tartozik. Mindemellett a világon élő túlsúlyos gyermekek háromnegyede afrikai és ázsiai.

A szakértők szerint több mint kétmilliárd ember, többségében az alacsony és közepes jövedelmű országok lakosai, nem jutnak rendszeresen biztonságos, tápláló és elegendő élelemhez. De a rendszeres táplálkozás még a magas jövedelmű országok számára is kihívás: Észak-Amerika és Európa lakosságának nyolc százaléka küzd ezzel. Mindez pedig csak az élelmiszerellátó rendszerek drasztikus átalakításával orvosolható, hogy fenntartható módon biztosítsuk az egészséges táplálkozást a világon élő egyre több éhes szájnak.

Számok és adatok

Az éhezők száma a világon 2018-ban 821,6 millió fő volt, azaz minden kilencedik ember érintett. Ezen belül Ázsiában 513,9 millió fő, Afrikában 256,1 millió fő, Latin-Amerikában és a Karib-térségben 42,5 millió fő éhezett. Alacsony testsúllyal 20,5 millió csecsemő született, a növekedésében megállt öt év alatti gyermekek száma pedig 148,9 millió fő. A korához képest elégtelen testsúlyú öt év alatti gyermek 40 millió fő, miközben az iskolás- és serdülőkorú túlsúlyos lakosság 338 millió fő. Az elhízott felnőttek száma 672 millió fő, azaz minden nyolcadik felnőtt érintett.