Útravaló – 2019. július 14., évközi 15. vasárnap
Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Júliusban Földi István badacsonytomaji esperes-plébános ad útravalót.
Mai
rohanó és érzéketlen világunkban hányan és hányszor fordítják el fejüket az
utcán, amikor valaki rosszul van. Sőt, hallottam, amikor azt mondta valaki:
„Én nem megyek oda, mert lehet, hogy részeg.” A másik pedig: „Nem
akarok semmibe belekeveredni!” Ha valaki integet az út szélén, szinte
senki sem áll meg. Féltik az autóikat, féltik az ülések kárpitját.
Ha
megkérdeznénk fiatalokat: ki a segítségre szoruló felebarátod?, már a
„felebarát” szónál megakadnának. Azt már nem is érdemes megkérdezni, hogy
ki a szamaritánus ebben a történetben. Egy új világban élünk, ahol az
egymás iránti érzéketlenség eluralkodott. Ha megjelenik is valahol egy
kis odafigyelés egymásra, az a család. Azon kívül ritka. A „magaddal
foglalkozz, és ne törődj mások életével, problémáival” mentalitást
sajátítják el a gyermekek szüleiktől. Erre nevel a média, erről szólnak a
televíziós sorozatok.
Jézus
példabeszéde ma is tanít minket. Azért mondja az imént hallott evangéliumi
jelenetben szereplő papról és levitáról, hogy meglátták az útszélen fekvő
embert, és továbbmentek. Ha az ember a napba néz egy pillanatra, akkor a közeli
tárgyak elsötétednek. Így a gonosz az Istenre néző embert is kísérti arra, hogy
a környezetében élőket és problémáikat ne lássa meg. A pap is és a levita is a
templom szolgálatában álltak, és valószínűleg igyekeztek a beosztásuk szerinti
időre. Ezért nem akarták észrevenni a megsebesült embert, mert féltek attól,
hogy ha odamennek, és megérintik, akkor beszennyezik magukat, és
tisztátalanul nem lehet a szolgálatot teljesíteni.
Így volt
ez Egyházunkban is, sok évszázadon keresztül. A felmerülő elméleti és
filozófiai kérdések súlya, vakító fényessége azt eredményezte, hogy az érintett
személyek annyira elfordultak a körülöttük lévő világtól, hogy ha látták
is a segítségnyújtás szükségességét, továbbmentek a maguk útján. Meg is
magyarázták, hogy ennél magasztosabb dolgokkal foglalkoznak. A tevékeny
ember kísértése is hasonló ehhez: „Időre megyek!” „Miért pont én álljak
meg!”
A
megvetett szamaritánus azonban észreveszi a bajba jutott embert, és segít
rajta. Ma is vannak olyanok, akik észreveszik a félholtra vert és sebekkel
borított emberiség problémáit, és megsegítésére indulnak Afrikába, a
Közel-Keletre vagy a harmadik világba. Oda, ahova kell a segítség. Jézus a
mi lelkünket is föl akarja ébreszteni, hogy lépjünk oda szenvedő és
bajba jutott embertársainkhoz, és segítsünk rajtuk. Lehet, hogy nem tudsz
nagy távolságokba eljutni, de a közvetlen környezetedben is találsz
útszélre sodródott embereket, kifosztottakat, akik arra várnak, hogy bekötözd a
sebeiket. Ám neked is lehetnek saját előmeneteledet építgető
elfoglaltságaid, amik érzéketlenné tesznek a közvetlen környezeted problémáival
szemben. A munka túlhajszoltsága, az igényeid sokasága és a több jövedelem
vágya hány esetben elfeledteti veled, hogy a saját életedben neked kellene
pótolni hiányosságaidat. Így lesznek a közösséget nagy áldozatokkal
felvállaló emberek saját háznépük zsarnokai és önző kényurai.
Jézus
meghív minket arra, hogy nyitottak legyünk a környezetünkre. Tanuljunk a
szamaritánustól, aki nem volt kiválasztott, de emberszívet hordott magában! Adj
nekünk, Urunk, érző szívet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése