2018. január 18., csütörtök

A CCEE és a CEC közös üzenete az ökumenikus imahétre



A CCEE és a CEC közös üzenete az ökumenikus imahétre


Az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE) és az Európai Egyházak Konferenciája (CEC) közös üzenetet adott ki a 2018-as ökumenikus imahét alkalmából.


Krisztusban kedves testvérek!
„Jobbod, Uram, dicső az erőtől…” / „Uram, a jobbod kitűnik erejével…” (2Móz/Kiv 15,6) – hangzik a 2018-as ökunenikus imahét mottója. Ez a mondat emlékeztet minket arra, hogy Isten a világ és a történelem ura, és nála van az  emberiség reménye.
Napjaink Európájának reményre van szüksége! Országaink lakóinak a reménytelenség miatti elfojtott szomorúság tükröződik arcán – az Isten nélküli élet ürességének tünete. A gazdasági jólét önmagában nem elég, hogy kitöltse az emberi szívet: a vagyon felhalmozása, a szolidaritás és a befogadás elutasítása paradox módon új szegénységet teremt. Akinek szíve nyitott az evangéliumra, észreveszi a másik embert, a szenvedőt, az időset, a munkanélkülit, és együttérzése reményt ébreszt bennük is.
Mi, keresztények reményünkről szeretnénk tanúságot tenni, amely Krisztussal való életünkben gyökerezik. Meg vagyunk győződve arról, hogy Krisztussal lehetséges, hogy lelki békével éljük meg a mai világ támasztotta nehézségeket, és egy jobb jövőt építsünk, tekintetünket az örökkévalóságra emelve.
Napjainban újabb és újabb formái bukkannak fel a rabszolgaságnak, mely alapjaiban károsítja az Isten képmására formált emberi személy méltóságát: azokra az emberekre gondolunk, akik a háborúk és a nélkülözés miatt tömegesen kényszerülnek arra, hogy elhagyják családjaikat és otthonaikat. Egy jobb jövő csak akkor lehetséges, ha Istenre és a szívünkre hallgatva teszünk igazságot, akár személyekként, akár közösségekként.
Az európai keresztény egyházak Krisztus szeretetét szeretnék hirdetni minden személynek, Isten képmásainak. Az egyházak látható egysége utáni vágyakozás ma a keresztény közösségek jóakaratán keresztül fejeződik ki, egységünket tehát a következőképpen szeretnénk megerősíteni:
– szolidaritásra törekszünk azokkal a keresztény testvéreinkkel, akik szegénységben, magányban vagy peremre szorultan élnek;
– szolidaritásra törekszünk azokkal a keresztény testvéreinkkel, akiket hitük miatt üldöznek, különösképpen a Közel-Keleten, Afrikában és Ázsiában;
– szolidaritásra törekszünk testvéreinkkel, akik Európa kapuihoz jönnek;
– közösen munkálkodunk egy olyan Európáért, amelyik szívén viseli állampolgárai lelki és fizikai szükségleteit.
E sürgős kihívások is felhívják a figyelmet arra, mennyire fontos a keresztények egysége. Arra szólítjuk fel tehát híveinket, hogy legyenek állhatatosak a reményben, és legyenek tanúi az evangéliumnak. Mindez megköveteli, hogy kölcsönös megértéssel támogassuk egymást a Lélekben való egység és a béke köteléke által.
 


A pápa a chilei papokhoz, szerzetesekhez: Egy sebeket hordozó egyház képes megérteni a világ sebeit



A pápa a chilei papokhoz, szerzetesekhez: Egy sebeket hordozó egyház képes megérteni a világ sebeit


Január 16-án délután papokkal, szerzetesekkel, szerzetesnőkkel és szeminaristákkal találkozott a Szentatya Santiago de Chile székesegyházában. „Nem létezik hivatásbeli selfie! – hangsúlyozta. – A hivatáshoz arra van szükség, hogy a fotót egy másik személy készítse el. Mit lehet tenni, ez így van.”


Ferenc pápa beszédében a felolvasott evangéliumi részből indult ki, mely alapján Péter és az első keresztény közösség három fontos pillanatát emelte ki: Péter és a csalódott közösség, Péter és a megbocsátást nyert közösség, valamint Péter és az átalakult közösség témakörökhöz fűzte gondolatait. Az apostolok tapasztalata ugyanis mindig erre a kettős, személyes és közösségi oldalra épült, amelyek elválaszthatatlanok egymástól.
A pápa beszéde első pontjában a csalódott Péterről és a csalódott közösségről szólt. Felidézte az evangéliumi jelenetet, amikor a tanítványok még nincsenek tudatában Jézus feltámadásának. Csalódottak. Mesterük halála miatt üresség él bennük. A zavar és az elveszettség pillanatai ezek számukra. Itt Ferenc pápa utalt a chilei egyházat sújtó szexuális visszaélések közelmúltbeli eseteire, amelyek megtépázták a helyi egyház hitelét. „Ismerem a fájdalmat, hogy mit jelentenek ezek a kiskorúak ellen elkövetett esetek és nagy figyelemmel követem, hogy mit tesztek e súlyos és fájdalmas rossz leküzdésére. Ismerem a fájdalmat az áldozatok, a családjaik szenvedése miatt, akik az Egyház szolgáiba vetett bizalmukban csalatkoztak. Ismerem a fájdalmát mindazoknak, akik a lelkes munkavégzés fáradtságán túl megéltétek a gyanú, a kétség okozta kárt, amely sokakban félelmet és bizalmatlanságot kelthetett a történtek miatt.” A Szentatya ezzel kapcsolatban arra hívta a helyi egyház tagjait, hogy kérjék Istentől a világosságot, hogy a valóságot saját nevén nevezzék, a bátorságot, hogy bocsánatot kérjenek és a képességet, hogy megtanulják és meghallgassák, mit mond az Úr, és ne nyalogassák a sebeiket. „A társadalom változóban van, tekintsünk előre és nézzünk szembe a személyes, közösségi és társadalmi valósággal úgy, ahogy van” – tanácsolta Ferenc pápa.
Beszédének második pontjában a megbocsátást nyert Péterről és a megbocsátást nyert közösségről szólt a Szentatya. Felidézte a vezető, Péter esetét, aki ugyanolyan bűnös volt, mint a többiek és csalódást okozott annak, akinek védelmet ígért. Krisztus azonban nem veti ezt a szemére, nem ítéli el, csak azt kérdezi tőle, hogy szereti-e Őt. Az egyetlen célja, hogy megmentse Pétert a saját bűnébe zárkózás veszélyétől, attól, hogy rágódjon a saját korlátaiból fakadó kétségbeesésén. Amikor Péter reális választ ad az Úrnak, hogy tudja, hogy szereti Őt, akkor Jézus megerősíti küldetésében. Ezáltal véglegesen apostolává válik. „Mi erősíti meg Pétert? – tette fel a kérdést a pápa. – Az irgalmasság. Mi is tegyük ezt. Jézus sem sebei nélkül jelent meg övéinek. Tehát arra kaptunk meghívást, hogy mi se titkoljuk el vagy rejtsük el sebeinket. Egy sebeket hordozó egyház képes megérteni a mai világ sebeit, képes magáévá tenni, elszenvedni, elkísérni és begyógyítani azokat. A sebeket hordozó egyház nem magát helyezi a középpontba, nem gondolja azt, hogy tökéletes. Ehelyett azt állítja a középpontba, aki meg tudja gyógyítani a sebeket, vagyis Jézus Krisztust.”
„Jézusban a sebek feltámadást nyertek. Szolidárissá tesznek bennünket, ösztönöznek, hogy hidakat építsünk és elinduljunk az irgalmas szeretetre szomjazók felé. Isten népe nem azt várja tőlünk, hogy emberfeletti hősök legyünk, hanem pásztorokra van szüksége, megszentelt életű férfiakra és nőkre, akik ismerik az együttérzést, akik ki tudják nyújtani kezüket, akik meg tudnak állni az elesettek előtt és mint Jézus segítenek kikerülni az ördögi körből, hogy kétségbeesésükön rágódjanak, amely megmérgezi a lelket.”
Ferenc pápa beszédének harmadik szempontja az átalakult Péter és az átalakult közösség volt. „Jézus a megkülönböztetésre hívja Pétert, és így kezd erőt nyerni sok minden Péter életében. Az Úr pedagógiája az, hogy nem fél elindulni és szolgálni a megsebzett emberiséget. Péter felismerte Jézusban, hogy sebei a feltámadás útját jelenthetik. A csalódott, majd átalakult Pétert látva arra kapunk meghívást, hogy a csalódottak, elkeseredettek egyházából váljunk egy olyan egyházzá, amely a mellettünk élő sok csalódott embert szolgálja. Legyünk egy olyan egyház, amely képes Urát szolgálni az éhezőben, a bebörtönzöttben, a szomjazóban, a hajléktalanban, a betegben. Olyan szolgálat ez, amely nem a segélyezéssel vagy az atyáskodással azonosítja önmagát, hanem a szív megtérésével. A probléma nem abban áll, hogy ételt adjunk a szegénynek, gondozzuk a beteget, hanem, hogy figyelembe vegyük: a szegénynek, a betegnek, az elítéltnek méltósága van – ahhoz, hogy asztalunkhoz üljön, hogy otthon és családban érezhesse magát közöttünk.”
Újítsuk meg elkötelezettségünket, ne várjunk egy ideális világot, közösséget, tanítványt, hanem teremtsük meg a feltételeket, hogy minden csalódott ember találkozhasson Jézussal – biztatott a pápa. – Nem az ideális helyzeteket és közösségeket szeretjük, hanem a személyt. Hagyjuk tehát, hogy Jézus megújítsa szívünket!
Végül a Szentatya arra kérte a chilei papokat, szerzeteseket, szeminaristákat, hogy hazatérve szívükben készítsenek egyfajta spirituális „végrendeletet”, tegyék fel a következő kérdéseket maguknak: Milyen az az egyház, amelyet szeretek? Szeretem-e ezt a megsebzett egyházat, amely életre lel Jézus sebeiben? És felhívta figyelmüket arra, hogy  nem létezik a „hivatásbeli selfie” (vagyis nincs olyan, hogy mi csinálunk önmagunkról képet). „A hivatáshoz arra van szükség, hogy a fotót egy másik személy készítse el. Mit lehet tenni, ez így van.”


Évközi második hét csütörtökje



Évközi második hét csütörtökje


A mai napon ünnepelt Árpád-házi Szent Margit mindössze három esztendős volt, amikor a domonkos rendi apácák veszprémi kolostorába került. Szülei, IV. Béla király és felesége a tatárok támadása elől Dalmáciába menekülvén fogadalmat tettek, hogy születendő gyermeküket Istennek ajánlják, ha az ország felszabadul a tatárok uralma alól. Ezt a fogadalmukat teljesítették, amikor Margit Veszprémbe került. Felnövekedvén a kolostorban megértette, hogy nem csupán szülei fogadalmának köszönhetően került ide, hanem az Úr Jézusnak is az a kívánsága, hogy életét ajánlja fel neki. Margit tehát megérti hivatását, nem hivatkozik királyi származására vagy méltóságára, hanem egyszerű apácaként a szolgálatot és az engesztelést tartja legfőbb életcéljának.
Személyében újraéled és felragyog számunkra az evangéliumi okos szüzek példája, akik felkészülten várják a vőlegény érkezését, ezért bejuthatnak a menyegzős lakomára, miközben hibázó, felkészületlen társaik kívül maradnak. Margit fenntartás nélkül és visszavonhatatlanul Krisztusnak ajánlja egész életét, megérti, hogy a szenvedő Krisztust akkor tudja a legjobban szolgálni, ha élete engesztelés lesz az országért és minden nővértársában Krisztusnak szolgál.
Keresem-e hivatásomat? Akarok-e Istennek szolgálni? Kész vagyok-e életemet egészen Istennek ajánlani?
© Horváth István Sándor

Imádság

Irgalmas mennyei Atyánk! A te gyermekeid vagyunk. Segíts úgy élnünk, hogy méltók legyünk arra, hogy szeretett gyermekednek nevezz bennünket, és mindig megőrizzük magunkban az istengyermekség kegyelmét. Segíts minket, hogy irgalmad és megbocsátásod által újjászülessünk! Isten Fia, Jézus Krisztus, hirdetted és elhoztad nekünk az Atya irgalmát! Taníts minket alázatra és igaz bűnbánatra! Szentlélek Isten, aki a kiengesztelődés forrása vagy! Világosíts meg minket, hogy minden szegényben és rászorulóban Jézust lássuk, akivel jót tehetünk, amikor irgalmasak vagyunk hozzá!
 


2018. január 17., szerda

„Állj középre”!




„Állj középre”!


Ki az közöttünk, aki bénultságában most felismeri Isten szólítását: „Állj középre”! Én, a Te Istened, meg akarlak gyógyítani téged!
Ki meri közülünk elfogadni, elhinni, ki vágyakozza gyógyulását olyan nagyon, hogy középre álljon? Kihívás, bizony!
Belátom, hogy bénult vagyok? Belátom, hogy rajtam, csak az Isten segíthet? Ki tudom mondani, kérésként, megengedőn: kérem Istenem, hogy szabadíts meg bénultságomtól!?
Merem vállalni a gyógyítás következményeit? Hogy többé nem hivatkozhatok arra, hogy én erre nem vagyok képes? Engem felment a nyomorúságom?! Nem érek rá, nekem feladatom van, határidős munkám. Megígértem, hogy ott leszek, szeretném a ma esti TV produkciót megnézni, ami nyolc órakor kezdődik? Nekem döntést kell hoznom, most?!
Miben kell döntést hoznom?
„Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, (…) Ne aggódjatok tehát a holnapért; a holnap majd aggódik önmagáért.” [Mt 6,33-34]
Ma van a ma, számomra az idő, ami holnapra már a múlté, amikor már csak hiányolhatom azt az időt, amit ma rosszul használtam fel. Vagy arra jövök majd rá, hogy fel sem használtam, a nekem adott időt?! Mire van időm? Mire kaptam időt? Egyáltalán, lesz még időm holnap?
Kereszténységünk, kiválasztottságunk küldetés. Isten küldi az Ő népét a világba, hogy megváltást hirdessen általunk. Isten népe vagyok, vagy csak úgy, annak előnyeit szeretném élvezni? Mennyire követem én, az Isten nekem adott utasításait?
Miért járok szentmisére? Hogy azon az alkalmon megünnepeljem Krisztussal a találkozásomat? Vagy, mert elvárják tőlem, vagy, mert kényszer vezet oda, de valójában alig várom, hogy vége legyen, és mehessek tovább. Egy kitérő a templomba betérés az életemben, vagy, ünnep a számomra?
Minden találkozás Krisztussal megtérés. Visszatérés ahhoz, akitől eltérített az életem. Mert az életemet élem, de nem Krisztusban! A jót tenni, képessé lenni abban a hitben, hogy Isten napjait élem, mellyel magajándékoz engem. Részem lehet benne, ha élek! Jézus az, Aki engem megmenthet, Aki Élettel akar engem táplálni! Akarom! Ámen


Ferenc pápa a chilei püspökökhöz: A küldetés az egész Egyházé, nem csak a papoké



Ferenc pápa a chilei püspökökhöz: A küldetés az egész Egyházé, nem csak a papoké


Január 16-án, kedden este, helyi idős szerint negyed hétkor találkozott Ferenc pápa a chilei főpásztorokkal a santiagói székesegyház tágas sekrestyéjében.


Chile 18 milliós lakosságának 13 millió katolikusát ötven püspök kormányozza, akik közül a legidősebbet, Bernardino Piñera Carvallo nyugalmazott püspököt a Szentatya külön köszöntött, utalva arra, hogy jelenleg ő a világ legidősebb főpásztora, immár hatvan éve szolgál püspökként és az 1962-ben kezdődött II. vatikáni zsinat négy ülésszakán is részt vett.
Egy évvel a római ad limina látogatásotok után most én jöttem hozzátok – emlékeztetett a pápa. A püspök feladata, hogy közel legyen a papjaihoz. Ne szóródjon szét tevékenységében, hanem atyai módon legyen együtt a papjaival: ez kegyelem, Szent Józseftől kell kérni – ajánlotta a pápa. A püspök atyasága segít a karizmák gyarapodásában, amelyeket a Szentlélek akar kiárasztani a papjaira.
Ferenc pápa utalt az ad limina látogatás során érintett témákra, amelyek közül most az Isten népévé lenni gondolat tudatosítását mélyítette el. A mai világ alapvető társadalmi érzéséből indult ki, melyben az ember árvának érzi magát, mert nem tartozik senkihez sem. Ez a posztmodern érzés belénk hatolhat és a papságunkba – állapította meg a pápa. Ilyenkor arra kezdünk gondolni, hogy nem tartozunk senkihez sem, közben pedig elfelejtjük, hogy Isten Szent népének, az Egyháznak a része vagyunk, ami soha nem lesz megszentelt személyek, papok és püspökök elitje. Annak tudata nélkül, hogy egy nép vagyunk, nem leszünk képesek fenntartani sem az életünket, sem a hivatásunkat. Ha erről megfeledkezünk, akkor az Egyháztól ránk bízott szolgálat személyes és közösségi jellegét kockáztatjuk és torzítjuk el. Ha hiányzik az Isten népe tudat belőlünk, akkor a missziós dinamizmus legnagyobb kísértésével nézünk szembe, a klerikalizmussal, mely a megkapott hivatás karikatúrája – szólt eréllyel a pápa.
A küldetés az egész Egyházé, nem pedig csak a papoké vagy a püspököké, mert ez a felfogás lezárja a látóhatárt és korlátozza a Szentlélek működését. A világiak nem szolgák és nem is alkalmazottak, akik csak szajkózzák a hallottakat – szögezte le pápa, majd a II. vatikáni zsinat Lumen Gentium egyháztani dokumentumára hivatkozott: „Az Egyházban az elöljáróknak különösképpen feladata, hogy ki ne oltsák a Lelket, hanem mindent mérlegeljenek, és a jót tartsák meg” (vö LG, 9-14).
Ferenc pápa arra kérte a püspököket, hogy főként a szemináriumokban éberen őrködjenek e nagy kísértés ellen: Őszintén megvallom, nagyon aggódom a szeminaristák képzése miatt, hogy ők valóban az Isten Népe szolgálatában álló pásztorok legyenek, tudással, fegyelemmel, szentséggel, közelséggel, a szeretetszolgálat műveivel és hogy Isten népének tudják magukat – tette hozzá szabadon a pápa. A szemináriumban arra neveljék őket, hogy készek legyenek szolgálni Isten szent népét. A pap Jézus Krisztusnak a szolgája, aki az igazi főszereplő és a pap őt teszi jelenvalóvá az Isten népében.
A papképzés egy szekularizált világban végzi szolgálatát és erre tekintettel kell lenni: a papokat készítsék fel a megkülönböztetésre, hogy szétválasszák a konkrét valóságot az elképzelt világtól. Ez olyan missziót jelent, mely testvéri egységben van Isten népével. Közel van hozzá, egészen szorosan és ösztönző lendületet ad a világi híveknek.
Végül Ferenc pápa arra kérte a chilei püspököket, hogy merjenek álmodni, kérjék ezt az adományt a Szentlélektől, hogy egy missziós elkötelezettségű és prófétai küldetés jegyében tudják átalakítani az egyház struktúráit Chile evangelizálása érdekében. Ne féljünk elhagyni azt, ami eltávolít minket missziós küldetésünktől! – zárta a püspökökhöz intézett beszédét Ferenc pápa.
* * *
Kedden este a chilei főpásztorokkal való találkozója után Ferenc pápa magánlátogatást tett az 1952-ben elhunyt chilei Szent Alberto Hurtado jezsuita emlékét őrző kegyhelyen. A chilei jezsuita rendtartomány mintegy 90 tagja fogadta a Szentatyát, aki a rendház kápolnájában egy időre megállt Szent Alberto Hurtado egyszerű kősírja előtt és imádságba mélyedt. A jezsuiták köszöntése után felkereste az Alberto atya kezdeményezésére felépített Hogar de Cristo elnevezésű, bevándorlókat befogadó központot, ahol találkozott negyven lakóval.