Néven szólítva, meghíva
Évközi 2. vasárnap – Gondolatok az olvasmányokhoz (1Sám 3,3b–10.19; 1Kor 6,13c–15a.17–20; Jn 1,35–42)
A január
csikorogva indul: az elmúlt ünnepek, az eltelt pihenőnapok után kedvetlenül
állunk vissza a normál kerékvágásba: kicsit kesernyésen osztjuk és fogadjuk a
napról napra közhelyszerűbbé váló „Boldog új évet!” kívánságokat, inkább nem
gondolva bele, hogy miféle boldogító dolog érkezhet az utcákra kitett,
lecsupaszodott karácsonyfacsontvázak között.
Jó volna
valami kapaszkodó, fogódzó, mert a megszületett Megváltó öröme hirtelen köddé
vált, s bármennyire is szeretjük és érteni véljük ez idő tájt Puszta
Sándor szép sorait, sehogyan sem sikerül „ujjongó dalt fakasztani a
szívben”:
Amikor
elhallgat az angyalok éneke,
Amikor az égről eltűnik a csillag,
Amikor a pásztorok nyájukhoz visszatérnek,
Amikor a királyok hazamennek,
Megkezdődik a karácsony:
Megtalálni az elveszettet,
Begyógyítani a sebeket,
Etetni éhezőket,
Kiszabadítani a rabokat,
Békét vinni a testvérek közé
És ujjongó dalt fakasztani a szívben.
Amikor az égről eltűnik a csillag,
Amikor a pásztorok nyájukhoz visszatérnek,
Amikor a királyok hazamennek,
Megkezdődik a karácsony:
Megtalálni az elveszettet,
Begyógyítani a sebeket,
Etetni éhezőket,
Kiszabadítani a rabokat,
Békét vinni a testvérek közé
És ujjongó dalt fakasztani a szívben.
(Puszta
Sándor: Örökké karácsony)
Ezen
érzések között őrlődve kifejezetten lelkesítően, megerősítően hathat ránk az a
két meghívástörténet, amit a szentmise olvasmányai tárnak elénk. Ha figyelmesen
hallgatjuk őket, láthatjuk, hogy fontos üzeneteket hordoznak.
Sámuel
története legfőképpen arra világít rá, hogy a meghívásunk teljesen „személyes
ügy”, olyan kaland, kapcsolat kezdete, amely csak ránk jellemző, hiszen az
Úristen egészen sajátos és különleges kapcsolatot akar felépíteni mindenkivel,
mint ahogyan a meghívásban kapott feladat, a küldetés is egyedi, személyre
szabott. Ugyanakkor nagyon markánsan megjelenik a történetben az is, ahogyan a
meghívottat, a fiatal Sámuelt egy tapasztalt mester, egy, az Urat már ismerő,
az ő útjain járatos lelki kísérő vezeti rá arra, hogy mi is történik vele
tulajdonképpen.
S valami
hasonlót látunk a Jézussal való találkozás leírásában is: az első tanítványok
Keresztelő János iskolájában, az ő vezetésével, segítségével ismerik fel a
Messiást.
Az
ószövetségi, de különösképpen az újszövetségi meghívástörténet nagyon erősen
kifejezi azt, hogy az Úrral való találkozás, az ő fölismerése milyen erős
benyomást tesz a megérintett emberre, milyen mély nyomot hagy benne. Ezt az
elementáris vonzó, szinte szippantó erőt fejezi ki az a gesztus, hogy a két
tanítvány azonnal látni akarja, hol lakik a Mester, nyomban követni akarják, a
közelében akarnak lenni, nem mozdulni mellőle, minden időt vele tölteni, inni a
szavait. Különösen is sokatmondó az – a szöveg egészének szempontjából
valójában jelentéktelen – időmegjelölés, mely azt jelzi: örökre megjegyezték,
hogy milyen napszak, hány óra volt akkor, amikor először találkoztak: „ez a
tizedik óra körül volt”.
A két
meghívástörténetben különösen lényeges üzenete van továbbá annak is, ahogyan a
nevek megjelennek bennük. Tudjuk jól, hogy a bibliai időkben a név és
használata sokkal nagyobb jelentőséggel bírt, mint manapság, amikor inkább
hangzás, illetve divatok szerint adunk neveket az újszülötteknek. Akkoriban a
név az adott személy életének alapvonását, célját, „programját” is kifejezte.
Így különösen fontos, hogy a néven szólítás, a névadás az Isten általi
ismertséget, elismertséget is jelenti: éppen úgy, ahogy az Úr néven szólítja
Sámuelt, s úgy, ahogy Jézus új nevet ad Péternek.
Ha
végigtekintjük ezt a két találkozás-, illetve meghívástörténetet, ne
vonakodjunk feltenni magunknak a következő kérdéseket: Emlékszem-e és miként
azokra az esetekre, amikor az Úr, az én Uram személyesen megszólított engem?
(Lehet, hogy egyáltalán nem csodás módon történt ez, mégis tudtam, hogy ő az,
és hogy nekem szól.) Van-e olyan mesterem, segítőm, lelki kísérőm, aki vezet
ebben a kapcsolatban? Milyen „nevet”, feladatot, küldetést kaptam az Úrral való
találkozásaimban?
Ha e
kérdések nyomán szánok egy kis időt magamra és a Mesterre, lehet, hogy nem lesz
már annyira csikorgó és „ünnepeken túli” a január, s lehet, hogy a „Boldog új
évet ” kívánságot is kevésbé fogom üresnek, sablonosnak, elcsépeltnek érezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése