2013. február 2., szombat

115. nap a Hit Évében.



Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2013.02.02. szombat

Jézus mondja: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, egyedül igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust”(Jn 17,3)

Az emberi megismerés szükségképpen a test érzékszerveivel kezdődik, s az örök boldogság is látással, boldog vízióval teljesül be. Megpróbáltam az előző tanulmányban bemutatni a Szentírás családképe alapján hogyan juthat el a mennybe lépő lélek a megszokott szemmel és utána értelemmel látás helyett csak értelmi látással beteljesíteni az egész ember, a test és a lélek egységének boldogságára. Annál is inkább fontos ezt firtatnunk, mert az örök élet is élet Jézus kijelentése alapján, és ezt a teljes emberi életet csak a test és a lélek elválaszthatatlan egységében tudja megélni.Az ószövetségi választott nép, a zsidóság hitt a halált követő feltámadásban. A feltámadás hitének legszebb megvallása a csontmezőről szóló látomás, Ezekiel próféta megdöbbentő élménye. A látomás előzményeként leírja, hogy a hosszú fogságban meggyötrött zsidók kezdték feladni reményüket, hogy még egyszer hazamehetnek Jeruzsálembe és környékére. Ekkor az Úr elragadta egy hatalmas síkságra, amely tele volt emberi csontokkal. A csontok állaga és mennyisége igen hosszú idők elmúlására engedett következtetni. Ezekiel csak bámult. Isten viszont feltette neki az első kérdést: „Emberfia, vajon életre kelnek még ezek a csontok? Azt feleltem: Uram, Istenem! Te tudod! Erre így szólt hozzám: Prófétálj ezekről a csontokról és mondd nekik: Ti száraz csontok, halljátok meg az Úr igéjét: Így szól az Úr Isten a csontokról: íme, én lelket bocsátok belétek, hogy életre keljetek! Izmokat adok rátok, húst növesztek rajtatok, bőrrel vonlak be és lelket adok nektek, hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr!” (Ez 37,3-6) Amikor a prófétai szó elhangzott, óriási zaj támadt. A beláthatatlan és nagyon vastag csontréteg megmozdult, kereste és meg is találta mind a maga tartozékait. Aztán jött a hús, a bőr és az utolsó parancs: „A négy szél tájékáról jöjj elő, lélek, és fújj ezekre a megöltekre, hogy életre keljenek!”(9 A halottak pedig mind feltámadtak és éltek. A zsidóknak szólt elsődlegesen a vigasztalás. De mivel nekik akkor legalább is ennyi csontvázuk nem lehetett, az üzenet az összes embernek szól. Minden halott feltámad a világ végén. Minden lélek a saját testét kapja vissza. Mivel az emberi testben hét évenként az utolsó csepp anyag kicserélődik, egy körömnyi részecskét kell minden ember testéből megőriznie Istennek, hogy az a test eredeti tulajdona lehessen a feltámadtnak. Miért írtam mindezt? A számítógép-szakértők tudják, hogy egy körömnyi műszerdarabon könyvtárnyi anyag megőrizhető és egy gépen tökéletesen fellelhető rengeteg írás. Isten mindentudó és mindenható. Az emberek minden érzéki (fantázia) képet meg tudnak őrizni és fel tudnak eleveníteni, ha kedves volt és elraktározták a testükben. A feltámadásig a lélek is fel tud mutatni érzéki képeket, utána pedig a testtel egyesülve abból idézheti fel élete minden kedves emlékét. Akkor visszaáll az eredeti megismerési rend: az érzékeink életszerűen adják az emlékeket, és az emberi boldogító istenlátásban ez a követelmény is rendeltetésszerűen működik.

2013. február 1., péntek

XVI. Benedek pápa 2013. évi nagyböjti üzenete



XVI. Benedek pápa nagyböjti üzenete

Krisztus értetek szegénnyé lett (2Kor 8,9) mottóval a Szentatya ez év nagyböjtjén is üzenettel fordul a katolikus hívekhez, melyet az alábbiakban adunk közre.


Kedves Testvéreim!

1) A húsvét felé vezető út minden évben nagyszerű alkalmat ad, hogy elmélyítsük keresztény hitünk értelmét és értékét. Arra ösztönöz minket, hogy újra felfedezzük Isten irgalmasságát, s ezáltal magunk is az irgalmasság tetteivel forduljunk testvéreink felé. Az Egyház feladata gondoskodni arról, hogy olyan különleges cselekedeteket ajánljon a hívők figyelmébe, amelyek elősegítik belső megújulásukat ebben az időszakban. Ezek közé tartozik az ima, a böjt és a jótékonyság. Ebben az évben szokásos nagyböjti üzenetemben elidőzöm a jótékonyság gyakorlatával kapcsolatos gondolatkörnél, készülődve húsvét ünnepére. Jótékonynak lenni annyit jelent, hogy kézzel fogható módon sietünk szükséget szenvedő embertársaink segítségére. Ugyanakkor ez az aszkézis gyakorlata is, amely abban segít, hogy függetlenné váljunk a földi javak birtoklásának vágyától. Jézus nyomatékosan rámutat arra, hogy milyen erős a materiális javak birtoklásának hatása, és hangsúlyozza, hogy egyértelműen döntenünk kell, máskülönben fennáll annak a veszélye, hogy ezek bálványokká válnak. Ezért így szólt tanítványaihoz: „Nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak” (Lk 16,13). A felebarátainknak nyújtott segítség lehetővé teszi, hogy ellenálljunk ennek az állandó kísértésnek, hiszen arra nevel minket, hogy észrevegyük szükségleteiket, és megosszuk embertársainkkal mindazt, ami az isteni jóság révén osztályrészünk lett. Ez a szegények részére folytatott adománygyűjtés célja, amely a világ számos részén gyakorlattá vált a nagyböjti időben. Ily módon a belső megtisztulás összekapcsolódik egy olyan gesztussal az egyházi közösségben, amit már az ősegyház is ismert. A jótékonyság művéről beszél Szent Pál apostol is a leveleiben, amikor a jeruzsálemi hívek számára történt gyűjtésről ír. (ld. 2Kor 8-9, Róm 15,25-27).

2) Az evangélium ezt tanítja: nem birtokosai, hanem gondnokai vagyunk a kapott javaknak. Ne tekintsük gazdagságunkat sérthetetlen tulajdonunknak, hanem eszköznek, amelyen keresztül az Úr hív mindannyiunkat, hogy gondoskodó szeretetét közvetítsük embertársaink felé. Amint a Katolikus Egyház Katekizmusa hangsúlyozza, az anyagi javaknak – egyetemes voltuk miatt – társadalmi értékük van. Jézus egyértelműen figyelmezteti azokat, akik a földi javakat egyedül a maguk számára akarják birtokolni és használni. Látva a tömegeket, akik mindenben hiányt szenvednek, és az éhezés kínjait kénytelenek eltűrni, Szent János apostol első levelének szavai keményen csengenek: „Hogyan marad meg az Isten szeretete abban, aki – bár bőven van neki a világ javaiból – mégis, amikor látja, hogy testvére szükséget szenved, elzárja előle a szívét?” (1Jn 3,17). Még világosabb a felszólítás a keresztény országok felé a javak megosztására, hiszen felelősségük a nyomorgók és elhagyottak sokaságával szemben még súlyosabb. Segítségükre sietni inkább az igazságosságból fakadó kötelezettség, mint karitatív cselekedet.

3) Az evangélium leírja azt is, mi a jótékonykodás lényegi jellemzője: úgy kell megcselekedni, hogy rejtve maradjon a világ szeme előtt. Jézus azt kéri tőlünk: „Te úgy adj alamizsnát, hogy ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb. Így alamizsnád titokban marad” (Mt 6,3-4). Röviddel előtte pedig azt olvassuk: ne dicsekedjen senki a saját jótetteivel, mert ezzel kockára teheti égi jutalmát (ld. Mt 6,1-2). A tanítványoknak kell arra gondot viselni, hogy minden Isten nagyobb dicsőségére történjen. Jézus figyelmeztet: „A ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat” (Mt 5,16). Ezért mindennek Isten dicsőségét kell szolgálnia, nem pedig a miénket.

Kedves Testvéreim! Ennek tudata kísérjen minden cselekedetet, amely a felebarátot segíti, akkor nem fog előtérbe kerülni, aminek rejtekben kell maradni. Ha jócselekedeteinkben nem Isten dicsőségét törekszünk szolgálni és nem embertársaink igazi javát keressük, hanem mindenekelőtt személyes hasznunkat gyarapítjuk, vagy egyszerűen elismerésre vágyunk, nem az evangélium szellemében járunk el! Modern társadalmunkban, amelyet a képek uralma jellemez, éberen figyelnünk kell erre a kísértésre. Az evangélium jótékonysága nem pusztán valamiféle vonzódás az emberek felé. Sokkal inkább a szeretet konkrét cselekedete, teológiai erény, amely belső megtérésünkből fakad. Ez az istenszeretetben és a felebaráti szeretetben nyilvánul meg, amelyben Jézus Krisztust követjük, aki teljesen nekünk ajándékozta önmagát, egészen a kereszthalálig. Vajon köszönetet mondunk-e Istennek azért a sok emberért, akik a média uralta társadalom fényszóróitól távol, a csendbe és homályba rejtőzve keresztény elkötelezettségből nagyszerű tetteket visznek véghez szükséget szenvedő embertársaik megsegítésére? Mit használ nekünk, ha javainkat másoknak ajándékozzuk, de szívünk büszkeségtől dagad? Ezért azok, akik tudják, hogy Isten azt is látja, ami a rejtekben történik, és jutalmát sem a világ szeme előtt adja, nem keresik az emberi elismerést az irgalmasság cselekedeteiért.

4) A Szentírás arra ösztönöz minket, hogy vegyük észre a jótékonyság mélyebb értelmét: a tisztán anyagi dimenzió transzcendens értelmére világít rá; azt tanítja, hogy nagyobb öröm adni, mint kapni (ld. ApCsel 20,35). Ha cselekedeteinket a szeretet vezeti, akkor hitünk igazságát juttatjuk kifejezésre. Nem azért kaptuk Teremtőnktől életünket, hogy önmagunknak éljünk, hanem Istennek és embertársainknak (ld. 2Kor 5,15). Minden alkalommal, amikor Isten iránti szeretetből megosztjuk javainkat a szükséget szenvedő embertársainkkal, megtapasztaljuk, hogy az élet bősége a szeretetből fakad, és minden visszatér hozzánk, mint a béke, a belső megelégedettség és öröm áldása. Égi Atyánk saját örömével jutalmazza meg jótékonyságunkat. Sőt, még ennél is többet kapunk. Szent Péter a jótékonyság lelki gyümölcsei között említi a bűnök bocsánatát: „A szeretet leplet borít rengeteg bűnre” (1Pt 4,8) írja Péter. Amiként a nagyböjti idő liturgiája gyakorta ismétli, Isten felkínálja nekünk, bűnösöknek a megbocsátás lehetőségét. Ennek befogadásra készít fel minket, amikor megosztjuk a szegényekkel azt, ami a miénk. Azokra is gondolok, akik korábbi bűneik miatt a gonosz terhét hordozzák, s ezért távol érzik magukat Istentől. Megbénítja őket a félelem, és megakadályozza, hogy Isten felé forduljanak. A jótékony cselekedet közelebb visz minket a felebaráthoz, így Istenhez is közel visz, ezáltal valóban eszköze lehet megtérésünknek és kiengesztelődésünknek Istennel és testvéreinkkel.

5) A jótékonyság szeretetteljes nagylelkűségre nevel. Szent Giuseppe Benedetto Cottolengo azt ajánlja: „Ne azokat a pénzdarabokat számoljátok, amit kiadtok. Hiszen ahogyan alamizsnát adva nem tudhatja a bal kezed, mit tesz a jobb, úgy a jobb kezed se tudja, mit tesz.” (Detti e pensieri, Edilibri, Nr. 201). Ezzel összefüggésben kap nagy jelentőséget az evangélium egyik jelenete, amikor az özvegyasszony a templom áldozati perselyébe dobja mindazt, ami csak szegénységétől telt, „egész megélhetését” (Mk 12,44). A jelentéktelen értékű fillér nagy kifejezőerejű szimbólummá válik. Ez az asszony nem a fölöslegéből ad és nem abból, amit birtokol, hanem azt adja, ami ő maga. Egészen önmagát adja.

Ez a megindító elbeszélés abba az eseménysorba illeszkedik, amely közvetlenül megelőzi Jézus szenvedését és halálát. Jézus szegénnyé lett, hogy szegénysége által gazdaggá tegyen minket. A népek apostola a Korintusiakhoz írt második levelében úgy beszél Jézusról (vö. 2Kor 8,9), hogy ő egészen nekünk adta önmagát. A nagyböjti idő arra ösztönöz minket, hogy a jótékonyság cselekedetein keresztül is kövessük példáját. Jézus iskolájában megtanulhatjuk: életünk ajándékká válhat azáltal, hogy Krisztus követésére törekszünk. Így nemcsak abból tudunk adni, amink van, hanem magunkat is készek leszünk odaadni. Vajon nem a szeretet egyetlen parancsa az, amely az evangélium lényegét összefoglalja? A jótékonyság a nagyböjti időben annak eszköze lehet, hogy keresztény küldetésünkben előrelépjünk. Az a keresztény, aki odaadja magát anélkül, hogy számolná, mennyibe kerül ez neki, tanúságot tesz arról, hogy nem az anyagi gazdagság határozza meg a lét törvényeit, hanem a szeretet. Ami a jótékonykodás értékét megadja – az egyén lehetőségeinek és körülményeinek függvényében – a szeretet, amely az odaadás különböző formáit is inspirálja.

6) Kedves Testvéreim! A húsvétra való készülődés a jótékonyság cselekedetein keresztül a lelki növekedésre szólít, hogy ezáltal többek legyünk a szeretetben, és felismerjük magát Krisztust a szegényekben. Az Apostolok Cselekedetei számol be arról, hogy mit mond Péter apostol a béna embernek, aki a templom kapujában alamizsnáért könyörög: „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: a názáreti Jézus Krisztus nevében járj!” (ApCsel 3) Az alamizsna esetében valamely anyagi dolgot adunk, ez azonban nagyobb ajándék jele lehet. Az alamizsnában magáról Krisztusról teszünk tanúságot, akinek nevében benne foglaltatik az Élet. A nagyböjti időszak tehát arra indít – személy szerint, és közösségben is –, hogy tegyünk erőfeszítéseket Krisztus követésére, és tegyünk tanúságot szeretetéről.

Mária, az Úr édesanyja és hűséges szolgálóleánya, segíts a híveknek a nagyböjti idő lelki küzdelmeiben, hogy megfelelően éljenek az ima, a böjt és a jótékonyság fegyverével. Lélekben megújulva ünnepeljük a húsvéti titkokat! E kívánságokkal fogadja minden hívő apostoli áldásomat!

XVI. Benedek pápa



Az Élet Igéje - 2013. február



Az Élet Igéje - 2013. február


Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani azt a magyarázatot, amit Chiara Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítója havonta a Szentírás egy-egy mondatához fűzött, s amely széles körben hatással van egyének és közösségek életére.
„Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket.” (1Jn 3,14)
János az általa alapított keresztény közösségeknek írta e szavakat, amikor súlyos nehézségekkel kellett szembenézniük. Kezdtek ugyanis elharapódzni a hitet és erkölcsöt érintő eretnekségek és hamis tanok, sőt a keresztényeknek az evangélium szellemére érzéketlen és ellenséges pogány környezetben kellett élniük.
Az apostol segíteni akar övéinek, ezért radikális megoldást ajánl: szeressék testvéreiket, éljék a szeretet parancsát, amelyet kezdettől fogva kaptak, és amely szerinte az összes parancsolatot magába foglalja.
Ha így tesznek, akkor megismerik majd az „életet”, egyre inkább megnyílik előttük az Istennel való egyesülés útja, meg fogják tapasztalni, hogy szeretet az Isten. Ha szert tesznek erre a tapasztalatra, ez megerősíti őket hitükben, és ellen tudnak állni minden támadásnak, a válságos időkben különösen is.

„Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket.”

„Tudjuk…” Az apostol itt olyan ismeretre utal, amely a tapasztalatból származik. Mintha ezt mondaná: kipróbáltuk, a bőrünkön éreztük. Ezt tapasztalták meg az általa evangelizált keresztények megtérésük kezdetén: tettekre váltva Isten parancsolatait, különösen a testvér iránti szeretet parancsát, Isten életébe léphetünk be.
Vajon a mai keresztények ismerik ezt a tapasztalatot? Azt bizonyára tudják, hogy az Úr parancsolatai a gyakorlatra irányulnak. Jézus többször is visszatér arra, hogy nem elég hallgatni, hanem tettekre is kell váltani Isten igéjét (vö. Mt 5,19; 7,21; 7,26).
Van azonban valami, amire legtöbben nem figyelnek fel – vagy azért, mert nem tudnak róla, vagy mert pusztán elméleti ismereteik vannak és nincs róla tapasztalatuk. A keresztény életnek épp arról a csodálatos vonásáról van szó, amit az apostol itt aláhúz: amikor éljük a szeretet parancsát, Isten birtokba vesz minket, és ennek összetéveszthetetlen jele az az élet, az a béke, az az öröm, amelyet már itt a földön megízleltet velünk. Ilyenkor minden megvilágosodik, minden összhangba rendeződik: nincs szakadék a hit és az élet között. A hit olyan erővé válik, amely átjárja és összekapcsolja egymással minden cselekedetünket.

„Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket.”

Ez az életige arra tanít, hogy a felebaráti szeretet az a nagyszerű út, amely Istenhez visz bennünket. Mivel mindannyian az ő gyermekei vagyunk, az a legfontosabb számára, hogy szeressük felebarátainkat. Nem okozhatunk annál nagyobb örömet neki, mint hogy szeretjük testvéreinket.
A testvéri szeretet egyesít Istennel, ezért a belső fény kimeríthetetlen forrása; az élet, a lelki termékenység, a folytonos megújulás kútfeje. Megakadályozza, hogy Isten népében tályogok, elmeszesedések, pangások keletkezzenek, egyszóval átvisz „a halálból az életre”. Ha viszont hiányzik a szeretet, akkor minden elsorvad és meghal. Ebből érthető, hogy miért tapasztalunk beteg tüneteket a mai világban: a lelkesedés és az ideálok hiányát, a középszerűséget, az unottságot, vágyat a menekülésre a társadalomból, az értékek kiüresedését stb.

„Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket.”

Az apostol itt elsősorban azokról a testvéreinkről beszél, akikkel egy közösségbe tartozunk. Ha igaz, hogy minden embert szeretnünk kell, akkor legalább annyira igaz az is, hogy azokkal kell kezdenünk, akik velünk élnek, hogy ez a szeretet később átterjedjen az egész emberiségre. Elsősorban tehát családtagjainkra, munkatársainkra, egyházközségünk, vallási közösségünk tagjaira kell gondolnunk. A testvéri szeretet nem lenne rendezett és hiteles, ha nem innen indulna ki. Bárhol találkozzunk is, arra vagyunk hivatva, hogy Isten gyermekeinek családját építsük.

„Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket.”

Ez az életige végtelen távlatokat nyit előttünk. A keresztény szeretet isteni kalandjára sarkall, amelynek fel sem tudjuk mérni a következményeit. Mindenekelőtt arra figyelmeztet, hogy egy olyan világban, mint a miénk, ahol az erősebb és a ravaszabb törvénye érvényesül, ahol előnyt élvez a felelőtlenség, ahol néha úgy tűnik, hogy mindent megbénít az anyagiasság és az önzés, nekünk a testvéri szeretetet kell megvalósítanunk. Ez lesz a gyógyító orvosság. Amikor ugyanis a szeretet parancsát éljük, ebből nemcsak mi merítünk erőt, hanem egész környezetünkre hatással van; kisugárzik és tovaterjed, mint az isteni melegség hulláma, behatol a kapcsolatokba embertől emberig, csoporttól csoportig, és lassan-lassan megváltoztatja a társadalmat.
Határozzuk el magunkat! Mindenkinek, mindig van olyan felebarátja, akit Jézus nevében szerethet. Legyünk hűek ehhez a szeretethez, és segítsünk másokat is ebben! Így igazán megismerjük, hogy mit jelent Istennel egyesülni. Hitünk újra éled, a kételyek eltűnnek és megszűnik az egyhangúság. Életünk teljes lesz, egészen teljes.

Chiara Lubich


114. nap a Hit Évében.



Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2013.02.01. péntek

„Ez pedig az örök élet: hogy megismerjenek téged, egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust”.

Aggályt jelenthet, hogy az üdvözült embernél hogyan lehetséges az élet mint boldogság, hiszen az élet az változás, vágy, új ismeret, beteljesülés. A mennyországban egyelőre nincs ott az ember teste. Márpedig az ember boldogságához a test boldogsága is hozzá tartozik, hiszen „semmi sem lehet az értelemben, hacsak előbb nincs meg az érzéki világban”. Viszont, nézhetjük úgy is a mennyei állapotot, mint földi életünk befejező állapotát. Ilyenkor vehetjük úgy, hogy az érzékek világa a földi élethez tartozik. Ebben érzékeink közvetlenül megtapasztalják az örök életet előkészítő alapokat. Az anyaméhben eltöltött kilenc hónap sok-sok tapasztalata a fejlődés minden fokán. Az anyaszív ritmikus dobogása a végtelenség benyomását kelti. Biztonság: Mellette nem érhet baj, hiszen itt védve vagyok. Ennek kiteljesedése a szülés után: bármilyen váratlan fordulat alkalmával a karon ülő csöppség azonnal befelé fordul édesanyja keblére, mert ott dobog az örök biztonság forrása. Később ez bővül az édesapa karján ülve, majd a családtagokén. Egészen új fordulat az életében, amikor tudatosan ráébred a Teremtő új ajándékára: a neki teremtett „másik” emberhez való vonzódásra, majd a tudatos párválasztás után a boldogság új forrására, az új biztonságra, az élet és új életek szolgálatának vágyára és egyben izgalmas örömére. Ennek az igazi beteljesülése a házasságkötés legfontosabb és legboldogabb pillanata, amikor neki mondják és amikor ő mondja a párjának: a párod akarok lenni. Nem tudom, az első emberpár mikor hálta el a házasságot, de azt már Mózes feljegyezte: „Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté (=szervezetté) lesznek”. (Ter 2,24) Ha vállalják Isten akaratát mint egymást boldogító házastársak és szülők, jöhetnek fáradságos napok és évek, kisebb-nagyobb gondok, majd arra ébrednek fel az örök álomnak becézett halál első pillanatában, hogy egy teljes élet tökéletes örömszolgálata zárult le a földön, és következhet egy még jelentősebb változat, a nagy befejezés: az örök élet tökéletes boldogsága. Mert ők az érzékek világát már úgy érzékelik, mint amivel egy sokkal magasabb boldogságot készítettek elő, aminek a beteljesülése a mindezt kitervező Istenben van.

2013. január 31., csütörtök

113. nap a Hit Évében.



Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2013.01.31. csütörtök

Mit szeretne elérni a Szentatya a Hit évében?

"A hit kapuja” kezdetű apostoli levelében írja, hogy „Újra föl kell fedeznünk a hit útját, hogy egyre világosabban meg tudjuk mutatni a Krisztussal való találkozás örömét és mindig megújuló életerejét” (Porta Fidei 2) Ugyanis ahogy írja „nem fogadhatjuk el, hogy a só ízét veszítse, sem azt, hogy a véka alá rejtsük a világosságot” (Porta Fidei 3) XII.Pius pápa 1958-ban halt meg, és hatalmas képességű pápa pótolhatatlannak tűnt.Éleslátásával helyesen fogalmazta meg véleményét a hajdan teljes egészében keresztény Európáról:„Európa missziós terület” Ilyen keserű, kemény megállapítással hagyta ismeretlen utódjára Egyházunkat.Fiatal papként engem is nyugtalanított a jövő.Sokan mondogatták: a hívek lelke telve van problémákkal.Lesz-e megfelelő Péter-utód és mihez tud kezdeni? A Gondviselés XXIII. János pápát küldte ekkor. Nagy gondok között akkor építtettük új orgonánkat a zalaegerszegi ferences templomba. Amikor megtudtuk az első pápai szentmise dátumát,egy kedves család meghívott,hogy együtt nézzük meg az új pápa szentmiséjét a bécsi televízió közvetítésében.Amikor a pápa az oltárlépcsőkhöz ért, eleven léptekkel megindult felfelé. Olyan fiatalos volt a lendülete, hogy úgy éreztem, a Szentlélek örök energiái éltetik. Aztán később jött a zsinat terve.Nem félt utat nyitni a felsejlő nehéz vitáknak: „Ki kell nyitni az Egyház ablakait, ki kell szellőztetni” Elutazott Loretóba és Assisibe imádkozni.A pezsgő viták idején súlyos betegen azzal az úrral beszélgetett, aki angol nyelvre tanította. Ezzel búcsúzott tőle: „most elmegyek oda, ahol csak egy nyelvet beszélnek: a szeretetét”A hitetlenség káosza,sajnos,azóta is uralkodik. A zsinat második esztendejében halt meg. Új erővel kezdjük keresni az egyetlen kivezető utat: az igazságét, mert a felvetülő problémákra sok fajta válasz adható, de csak egy igaz. Az igazság fogalma így szól:igaz az, ami megfelel a fogalmának.A dolgokat pedig az „fogalmazta meg”, aki kitalálta és meg is alkotta: Isten. Mi az ember? Az ember testből és lélekből álló lény. Ezt a lényeget emberi személy birtokolja és irányítja. Testével a földön él, amíg lelke értelmével hite által megismerheti Teremtőjét, az Istent. Akaratával teljesítheti Isten akaratát, a földi életben, és így a halála után Istenhez kerülhet örök boldogságra.

2013. január 30., szerda

112. nap a Hit Évében.



Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2013.01.30. szerda

A dolgok lényegére eljutott gondolatsor másokat is elvezethet az igaz hit beteljesülésére. Az a lényeg, hogy felismerjem: „Ó. szemem fénye, nem sötétségeim szóltak hozzám; eltévelyegtem, de visszaemlékeztem reád. És íme, nyugtalanul visszatérek, és forrásomhoz vágyódom. Nem én vagyok az életem, rosszul éltem magammal, de benned újjáéledek”Szent Ágostonnak egyik legszebb és legigazibb mondata: „Önmagadért teremtettél minket, ó Isten, és nyugtalan a mi szívünk, amíg tebenned meg nem nyugszik” Mindennek előtt tettekkel akart a földön legkiválóbb teremtménye, az ember előtt bemutatkozni. Csak akkor alkotta meg az első ember testét a föld sarából, amikor már milliós alkotó tevékenység igazolta jóságát. A mérhetetlen csillagvilágnak egy célja volt: az ember ismerje meg, hogy alkotója végtelenül jó, és ezt a jóságot, amivel a földön kedveskedik félig anyagi, félig szellemi létű teremtményének, csak egy ideig élvezheti itt a földön. A földi életben felnőhet az ember, mint Isten fogadott gyermeke addig a szemléletig, hogy az én Isten- Atyám annyira szeret engem, hogy nemcsak ezt a gyönyörű világot teremtette nekem, hanem igaz rokonaimmal, a jó angyalokkal egy végtelen szép és minden javában örök országot is ad. A sátán és a kísértésben partnere, a „ravasz kígyó”, azonban összejátszottak, és elhitették Évával, hogy Isten fukar, de le lehet őt győzni. A becsapott asszony becsapta férjét is. A bűntudat tanította meg szégyenkezni és bujkálni Isten elől a két szerencsétlen ősszülőt. A bokrok közt bujkálókat olyan atyai hang szólította meg, hogy egész nyomorúságukat félretolva igazi kisgyermekként mondta Ádám a kereső atyai szóra:„Ádám, hol vagy? Hallottam a szavadat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok” (Ter 3,9-10) a sátán azóta jól kitanulta a kísértés minden fortélyát. De nem bírja legyőzni az igazi édesanyás szeretetet.„Mónika már itt a földön úgy élt Krisztusban, hogy hitével és tetteivel megdicsőítette Isten nevét”. „Meghallgattad őt, Uram, és nem utasítottad őt vissza, amikor imáiban könnyeivel áztatta a földet”(Szent Ágoston: Szent Mónika, Antifona ad Magnificat et ad Benedictus)

2013. január 29., kedd

111. nap a Hit évében.



Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2013.01.29. kedd

„Vedd és olvasd!

Negyven évesen végre utat tört Ágoston süketségébe az isteni kegyelem. Az a kegyelem, amely Isten természetfeletti ajándéka, amit semmivel sem lehet megfizetni, de kérni kell, kitartóan és hűségesen, akár negyven évig. Ágoston elámult, hogy ez a kegyelem mindennél nagyobb ajándék. Rádöbbent arra is, hogy annyi csodálatos élménnyel gazdagította néhány óra alatt, amennyit soha semmiféle természetes gyönyör és a földi alkotás legszebb magaslatai sem tudnak biztosítani. „Önmagadért teremtettél, ó Isten, és nyugtalan a szívünk, amíg benned meg nem nyugszik”. De hogyan éri el, eléri-e valaha is ezt az isteni közelséget, amelyben felfedezheti a végtelen Úr nagy istenségének azt a területét, amelyet az Úr neki, csak neki tartott fenn. Az előző élménysor fenséges világában ez a gond kezdi gyötörni.„Utat kerestem, miképpen szerezzek erőt, amely alkalmassá nevel majd arra is, hogy élvezzelek téged. És nem találtam, míg nem öleltem át az Isten és az ember közötti közvetítőt, az ember Krisztus Jézust (1Tim 2,5) Ő mindennek felett való, örökké áldott Isten (Róm 9,5). Itt van tehát a másik nagy kegyelem, amelyet édesanyja imáiban sok-ezerszer kért, sürgetett számára: „Hívogat és szólongat bennünket: Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6) Az eledelt, amelynek vételére még gyenge voltam, a test leplébe zárta, mert az Ige testté lett (Jn 1,14), hogy tejjel etesse csecsemőkorunkat Bölcsességed révén. Mindent általa teremtettél. Éppen olyan régi, mint örökkön új Szépség: későn gyulladt föl szereteted bennem. Íme, belül voltál, én pedig kívül, és kint kerestelek. Szépséges világodnak én rútságommal rohantam neki. Velem voltál, de én nem voltam veled. Távol tartottak tőled engem olyan dolgok, amelyek nem léteznének, ha nem volnának benned. Hívtál, kiáltottál és összetörted süketségemet. Fölcsillámlottál, sugarad rám özönlött, és messze űzted vakságomat is. Illatoztál, én lélegzetet vettem, és már lihegek feléd. Megízleltelek, már éhezek reád, és szomjúhozlak téged. Érintettelek és már fölgyulladt a vágyam, hogy békédet elnyerjem” (Csel 33,157-163. 255)

2013. január 28., hétfő

110. nap a Hit Évében.



Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2013.01.28. hétfő

Az egy Istenről

Amikor Isten teremtett, a még nem-létező dolgokat kigondolva értelmes fogalmakat alkotott. Amikor csak az Ő értelmében szereplő gondolati lényeknek valódi, kézzel fogható létet adott, akkor kezdett kialakulni a teremtett dolgok és személyek világa. Ez az egységes elgondolás a földön létező legmagasabb rendű teremtményt a gondolkodó embert, arra ösztönözte, hogy ne csak a teremtett világgal, de annak Teremtőjével is foglalkozzék. Istent, a világ kigondolóját és létrehozóját az ember a természetes eszével nemcsak fel tudja ismerni, de azt is meg tudja állapítani, hogy a létrehozott dolgok nem saját maguktól jöttek létre, hanem mind az élettelenek, mind az élő növények, állatok és az élő emberek a létükkel arra mutatnak, hogy egy valakinek a tervei alapján, ugyanannak a végtelen nagy valakinek a végtelen erejéből kapták. Az eszes ember megállapította, hogy azokból a dolgokból,amelyeket Isten gondolt ki, természetfeletti segítség nélkül is képes az összefüggéseket felismerni, sajátos névvel megszólítani. „Úgy tetszett mégis az isteni bölcsességnek és jóságnak, hogy magát, és örök akaratának határozatait más, éspedig természetfeletti úton nyilatkoztassa ki az emberi nemnek (DH 3004) így használhatóbb, szilárdabb bizonyosságú, minden tévedéstől mentes ismeretünk van Istenről. (DH 3005) Csak ez a kinyilatkoztatásból merített természetfeletti ismeret képes az embert a természetfeletti célra eljuttatni, amelyre Isten jóságából hivatása van. A Gondviselés jelen rendjében egyedül a természetfeletti cél szükséges az ember számára, senkinek sem szabad a kinyilatkoztatást elhanyagolnia. Ha megállapítható, hogy Isten szólt az emberekhez, nem szabad a természetfeletti ismeretet semmibe venni, megkerülni. Ismerni kell az Istenről szóló természetes teológiát, hogy az Isten megismert létezése és tökéletességei alapismeretül szolgáljanak. A természetes teológia fölé kell emelni még a teológiai tárgyalást ugyanerről az egy Istenről, hogy elfogadhatóan tudni lehessen mindazt, amit tudni kell a magát kinyilatkoztató Isten akaratából. Ügyelni kell viszont, nehogy vakmerően összekeverjük ezt a két külön tudományt. Gondoskodni kell arról, hogy mind a kettő a maga helyén tisztán megmaradjon. Minthogy a teológiát tárgyaljuk, nem azt kell kutatnunk, hogy mit tudhat meg az ember Istenről saját eszével, hanem azt kell vizsgálnunk, hogy Isten mit nyilatkoztatott ki magáról. Más szerepet kell szánnunk az értelemnek, ennek a tárgyalásban, mind a természetes teológia körében mind a teológiai alapvetésnél. Feltételezzük az Isten létét és a kinyilatkoztatás tényét, valamint elismerjük, hogy azt az Egyház örökre megőrzi. A hit birtokában lévő ember értelmét alkalmazzuk a kinyilatkoztatott igazságok magyarázatára, megvilágítására és megóvására. Soha nem alapozunk kizárólag logikus érvelésre. A kinyilatkoztatott tanítást magyarázva, és a kinyilatkoztatás forrásaiban megmutatva, helyesen gondolkodva munkáljuk ki az isteni dolgok ismeretét. (DH 3019) Az egy Istenről szóló egész tanítás két kérdésre válaszol: Van-e Isten? Micsoda az Isten? Ezért két részből állna a tárgyalás is: Isten létéről, Isten természetéről. A dogmatikus gondolkodás szerint így alakul a két tárgyalás: Mit nyilatkoztatott ki Isten a saját megismerhetőségéről? Micsoda az Isten?

2013. január 27., vasárnap

BÖJTBEVEZETŐ IDŐ



BÖJTBEVEZETŐ IDŐ

A megváltás ünnepkörének távolabbi előkészülete
 
Új időszak kezdődik. A természet is fakadóban: még vad és szeles, viharos, de már közeledik az új tavasz. Az Egyház szent évében is tavasz kezdődik, a lelkek tavasza. A talajkészítésnek munkás korszaka, a szív friss földjén az új mag elvetésének ideje. Mert most jött el újra az az idő, amelyben egykor az isteni mag, az Úr Jézus Krisztus a földbe temettetett, és meghalt, hogy halála által százszoros, ezerszeres gyümölcsöt hozzon. Itt az idő, hogy megünnepeljük újra a halálnak és a feltámadásnak ünnepét, Krisztusnak és az Egyháznak ezt a tavaszi ünnepét. Komoly és komor ez az idő. A régit ki kell söpörni és a kinövéseket le kell metszeni – ez is halál. De egyúttal reménnyel teljes is ez az idő, mert az új most kialakulhat.
Kilenc vasárnapból álló hozsanna kezdődik tulajdonképpen. Kilenc vasárnap és ezzel kilenc hét liturgiáján át akar elvezetni minket az Egyház a megváltás fő-fő ünnepeihez: a Húsvéthoz és a Pünkösdhöz. De mély bölcsességgel, édesanyai szeretettel, isteni pedagógiával három fokozaton át vezet ide minket: a böjtbevezető, a nagyböjt és a szenvedés idején át. Ebből a böjtbevezető csak az előcsarnoka az igazán komoly nagyböjti fegyelemnek és egyúttal átmenet a karácsonyi ünnepkör derűs világából a negyvennapos nagyböjtbe. Elmúlt a Karácsony és az Egyház nem akarja, hogy elfeledjük: szenvedni jött az Úr a földre, ezért a megtestesülés, mert így nyithatja meg nekünk az eget. Tehát készülünk megemlékezni az Úr haláláról.
De miért kellett az Úrnak szenvednie? Miért kellett meghalnia értünk? Erre felel a böjtbevezető idő liturgiájában az Egyház. Most a papi zsolozsma és a misekönyv kiegészítik egymást és kölcsönösen magyarázzák meg a most következő időt. A böjtbevezető idő három vasárnapot foglal magában: a Hetvened, a Hatvanad és az Ötvened vasárnapot. Ezalatt a papi zsolozsma olvasmányai az ószövetségi Szentírás első könyveit idézik. (A zsolozsma ugyanis egy évre elosztja az egész Szentírást és így olvastatja híveivel.) Ezekből az olvasmányokból három nagy pátriárka alakja domborodik ki: Ádám, Noé és Ábrahám, akik egyúttal Krisztus Urunk előképei. Ádám a bűn atyja, az ő bűne miatt kell Krisztusnak szenvednie. De egyúttal előképe Krisztusunknak, az új Ádámnak, a megváltott emberiség új ősatyjának. Noé és az ő bárkája előképe a megváltásnak a kereszt vízében és az Egyház hajójában. Ábrahám áldozata már sejteti velünk Jézusunknak haláláldozatát.
De az evangéliumok is a következő idők szellemét világítják meg előttünk. A három evangélium elénk tárja nagyböjt meghívását, feladatát, célját. Az Úr meghívása hangzik Hetvenedvasárnapján, hogy menjünk az ő szőlőjébe dolgozni. Vagy kezdjünk el tavasszal újra dolgozni! A nagyböjt feladata lesz előkészíteni lelkünket, a mi szőlőskertünket a magvető számára, hogy az isteni magvető magja százszoros termést hozzon bennünk is. És mi a célja ennek a munkának? A megvilágosodás a keresztségben, a Húsvét felragyogása bennünk, a megdicsőülés az egekben, ahová az Egyház liturgiája által a megdicsőült Krisztushoz megdicsőült hívőket akar elvezetni.
A három stációs-templom szentje is fokozatosan visz közelebb a nagyböjthöz. Az első Szent Lőrinc, a bátor vértanú, a hittanulók vezére, a diakónus vezet minket Krisztus küzdő tanítványai közé. A második Szent Pál, aki megmutatja mily küzdelmet tud kiállani, aki a kegyelemben bízik. A harmadik Szent Péter, Krisztus földi helytartója, aki megerősíti testvéreit az Úr szava szerint.
A három vasárnap nevét a történelemből értjük meg. Két forrásból tevődött össze ez a böjtbevezető idő. Az egyik a római liturgia alkotása. Valószínűleg már a VI. században Rómában stációs szentmisét tartottak a Rómában legjobban tisztelt három szent bazilikájában, hogy a népvándorlás zavaros, komor világában, a pestisek és más járványok idején, a gyakori természeti csapások közt és az ebből fakadó éhínségben körmenettel kérjék Isten kegyelmét és segítségét. Ez a sötét háttér teszi érthetővé a miseénekek égbeszálló, szinte kétségbeesett felkiáltását. A másik tényező kelet; itt kezdődött az a szokás, hogy húsvét előtt egyes helyeken ötven, máshol hatvan napon át böjtöltek; sőt volt olyan hely, ahol a hetven évig tartó fogság emlékére hetven napon át böjtöltek. Mikor azután a VI. században (még I. Gergely pápa, tehát 604 előtt) ezt a vasárnapot bevezetőként a nagyböjt elé csatolták, legalább a névben meghagyták a régebbi nagyobb böjtök emlékét.
Ebből következik, hogy ha még nem is az igazi böjtnek az ideje ez a három hét, azért komoly, magunkbaszállásra késztető szent idő. Meglátszik ez a liturgikus szabályokon is. Az első jel: az Alleluja elmaradása. Dehogy énekelhetné az öröm énekét az Egyház, mikor a Hetvened vasárnapja azt juttatja eszünkbe, hogy az egész földi élet számkivetés, fogság. Ilyen volt a zsidók élete, mikor Babilon folyóinak partján ültek és sírtak. Hiába kérték, énekeljenek. Hárfáikat a fűzfákra akasztották és elnémult ajkukon a dal. Nincs a liturgiában sem öröm-ének: ezért nincs Glória sem a szentmisében, ha az egyházi szín a viola. Most pedig abba öltözik a papság. Felhangzik a tractus böjti éneke (hamvazószerdáig csak vasárnapon: hétköznap kimarad). Íme, így készül az Egyház a nagyböjtre.

109. nap a Hit Évében.



Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2013.01.27. vasárnap

A tétel nem egy-egy ember értelméről beszél. Akadhatnak olyan emberek, akik az eszüket soha nem használják erre a célra, bár tudósok azt állítják, hogy az ember értelme elsődlegesen Isten, a Teremtő felismerésére adatott az embernek. Isten létének ez a felismerése biztos. Minden ember felismerheti létünk végső okát, amint azt Szent Pál megfogalmazta: „Mert nyilván való veletek kapcsolatban, hogy Krisztus levele vagytok,amely a mi szolgálatunk által készült, nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével írva, nem kőtáblákra, hanem a szív húsból való tábláira (Kiv 24,12; Ez 11,19; 2Kor 3,3) Isten léte és általános uralma minden ember felett a fentebb vázolt módon biztosan megismerhető. Az I. Vatikáni egyetemes zsinat elítélte a materializmust és a panteizmust. A materializmus csak az anyagot ismer, tagadja a végtelen szellemet, az Istent. A panteizmus azt vallja, hogy az anyagvilág összessége az Isten.„Mert üresfejűek (üres bálványokról gondolkoznak) mindazok az emberek, akikben nincs meg Isten ismerete, és mindabból, amiről látjuk, hogy jó, nem tudták megérteni azt, aki Van. Sem műveire figyelve nem ismerték fel, ki a művész, hanem vagy a tüzet vagy a szelet, vagy légáramlatot, vagy a csillagok köreit, vagy a nagy vizet, vagy a napot és holdat vélték a földkerekséget kormányzó isteneknek. Ha ezek szépségében gyönyörködve, ezeket vélték isteneknek, tudniuk kell, hogy ezek uralkodója mennyivel szebb, hiszen a szépség Atyja rendelte mindezeket. Vagy ha csodálták erejét és műveit, értsék meg ezekből, hogy aki alkotta ezeket, erősebb náluk, hiszen a szépség és teremtés nagyságából megismerhetően látható ezek teremtője. De ezek ellen mégis kisebb a panasz, bár talán tévednek, miközben keresik Istent, és meg akarják találni. Ugyanis műveiben forgolódva kutattak és meggyőződésük, hogy jó az, amit láthatunk. De még ezeknek sem kell (Istent) nem ismerni. Ha ugyanis annyit képesek voltak tudni, hogy képesek legyenek felbecsülni a világot, hogyan nem találták meg még könnyebben ennek Urát?” (Bölcs 13,1-9)