2016. augusztus 13., szombat

Szent Anna 19.



Szent Anna, az Isten anyjának anyja


A fogságbeli fiatalabb nemzedék nem kérdez semmit Istentől és az ő prófétájától, nem imádságban tárja fel értetlenségét és lelkének fájdalmát, hanem egy közmondást ismételve elhárítja a felelősséget. Ábrahám nem szégyellt alkuba bocsátkozni az Úrral Szodoma érdekében, és nyíltan feltenni neki az őt nyugtalanító kérdést: „Hát elpusztítod az igazat a gonosszal együtt?” Jób imádságban panaszkodott és vonta kérdőre Istent, a zsoltáros pedig szinte óvta az Urat attól, hogy igazságosságán és szentségén csorba essék a gonoszok szemében, ha látják, hogy az igazat is ugyanúgy bünteti, mint a bűnösöket... Ez a közmondás viszont burkolt vádaskodás Isten ellen: nem ők vétkeztek, hanem atyáik, őket gyermekként hozták ide, vagy már itt, a fogságban születtek, vagyis méltánytalan, hogy ők szenvedjenek atyáik vétke miatt. Holott éppen ezzel bizonyítja az új nemzedék, hogy semmivel sem különb atyáinál: ugyanolyan önelégült, magabiztos, Istennel szemben csupa elvárást támasztó, vallásos, de nem igazán hívő.

Ezekiel próféta azonban, mint a választott nép felelősségteljes lelkiatyja nem hagyja szó nélkül ezeket az Isten ellen szóló, nyíltan nem is vállalt kijelentéseket. Előbb visszahúzódik, elgondolkodik, töpreng, és Isten elé viszi a hallottakat, majd Istennel megbeszélve, köntörfalazás nélkül kinyilvánítja a leleplező választ. A végső választ pedig majd az Újszövetségben, a krisztusi kinyilatkoztatás teljességében kapja meg ez a nemzedék, akárcsak Ábrahám és Jób is az ártatlanok szenvedésére vonatkozólag: „Egy ember által jött a bűn ebbe a világba, a bűn által pedig a halál... De nem úgy áll a dolog a kegyelem ajándékával, mint a bűnbeeséssel... Isten kegyelme, és az egy embernek, Jézus Krisztusnak a kegyelmében nyert ajándék még sokkal bőségesebben kiárad sokakra.”

Urunk Jézus, a szenvedés titka újra és újra megérint minket, akár a saját, akár a mások életében találkozunk testi-lelki fájdalommal, melynek oka emberileg megmagyarázhatatlan. Adj nekünk, kérünk, gyermeki lelkületet, hogy előítéletek nélkül és teljes bizalommal hagyatkozzunk a Te gondviselő szeretetedre, hiszen Te mindenkor a lehető legjobbat akarod nekünk.
 



Himnusz CCLVII.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Magdala fénye, boldogságos asszony,
fordulunk hozzád igaz tisztelettel,
szívedet Krisztus szeretetnek láncán
fűzte magához.
Roppant hatalmát hamar megismerted:
isteni szóval ördögöd elűzte;
majd meg is tisztelt ritka bizalmával
szent Szabadítód.
Már ez időtől szeretet hatalma
sürget a Mester lába előtt ülnöd,
s bárhol is jár ő, híven, mint az árnyék,
jársz a nyomában.
Állsz keresztjénél, hullatsz sűrű könnyet,
bánatos szívvel Urad elsiratván;
gonddal a testét takargatod gyolcsba:
abba temessék.
Isten szerelme adta életünket,
hadd legyen részünk Fia győzelmében,
kettejük mellett áldhassuk a Lelket
himnuszainkkal. Ámen.


Giovanni Cucci SJ: Virtuális paradicsom vagy Pokol.com?



Giovanni Cucci SJ: Virtuális paradicsom vagy Pokol.com?


Az internet 1991-es bevezetése óta folyamatosan vitát gerjeszt, lelkesedést vált ki, illetve határozott vészjelzésekre indít. Giovanni Cucci olasz jezsuita szerzetes, filozófus és pszichológus könyvében az internethasználat lehetőségeit és veszélyeit tárgyalja.


A szerző alapkérdései a következők: az internet bevezetése az életünkbe szabadabbá és kreatívabbá, vagy függőbbé és sztereotípiáink foglyává tett-e bennünket? Valóban jobbá teszi az életünket, új távlatot nyit előttünk korábban elképzelhetetlen lehetőségeket kínálva, vagy pedig adott esetben halálos börtönné válik számunkra? Emlékeztet rá, hogy 2012-ben naponta 114 milliárd e-mailt küldtek el a világon. Ezeknek azonban 61 százalékát tartották lényegtelennek, és 68,8 százalékuk spam volt, vagyis nem kívánt, legtöbbször kereskedelmi jellegű hirdetéseket tartalmazó üzenet. A felhasználók által küldött és fogadott e-mailek száma ezzel szemben 4,3 milliárd volt. Az online szemét mennyisége tehát bőven meghaladja a kívánt és a minőségi termékek számát.
A könyv írója a világhálót olyan erdőnek nevezi, amely fenyegetéseket és veszélyeket rejthet, olyanokat, melyeket a valós életben is megtapasztalhatunk. Cucci atya a szülők különleges felelősségére figyelmeztet: nem ámíthatják magukat azzal, hogy ha gyermekük a szobájában marad, akkor biztonságban van, szemben azzal, ha elmegy otthonról. A „szörnyeteg” megbújhat akár ott is, a tudtukon kívül. A gyermek akármit megtehet, amit csak akar, amelynek hatásai csupán akkor válnak láthatóvá, amikor már túl késő. A naivitás ezekben az esetekben nagyobb károkat okozhat, mint a rosszindulat, különösen azok esetében, akik akarva-akaratlanul nevelői szerepet töltenek be.
Giovanni Cucci hangsúlyozza, hogy az elsődleges fontosságú szempont, amely alapja a többinek, az önmagában vett tartalomra vonatkozik, amelyet feltárunk vagy elrejtünk a világhálón. Ami biztos, hogy az „ott marad örökre.” Ez a valódi veszély: amit feltöltöttünk, megjelenik majd a jövőben is, amikor már megváltoztunk, vagy nem szeretnénk, hogy bárki is megismerje az adott tartalmat. Ily módon csak akkor ébredünk tudatára, hogy mi történt, amikor már túl késő, hogy orvosoljuk.
Tényként állapítja meg a szerző, hogy a világháló révén nagyobb fokú mozgásszabadságot, kapcsolattartási és ismeretszerzési ismereteket nyertünk el. „Ugyanakkor a korábbi nemzedékekhez képest sokkal jobban katalogizáltak és megfigyeltek is vagyunk” – írja. Példaként említi az író, hogy a hírekben felbukkanó, olykor legszomorúbb események kapcsán az újságírók olyan arckitakarásos képekre és videókra is hivatkoznak, amelyeket az adott ügy még mit sem sejtő szereplője töltött fel, és ebből olyan kínos intenciókat és „háttérinformációkat” hoznak ki, amelyek biztosan nem azonosak azzal, ami a szerző szándéka volt. Cucci atya felhívja a figyelmet: azok az erények, amelyeket a régi korok a bölcs ember jellemvonásaiként ünnepeltek – a reflexiós képesség, az önkontroll, az okosság –, a digitális korban meglepő megerősítést nyernek. Ám e képességeknek azokban kellene meglenniük, akik olyan életszakaszban vannak, mint a serdülőkor, amikor sokkal inkább a spontaneitás és az érzelmek jelentik a legfőbb mozgatóerőt. „Ily módon végül a legkülönbözőbb és legellentmondásosabb arcvonásokat öltik magukra.” A sietség és a gyorsaság, korunk két jellemzője kiválthatja belőlünk azt az illúziót, hogy mindenhatók vagyunk, hogy minden megengedett, és arra tanítanak, hogy „az abszolút áttetszőség vagy a képlékeny identitás állapotában éljünk – hacsak nem szögezzük szembe velük a bölcsesség erényét.” Enélkül előbb vagy utóbb szembesülünk a valósággal, amely úgy mutatkozik meg, mint ami „más” és eltérő a fantázia termékeihez képest. „S ezáltal megrázó kiábránduláshoz és igencsak átható szenvedéshez vezet.”
A jezsuita professzor alapvetően fontosnak nevezi, hogy az internethasználat közben egyesítsük magunkban a kompetenciát és a tudatosságot. A kompetencia azt jelenti, hogy kellő tudatosságra ébredtünk azzal kapcsolatban, amit végzünk vagy amit felkeresünk, de főként, amire az időnket szánjuk, amiben megbízunk. Éber önirányításra van szükség, ami visszavezet az alapvető kérdéshez: mit tartok fontosnak életem szempontjából? „Hogyan valósíthatom ezt meg a napom szokásos tevékenységei közben, kezdve az internethez való viszonyulásomon?” Lelkiismeret-vizsgálatra van szükség, milyen módon használom fel az új technológiai eszközöket, különösen akkor, ha már megjelentek valamiféle vészjelzések? A téma kutatói szerint a probléma igazi gyökere az az elkeseredett törekvés, hogy „folyton online legyünk, mert így a magányt, a csöndet olyan rossznak tekintjük, amely elől menekülnünk kell – nem pedig a legértékesebb jónak. Állandóan várni valamire, kutatni a legfrissebb üzenetet vagy valamit, ami még jobban tetszik nekem – mindez megmutatja az önmagunkról alkotott kép törékenységét.” Végül azonban sokkal jobban fogunk szenvedni, mint kellene, „mivel a legborzalmasabb szenvedéseket azok a konstrukciók okozzák, amelyeket a minket nap mint nap után bombázó sokféle üzenet lehetséges jelentőségéről képzelünk magunknak.”
Az internet potenciális veszélyeivel szemben az egyik leghatásosabb módszer az, ha ápoljuk a nemzedékek közötti, és a kortársak közötti párbeszédet is. E tekintetben nem veszíthetjük el bátorságunkat a nehézségekkel, értetlenséggel és a lehetséges fáradtsággal szembesülve. Ugyanilyen lényeges elem a spirituális dimenzió, amely nem az elidegenedés vagy a valóság előli menekülés megnyilvánulása, hanem vitathatatlan segítséget jelent a személy pszichés egyensúlyának megőrzésében. A mérlegelés és a megfontolás pedig ma is időszerű erény, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a lehető legjobban alkalmazzuk az internetet, ezt a rengeteg veszélyt rejtegető, de valójában „csodálatos eszközt”.


Évközi tizenkilencedik hét szombat



Évközi tizenkilencedik hét szombat


Máté evangélista nagyon egyszerűen, röviden írja le Jézus találkozását a gyermekekkel. Abban a korban a gyermekek felügyelete, a róluk való gondoskodás, a velük való törődés az asszonyok feladata volt. Ebből kiindulva joggal állíthatjuk, hogy édesanyák vitték oda Jézushoz gyermekeiket és kérték számukra áldását.
A tanítványok azonban próbálták megakadályozni őket ezen igyekezetükben. Nem Mesterük biztonságát féltették, hanem csak egyszerűen a nyugalmát, zavartalan munkáját akarták biztosítani. Az ő magatartásuk, elutasításuk a kor felfogását tükrözi, miszerint a gyermekek ne érintkezzenek a felnőttekkel, ne zavarják a tanítót tevékenységében. Jézus nem tartja jónak ezt a vélekedést, ezért megengedi, hogy hozzá menjenek a gyermekek. Teljesíti az édesanyák kérését, kezét a gyermekekre teszi, s e kézrátétel imáját, áldását kísérő jel.
A mi Urunk a gyermekekre vonatkozóan kijelenti, hogy az ilyeneké a mennyek országa. A gyermekek alázatosak, tanulékonyak, elfogadóak és engedelmesek. A keresztény embernek, aki azt akarja, hogy éljen benne az Isten országa, szintén alázatot kell mutatnia, tanulékony lélekkel kell hallgatnia az isteni üzenetre, el kell fogadnia Isten akaratát és engedelmeskednie kell Istennek. Ezáltal válik Isten szeretett gyermekévé.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Ó, keresztre feszített Jézus Krisztus, sajnálom, hogy megbántottalak, szent sebeidre és szenvedéseidre is kérlek, bocsáss meg nekem, és ne hagyj engem bűneimben meghalni, hogy kiontott, drága szent véred rajtam kárba ne vesszen!
Szent II. János Pál pápa



2016. augusztus 12., péntek

Szent Anna 18.




Szent Anna, Szentléleknek munkálkodó eszköze


Azért szeretett Fiú Jézus Krisztus, mert a végtelen isteni szeretetet végtelen szeretettel viszonozza az Atyának, és adják tovább csorbítatlanul a Szentléleknek. Nemcsak vállalja a teremtésben a közös, szentháromságos, teljesen egyetértő közreműködést, hanem azt a csodálatos tervet is, hogy a teremtmények minden fajtáján segít ragyogtatni az isteni fényből annyit, amennyit a teremtmények természete közvetíteni képes. Ezért vállalja, hogy istensége mellé örökre felveszi az emberi természetet, hozzáfűzi isteni természetéhez, és Isteni Személye parancsára őstípust alkot az angyalok minden fajtájának és az emberi lelkeknek saját emberi lelkéből, az anyagvilágnak pedig őstípust rendel emberi testéből. Ezen kívül átveszi a sátán elleni harc irányítását, mint azt a hármas kísértésben félreérthetetlenül igazolta a negyven napos böjtje után. A kiválasztott apostoloknak is azonnal megadja a sátán elleni harchoz a felsőbbséges isteni erőt: Űzzétek ki az ördögöket! Hűségesen ragaszkodik az Atya által tervezett megváltáshoz: egyetlen asszony súlyos vétke indítja el a történelem bűnáradatát. Isten azonnal közli a sátánnal: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba” (Ter 3,15) Egyetlen asszony egyetlen ivadékáról szólt az ősevangélium. A szeplőtelenül fogantatott (az ősbűn miatt minden ember megszentelő kegyelem nélkül kapja a lelkét a Teremtő kezéből. Ettől a szeplőtől csak Jézus Édesanyja mentesült) Szűz Mária és a Szentlélektől fogantatott Isteni Magzata vívja meg harcát a sátán ördöghadával. Egyedül Ő fogja kinyitni a benne hívőknek, és a keresztségét felvevőknek a mennyországot. ( Mk 16,15-16) Ezt a fontos pontosítást Jézus kérdése késztette ki Péter apostolból: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok? Simon Péter válaszolt: Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia. Erre Jézus azt mondta neki: Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is föl lesz oldva”(Mt 16,15-19) Ez nem jámbor vélemény, hanem alapigazság, amit nem lehet megkérdőjelezni. Benne van az Atya, a Fia, Péter, aki a többi pápában él tovább, Jézus egyetlen Egyháza, és pontosan a megváltás. Ezt erősíti meg Jézus: „Ettől kezdve Jézus jelezni kezdte tanítványainak: Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de harmadnapra föltámad”(21) hogy valakinek eszébe ne jusson ezt tagadni, Jézus „kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. Míg imádkozott, külseje teljesen átváltozott, ruhája fehér lett és ragyogó. És íme, két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg, és a haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie.”(Lk 9,28-31) Mózes és Illés a pokol tornácáról jött fel, de megdicsőülten álltak Jézus mellé. Így jelezték az apostoloknak, hogy a pokol tornáca kiürül hamarosan Jézus kereszthalálának érdemeiből, megtörténik az újszövetség megkötése az utolsó vacsorán, ahogy Jeremiás próféta hatszáz éve megjövendölte. „Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom“(Jer, 31,31-34) Hol? Az utolsó vacsorán. A harmadik kehely bor felett fogja majd Jézus elmondani: „Ez a kehely az újszövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak”(Lk 22,20) Mózes és Illés, az Ószövetség krémjéből a Törvény és a próféták képviselői hódolnak az Új és örök Szövetség megkötőjének, Jézusnak. Valakinek kétsége vagy bátorsága ne legyen ezt megkérdőjelezni: „Pétert és társait elnyomta az álom. Amikor fölébredtek, látták dicsőségét, és mellette a két férfit. Ezek már épp menni készültek. A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!” (Lk 9,32.35)
 


Himnusz CCLVI.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Most jöjj, Szentlélek, szállj közénk,
Atyát s Fiút ki egybekötsz,
szívünket, kérünk, töltse be
kegyelmed égi ereje.
Száj, nyelv, ész, érzék és erő
zengjen hitvalló éneket,
a lánggal égő szeretet
gyújtson tüzével szíveket.
Hadd ismerjük meg az Atyát,
és értsük általad Fiát,
s ki mindkettőjük Lelke vagy,
higgyünk örök időkön át. Ámen.
 


Bagnasco bíboros szerint a keresztényüldözés mai módja a kulturális uniformizálás



Bagnasco bíboros szerint a keresztényüldözés mai módja a kulturális uniformizálás


„A keresztényeket redukálhatják ugyan egy alig látható kisebbségre, de teljesen soha nem tudják megsemmisíteni” – jelentette ki augusztus 10-én Angelo Bagnasco genovai bíboros azon a szentmisén, amelyet Szent Lőrinc, a város védőszentje ünnepén mutatott be Genova székesegyházában.


Bagnasco bíboros, az olasz püspöki konferencia elnöke szerint az úgynevezett „unique pensée”, kizárólagos gondolkodásmód jegyében kulturális uniformizálás kísérlete folyik. Ferenc pápa szerdai Twitter-üzenete is erre világít rá: „A különböző kultúrákból álló társadalomnak törekedni kell az egységre, a különbözőség tiszteletben tartásával.”

A genovai székesegyház védőszentjét, Szent Lőrinc diakónust 258. augusztus 10-én végeztette ki Valerianus római császár azzal a szándékkal, hogy megerősítse birodalma egységét a pogány kultuszban. A keresztények azonban túlságosan különböztek a többiektől, ezért úgy gondolták, hogy mivel aláássák a birodalom ideológiai egységét, szükség van az eltávolításukra. Bagnasco bíboros homíliájában ebből a történelmi háttérből indult ki, hogy a jelenkori keresztényüldözésről beszéljen.

„Miközben a keresztényüldözés klasszikus formája továbbra is folytatódik, a mai korban ehhez hozzákapcsolnak még kifinomultabb, de nem kevésbé kegyetlen formákat, és amelyeket nem kevésbé törvénytelen módon legalizálnak. A mi öreg kontinensünk ebben jócskán tapasztalt és beteg, a csődbe jutott saját ideológiáival együtt: Európa, a jogok kontinense mindjobban diszkriminálja a kereszténységet, de az is igaz, hogy a földkerekség semmiféle hatalma nem szerezheti meg az ember szívét hazugságokkal, csalárd ígéretekkel és látszatdemokráciával.”

„Napjainkban az egyenlőség, a tolerancia, az emberi jogok értékei nevében azt követelik, hogy peremre szorítsák a kereszténységet, és egy olyan Isten nélküli világrendet akarnak teremteni, ahol egyfelől felmagasztalják a különbözőségeket, másfelől pedig lábbal tapossák azokat. Létezik egy olyan uralkodó akarat, mely mindent ki akar egyenlíteni, mely az élet legmélyebb értelmezéseit feltételekhez köti, és a kulturális identitást szisztematikusan felszámolja. Nem méltó ez az út egy harmonikus és szolidáris Európa felé, amire pedig szükség lenne, hanem ez az út egy olyan káros újraalapítás felé vezet, melyet a népek súlyosnak és arrogánsnak találnak, ahol a kereszténységet megosztónak tekintik, mert nem borul le az éppen aktuális császár előtt” – hangsúlyozta Bagnasco bíboros. Hozzátette: „Azonban a történelem azt mutatja, hogy amikor a hatalmasok saját túlélésükre törekszenek személyes ambíciók miatt, és lemondanak a res publicáról, a közösség dolgairól, akkor eljön a hanyatlás órája.” „A jelenlegi krízis spirituális jellegű – emelte ki Bagnasco bíboros –, és kontinensünk dadog a jelenlegi kihívások láttán, mert megtévedt és megrettent.”

Szent Lőrincről beszélve végül a genovai bíboros hangoztatta: „Nem az a mártír, aki életét veszti aközben, hogy elvegye mások életét, hanem az, aki a saját életét adja, hogy másoknak élete legyen, miként a búzaszem, mely ha elhal, akkor tud termést hozni. Az emberi élet szent, mert Istentől ered, éppen ezért kell tiszteletben tartani, senki nem veheti el sem magától, sem pedig mástól!”



Évközi tizenkilencedik hét péntek



Évközi tizenkilencedik hét péntek


A mai evangéliumban arról olvasunk, hogy egy farizeus a válással kapcsolatban tesz fel Jézusnak egy kérdést, amely így hangzik: „Szabad-e a férfinak bármilyen okból elbocsátania a feleségét?” A kérdés jól tükrözi a korabeli elképzeléseket a válással kapcsolatban. Egyes tanító iskolák lazább véleményt képviseltek, megengedőbbek voltak, és úgy gondolták, hogy bármilyen indok elegendő ahhoz, hogy a férfi megváljon feleségétől. A másik felfogás szerint csak súlyos indokkal szabadott elküldeni a feleséget. Ez egyértelműen egy szigorúbb álláspont. Logikusan gondolkodva feltételezhetjük, hogy ez utóbbi nézetet vallhatta a kérdező farizeus, aki talán helytelennek tartotta a megengedőbb felfogást.
Máté evangélista fontosnak tartja megjegyezni, hogy azért kérdezi a farizeus Jézust, hogy próbára tegye őt. Minden bizonnyal nem a saját véleménye megerősítését szeretné, hanem azt, hogy Jézus olyan kijelentést tegyen, amivel szembehelyezkedik a megengedőbb nézetet vallókkal. Bármilyen állásfoglalás Jézus részéről kivívja a másik csoport ellenszenvét, haragját.
Jézus úgy emelkedik felül a vita szintjén, hogy Isten eredeti szándékára hívja fel a figyelmet, amely szerint Isten a férfi és a nő szeretetközösségét akarja s ebbe nem fér bele a válás.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Istenem, a te szereteted kormányozza bennem a képességeket és tetteimet, irányítsd munkámat, pihenésemet, jártamat és keltemet tetszésed szerint. A te szereteted égjen a szívemben, fenyítsen és vigasztaljon, alázzon meg és emeljen föl, égesse el tökéletlenségeimet és tartsa meg egész bensőmet a veled való kapcsolatban és a tökéletes engedelmességben. Lemondok a saját akaratomról; vezérelj azon az úton, mely neked tetszik, vezess, aki által akarsz, csak te légy az én mesterem.



2016. augusztus 11., csütörtök

Szent Anna 17.




Szent Anna, Jézus Krisztusnak nagyanyja,



Jobban érti már mindenki, hogy mit jelentett az atyai kinyilatkoztatás a Jordán partján, ahol Keresztelő Szent János és a körülötte tolongó Messiás-váró tömeg az Ábrahám megáldása óta várt fényes eseményt figyelte. A Fiúisten ugyanolyan végtelen szeretettel és csorbítatlanul ajándékozta vissza az Atyának az isteni születés alkalmával adott tökéletes istenséget. Vállalta, hogy Atyja teremtő jóságát úgy ragyogtatja meg, hogy az emberi lényeget egyelőre elvben, később majd valóságosan is fölvesz isteni természete mellé és alárendeli Isteni Személyének. Így minden cselekedete isteni értékű lesz, meg tudja váltani szenvedésével, kereszthalálával és feltámadásával az összes embertestvért, és kinyithatja számukra a mennyországot. Ha tovább vizsgáljuk földi életét, születésekor néhány pásztor, majd a napkeleti bölcsek tudták meg isteni titkát. Harminc éves koráig szerény létű, názáreti munkás életéből senki sem következtetett arra, hogy a világmindenség teremtője építi vagy javítja a házát, fűrészeli, gyalulja bútorait. Mindezt csupán három éves nyilvános működés követi. Nagy figyelmeztetés a törtető világ, főként a mai kor nagyzási mániában szenvedő társadalmának: az ember értéke kizárólag attól függ, hogy azt cselekszi-e, amit a Mennyei Atya tetetni akar vele. Nem sérti az ajkbiggyesztő megszólítás: „Ő a Názáreti Jézus, az ács fia” A harminc évesen megkezdett nyilvános élete is az volt, amit Isten Atyja parancsolt neki. Negyven napos étel nélküli, átimádkozott nagyböjtje csak a leselkedő sátánnak tűnt fel, aki meg is kísértette a nagyravágyó embereken kicsiszolt módszerével: „Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré! Azt felelte neki: Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével is, amely az Isten szájából származik. Most a szent városba vitte az ördög, és a templom párkányára állította. Ha Isten Fia vagy –mondta-, vesd le magad, hiszen írva van: Parancsot adott angyalainak, a kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad! Jézus így válaszolt: Az is meg van írva: Ne kísértsd Uradat, Istenedet! Végül egy igen magas hegyre vitte az ördög, s felvonultatta előtte a világ minden országát és dicsőségüket. Ezt mind neked adom – mondta -, ha leborulva imádsz engem. Jézus elutasította: Távozz, ördög! Meg van írva: Uradat, Istenedet imádd, s csak neki szolgálj. Erre otthagyta az ördög, és angyalok jöttek a szolgálatára”(Mt 3,1-11) Jézus az örök isteni igazságokat tanítja: „Jézus az égre emelte tekintetét, és így imádkozott: Atyám, elérkezett az óra. Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged. Hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy akiket neki adtál, azoknak örök életet adjon. Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek a földön: a feladatot, amelynek elvégzését rám bíztad, elvégeztem. Most te dicsőíts meg, Atyám magadnál: részesíts abban a dicsőségben, amelyben részem volt nálad, mielőtt a világ lett”.(Jn 17,1-5) Jézus az összes kinyilatkoztatott igazságot tanítja: „Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni. Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű, vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik”(Mt 5,17-18) „Fürkészitek az Írásokat, mert azt hiszitek, hogy örök életet találtok bennük. Bár éppen rólam tanúskodnak, mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen. Dicsőítést nem fogadok el az emberektől. Ismerlek benneteket, nincs meg bennetek az Isten szeretete. Atyám nevében jöttem, s nem fogadtatok el. De ha valaki a maga nevében jönne, azt elfogadnátok. Hogyan is hihetnétek, amikor egymást dicsőítitek, de azt a dicsőséget, amely az Istentől való, nem keresitek” (Jn 5,39-44)
 


Himnusz CCLV.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Felkelt a hajnal csillaga
Krisztus győzelmes reggelén;
a sírhoz mentél, Mária,
hogy sírj testének nyughelyén.
Siettél megkeresni őt,
ám angyaloknak híre várt,
hogy gyászos könnyön végy erőt:
feltörte ő a síri zárt.
De készít új vigasztalást,
kit úgy szerettél, Mestered,
kertésznek véled őt magát,
de szólít, és felismered.
A fájdalmas Szűz oldalán
keresztfáját ölelted át,
első tanúvá tesz ma, lásd,
hogy alvilágból ím kiszállt.
Ó, Magdalában nyílt virág,
kiben Krisztus szerelme élt,
kérd, hogy bennünk is égi láng
gyullassza fel a szív tüzét!
Kérünk, Urunk, e hű arád
kövessük kedves példaként,
hogy mennyben áldást mondva rád
zengjük neved dicséretét! Ámen.


Az indonéziai jezsuiták szerint a párbeszéd a legjobb fegyver a fundamentalizmus ellen



Az indonéziai jezsuiták szerint a párbeszéd a legjobb fegyver a fundamentalizmus ellen


Az ázsiai és csendes-óceáni jezsuiták negyedik konferenciáját tartották augusztus 8. és 10. között Indonéziában „Felhívás a párbeszédre az élet fenntarthatóságáról az ASEAN, a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége kontextusában” címmel.


A jezsuita rend által alapított dzsakartai Sanata Dharma katolikus egyetem adott otthont a tanácskozásnak, amelyen a régió minden országából több mint 150 küldött vett részt. A megbeszélés célja az volt, hogy közös alapot találjanak a környezeti problémák, a szegénység elleni küzdelem és a vallásközi párbeszéd témájában. Indonézia a világ legnépesebb muszlim országa, és hagyományosan toleráns kultúra, de az utóbbi években az iszlám fundamentalizmus veszélyesen behatolt a társadalomba. A Vatikáni Rádiónak Ouda Teda Ena professzor, a Sanata Dharma Egyetem rektorhelyettese nyilatkozott a konferenciáról.

„Az egyik központi téma a vallásközi párbeszéd, mert Délkelet-Ázsiában a lakosság összetétele vallási szempontból nagyon sokszínű. A vallásközi párbeszéd reményt ad arra, hogy az emberek kölcsönösen jobban megértsék egymást. Így szembeszállhatunk a vallási fundamentalizmus különböző aspektusaival” – fogalmazott Ena professzor.

„A nevelés az egyik kulcsa a kultúrák és vallások közötti párbeszéd előmozdításának, hiszen a nevelésen keresztül valósul meg. Ezért is tartjuk a konferenciát a katolikus egyetemen. Ez a legjobb módja, hogy jobban megértsük, miként kell a nevelést elősegíteni. Az egyik javaslat éppen az, hogy az iskolákban a különböző vallásokról, és ne csak a nagy vallásokról szóló tanításon keresztül mozdítsuk elő a vallásközi párbeszédet. Indonéziában a kormány hat vallást ismer el, és a katolikus egyetemen az indonéz alkotmány által elismert összes vallásról tartanak kurzust” – hangsúlyozta az intézmény rektorhelyettese.



Évközi tizenkilencedik hét csütörtökje



Évközi tizenkilencedik hét csütörtökje


A testvéri figyelmeztetés, amiről a tegnapi napon olvastunk, az emberek közötti kiengesztelődést szolgálja a keresztény közösségben. A kiengesztelődés és a megbocsátás gondolatát folytatja a mai evangéliumi részlet. Jézus példabeszédet mond egy királyról, aki rendkívül nagy összegű tartozását engedi el egyik szolgájának. A király nagylelkűsége azonban nem érinti meg túlzottan a szolgát, aki bántalmazni kezdi azt a szolgatársát, aki egészen kicsiny, az ő korábbi tartozásánál összehasonlíthatatlanul kisebb összeggel tartozik neki, és követeli tőle annak megadását. Kicsinyes és könyörtelen viselkedésén érthető módon felháborodik a többi szolga, majd természetesen a király is, aki visszavonja korábbi döntését, mégsem engedi el a szívtelen szolga adósságát.
A példázat természetesen nem az adósságrendezés módjával kapcsolatban ad útmutatást, hanem a megbocsátásról tanít, miként azt a bevezető kérdés és a befejezés egyértelműen elárulja. Hányszor kell megbocsátanunk embertársunknak? - kérdezi Péter apostol és tesszük fel mi is ugyanezt a kérdést. Az Úr Jézus azt javasolja, hogy mindig gondoljunk Isten nagylelkűségére, aki mindig megbocsát. Nem számolja vétkeinket, hanem újra eltörli azokat a szentgyónásban. Az irgalmas és nagylelkű Istent kövessük, amikor megbocsátunk embertársunknak. Tegyük ezt azért, nehogy kizárjuk magunkat Isten irgalmából.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Fogadd el ó, isteni szeretet a kezemet, a lábamat, a nyelvemet, a szememet, minden érzékszervemet, egész testemet, akaratomat, emlékezetemet, értelmemet, vágyaimat, gondjaimat, szándékaimat és lelkem minden rezdülését. Fogadd el, ó, Uram, minden órámat, minden percemet, életem minden körülményét, egész belső és külső valómat.
 


2016. augusztus 10., szerda

Szent Anna 16.



Szent Anna, az Istennek választott edénye,



Előfordulhat, hogy gyengébb hitű testvéreink elcsodálkoznak ezen az atyai nyilatkozaton, és azt gondolják, hogy akkor talán mégsem vagyunk mi, egyszerű emberek, olyan fontosak Istennek, mint ahogy olvashattuk, hallhattuk, ahogy állandóan én is hirdetem. Egész pontosan mit is jelent ez a kifejezés? Az Atya Isten, mert az öröktől való isteni természetet, amely végtelenül okos, vagyis mindentudó, végtelenül hatalmas, vagyis mindenható öröktől fogva saját magáénak tudja, birtokolja. Isten végtelen Szeretet: diffusívum sui, saját magának szétosztása, kiöntése. Ez tökéletesen megvalósult akkor, amikor isteni szüléssel abszolút tökéletesen megismeri önmagát, és ki is mondja: Logos, Verbum, Ige (Szó). Ez nem időben történt, vagyis nem a világ teremtése után, amikor megjelent az idő és a tér, hanem a soha nem változó örökkévalóságban:ezt a zsoltáros így érzékelteti: „A hajnalcsillag előtt szültelek téged” (Zsolt 110,3) A konkrétan létező időt a napokkal méri az ember, mégpedig eredetileg az éjszaka (este 6-reggel 6-ig) és a nappal (reggel 6-este 6-ig) A születő Második Isteni Személynek az Atya az  abszolút egyszerű, bonthatatlan, darabolhatatlan isteni természetet, amely az Atyáé volt kizárólag a történelem indulása előtt, egyetlen ajándékként odaajándékozta a Fiúnak. Ő ezt végtelen örömmel el is fogadta, mert a személy lényeg (természet, állag) nélkül nem létezhet. De az elfogadás pillanatában azonnal (idő-tartam nélkül) vissza is ajándékozta Atyjának, mert Ő sem lehet ugyanennek a lényegnek híján. Ez az ajándékozás tökéletes, állandó. Az isteni lényeg birtoklása, ajándékozása és visszaajándékozása teremtmények között nem lehetséges, de az istenségben igen. A mindent odaadás és ennek visszaajándékozása az atyai kinyilatkoztatás alapja: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik”.(Mt 3,11) A Fiúisten a visszaajándékozással adja az alapját az Atya kijelentésének: Istenben ugyanis nincs semmi változás, még árnyéka sincs a változásnak. Amikor az isteni működés történik, csak az előre, öröktől fogva tudott, elhatározott és pontos megvalósulása teljesül az örökké érvényes isteni akaratnak. Az Atya és a Fiú együttesen akar mindent, és származtatja a Harmadik Isteni Személyt, a Szentlelket, neki ajándékozva az immár közös isteni természetet, Ő pedig ezt a közös ajándékozást ugyanúgy egyetlen lehelettel viszonozza, adja vissza az Atyának és a Fiúnak.A teremtésben az Atya a teremtett dolgoknak és emberi és angyali teremtményeknek csupán a végtelen szeretet parányi vonatkozásait adhatja. Ám azt akarja, hogy a végtelen ajándékozásnak isteni fénye ragyogja be ezeket a teremtményeket is. Ezért akarta már kezdettől fogva a teremtés megkezdésétől, hogy a Fiú vegye fel isteni természete mellé az egyetlen kettős természetet, az emberekét. Ezt az isteni természetéhez kösse hozzá elválaszthatatlanul és rendelje Isteni Személye irányítása alá. Így istenségének fénye átragyogja emberi természetén keresztül az összes anyagot, emberi lelkén keresztül pedig az angyalokat és az emberek lelkét. Az Ő emberi lelke így lesz ősmintája az angyaloknak és minden ember lelkének, az Ő emberi teste pedig ősmintája az emberek testének és minden anyagnak. A Fiú ezt az atyai tervet megértette és örömmel vállalta velünk, az emberekkel való testvériséget. Az Atya pedig a megkeresztelkedés alkalmával gyermekévé, Fia testvéreivé, a mennyország örököseivé tesz minden embert, aki megérti az Atya meghívó szavát és igyekszik élni Atyánk kegyelmével a szeretet egyre tökéletesebb életét. Arra törekedjünk mindnyájan, hogy ennek az istengyermeki életnek egyre magasabb fokára jussunk fel, és ezzel szólítson maga elé Atyánk a mennybe érkezésünk pillanatában: jöjj elém, szeretett gyermekem!


Himnusz CCLIV.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Magdala fénye, boldogságos asszony,
fordulunk hozzád igaz tisztelettel,
szívedet Krisztus szeretetnek láncán
fűzte magához.
Roppant hatalmát hamar megismerted:
isteni szóval ördögöd elűzte;
majd meg is tisztelt ritka bizalmával
szent Szabadítód.
Már ez időtől szeretet hatalma
sürget a Mester lába előtt ülnöd,
s bárhol is jár ő, híven, mint az árnyék,
jársz a nyomában.
Állsz keresztjénél, hullatsz sűrű könnyet,
bánatos szívvel Urad elsiratván;
gonddal a testét takargatod gyolcsba:
abba temessék.
Isten szerelme adta életünket,
hadd legyen részünk Fia győzelmében,
kettejük mellett áldhassuk a Lelket
himnuszainkkal. Ámen.


Ferenc pápa: Isten azt akarja, hogy talpon álljunk!



Ferenc pápa: Isten azt akarja, hogy talpon álljunk!


Augusztus 10-én délelőtt Ferenc pápa a naimi ifjú feltámasztásának története alapján Jézus együttérző irgalmasságáról elmélkedett. Azt hangsúlyozta, hogy az irgalmasság befogadásának az irgalmasság gyakorlásához kell vezetnie.



Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Lukács evangéliumának imént hallott szakasza (Lk 7,11–17) Jézusnak egy igazán nagy csodáját, egy fiú feltámasztását mutatja be. Az elbeszélés középpontja azonban mégsem a csodatétel, hanem Jézus gyengédsége a fiú édesanyja iránt. Az irgalmasság itt egy olyan nő szívbeli megsajnálása, aki elveszítette férjét, most pedig egyetlen fiát kíséri a temetőbe. Ez a nagy anyai fájdalom az, ami Jézus szívét mélyen megrendíti és a feltámasztás csodájára indítja.

Amikor az evangélista bemutatja ezt a jelenetet, sok részletnél elidőzik. Naim kis városának – igazából egy kis falunak – a kapujánál két népes csoport találkozik, ellentétes irányból érkeznek, semmi közös nincs bennük. Jézust a tanítványok és nagy tömeg kíséri, amikor a településhez ér, ahonnan pedig egy halottat kísérő gyászmenet halad kifelé: az özvegy anya és egy népes társaság. A kapunál a két csoport a maga útját követve érintkezik egymással, és akkor Szent Lukács leírja, milyen érzelem tölti el Jézust: „Látva [az asszonyt], megesett rajta a szíve, és megszólította: »Ne sírj!« Aztán odalépett a koporsóhoz, megérintette, erre a koporsóvivők megálltak” (Lk 7,13–14). Mély együttérzés vezeti Jézus tetteit: ő az, aki a koporsó megérintésével megállítja a gyászmenetet, és az anya iránt érzett mélységes irgalomtól vezetve úgy dönt, hogy szembeszáll, úgymond szemtől szembe, a halállal. Végérvényesen pedig a kereszten fog szembeszállni a halállal.

Jó lenne, ha a szentév folyamán, amikor a zarándokok áthaladnak a szent kapun, az irgalmasság kapuján, emlékeznének erre a Naim kapujánál zajló evangéliumi jelenetre. Amikor Jézus meglátja ezt a könnyező anyukát, ez a nő belép a szívébe! A szent kapuhoz mindenki magával viszi életét, annak örömeit és szenvedéseit, terveit és kudarcait, kétségeit és félelmeit, és átadja az Úr irgalmának. Biztosak lehetünk abban, hogy a szent kapunál az Úr odajön hozzánk, hogy találkozzon mindegyikünkkel, és kimondja nekünk hathatós vigasztaló szavát: „Ne sírj!” ( Lk 7,13). Ez az a kapu, ahol az emberiség fájdalma és Isten együttérzése találkozik. A kapu küszöbét átlépve zarándoklatunk Isten irgalmasságába lép, és Isten mindenkinek megismétli – mint a halott fiúnak –: „Mondom neked, állj fel!” (Lk 7,14). Mindegyikünknek mondja: „Állj fel!” Isten azt akarja, hogy talpon álljunk! Úgy teremtett meg minket, hogy talpon álljunk: együttérzése ezért vezeti Jézust a gyógyításhoz, amelynek kulcsszava ez: „Állj fel!” Állj talpra, úgy, ahogy Isten teremtett! Talpon! [Mondhatná valaki:] „De, Atyám, mi oly sokszor elbukunk!” – „Kelj fel, állj fel!” Jézus mindig ezt mondja. Amikor átlépünk a szent kapun, próbáljuk meghallani szívünk mélyén ezt a szót: „Kelj fel!” Jézus hathatós szava talpra tud állítani minket, bennünk is végbe tudja vinni a halálból való átmenetet az életbe. Az ő szava feléleszt minket, reményt önt belénk, megfáradt szívünket felmelengeti, olyan világ- és életfelfogás távlatait nyitja meg előttünk, amely túllép a szenvedésen és a halálon. A szent kapuba mindegyikünk számára bele van vésve Isten irgalmasságának kimeríthetetlen kincsestára!

Amikor Jézus szava elérte, „a halott felült, és elkezdett beszélni. Ekkor visszaadta őt anyjának” (Lk 7,15). Gyönyörű ez a mondat, Jézus gyengédségét fejezi ki: „visszaadta őt anyjának”. Az anya visszakapja fiát. Jézus kezéből átvéve másodszor is anyává válik, a fiú azonban, aki visszaadatott, nem tőle kapta életét. Anya és fia így megkapják önazonosságukat Jézus hathatós szavának és szerető tettének köszönhetően. Így, különösen a szentévben, az anyaegyház megkapja fiait, felismerve bennük az Isten kegyeméből kapott életet. Ennek a kegyelemnek, a keresztség kegyelmének erejében az egyház anyává válik, és mindegyikünk az ő fiává válik.

Amikor az emberek látták, hogy a fiú visszatért az életbe, és anyja visszakapta őt, „mindenkit félelem fogott el, magasztalták Istent ezekkel a szavakkal: »nagy próféta támadt közöttünk«; Isten meglátogatta népét«.” Amit Jézus tett, az tehát nem pusztán olyan mentési akció, amely az özvegyre és fiára irányul, nem is olyan jócselekedet, amely csak azt a kisvárost érinti. Jézus irgalmas segítségnyújtásában Isten látogatja meg az ő népét, Jézusban Isten egész kegyelme megjelenik és továbbra is meg fog jelenni az emberiségnek. Amikor ünnepeljük ezt a jubileumi évet, amelyet úgy akartam, hogy minden részegyházban, vagyis a világon lévő minden egyházban megéljenek, és nem csak Rómában, mintha a világon szétszóródott egész egyház egyesülne az Urat magasztaló egyetlen énekben. Az egyház ma is elismeri, hogy Isten meglátogatta őt. Ezért amikor elindulunk az irgalmasság kapujához, mindannyian tudjuk, hogy Jézus irgalmas szívének kapujához megyünk: ő ugyanis az igazi kapu, aki üdvösségre vezet és visszaad minket az új életnek. Az irgalmasság, mind Jézusban, mind bennünk, olyan út, amely a szívtől indul, hogy a kézig érjen. Mit jelent ez? Jézus rád tekint, meggyógyít az ő irgalmával, az mondja neked: „Állj fel!” És a szíved így újjá válik. Mit jelent teljesíteni a szívtől a kézig vezető utat? Azt jelenti, hogy az új szívvel, a Jézus által meggyógyított szívvel képesek vagyunk az irgalmasság tetteit végbevinni kezünk által: iparkodunk segíteni a rászorulókat, törődni a szükséget szenvedőkkel. Az irgalmasság olyan út, amely a szívtől indul és a kézig, vagyis az irgalmasság cselekedeteiig ér.

[A Szentatya szavai az általános kihallgatás végén, az olasz ajkú zarándokok köszöntésekor:]

Azt mondtam, hogy az irgalmasság olyan út, amely a szívtől a kézig vezet. A szívünkben befogadjuk Jézus irgalmát, aki minden bűnünket megbocsátja, Isten ugyanis mindent megbocsát, felemel minket, új életet ad nekünk, és megfertőz minket az ő együttérzésével. Abból a bocsánatot kapott szívből és Jézus együttérzésével indul el az út a kéz, vagyis az irgalmasság cselekedetei felé. Tegnapelőtt mesélte nekem egy püspök, hogy székesegyházában – és más templomokban is – bejárati és kijárati irgalmasságkaput egyaránt nyitott. Kérdeztem tőle: „Mi volt ezzel a szándékod?” „Egyik kapu a belépésre szolgál, a bocsánatkérésre és Jézus irgalmának befogadására, a másik pedig az irgalmasság kifelé vezető kapuja, hogy elvigyük az irgalmat másoknak, az irgalmasság cselekedeteivel.” Milyen okos ez a püspök! Mi ugyanezt tesszük a szívtől a kézig vezető úttal: az irgalmasság kapuján lépünk az egyházba, hogy befogadjuk Jézus bocsánatát, aki azt mondja nekünk: „Állj fel! Járj, menj!” És ezzel a „menj”-jel – talpon – kimegyünk a kijáraton. Ez a kifelé tartó egyház: az irgalmasság útja, amely a szívtől a kézig ér. Ezt az utat járjátok újra meg újra!



Évközi tizenkilencedik hét szerdája



Évközi tizenkilencedik hét szerdája



Jézus tanítást ad arról, hogy miként kell először magánúton, majd közösségileg figyelmeztetni a közösségnek azt a tagját, aki valamilyen módon megbántja felebarátját. Tapintatosság és fokozatosság jellemzi az eljárásmódot, ami a keresztény embert vezeti ilyen helyzetekben. Nem az a cél, hogy a bűnös embert megalázzuk, hanem segítségére legyünk abban, hogy kilépjen a bűn világából és jóvátegye helytelen viselkedését. A cél egyrészt az, hogy a két ember, a sértett és a sértő között megtörténjen a kiengesztelődés és helyreálljon a béke. Másrészt pedig az, hogy a vétkes megbánja bűnét és ezáltal helyreállítsa kapcsolatát Istennel és a közösséggel is, amelyhez tartozik. A keresztény közösség tagjai számára minden korban elengedhetetlen, hogy a testvéri figyelmeztetésnek ezt a Krisztus által javasolt útját, módját válasszák. Ha ugyanis nem ezzel a tapintatossággal járunk el, az azzal a veszéllyel járhat, hogy a bűnt elkövető személy megsértődik és nem hajlandó a megtérés, a kibékülés útját választani.
Érdekes, hogy a közösség tagjai az utolsó pillanatig testvérként tekintenek a bűnös emberre és nem mondanak le arról, hogy jó útra, helyes belátásra térítsék őt. Aki viszont megmarad bűnében, tulajdonképpen önmagát zárja ki a közösségből.
A testvéri figyelmeztetés alkalmazása során tanúsítsunk mindig nagy türelmet!
© Horváth István Sándor
Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! A te hívásodra vállalkozunk az igehirdetés feladatára, amelyet mindenkor a te nevedben szeretnénk végezni. Bátoríts bennünket, hogy akkor is folytassuk szolgálatunkat, ha az eredmény csekély. Ha hűséggel teljesítjük kötelességünket, nincs okunk félelemre, mert isteni közreműködésed eredményt hoz, gyümölcsöt fakaszt. Légy velünk és kísérjen minket áldásod, hogy az evangélium igazságának hirdetése által növekedjék az Isten országa! Segíts minket, hogy az evangéliumhoz méltóan éljünk!
 


2016. augusztus 9., kedd

Szent Anna 15.



Szent Mária, Szent Jánosnak anyja, Szent Annának öccsétől való unokaleánya,
 


Miért így mutatja be az Atya a Jordán partján tartózkodó Jézus a bámuló népnek? A megérdemelt büntetéseket már az ősbűn elkövetésekor kiosztotta az Úr. Éva az Úrén kívül csak Ádám hangját ismerte, a sátán képezte idegen hangnak kereste a gazdáját. Kígyót látott a tiltott fa közelben, amint szokása szerint szaporán öltögette a nyelvét, amint a beszélő ember is kivillantja a nyelvét az ajka és fogsora mögül. Éva ezért hivatkozik a kígyóra, mint kísértőre. Isten nem javítja ki Éva tévedését, a büntetést látszólag ő kapja. A későbbi emberek gondolatvilágában a megaláztatás súlyos büntetés volt, amikor a győztes hadvezér azt parancsolta ellenfelének: „Tipara ipru!” Zabálj port! Csússzál a kezeden és a hasadon a földhöz tapadva. A kígyó láb nélküli állat a hason csúszása nem büntetés. Minden rá rótt büntetés a valódi kísértőnek, a sátánnak szólt: „Mivel ezt tetted, átkozott leszel minden állat és a mező minden vadja között. Hasadon csúszol, és a föld porát eszed életed minden napján. Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba” (Ter 3,14-15) (Az emberek undorodnak a kígyótól. A fejét külön széttiporják, mert különben új törzse nő) Az igazi büntetés a kísértő ördögé: a Megváltó tönkreteszi a hatalmát, de el kell viselnie a keresztre feszítést és a három napos halált. Az asszony komoly büntetésben részesül: „Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak közepette szülöd gyermekeidet. Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad” (16) a férj is bőven kap büntetést: „Mivel hallgattál az asszony szavára, és ettél a fáról, jóllehet megtiltottam, hogy egyél róla, a föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat életed minden napján. Tövist és bojtorjánt terem számodra. A mező füvét kell enned. Arcod verejtékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy, és a porba térsz vissza” (17-19) Ádám kedves, szeretett fia volt Istennek. Amikor az Úr földből megalkotta testét, nem csak mintát hozott létre a jövendő férfiaknak, hanem az életet elindító sejtet, amelyből minden születendő férfi meghatározó minőségű mennyiséget kap. Éva egész teste a férfi bordájából nyerte az életet meghatározó sejteket. Isten irányít mindent. Az új ember lelkét Isten teremti: a lélek nem örököl a szülőktől semmit. Az Istenhez kapcsoló megszentelő kegyelmet, a fogadott istenfiúság közvetítőjét a semmiből, a semmi helyére az Úr teremti meg és ajándékozta Ádámnak és Évának az élet leheletével. „Az Úrral János vízbe lép és végez szent keresztelést; ki által minden létesült Jordán habjában megmerült. Kit tiszta Szűznek méhe szült, ily tisztulásra nem szorult. Nem önmagáért jött ide, világunk bűnét mossa le. Elhangzik Atyja szózata, ez itt az ő kedvelt Fia, s a Lélek mennyekből alá galamb alakban száll reá. Az égi szó s jelkép alatt, titok, mely mindent meghalad, az Egyház üdvét megnyitó Isten, ki hármas egy való. Dicsőség néked, Krisztusunk, igazság, életünk, utunk, kiről Atyád s a Lélek ad, ragyogva mennyből vallomást. Ámen. (Himnusz Urunk megkeresztelkedésére. Esti dicséret) „Az égből szózat hangzott, és az Atya szava hallatszott: Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok! A Jordán vízében Üdvözítőnk széttiporta a sátán fejét, és mindnyájunkat kiragadott gonosz hatalmából. Nagy és szent titok lett ma nyilvánvalóvá: a mindenség Teremtője a Jordánban lemosta bűneinket”