Egymást segítik a rendek – interjú Kiss Didákkal, a Szerzetes-elöljárók Irodájának új vezetőjével
A női és férfi szerzetes-elöljárók közös irodát működtetnek Budapest belvárosában. A konferenciák elnöksége június közepén a leköszönő Ulrik M. Monika nővér, a Boldogasszony Iskolanővérek egykori tartományfőnöknője helyett Kiss Didák OFM ferences testvért választotta az iroda új vezetőjévé.
–
Hány szerzetesrend és szerzetes van jelenleg Magyarországon?
– Száz
szerzetesrend működik, a tagok száma 1480. Az irodánk egyik feladata, hogy
pontosan nyilvántartsa a rendeket és a tagokat. Nem csupán azért, mert az állam
is kér tőlünk statisztikai adatokat, hanem saját magunk számára is. A jelenlegi
tendenciák szerint tizenöt év múlva egyenlő lesz a női és férfi szerzetesek száma
Magyarországon. Ez azért érdekes, mert a kilencvenes években csaknem háromszor
több női szerzetes volt itthon. A szerzetesek összlétszáma várhatóan ezerre
csökken. Nagyon fontos, hogy felkészüljünk ezekre a tendenciákra. Azzal, hogy
panaszkodunk – „válságban van a szerzetesség” –, nem sokra megyünk, a kérdés
az, mit tudunk ezzel kezdeni, milyen feladatok hárulnak ránk a változásokkal.
Szükséges, hogy az elöljárók beszéljenek erről egymás között, terveket
dolgozzanak ki.
–
Milyen egyéb feladatai vannak a Szerzetes-elöljárók Irodájának, és milyen
tervei vannak Önnek mint az iroda új vezetőjének?
–
Idézőjelbe téve „végrehajtó” vagyok, „irodista”, olyan szempontból, hogy a
szerzetes-elöljárók határozzák meg az iroda főbb irányvonalát, a feladatokat.
Három évvel ezelőtt komoly munka kezdődött meg nálunk, már akkor világos volt
számunkra, hogy a megszentelt élet évében rengeteg tennivaló vár ránk. Az iroda
vezetőjét, Monika nővért azzal bízták meg, hogy szervezzen minél több
programot, próbáljunk megjelenni a médiában. Ez a rendkívül intenzív időszak
elmúlt, és a közeljövőben ismét összeül majd a Magyar Rendfőnöknők
Konferenciája (MRK) és a Férfi Szerzetes-elöljárók Konferenciája (FSZK), hogy a
jövőre vonatkozó terveket készítsenek, mik legyenek a következő időszak kiemelt
feladatai. Természetesen vannak ötleteim, de a főbb irányvonalakat alapvetően
az elöljárók határozzák meg.
–
Milyen irányvonalakra gondol konkrétan?
– Egy
biztos: az iroda alapvető feladata, hogy segítse a rendek együttműködését. Ha
már két-három rendet érint egy ügy, azt igyekszünk koordinálni, segíteni. A
megszentelt élet évében világosan megmutatkozott ennek hatékonysága,
felfrissült a vérkeringés a szerzetesrendek között. Most pedig új feladatok
várnak ránk. Komolyan gondolkodunk azon, hogy azok a rendek, amelyek valamiben
erősek, segítsék a gyengébbeket. Például ha van olyan rend, amelyik már régóta
tart fenn és működtet iskolákat, s magas színvonalon végzi ezt a feladatát, az
segítse azt a rendet, amelyiknek ez még újdonság, és emiatt nehezen boldogul.
Szociális téren ugyanez a helyzet. Elképzelhető az is – de ez még csak
tervezési fázisban van –, hogy valamilyen módon összefognak a rendek, és az
iroda koordinálásával létesülnek közös fenntartású iskolák, szociális
intézmények. Ami viszont egészen biztos, hogy képzéseket fogunk szervezni az
azonos tevékenységet végző szerzetesrendek számára.
Fontosnak
tartjuk a tudásmegosztást is. A gazdasági vezetők például bizonyos helyeken
kiválóan működnek, máshol viszont kevésbé képzettek, s ez munkájuk eredményességén
is meglátszik. Itt is az a cél, hogy akik jól teljesítenek, segítsék azokat,
akiknek ez nehezen megy. Mindezt az iroda fogja koordinálni. Mondok egy másik
példát. Minden rendnek van úgynevezett magisztere. Egyes rendekben vannak
növendékek, máshol viszont nincsenek, megint máshol lesznek. Az ő munkájuk
összehangolásában, segítésében is jelentős feladat hárul az irodára:
egységesíteni, de a tapasztalatokat megosztva, tanulni a másik erényeiből,
gyengeségeiből. A tartományfőnökök már szerveznek közös képzéseket, úgynevezett
szupervíziót. A jövőben ezt is az iroda fogja majd szervezni. Tervezzük
kiadványok megjelentetését is. A mi arcaink című kötetünk gyorsan
elfogyott, lehet, hogy ismét kiadjuk.
–
Milyen programokat szervez az iroda?
– Az
biztos, hogy szeretnénk ismét zarándokutat szervezni a szerzeteseknek. Tavaly
április 25-én Mátraverebély-Szentkúton találkoztunk egymással, hatszáznál
többen – a magyarországi szerzeteseknek majdnem a fele – voltunk jelen;
hatalmas, örömteli élményt jelentett ez valamennyiünk számára. Már akkor
sokunkban megfogalmazódott, jó lenne ezt többször megismételni. Valamilyen
formában a Szerzetesek Tere rendezvényt is szeretnénk folytatni, közösen
megjelenni a világ felé. Ugyanezt tervezzük a „Rendben vagyunk” kampánnyal is –
megmutatni, hogy a szerzetesek léteznek, imádkozó, dolgozó emberek, jobban
megnyílni a társadalom felé.
–
A megszentelt élet évének Ön volt a kommunikációs vezetője. Az ekkor szerzett
tapasztalatokat miként próbálja beépíteni az iroda munkájába?
– Ez
nagyon érdekes, mert kitűztünk magunk elé néhány konkrét célt, az egyik
legfontosabb az volt, hogy minél több ember vegye észre, élnek Magyarországon
szerzetesek. Ez egész jól „átment” a köztudatba. Szerettük volna bemutatni azt
is, hogy a szerzetesek az imádság emberei, emellett dolgoznak is. Ezt az
üzenetet azonban kevésbé sikerült átadni. Ezen érdemes tovább dolgoznunk, ezért
folyamatosan fejlesztjük a honlapunkat, a Facebook-oldalunkat. Jó lenne, ha az
a lendület, ami vitt bennünket előre a megszentelt élet évében, nem csökkenne,
sőt ha lehet, még növekedne. Új területeken is próbálkozunk. Az irgalmasság
évében rendkívül fontos megmutatnunk, hogy nekünk, szerzeteseknek mit jelent az
irgalmasság, ezért több ezzel kapcsolatos írás is megjelenik a honlapunkon.
–
Az irgalmasságról sokat beszélünk, de miként mutatkozik ez meg a gyakorlatban?
– Erre
nagyon jó példa A mi arcaink című kötet. Most éppen az ebben
megjelent vallomások közül próbálunk válogatni, hogy mit is jelent a
mindennapokban az irgalmasság, ami rendkívül tág fogalom. Az egyházunkban a
hívek gyakran leszűkítik ezt arra, hogy bemennek a gyóntatószékbe, megvallják
bűneiket, a Jóisten pedig irgalmat gyakorol velük, milyen gyönyörű dolog ez!
Persze, hogy az, de Istennek a végtelen kegyelméből ránk kiárasztott irgalmát
nekünk is gyakorolnunk kell a mindennapokban. Erre kiváló példák vannak a
kötetben.
–
Tanárként hogyan szokott irgalmas lenni a diákjaival?
–
Hamis és téves dolog lenne, ha a diákokkal szemben az irgalmasságot úgy
érvényesítenénk, hogy mindenki ötöst kap. Tanulás tekintetében a diákokat a
reális képességeik alapján kell megítélnünk. A személyes gondjaikhoz viszont
szerető irgalmassággal kell közelítenünk. Ha például valamelyik diák családi
háttere zűrös, súlyos gondokkal terhelt, akkor őt fel kell karolnunk,
támogatnunk kell mindenben. A környezetünkben sok ilyen gyerek vagy felnőtt él,
őket észre kell vennünk, amennyire tőlünk telik, segítenünk kell nekik.
Számomra nagyon fontos az idő, minden percem be van osztva. Az irgalmasságot néha
úgy is gyakorlom, hogy az időmet áldozom valakire, akinek nagy szüksége van
erre. Az irgalmasság cselekedetéhez hozzátartozik, hogy az időmből adok neki,
az órára nem figyelve, őszintén figyelek rá, foglalkozom vele.
–
Ön azt vallja, hogy az embereknek nem szabad félniük semmitől, így a
kihívásoktól sem. Mostani feladata tekinthető-e egyfajta kihívásnak?
– Igen, ez Istentől kapott kihívás. Érdekes egyébként, hogy az iroda
működése az átalakulás fázisában van. Nem egy statikus helyre érkeztem. Ha csak
klasszikus irodai feladatokat kellene ellátnom, mint papírok kitöltése,
számolgatások, valószínűleg gyorsan elmenekülnék innen. Ám az emberekkel, a
rendekkel való kapcsolattartás, új dolgok kitalálása, esetleg létrehozása
roppant komoly és szép kihívás számomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése