XVI.
Benedek pápa nagyböjti üzenete
A
Szentatya évről évre üzenetet intéz a katolikus hívekhez a nagyböjt kezdetén.
Idei levelét XVI. Benedek pápa A szeretetben való hit szeretetet ébreszt címmel
fogalmazta meg.
„Megismertük
és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16)
Kedves
Testvéreim!
A
nagyböjti időszak a Hit évében értékes alkalmat kínál nekünk, hogy a hit és
szeretet kapcsolatáról elmélkedjünk: arról, hogy milyen kapcsolat van az
Istenben, Jézus Krisztus Istenében való hit és a szeretet között, amely a
Szentlélek működésének gyümölcse és amely vezet minket az Istennek és másoknak
való odaadás útján.
1.
A hit mint válasz Isten szeretetére
Már az
első enciklikámban megfogalmaztam néhány gondolatot, hogy felismerjük, milyen
szorosan kapcsolódik egymáshoz e két teológiai erény, a hit és a szeretet.
János apostol alapvető megállapításából kiindulva: „Megismertük és hittünk
a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16), emlékeztettem
arra, hogy „a keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy eszme áll,
hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új horizontot
s ezáltal meghatározott irányt ad. … Ezek után a szeretet azáltal, hogy Isten
előbb szeretett minket (vö. 1Jn 4,10), többé már nemcsak egy ’parancsolat’,
hanem válasz a szeretetnek arra az ajándékára, amellyel Isten közeledik
felénk.” (Deus caritas est, 1.) A hit azt jelenti, hogy minden
képességünkkel személyesen ragaszkodunk az ingyenes és „szenvedélyes” szeretet
kinyilatkoztatásához, amellyel Isten szeret bennünket, és amely Jézus
Krisztusban mutatkozik meg teljesen. A Szeretetistennel való találkozás nemcsak
a szívünket, hanem az elménket is bevonja ebbe a válaszadásba: „Az élő Isten
megismerése út a szeretet felé, s amikor a mi akaratunk igent mond az Ő
akaratára, ez az igen egyesíti az értelmet, az akaratot és az érzelmet a
szeretet mindent átfogó aktusában. Természetesen ez egy folyamat, állandó
úton-lét: a szeretet soha nincs ’készen’, nincs befejezve” (uo. 17.). Ebből
ered, hogy minden kereszténynek és legfőképpen a karitatív tevékenységgel
foglalkozóknak szüksége van a hitre, az Istennel való találkozásra Krisztusban,
„mely fölébreszti bennük a szeretetet, és megnyitja szívüket a felebarát
számára úgy, hogy számukra a felebaráti szeretet már nem egy kívülről rájuk
erőltetett parancs, hanem a hitük következménye, mely a szeretetben tevékeny”
(uo. 31, a). A keresztény olyan ember, akit meghódított Krisztus szeretete, és
ettől a szeretettől ösztönözve – „Krisztus szeretete sürget minket”
(2Kor 5,14) – mélyen és konkrétan nyitott a felebaráti szeretetre (vö. uo.
33.). Ez a magatartás mindenekelőtt annak tudatából születik meg, hogy az Úr
szeret minket, megbocsájt nekünk, sőt még szolgál is bennünket. Lehajol, hogy
megmossa az apostolok lábát, és feláldozza magát a kereszten, hogy Isten
szeretetébe vonzza az emberiséget.
„A hit
bemutatja nekünk Istent, aki a Fiát adta értünk, és csalhatatlan bizonyosságot
ad arról, hogy igaz: Isten szeretet! … A hit Isten szeretetének befogadása,
mely szeretet Jézus kereszten átszúrt szívében nyilvánult meg, és szeretetet
hoz létre. Ez az a fény – végső soron az egyetlen –, mely ezt a sötét világot
újra meg újra megvilágosítja, és erőt ad nekünk az élethez és a
tevékenységhez.” (uo. 39.) Mindebből megértjük, hogy a keresztényekre jellemző
sajátos magatartás valóban a „a hitben megalapozott és hittel megformált
szeretet” (vö. uo. 7.).
2. A szeretet mint a hitben való élet
Az
egész keresztény élet nem más, mint válaszadás Isten szeretetére. Az első
válasz éppen a hit: ahogyan teljes rácsodálkozással és hálával befogadunk egy
rendkívüli, isteni kezdeményezést, mely megelőz és buzdít minket. A hit
„igenlő” válasza az Úrral való barátság csodálatos történetének kezdetét
jelenti, amely megtölti létünket és teljes értelmet ad neki. Isten azonban nem
elégszik meg azzal, hogy befogadjuk ingyenes szeretetét. Ő nemcsak szeret
minket, hanem magához is akar vonzani és olyan mélyen átformálni, hogy Szent
Pállal együtt azt mondhassuk: már nem én élek, hanem Krisztus él bennem (vö.
Gal 2,20).
Amikor
teret engedünk Isten szeretetének, hasonlóvá válunk hozzá, részesei leszünk
magának a szeretetének. A szeretetére való megnyílás azt jelenti, hogy hagyjuk,
hogy Ő éljen bennünk és vezessen minket, hogy Vele és Benne szeressünk, és úgy
szeressünk, mint Ő. Hitünk csak így válik valóban tevékennyé a szeretetben (vö.
Gal 5,6), és Ő így fog bennünk maradni (vö. 1Jn 4,12).
A hit
azt jelenti, hogy megismerjük az igazságot és ragaszkodunk hozzá (vö. 1Tim
2,4); a szeretet pedig azt, hogy az igazságban „járunk” (vö. Ef 4,15). A hit
által belépünk az Úrral való barátságba; a szeretet révén pedig éljük és
tápláljuk ezt a barátságot (vö. Jn 15,14 köv.). A hit által tudjuk befogadni az
Úr és Mester parancsolatát; a szeretet pedig megadja a boldogságot, ha
gyakorlatra váltjuk (vö. Jn 13,13-17). A hitben Isten gyermekeiként születtünk
(vö. Jn 1,12 köv.); a Szentlélek gyümölcseként pedig a szeretet segít, hogy
konkrétan kitartóak maradjunk az istengyermekségben (vö. Gal 5,22). A hit által
fel tudjuk ismerni azokat az ajándékokat, amelyeket a jó és nagylelkű Isten
ránk bíz; a szeretet pedig gyümölcsözteti ezeket (vö. Mt 25,14–30).
3. A hit és a szeretet közötti felbonthatatlan összefonódás
Az
eddig mondottak fényében világos, hogy sosem választhatjuk el egymástól hitet
és a szeretetet, és sosem állíthatjuk őket szembe egymással. Ez a két teológiai
erény erősen összetartozik, és tévedés lenne közöttük ellentétet vagy egyfajta „dialektikát”
látni. Egyrészről ugyanis nagyon korlátozó az a magatartás, amely annyira
határozottan a hit prioritására és döntő erejűségére helyezi a hangsúlyt, hogy
alábecsüli, és szinte leértékeli a konkrét, karitatív tetteket, és pusztán
általános humanitárius tevékenységnek tekinti azokat. Másrészről viszont az a
nézet is korlátozó, amely a szeretet és tevékeny szeretet túlzott felsőbbségét
vallja, azt gondolva, hogy a tettek helyettesítik a hitet. Az egészséges lelki
élethez szükséges, hogy egyaránt óvakodjunk a fideizmustól és az erkölcsi
aktivizmustól is.
A
keresztény létünk abban áll, hogy folyamatosan felmegyünk az Istennel való
találkozás hegyére, majd onnan leereszkedünk, és magunkkal hozzuk az onnan
fakadó szeretetet és erőt, hogy magának Istennek a szeretetével szolgáljuk
testvéreinket. A Szentírásban látjuk, hogy az apostolok buzgósága az evangélium
hirdetése iránt, amely hitet fakaszt, milyen szorosan kötődik a karitatív
gondoskodáshoz, a szegények szolgálatához (vö. ApCsel 6,1–4). A szemlélődésnek
és a tevékenységnek – amit valamiképpen Mária és Márta alakja szimbolizál az
evangéliumban – az Egyházban egymás mellett kell léteznie és egymást
kiegészítenie (vö. Lk 10,38–42). Az elsőbbség mindig az Istennel való
kapcsolaté, az igazi evangéliumi megosztásnak pedig a hitben kell gyökereznie
(vö. Katekézis és általános kihallgatás 2012. ápr. 25.) Előfordul, hogy a
„szeretet” (karitász) kifejezést úgy próbáljuk körülírni, hogy az szolidaritást
vagy egyszerű humanitárius segítséget jelent. Fontos azonban emlékeznünk arra,
hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige
szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt,
mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni,
bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy
legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő. Ahogy Isten szolgája VI. Pál
pápa írja a Populorum Progressio kezdetű enciklikában: Krisztus
hírüladása az emberi fejlődés első és legfőbb tényezője (vö. 16.). Isten
irántunk való szeretetének az eredendő, megélt és hirdetett igazsága az, hogy
megnyitja létünket ennek a szeretetnek a befogadására és lehetővé teszi az
emberiség és minden ember teljes fejlődését (vö. Caritas is veritate enciklika,
8.).
Lényegében
minden a Szeretetből indul ki, és minden a Szeretet felé törekszik. Isten
ingyenes szeretetét az evangélium hirdetésén keresztül ismertük meg. Ha hittel
fogadjuk be, megkapjuk azt az első és elengedhetetlen kapcsolatot az istenivel,
amely által „bele tudunk szeretni a Szeretetbe”, hogy aztán Benne maradjunk és
örömmel tovább adjuk másoknak is.
Szent
Pál efezusiakhoz írt levelének egyik kifejezése az, amely talán a legjobban
kifejezi a hit és a karitatív tevékenységek kölcsönös viszonyát: „Kegyelemből
részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem
Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessék.
Az ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket az
Isten előre elrendelte, hogy bennük éljünk” (2,8–10). Ebből megértjük,
hogy az egész megváltó kezdeményezés Istentől jön, az Ő kegyelméből, a
megbocsájtásából, melyet befogadunk a hitben. Ez a kezdeményezés távol áll
attól, hogy korlátozza szabadságunkat és felelősségünket, inkább hitelessé
teszi ezeket és a karitatív tettek felé irányítja. Ezek nem elsősorban emberi
erőfeszítések gyümölcsei, amiből érdem származna, hanem a hitből születnek, a
kegyelemből fakadnak, melyet Isten bőségesen felkínál. A hit tettek nélkül
olyan, mint egy fa gyümölcsök nélkül: ez a két erény kölcsönösen egymást
feltételezi. A keresztény életre vonatkozó hagyományos útmutatásokkal a
nagyböjt éppen arra hív minket, hogy tápláljuk hitünket Isten igéjének
figyelmesebb és kitartóbb hallgatásával, a szentségekhez járulással, ugyanakkor
arra is hív, hogy a böjt, a bűnbánat és az alamizsna konkrét gyakorlásával is
növekedjünk a szeretetben Isten és a felebarát iránt.
4. A hit elsőbbsége, a szeretet elsősége
Mint
Istennek minden ajándéka, így a hit és a szeretet is ugyanannak az egyetlen
Szentléleknek a működéséhez vezetnek vissza (vö. 1Kor 13), ahhoz a Lélekhez,
mely bennünk azt kiáltja „Abba! Atya! (Gal 4,6), és aki azt mondatja velünk:
„Jézus az Úr!” (1Kor 12,3) és „Marana tha!”, „Jöjj el, Uram” (1Kor 16,22; Jel
22,20).
A hit,
amely ajándék és válasz, úgy ismerteti meg velünk Krisztus igazságát, mint a
megtestesült és megfeszített Szeretetet, mint teljes és tökéletesen
ragaszkodást az Atya akaratához és mint a felebarát iránti végtelen isteni
irgalmat; a hit belevési szívünkbe és elménkbe azt a szilárd meggyőződést, hogy
ez a Szeretet az egyetlen valóság, amely győz a rossz és a halál felett. A hit
arra hív minket, hogy a remény erényével tekintsünk a jövőre, és bizalommal
várjuk, hogy Krisztus szeretetének győzelme eljusson a beteljesedésére. A
szeretet (karitász) maga léptet be minket Isten szeretetébe, amely Krisztusban
mutatkozott meg; e szeretet által tudunk személyesen és egész létünkkel
csatlakozni ahhoz az önajándékozáshoz, ahogyan Jézus teljesen és fenntartások
nélkül az Atyának és embertársainak adta önmagát. Kiárasztva bennünk a
szeretetet, a Szentlélek részesít bennünket Jézus sajátos odaadottságában: az
Atya iránti fiúi és minden ember iránti testvéri odaadásában.
E két
erény között fennálló kapcsolat hasonlít az Egyház két alapvető szentsége
közötti kapcsolatra: a keresztség és az eucharisztia kapcsolatára. A keresztség
(sacramentum fidei) megelőzi az eucharisztiát (sacramentum caritatis), azonban
arra irányul, amely a keresztény út teljességét jelenti. Ehhez hasonlóan a hit
megelőzi a szeretetet, de csak akkor bizonyul igazinak, ha a szeretet koronázza
meg. Minden a hit alázatos befogadásából indul ki („tudjuk, hogy Isten
szeret bennünket”), de mindennek a szeretet igazságára kell eljutnia („tudni
szeretni Istent és a felebarátot”), amely örökké megmarad mint valamennyi erény
beteljesedése (vö. 1Kor 13,13).
Kedves
testvérek! Ebben a nagyböjti időszakban, amikor a kereszt és a feltámadás
eseményének ünnepére készülünk, amelyben Isten szeretete megváltotta a világot
és bevilágította a történelmet, azt kívánom mindnyájatoknak, hogy éljétek át
ezt az értékes időszakot, élesszétek fel hiteteket Jézus Krisztusban, hogy
belépjetek szeretetáramába, amellyel szereti az Atyát és minden testvérét,
akikkel találkozunk életünk során. Ezért imádkozom Istenhez, és kérem
mindnyájatokra külön-külön és minden közösségre az Úr áldását.
Vatikán,
2012. október 15.
XVI.
Benedek pápa